A játszma elkezdődött 3. fejezet

Ennél megalázóbb helyzetben még nem voltam. Na jó, leszámítva az egy órával ezelőtti fiaskót. Volt olyan gyanúm, hogy néhány szemfüles fotós jóvoltából azt még a holnapi újságban is viszont fogom látni. Ezt az egészet már csak tetézheti a mostani szitu. A kollégám itt fekszik rajtam merev részegen, teljes súlyával belepasszírozva engem egy kanapéba, és miközben édesdeden alszik, a nyála a ruhám kivágásába folyik. Néha még csuklik is egyet-egyet jó szaftosan, és azt hiszem, csak az égiekhez való rimánkodásom okán nem terített még be a gyomortartalmával. Én meg csak arra vagyok képes, hogy patthelyzetben pislogjak alatta, mint a naposcsibe a rétihéjára. És mindennek a tetejében valaki közeledik felém. Alig néhány másodperc, és máris belép ide.

Tettem még egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítést, hogy lelökjem magamról Josht, de hasztalan.

- Hogy a büdös életbe…lehetsz….ennyire nehéz? – szűrtem a fogaim között dühösen, de megdermedtem, és elhallgattam, mikor szavak ütötték meg a fülemet.

- Nem Julie, nem fogok róla beszélni, és nagyon kérlek, hagyj békén! – hallottam meg egy férfihangot, ami mintha közvetlenül a télikert ajtaja előtt szólt volna. – Hogyan? Nem, ne is akarj meggyőzni. Mondtam, hogy nincs semmi baj. Kezelem a problémát – magyarázott valakinek, és mivel a beszélgetőpartner hangját nem hallottam, rájöttem – micsoda nyomozói logika – hogy alighanem egy telefonbeszélgetés kényszerű fültanúja vagyok.

- Mondd, összebeszéltél anyámmal? – tudakolta közben a férfihang, és a gazdája a következő pillanatban belépett az ajtón. Igaz, mivel folyamatosan a telefonra meredt közben, még nem pásztázta végig a helyiséget, hogy észrevegyen engem. – Mert pontosan ugyanúgy kezdesz aggódni értem. Felnőtt férfi vagyok, ha nem vetted volna még észre – mérgelődött, és ahogy a szememmel végigmértem az alakját – momentán ez volt az egyetlen olyan testrészem, amit képes voltam mozgatni – igazat kellett adnom neki.

- Majd beszélünk. Legalább egy nyugodt estét hagyj már nekem – dünnyögte még a pasas a telefonba, majd egy mozdulattal zakója zsebébe süllyesztette a készüléket, és nagy sóhajjal nekidőlt az ajtónak.

Ebben a szempillantásban tudatosult benne, hogy nincs egyedül a helyiségben. Nem tartott sokáig, csupán egy szívdobbanásnyi ideig, hogy mindketten néma döbbenettel meredjünk a másikra. Ő a helyzettől, amibe véletlenül belegyalogolt, én pedig attól a ténytől, hogy felismertem, kivel sodort össze a sors, és a véletlen.

- Bocsánat – jött meg a „betolakodó” hangja, és a tekintetét máris elkapta rólam. – Nem tudtam, hogy zavarok – fordult sarkon, hogy elhagyja a helyiséget.

Egy ezredmásodperc alatt lehetséges verziók futottak át az agyamon. Az első, hogy meghagyom hitében, miszerint egy édes kettest zavart meg. Ebben az esetben vagy itt töltöm még a reggelt is, és kockáztatom, hogy fotósok találnak rám, akik nyilván élvezettel fogják kihasználni a mozdulatlanságom szülte lehetőségeket. Josh és én benne leszünk a másnapi pletykarovatban, az öreg Wilkers pedig agyvérzéssel kevert szívrohamot fog kapni. De előtte még talál majd rá alkalmat, hogy letépje mindkettőnk fejét.

A másik verzió az volt, hogy megkérem a szépszeműt, hogy szabadítson ki a cikis helyzetből, és reménykedem a diszkréciójában. Vagy még ha el is meséli valakinek, nem lesz rá bizonyíték, hát élből tagadok majd.

Nem kellett sokat gondolkoznom azon, melyik változat volt a veszélytelenebb, hát mikor megláttam a háta közepét, gyorsan utána szóltam.

- Várjon… kérem – nyüszítettem halkan. – Nem… nem segítene nekem? – motyogtam csendesen, és megkönnyebbülten vettem levegőt, ahogy csodálkozó tekintettel újra felém fordult.

- A barátja nem boldogul egyedül? – tette fel a kérdést felvont szemöldökkel, és karba fonta a kezeit.

- Mint látja, nem éppen abban a helyzetben vagyok, amire Ön először gondolt – sziszegtem, újra megpróbálkozva egy hasztalan szabadulási kísérlettel. – Na most segít, vagy csak ott áll, és bámul? – emeltem fel a hangom, hogy mozgásba hozzam a pasast.

- Ha már ilyen szépen kéri… - morogta ő válaszul, majd odalépett, és lecibálta rólam Josh, aztán úgy tartotta a gallérjánál fogva, mint egy kölyökmacskát.

- A barátja szépen elázott – bámult bele Josh képébe. – Hihetetlen. Erre sem ébredt rá – csóválta a fejét.

- Nem a barátom – válaszoltam fagyosan, és a visszanyert, édes szabadság tudatában felkecmeregtem a kanapéról, érezve, ahogy a vérkeringés újra megindul eddig elszorított, nyomorgatott végtagjaimban. – Mindenesetre köszönöm a segítséget.

- Bármikor – vont egyet a vállán a megmentőm, és visszafektette Josh a kanapéra. Na jó, az igazat megvallva, úgy lökte oda, mint egy rongybabát.

- Maga aztán imádja a kínos helyzeteket, ugye? – fordult aztán újra felém, és a kaján vigyorából láttam, hogy már megtalálta agyában az információt, ki is vagyok én. Egek, eszerint látta a kínos díjátadást is.

- Tudja, szórakoztató estét szerzett jó néhány száz embernek – folytatta az önérzetem teljes sárba tiprását. – Az a landolás odafenn a színpadon… - röhögte el magát az agyában alighanem újra lejátszódó képre. – Ne, ne fáradjon a bemutatkozással – jegyezte meg aztán némi gúnnyal. – Miss Brawn, ha nem csal a memóriám.

- Nem csal – sóhajtottam nagyot. Tekintve, hogy kisegített szorult helyzetemből, eltekintettem egy jókora bokán rúgástól. – És szintén ne fáradjon a bemutatkozással. Tudom, hogy kicsoda ön…. Mr. Somerhalder – motyogtam, és a földre vándorolt a pillantásom, némileg zavartan.

- Nocsak – hallottam a hangot a fejem búbja tájáról, és noha nem láttam, de érezhető volt a hanghoz társuló mosoly az arcon. – Ezek szerint híres ember vagyok. Csak nem rajongóm?

„Ha tudnád, hogy mekkora” – motyogtam magamban, persze, hamarabb haraptam volna le tőből a nyelvemet, hogy ezt hangosan ki is mondjam. Megelégedtem annyival, hogy megráztam a fejem, és csak akkor néztem fel, mikor már éreztem, hogy a vörös fejjel járó zavarodottság nem túl látható rajtam.

- Láttam már… néhány produkcióban – nyeltem nagyot. – Újságokat is olvasok. Igaz, arra álmomban sem gondoltam, hogy… pont maga szedi le rólam ezt az idiótát – böktem Josh felé.

- Legközelebb ne kezdjen részeg idegenekkel – vont vállat a páncélos lovagom. – Rosszabbul is elsülhetett volna a dolog.

- Nem idegen, hanem a kollégám. Akit alighanem fel fogok pofozni a mai este után, ha már olyan állapotban lesz, hogy el fog jutni a tudatáig – dünnyögtem. – Mellesleg, ne prédikáljon nekem, kérem. Ugyanúgy felnőtt nő vagyok, ahogy maga felnőtt férfi – utaltam a telefonbeszélgetésre, és neki is leesett, hogy alighanem hallottam minden szót.

- Mondták már magának, hogy csúnya dolog hallgatózni? – érdeklődött, zsebre vágva a kezeit, és végigmérte estélyi ruhás alakomat.

- Sajnos, nem voltam abban a helyzetben, hogy befogjam a fülemet, Mr. Somerhalder – sziszegtem kissé mérgesen.

- Csak Ian, ha kérhetem – jött a válasz. – Utálom, ha Mr. Somerhaldernek hívnak. Túl hivatalos. Kezdjük az elejétől, ezúttal normálisabban, rendben? – kérdezte, és a kezét nyújtotta felém.

- Ian Somerhalder vagyok. Színész, természetvédő, nők bálványa – sorolta, és megremegett a szám sarka, ahogy elfojtottam egy vigyort. – És páncélos lovag, aki nemrégen mentett meg egy hölgyet a nem túl mértéktartó kollégájától. És ha lehet, szólítson Ian-nek.

- Aurora Brawn vagyok – ráztam meg a kezét. – Rendőr, kitüntetett nyomozó… és béna alak – vontam aprót a vállamon halvány mosollyal. – Hálás hölgy, amiért megmentett egy páncélos lovag a nem túl mértéktartó kollégámtól. És ha lehet, szólítson Rory-nak.

- Nagyszerű! – csapta össze a kezeit Ian, és megdörzsölte őket. – Akkor a megismerkedésünk örömére, mit szólna egy italhoz? Alkoholmenteshez – tette hozzá.

- Nos… azt hiszem, elfogadom. De csak a megismerkedésünk örömére! – tettem hozzá gyorsan.

- Akkor Miss Brawn… Rory – javította ki magát Ian – kérem, erre – nyitotta ki előttem a télikert ajtaját, hogy visszatérhessünk a bálterembe.

- Köszönöm, Mr… Ian – válaszoltam bűbájos mosollyal, és fenékriszálva kisétáltam, egy pillantásra sem méltatva a háttérben hangos hortyogásra rázendítő Josht.

Vége

Folyt. Köv.

A játszma elkezdődött 2. fejezet

- Jaj istenem…. – leheltem halkan. – Nagyon borzalmas vagyok? – kaptam le egy arra sétáló pincér tálcájáról egy pohár pezsgőt. Ittam egy kortyot, majd elfintorodtam. – Azt hiszem, keresnem kell valami erősebbet. Ki akarom magam ütni, és elfelejteni mindent. Az elmúlt húsz percet meg főképpen – keseregtem.

- Annyira azért nem volt gáz… - motyogta Josh mellettem állva, és biztatóan veregetve a vállamat. – Végül is nem látták sokan…. Csak olyan kétszáz ember.

- Istenem! – nyüszítettem még jobban kétségbeesve. – Drága Josh, ha jót akarsz, akkor inkább légy kedves, és ne vigasztalj tovább – roskadtam magamba teljesen. – Hogy lehetek éppen én ilyen szerencsétlen? – jártattam a tekintetem fel-alá, majd Josh füléhez hajoltam.

- Legyél olyan drága, és szerezz nekem valami rendes piát. Ütőset, és erőset – kértem, mire Josh felsóhajtott, de megadta magát az óhajomnak.

- Rendben, de csak azzal a feltétellel, ha nekem is hagysz belőle – suttogta vigyorogva, majd elsietett mellőlem, így zavartalanul nekidőlhettem a falnak – egy jókora fikusz takarásában – és zavartalanul sajnálhattam magam.

Tény, hogy sosem voltam a báli ruhák, meg a magas sarkú cipők barátja. Naná, hogy nem…. Utáltam. Kényelmetlen, vigyázni kell rá, és amúgy is… vagány zsarulány vagyok, nem kirakati próbababa. Olyannyira hadilábon állok a kiöltözéssel, hogy kölcsönöznöm kellett egy ruhát, mert még otthon, a gardróbban sem tűröm meg az ilyesmit.

Végignéztem a hosszú, testhez simuló fekete anyagon, ami szabadon hagyta a vállaimat, a lábaimat még inkább. Hasztalan igyekeztem lejjebb rángatni magamon az anyagot, hogy legalább a térdemig érjen. Vagy esélytelen volt, vagy ha mégis összejött, a melleim estek ki a helyükről.

- Miért kell minden estélyi ruhával kurvának varázsolni a nőket? – dünnyögtem, majd nekihajtottam a fejem a selyemtapétás falnak. Közben a szemem előtt lepergettem az elmúlt fél óra eseményeit, és azt kívántam, bár nyílna meg a föld alattam, hogy elsüllyedjek. Lehetőleg iszonyatos mélyre.

Nagyjából rendben ment minden egészen addig, míg az est fénypontjaként a polgármester fel nem állt az emelvényre, és hosszas – érzéseim szerint feleslegesen hosszú – beszéd után színpadra szólította a város legjobb nyomozóját. Vagyis engem.

Bűbájos mosolyt villantottam fel – Josh szeme szinte lángolt, úgy követett engem – és elindultam hogy átvegyem a díjat, és az oklevelet. De az emelvény lépcsőihez érve a francos magas sarkúban, amihez végképp nem voltam hozzászokva, megbicsaklott a bokám, minek következtében odavágódtam a polgármester elé. Térdre.

Már ez is az überciki kategóriájába tartozott, de ez még nem volt elég. Mert sikerült úgy landolnom, hogy az arcom találkozott egyenes a polgármester…nos, hogy is fogalmazzak…ágyékával.

Mintha kimerevítették volna azt a hosszú, nagyon hosszú pillanatot a teremben. Az előbbi taps, ami nekem szólt, egy másodperc alatt elhalt, hogy a tátott szájú döbbenet vegye át a helyét. Aztán felhangzott itt-ott egy halvány nevetés, míg magam vérvörössé vált képpel feltápászkodtam. Átvettem a díjat – soha ilyen gyors még nem voltam – és az előre megírt köszönő beszédet egyszerűen sutba vágtam. Csak egy vágy élt bennem… el innen, az emberek szeme elől, de nagyon gyorsan.

Csakhogy…. A sors valahogy nagyon nem szeret engem, mert visszafelé sikerült ugyanúgy térden landolnom, és ekkor már nem volt menekvés, a körülöttem orkánként felrobbanó nevetés közepette, nemes egyszerűséggel térden másztam le az emelvényről. Odalenn aztán lekaptam az elegáns szandálokat magamról, és elhatároztam, hogy az est további részét mezítláb fogom tölteni. Úgysem tart már sokáig… elosonok az ajtóig, és köd előttem, köd utánam, nem is látnak többet.

Az elhatározásom csak terv maradt, mert a főnököm, a jó öreg vizslaszemű Wilkers látta, hogy meglógni készülök, vöröslő fejjel tátogott felém, hogy jobb, ha ezt elfelejtem. Megadtam magam hát a végzetnek, és maradtam. Azt azonban még az öregfiú sem fogja tudni elérni, hogy ne igyam le magam a sárga földig.

Álmodozásomból a megérkező Josh hangja riasztott fel, aki nekitámaszkodott mellettem a falnak, és a fülembe suttogott.

- Jelentem, a küldetés sikerrel végződött – motyogta, forró lehelete a vállamat perzselte közben, én pedig megborzongtam ettől. Hogy jólesően-e vagy sem, magam sem tudtam igazán eldönteni.

- Szereztem egy egész üveg whiskyt – folytatta Josh. – Csak nekünk, kettőnknek – nézett körbe, majd előhúzott a belső zsebéből egy üveget. – Nem keresünk valami nyugodtabb, csendesebb helyet, és folytatjuk a piálást ott? – tette fel a kérdést, szemeivel pedig úgy mért végig, hogy kezdtem azt hinni, nem csak inni akar velem.

- Menjünk! – győzött aztán bennem az ital utáni vágy, és körbekémleltem. – Van itt valahol egy télikert… elvileg – motyogtam, emlékezetembe idézve a városháza térképét. – Ez itt a nagyterem… akkor szerintem erre – böktem a jelzett irányba, és határozott léptekkel elindultam. A hülye női cipő nélkül kimondottan könnyen ment.

*****

- Mondtam már, hogy ez gyönyörű? – kérdezte Josh kb huszadszor, és igencsak figyelnem kellett, hogy megértsem, mit mond, mert a sokadik whisky meglehetősen összeolvasztotta szókincsében a szavakat. A mássalhangzók legalábbis keményen torlódtak már egymásnak.

- Úgy rémlik… ja, mondtad – biccentettem, már magam sem a színjózanság állapotában, és igyekeztem az egyik pálma jókora levelét kisöpörni a hajamból. Esélytelen voltam.

- És azt mondtam már, hogy te is gyönyörű vagy? – csuklott Josh jókorát, ezzel rám löttyintve a pohár whiskyje felét. – Bocsánat… - dünnyögte. – Valahogy ma nem igazán bírom az italt. Biztos azért, mert már otthon alapoztam – vihogott fel hirtelen.

- Te úgy jöttél el ide, hogy már előtte ittál? – vontam fel a szemöldökömet. Oké, nem ítéltem el érte éppen, csak hát fura volt, hogy az a Josh, aki nem igazán szívleli az alkoholt, otthon bedob egy-két pohárkával.

- Aham – jött a szűk szavú felelet. – Miattad. Tudod, annyira izgultam, hogy veled jöhetek… - makogta.

- Drága Josh, mik vagyunk, tíz évesek? – emeltem a szemem az faragott mennyezetnek, amiből ha kettőt nem is, de másfelet simán láttam.

- Nem tudtad, hogy minden férfiban van egy kisfiú? – dobta be az itala maradékát Josh, és az elkövetkező fél percben a szemei látványosan akadtak keresztbe, és csukódtak lassan lefelé. Mindezt egyszerre.

- Rory, te meg én… annyira jó páros lennénk… - dadogta Josh, és cirógatni kezdte a vállamat. – Csak egyszer adnál esélyt nekem, hogy bizonyítsam….

- Josh, állj! – mondtam határozottan, és leemeltem a kezét magamról. – Bírlak, jól tudod. Mondtam már sokszor. De csak mint egy jófej kollégát. Az én esetemben többről nem lehet szó – halkultam el a mondat végére úgy, hogy csak halvány suttogás lett a határozott hangnemből. – Kérlek, értsd ezt meg, rendben?

- A francokat! – jött a sértődött válasz. – Tudd meg, hogy én mindig hajtani fogok utánad! Nem fogsz lerázni Rory. Ilyen a szerelem… - vigyorgott Josh pimaszul, és a meztelen térdemet kezdte simogatni.

- Na jó, elég volt! – csattantam fel ekkor már elég idegesen, és nem túl finoman hessentettem el a kezét. – Fejezd be a tapizást!

- Miért, ha nem, akkor mi lesz? Lelősz? – hajolt Josh egyre közelebb, és láttam a tekintetén, hogy meg fog csókolni. És nincs olyan erő, ami majd leállítaná.

- Ne, Josh! Hallod? Még most állj le! – kapálóztam, a kis pad végébe beszorulva, ugyanis Josh a két karjával átölelt, és egész testével rám hajolt. Olyan volt, mintha egy malomkő feküdne rám, és moccanni sem bírtam alatta.

- Mondj egy okot, hogy miért ne…. – dünnyögte szinte kivehetetlenül, alig néhány centire a számtól. Összeszorítottam a szemem, hogy valahogy túllegyek a dolgon… de a csók nem történt meg. Mert a következő pillanatban Josh csuklott egyet, a feje a keblemre borult, és a részegek édes álmába zuhant.

- Bassza meg… - morogtam, felfedezve, hogy képtelen vagyok lerázni a súlyát. Akárhogy kapálóztam, sem leemelni nem tudtam magamról, sem kicsúszni alóla. Pedig igyekeztem, ahogy tőlem telt. Főképpen akkor, mikor léptek koppanására lettem figyelmes. Bárki is volt az illető… egyfolytában közeledett felénk, megállíthatatlanul.

Vége.

Folyt. Köv.

A játszma elkezdődött 1. fejezet

A városháza órája a téren már elkongatta a nyolcat, mikor végre bezuhantam a liftbe, és míg a szerkezet döcögő kattogással megindult alattam, a hideg fémfalnak döntöttem izzadt homlokomat.

- Kész katasztrófa ez a városi forgalom – dünnyögtem a semminek, igyekezve feltűnés nélkül kiszállni az emeleten, megközelíteni az íróasztalomat, és leülni olyan ábrázattal, mint aki pontosan és időben megérkezett.

- Szia Rory, késtél – szólalt meg a hátam mögött Josh, mire csalódott fújással leengedtem, mint egy labda.

- Csak öt percet – vágtam rá kapásból. - Ugye a főnök nem látta? – aggódtam, és letettem a cuccomat az asztalra, majd a székre rogytam.

- Peched van… már keresett – árulta el Josh az asztalom szélére ülve, elém tolva egy bögre forró kávét. – Azt mondtam, hogy a mosdóba mentél.

- Imádlak – vigyorogtam fel a bögrét szorongatva. – Mindig is te voltál a kedvenc kollégám.

- És mégsem akarsz együtt járni velem – sóhajtott fel Josh keserves arccal. – Pedig soha többé nem lőnének rád – mutatott a vállam felé. – Az életem árán is megvédenélek.

- Kedves tőled, de láthattad a filmekben, meg az életben is, hogy két rendőr sosem jó szerelmespár – motyogtam halkan, kinyitva egy dossziét, beletemetve magam a tartalmába.

- És mondjuk egy hangulatos vacsora… mozi… ajándékok… ez sem változtatja meg a döntésedet? – himbálta Josh a lábát. – De persze túl nagy dolgokat ne kérj. Egy nyomozó fizetéséből sokra nem telik.

- Drága Josh, nem lehetne az az ajándékom, hogy leszállsz az asztalomról, és dolgozni hagysz? A múltkori ügy jelentését le kell tennem a főnök asztalára, és ma nem keltem éppenséggel túltengő írói vénával – dünnyögtem az orrom alatt, aztán kissé összerezzentem mikor hirtelen kivágódott a főnök irodájának az ajtaja, és megjelent az ajtókeretben Mr. Wickers örökké szivatbűzt árasztó alakja.

- Mr. Stevens örülnék, ha nem munkaidőben udvarolna – dörögte. – Miss Brawn, kérem fáradjon be az irodába, beszédem lenne Önnel – fordult sarkon, és máris eltűnt a lehúzott reluxák mögött.

- Ajaj, ez semmi jót nem ígér – rázta a fejét a másik asztaltól Jim Haley. – Rory, ha baj van, csak sikíts. Bemegyek, és lelövöm az öreget.

Felnevettem, aztán – balsejtelmekkel telve – bevonszoltam magam a főnök irodájába, és egy rövid intésre az ajtót is becsuktam magam után.

- Tessék uram, beszélni szeretett volna velem – mondtam teljesen feleslegesen, de hát az ember álljon óvatosan hozzá a főnökéhez. Főleg ha egy olyan hirtelen haragú fickó, mint az öreg Wickers.

- Üljön csak le – tessékelt egy székbe a főnököm, és dobolni kezdett az íróasztal tetején. – Nos, először is… a kórház óta még nem volt alkalmam gratulálni a streatwall-i gyilkosság elkövetőjének kézre kerítéséért. Szép munka volt nyomozó, nagyon szép – nézett rám elismerően, majd vállon veregetett. – A karja rendben van?

- A vállam, uram. Ott lőttek meg – javítottam ki, majd bólintottam. – Igen, szerencsére már teljesen egyben vagyok.

- Örömmel hallom – dörmögte a főnököm, majd előbányászott egy szivart a zsebéből, és mivel az épületben tilos volt a dohányzás, rezzenéstelen arccal rágni kezdte a végét. – Természetesen némi külön jutalomra is számíthat a nagyszerű eredmény elismeréseképpen – ült le az asztal mögé, és ujjait összekulcsolta az arca előtt, úgy nézett rám.

- Remélem tudja, hogy Ön Atlanta nyomozóinak az egyik legjobbja. Ha nem magasan a legjobbja – folytatta közben főnököm a fényezésemet, és nekem egyre gyanúsabbá vált a dolog. Ekkora dicséretekkel, és a beírt pénzjutalommal valami jókora disznóságot forgathat a fejében.

- Nos uram… megtudhatnám, miért is hívatott? – kérdeztem aztán mikor egy percnyi néma csend támadt.

- Mmm….khm…. Hogyne, hogyne…. – dünnyögte a főnököm. Ekkor már világossá vált előttem, hogy valami olyat készül bejelenteni, ami nagyon nem lesz ínyemre.

- Mint tudja, jövő héten megrendezésre kerül a városi rendőrbál. Február van, ez a bálok korszaka – tárta aztán szét a két karját, mintegy mentegetőzve. – És a polgármester úr úgy döntött, hogy az idei rendőrbálon adja át a város díját és oklevelét annak a nyomozónak, aki a legtöbbet tette a város biztonságáért – hunyorgott rám Wickers.

- Arra céloz, uram, hogy…. – kezdtem bele óvatosan, kérdő hangsúllyal, és egy bólintás kíséretében azonnal meg is kaptam a választ.

- Pontosan. Maga lesz a díjazott, kitüntetett, vagy hívja, ahogy jólesik – dobta ki a használhatatlanná rágott szivar a főnök, majd előbányászott egy másikat. – Ennél fogva elvárom, hogy ott legyen a bálon. Frissen, fitten, és legfőképpen elegánsan – hordozta végig a szemét látványosan a kissé szakadt farmeromon, és a „Ne bosszants, mert lelőlek” feliratú pólómon.

- Jaj ne…. – nyögtem fel. – Uram, ez nagyon megtisztelő, meg mittudomén – hadartam – de én nem szándékoztam elmenni a bálra. Tudja, hogy utálom az ilyet. Nem tudok kulturáltan beszélgetni semmiségekről, nem tudok bájcsevegni olyanokkal, akiket sosem láttam, táncolni meg aztán végképp nem tudok.

- Miss Brawn, félreértett – vágott szavamba a főnököm, félretéve eddigi joviális modorát. – Ez nem kérés volt. Vegye úgy, hogy mint feljebbvalója, parancsot adtam. A városi rendőrséget ezen a bálon Ön fogja képviselni. És elvárom, ezt minden erejét beleadva tegye.

- Nem is lehet véleményem? – kérdeztem vérig sértve, és felpaprikázódva.

- Dehogynem – dőlt hátra a főnököm, és karba fonta a kezeit, úgy nézett rám. – Akár otthon is maradhat. Ez esetben két hét múlva valamelyik útkereszteződésben irányítja majd a forgalmat. Ezt már most megígérem.

- Én vagyok a város legjobb rendőre jelenleg – ismételtem a főnököm szavait, majd a komoly tekintetét látva leesett az állam. – Ezt maga sosem tenné velem – hebegtem.

- Akarja kipróbálni? – érkezett a kérdés, és fél perces, önmagammal vívott tusakodás után leeresztettem, mint egy lufballon.

- Nem uram. Azt hiszem, nem akarom – morogtam dühösen, majd felálltam a székből. – És ha megengedi…

- Hogyne, hogyne…. Menjen csak – intett a főnököm. – Örülök, Miss Brawn, hogy megegyeztünk. Ó, és el ne felejtsem – szólt utánam, ahogy az ajtó felé sétáltam – természetesen elvárom, hogy partnerrel jelenjen meg – döfött még egyet gonoszul a gerincem mellé, és erre már nem tudtam mit reagálni, csak bevágtam magam mögött az iroda ajtaját.

*****

- Öljetek meg – ezzel a nyögéssel roskadtam le odakinn az asztalomhoz, és fejem nemes egyszerűséggel egy mappa alá temettem.

- Mi történt, Rory? – óvakodott Josh az asztalomhoz. – Mit akart az öreg? Azt hittem, valami jó hír…

- Ahogy vesszük – dünnyögtem. – Kitüntetést kapok, és megdob némi pénzzel is.

- Ez a problémád? – vágott értetlen arcot Josh. – Ha neked nem kell, add nekem. Én tudom majd hová költeni, elhiheted – vigyorgott, és lehúzta a mappát a fejemről.

- Nem ezzel a részével van problémám – motyogtam. – Hanem azzal, hogy ezt a bálon kapom meg. A rendőrbálon. Egy bálon, érted? – hangsúlyoztam ki. – Én, meg a bálok….

Felnéztem, és láttam, ahogy Josh a szája szélébe harap, hogy elfojtson egy vigyort, ettől pedig elfogott a vágy, hogy alaposan bokán rúgjam.

- És a legrosszabb még hátravan – tettem hozzá nagy sóhajtás kíséretében. – Mert partnerrel kell a bálba mennem. Pedig te aztán tudhatod, hogy nincs olyan, akit magammal vihetnék.

- Hát, tudom, hogy a magánéleted eléggé sek….szóval, épp nincs senkid – kezdett bele Josh, aztán szigorú pillantásomra még időben javított a szövegen. Erős a gyanúm, hogy az eredeti szó „sekélyes” lett volna. – Viszont bébi, itt áll előtted a páncélos lovag, aki elkísér… ha te is szeretnéd – bökött vidáman a mellkasára. – Közlöm, hogy remekül táncolok.

- Igen, azt tudom – mondtam elismerően. Láttam már táncolni Josht, és hát tagadhatatlan tény, hogy a fickó nagyon tud. – Ha úgy döntesz, hogy képes leszel engem egész este elviselni… akkor legyen – biccentettem.

Láttam a Josh arcán felragyogó örömöt, de nem tudtam osztozni benne. Visszaejtettem a fejem az asztalra, és az jutott eszembe, hogy egyedül úgy tudnék kimászni ebből a helyzetből, ha még a mai nap folyamán újra lelövetem magam.

Vége.

Folyt. Köv.