Ha egy álom megkísért 13.

13. fejezet

Moccanás nélkül feküdtem, és úgy bámulhattam felfelé, mint egy idióta. Mindenre számítottam, de erre végképp nem. Sok minden történt velem, mióta itt vagyok, de önmagamat látni – valamilyen szinten önmagamat persze – ez már nekem is túlment a határon.

- Fene tudja, azért én még mindig jóképűbb vagyok – dobta le magát Damon egy fotelba, és úgy méregetett, mintha a felfedező az új fajt, amit talál. – Amikor Bonnie végre fel tudott hívni, azt hittem vagy megőrült, vagy részeg. Vagy csak ugrat – címezte szavait nekem a „hasonmásom”, mire Bonnie vetett rá egy elég csípős pillantást.

- Na oké – ültem fel, és megdörzsöltem a homlokomat. – Nagyon nagy kérés tőlem, hogy fel akarod ébredni? Tűnjetek el a fejemből, és hagy menjek már vissza a saját életemhez – nyögtem tehetetlenül.

- Nem csak helyesebb vagyok, keményebb is – szögezte le Damon, mire Bonnie a vállamra tette a kezét.

- Ne izélgesd már, jó? – mordult a vámpírra, aztán végigsimított rajtam néhányszor. – Megértelek. A helyedben már bárki rég megőrült volna. De hogy már itt az igazi Damon… visszaküldhetlek.

- Képes vagy rá? – kaptam fel a fejem. – Meg tudod csinálni? Úgy értem, találtál hozzá valamit?

- Igen, mondhatni – bólintott Bonnie. – Bár beletelik némi időbe, mire a mágiát végrehajthatom. Kell hozzá néhány cucc…némelyiket nem könnyű beszerezni. De két-három nap, és minden meglesz – veregette meg a kezemet, én meg visszahanyatlottam az ágyra.

- Aha – válaszoltam tompán. – Most már csak egy valamit magyarázzatok meg. Mit fogunk csinálni… mi ketten? – néztem Damonra, és a biztonság kedvéért felváltva böktem magamra és rá.

- Semmit nem fogunk csinálni – rázta ő a fejét. – A pasik nem az eseteim. Önmagammal pláne nem csinálnám. Morbid lenne, nem?

- Idióta – sziszegtem, mire pimaszul rám vigyorgott. – Tudod, hogy nem erről beszéltem. De itt van Elena – lendítettem a lábam a padlóra, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a lány nevének említésére Damon szeme felcsillant. – És itt van Stefan is. Aki nem mellesleg, most nem egy földre szállt angyal.

- Nekem mondod? – vont vállat Damon. – Én takarítottam utána hetekig a hullákat, meg igéztem szemtanúkat.

- Dicséretes tőled – szólt bele Bonnie némi gúnnyal. – De Iannek igaza van. Egy Damon felesleges. Vagyis, egyikőtök – magyarázta kissé belezavarodva. – Elena ha mindkettőtökkel találkozik, pláne ha egyszerre, minimum ájultan köt ki a padlón.

- Akkor megverekszünk, ki legyen Elena mellett? – állt fel Damon vigyorogva, és felém öklözött a levegőbe.

- Az hiányzik még – hűtötte le Bonnie a vámpírt. – Nem. Egyenlőre Ian marad vele – mondta, és ezzel elérte, hogy Damon arca megnyúljon.

- Na ne már! – méltatlankodott. – Azért jöttem vissza, hogy megvédjem, erre ezt a pojácát lököd mellé?

- Vigyázz a szádra… - morogtam már elég dühösen magam is, de Bonnie közénk állt, ezzel elvágta a verbális csatát kettőnk között.

- Ide hallgassatok. Ian volt eddig Elenával. Legalább még addig helyettesítenie kell téged, amíg én el nem mesélem, mi minden történt azóta, hogy te távol voltál. Ha Elena felemleget valamit, ami megtörtént, vagy épp meg sem történt, és neked fogalmad sem lesz róla, Elena azonnal gyanút fog, hogy valami nem stimmel. Ezt kockáztatnád?

Némi csend volt a válasz Damon részéről, de ebben benne is rejlett minden, aztán egy nagy sóhajjal és egy egyetértő bólintással jelezte, hogy oké, felfogta a dolgot.

- Akkor Ian, bírd még ki kicsit. Csak legalább a mai napot – fogta meg a kezemet Bonnie. – Ha Damon már képes lesz a helyedre állni, te eljössz hozzám, és addig ott lehetsz, amíg a varázslatot nem leszek képes végrehajtani. Igy mindenkinek megfelel? – nézett ránk jelentőségteljesen, mi pedig – mi mást tudtunk volna tenni – rábólintottunk.

- Helyes! – nyugtázta a lány, ám ekkor Elena léptei hallatszottak fel a folyosóról, amik az én szobám – vagyis Damon szobája – felé közeledtek.

- Menj! – lökött Bonnie az ajtó felé. – Ha benyit, és mindhármunkat itt talál… annak nagyon durva következményei lehetnek!

Idegesen bólintottam, de nem kerülte el a figyelmemet a vágy, és a fekete árnyék, ami egyszerre suhant át Damon arcát, de képes volt féken tartani magát, és ezért most végtelenül hálás voltam.

*****

- Szia Elena – léptem ki az ajtón, amit azonnal be is húztam magam után, és várakozásteljesen, ám némi tartózkodással pislogtam az említettre.

- Szia Damon – jött a lehelet halk válasz, és Elena zavartan tette haját a füle mögé. – Csak azért jöttem, mert…. Szóval mert rájöttem…

- Igen? – kérdeztem közbe, megtörve a csendet, amikor Elena elhallgatott anélkül, hogy a mondat végére ért volna.

- Hiszek neked – jött a halk válasz. – Hiszem, hogy igazat mondasz. Bizonyítottál már épp eleget az elmúlt napokban. Mellettem voltál, ha szükségem volt rád… megnevetettél, óvtál, és féltettél. Nem vagy olyan, mint voltál – lépett hozzám közelebb, és megsimította az arcomat. – És többet jelentesz nekem, mint ahogy valaha is gondoltam. És ezt már én is bebizonyítottam neked… azon az éjszakán – mosolygott rám a lány, de nem tudtam reagálni, mert a szoba felől olyan hang hallatszott, mintha felborult volna egy bútor, amit egy halk nyekkenés követett.

- Mi ez? – ráncolta össze a homlokát Elena, és gyanakodva pislogott arrafelé, mintha képes lett volna átlátni az ajtón.

- Csak a tévé – vágtam rá ösztönösen, és sietve a földszintre kormányoztam. Lelki szemeimmel szinte láttam, ahogy a vérben forgó szemű Damon – aki nyilván ennyiből kitalálta, mi is történt köztünk – habzó szájjal próbál kirontani az ajtón, hogy a nyakamat törje, és ettől egyedül Bonnie varázslata tartja vissza.

- Szó… szóval – kaptam vissza a lelkierőmet, ahogy a nappaliban leültettem Elenát a kanapéra – szóval mégis hiszel nekem? Hiszel Stefannal kapcsolatban is, ugye?

- Igen, hiszek – hajtotta a fejét Elena a vállamra, ahogy magam is mellé ereszkedtem. – Ő már nem olyan, amilyennek mondja magát, vagy amilyen volt régen. Nem félek, tudom, hogy nem bántana… akarattal nem… de valami elpattant köztünk, Damon. Valami, ami már sosem lesz újra ép, és egész – súgta halkan.

Noha nem kimondottan osztottam a gondolatát, hogy Stefan nem bántaná, óvakodtam ennek a véleményemnek hangot adni, hát csak simogattam Elena haját és hátát, vadul zakatoló szívvel. Hallottam, hogy az ő légzése is szaporává válik, és mikor egymás szemébe néztünk, már nem volt megállás. Nem érdekelt odafenn Bonnie és Damon pankrációja, nem érdekelt a magából kivetkőzött Stefan. Nem érdekelt semmi, csak Elena… az édes arca, a meleg bársonyként simogató tekintete… és az édes ajka, amely némán és kimondatlanul is a csókomra várt, és nem voltam rest teljesíteni a kérését.

Nem tudom mennyi idő telt el… percek, vagy napok akár… az idő megszűnt, mintha mindketten feloldódtunk volna a csókban, és abban az érzésben, ami elöntött mindkettőnket… mígnem egy hatalmas robajjal kivágódott egy ajtó, és összerezzenve elszakadtunk egymástól.

Először automatikusan az emelet felé kaptam a fejem, de szinte egy tizedmásodperc alatt rájöttem, hogy a veszély nem onnan érkezik.

A bejárati ajtóban Stefan állt, kővé dermedve. Nem tudtam mióta áll ott, de arra rájöttem, hogy mindent látott.

- Stefan… - álltam fel, és Elena elé álltam, takarva és védve őt, mintha hatodik érzékemmel tudtam volna, hogy mi következik – várj egy…

Nem jutottam el odáig, hogy befejezzem a mondatot. Stefan arca elsötétült, szemei felvillantak… arcán kidagadtak a fekete erek, és vámpírfogait kivillantva hatalmas ordítással rám vetette magát.

Vége

(befejező rész következik)