A játszma elkezdődött 3. fejezet

Ennél megalázóbb helyzetben még nem voltam. Na jó, leszámítva az egy órával ezelőtti fiaskót. Volt olyan gyanúm, hogy néhány szemfüles fotós jóvoltából azt még a holnapi újságban is viszont fogom látni. Ezt az egészet már csak tetézheti a mostani szitu. A kollégám itt fekszik rajtam merev részegen, teljes súlyával belepasszírozva engem egy kanapéba, és miközben édesdeden alszik, a nyála a ruhám kivágásába folyik. Néha még csuklik is egyet-egyet jó szaftosan, és azt hiszem, csak az égiekhez való rimánkodásom okán nem terített még be a gyomortartalmával. Én meg csak arra vagyok képes, hogy patthelyzetben pislogjak alatta, mint a naposcsibe a rétihéjára. És mindennek a tetejében valaki közeledik felém. Alig néhány másodperc, és máris belép ide.

Tettem még egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítést, hogy lelökjem magamról Josht, de hasztalan.

- Hogy a büdös életbe…lehetsz….ennyire nehéz? – szűrtem a fogaim között dühösen, de megdermedtem, és elhallgattam, mikor szavak ütötték meg a fülemet.

- Nem Julie, nem fogok róla beszélni, és nagyon kérlek, hagyj békén! – hallottam meg egy férfihangot, ami mintha közvetlenül a télikert ajtaja előtt szólt volna. – Hogyan? Nem, ne is akarj meggyőzni. Mondtam, hogy nincs semmi baj. Kezelem a problémát – magyarázott valakinek, és mivel a beszélgetőpartner hangját nem hallottam, rájöttem – micsoda nyomozói logika – hogy alighanem egy telefonbeszélgetés kényszerű fültanúja vagyok.

- Mondd, összebeszéltél anyámmal? – tudakolta közben a férfihang, és a gazdája a következő pillanatban belépett az ajtón. Igaz, mivel folyamatosan a telefonra meredt közben, még nem pásztázta végig a helyiséget, hogy észrevegyen engem. – Mert pontosan ugyanúgy kezdesz aggódni értem. Felnőtt férfi vagyok, ha nem vetted volna még észre – mérgelődött, és ahogy a szememmel végigmértem az alakját – momentán ez volt az egyetlen olyan testrészem, amit képes voltam mozgatni – igazat kellett adnom neki.

- Majd beszélünk. Legalább egy nyugodt estét hagyj már nekem – dünnyögte még a pasas a telefonba, majd egy mozdulattal zakója zsebébe süllyesztette a készüléket, és nagy sóhajjal nekidőlt az ajtónak.

Ebben a szempillantásban tudatosult benne, hogy nincs egyedül a helyiségben. Nem tartott sokáig, csupán egy szívdobbanásnyi ideig, hogy mindketten néma döbbenettel meredjünk a másikra. Ő a helyzettől, amibe véletlenül belegyalogolt, én pedig attól a ténytől, hogy felismertem, kivel sodort össze a sors, és a véletlen.

- Bocsánat – jött meg a „betolakodó” hangja, és a tekintetét máris elkapta rólam. – Nem tudtam, hogy zavarok – fordult sarkon, hogy elhagyja a helyiséget.

Egy ezredmásodperc alatt lehetséges verziók futottak át az agyamon. Az első, hogy meghagyom hitében, miszerint egy édes kettest zavart meg. Ebben az esetben vagy itt töltöm még a reggelt is, és kockáztatom, hogy fotósok találnak rám, akik nyilván élvezettel fogják kihasználni a mozdulatlanságom szülte lehetőségeket. Josh és én benne leszünk a másnapi pletykarovatban, az öreg Wilkers pedig agyvérzéssel kevert szívrohamot fog kapni. De előtte még talál majd rá alkalmat, hogy letépje mindkettőnk fejét.

A másik verzió az volt, hogy megkérem a szépszeműt, hogy szabadítson ki a cikis helyzetből, és reménykedem a diszkréciójában. Vagy még ha el is meséli valakinek, nem lesz rá bizonyíték, hát élből tagadok majd.

Nem kellett sokat gondolkoznom azon, melyik változat volt a veszélytelenebb, hát mikor megláttam a háta közepét, gyorsan utána szóltam.

- Várjon… kérem – nyüszítettem halkan. – Nem… nem segítene nekem? – motyogtam csendesen, és megkönnyebbülten vettem levegőt, ahogy csodálkozó tekintettel újra felém fordult.

- A barátja nem boldogul egyedül? – tette fel a kérdést felvont szemöldökkel, és karba fonta a kezeit.

- Mint látja, nem éppen abban a helyzetben vagyok, amire Ön először gondolt – sziszegtem, újra megpróbálkozva egy hasztalan szabadulási kísérlettel. – Na most segít, vagy csak ott áll, és bámul? – emeltem fel a hangom, hogy mozgásba hozzam a pasast.

- Ha már ilyen szépen kéri… - morogta ő válaszul, majd odalépett, és lecibálta rólam Josh, aztán úgy tartotta a gallérjánál fogva, mint egy kölyökmacskát.

- A barátja szépen elázott – bámult bele Josh képébe. – Hihetetlen. Erre sem ébredt rá – csóválta a fejét.

- Nem a barátom – válaszoltam fagyosan, és a visszanyert, édes szabadság tudatában felkecmeregtem a kanapéról, érezve, ahogy a vérkeringés újra megindul eddig elszorított, nyomorgatott végtagjaimban. – Mindenesetre köszönöm a segítséget.

- Bármikor – vont egyet a vállán a megmentőm, és visszafektette Josh a kanapéra. Na jó, az igazat megvallva, úgy lökte oda, mint egy rongybabát.

- Maga aztán imádja a kínos helyzeteket, ugye? – fordult aztán újra felém, és a kaján vigyorából láttam, hogy már megtalálta agyában az információt, ki is vagyok én. Egek, eszerint látta a kínos díjátadást is.

- Tudja, szórakoztató estét szerzett jó néhány száz embernek – folytatta az önérzetem teljes sárba tiprását. – Az a landolás odafenn a színpadon… - röhögte el magát az agyában alighanem újra lejátszódó képre. – Ne, ne fáradjon a bemutatkozással – jegyezte meg aztán némi gúnnyal. – Miss Brawn, ha nem csal a memóriám.

- Nem csal – sóhajtottam nagyot. Tekintve, hogy kisegített szorult helyzetemből, eltekintettem egy jókora bokán rúgástól. – És szintén ne fáradjon a bemutatkozással. Tudom, hogy kicsoda ön…. Mr. Somerhalder – motyogtam, és a földre vándorolt a pillantásom, némileg zavartan.

- Nocsak – hallottam a hangot a fejem búbja tájáról, és noha nem láttam, de érezhető volt a hanghoz társuló mosoly az arcon. – Ezek szerint híres ember vagyok. Csak nem rajongóm?

„Ha tudnád, hogy mekkora” – motyogtam magamban, persze, hamarabb haraptam volna le tőből a nyelvemet, hogy ezt hangosan ki is mondjam. Megelégedtem annyival, hogy megráztam a fejem, és csak akkor néztem fel, mikor már éreztem, hogy a vörös fejjel járó zavarodottság nem túl látható rajtam.

- Láttam már… néhány produkcióban – nyeltem nagyot. – Újságokat is olvasok. Igaz, arra álmomban sem gondoltam, hogy… pont maga szedi le rólam ezt az idiótát – böktem Josh felé.

- Legközelebb ne kezdjen részeg idegenekkel – vont vállat a páncélos lovagom. – Rosszabbul is elsülhetett volna a dolog.

- Nem idegen, hanem a kollégám. Akit alighanem fel fogok pofozni a mai este után, ha már olyan állapotban lesz, hogy el fog jutni a tudatáig – dünnyögtem. – Mellesleg, ne prédikáljon nekem, kérem. Ugyanúgy felnőtt nő vagyok, ahogy maga felnőtt férfi – utaltam a telefonbeszélgetésre, és neki is leesett, hogy alighanem hallottam minden szót.

- Mondták már magának, hogy csúnya dolog hallgatózni? – érdeklődött, zsebre vágva a kezeit, és végigmérte estélyi ruhás alakomat.

- Sajnos, nem voltam abban a helyzetben, hogy befogjam a fülemet, Mr. Somerhalder – sziszegtem kissé mérgesen.

- Csak Ian, ha kérhetem – jött a válasz. – Utálom, ha Mr. Somerhaldernek hívnak. Túl hivatalos. Kezdjük az elejétől, ezúttal normálisabban, rendben? – kérdezte, és a kezét nyújtotta felém.

- Ian Somerhalder vagyok. Színész, természetvédő, nők bálványa – sorolta, és megremegett a szám sarka, ahogy elfojtottam egy vigyort. – És páncélos lovag, aki nemrégen mentett meg egy hölgyet a nem túl mértéktartó kollégájától. És ha lehet, szólítson Ian-nek.

- Aurora Brawn vagyok – ráztam meg a kezét. – Rendőr, kitüntetett nyomozó… és béna alak – vontam aprót a vállamon halvány mosollyal. – Hálás hölgy, amiért megmentett egy páncélos lovag a nem túl mértéktartó kollégámtól. És ha lehet, szólítson Rory-nak.

- Nagyszerű! – csapta össze a kezeit Ian, és megdörzsölte őket. – Akkor a megismerkedésünk örömére, mit szólna egy italhoz? Alkoholmenteshez – tette hozzá.

- Nos… azt hiszem, elfogadom. De csak a megismerkedésünk örömére! – tettem hozzá gyorsan.

- Akkor Miss Brawn… Rory – javította ki magát Ian – kérem, erre – nyitotta ki előttem a télikert ajtaját, hogy visszatérhessünk a bálterembe.

- Köszönöm, Mr… Ian – válaszoltam bűbájos mosollyal, és fenékriszálva kisétáltam, egy pillantásra sem méltatva a háttérben hangos hortyogásra rázendítő Josht.

Vége

Folyt. Köv.