A játszma elkezdődött 1. fejezet

A városháza órája a téren már elkongatta a nyolcat, mikor végre bezuhantam a liftbe, és míg a szerkezet döcögő kattogással megindult alattam, a hideg fémfalnak döntöttem izzadt homlokomat.

- Kész katasztrófa ez a városi forgalom – dünnyögtem a semminek, igyekezve feltűnés nélkül kiszállni az emeleten, megközelíteni az íróasztalomat, és leülni olyan ábrázattal, mint aki pontosan és időben megérkezett.

- Szia Rory, késtél – szólalt meg a hátam mögött Josh, mire csalódott fújással leengedtem, mint egy labda.

- Csak öt percet – vágtam rá kapásból. - Ugye a főnök nem látta? – aggódtam, és letettem a cuccomat az asztalra, majd a székre rogytam.

- Peched van… már keresett – árulta el Josh az asztalom szélére ülve, elém tolva egy bögre forró kávét. – Azt mondtam, hogy a mosdóba mentél.

- Imádlak – vigyorogtam fel a bögrét szorongatva. – Mindig is te voltál a kedvenc kollégám.

- És mégsem akarsz együtt járni velem – sóhajtott fel Josh keserves arccal. – Pedig soha többé nem lőnének rád – mutatott a vállam felé. – Az életem árán is megvédenélek.

- Kedves tőled, de láthattad a filmekben, meg az életben is, hogy két rendőr sosem jó szerelmespár – motyogtam halkan, kinyitva egy dossziét, beletemetve magam a tartalmába.

- És mondjuk egy hangulatos vacsora… mozi… ajándékok… ez sem változtatja meg a döntésedet? – himbálta Josh a lábát. – De persze túl nagy dolgokat ne kérj. Egy nyomozó fizetéséből sokra nem telik.

- Drága Josh, nem lehetne az az ajándékom, hogy leszállsz az asztalomról, és dolgozni hagysz? A múltkori ügy jelentését le kell tennem a főnök asztalára, és ma nem keltem éppenséggel túltengő írói vénával – dünnyögtem az orrom alatt, aztán kissé összerezzentem mikor hirtelen kivágódott a főnök irodájának az ajtaja, és megjelent az ajtókeretben Mr. Wickers örökké szivatbűzt árasztó alakja.

- Mr. Stevens örülnék, ha nem munkaidőben udvarolna – dörögte. – Miss Brawn, kérem fáradjon be az irodába, beszédem lenne Önnel – fordult sarkon, és máris eltűnt a lehúzott reluxák mögött.

- Ajaj, ez semmi jót nem ígér – rázta a fejét a másik asztaltól Jim Haley. – Rory, ha baj van, csak sikíts. Bemegyek, és lelövöm az öreget.

Felnevettem, aztán – balsejtelmekkel telve – bevonszoltam magam a főnök irodájába, és egy rövid intésre az ajtót is becsuktam magam után.

- Tessék uram, beszélni szeretett volna velem – mondtam teljesen feleslegesen, de hát az ember álljon óvatosan hozzá a főnökéhez. Főleg ha egy olyan hirtelen haragú fickó, mint az öreg Wickers.

- Üljön csak le – tessékelt egy székbe a főnököm, és dobolni kezdett az íróasztal tetején. – Nos, először is… a kórház óta még nem volt alkalmam gratulálni a streatwall-i gyilkosság elkövetőjének kézre kerítéséért. Szép munka volt nyomozó, nagyon szép – nézett rám elismerően, majd vállon veregetett. – A karja rendben van?

- A vállam, uram. Ott lőttek meg – javítottam ki, majd bólintottam. – Igen, szerencsére már teljesen egyben vagyok.

- Örömmel hallom – dörmögte a főnököm, majd előbányászott egy szivart a zsebéből, és mivel az épületben tilos volt a dohányzás, rezzenéstelen arccal rágni kezdte a végét. – Természetesen némi külön jutalomra is számíthat a nagyszerű eredmény elismeréseképpen – ült le az asztal mögé, és ujjait összekulcsolta az arca előtt, úgy nézett rám.

- Remélem tudja, hogy Ön Atlanta nyomozóinak az egyik legjobbja. Ha nem magasan a legjobbja – folytatta közben főnököm a fényezésemet, és nekem egyre gyanúsabbá vált a dolog. Ekkora dicséretekkel, és a beírt pénzjutalommal valami jókora disznóságot forgathat a fejében.

- Nos uram… megtudhatnám, miért is hívatott? – kérdeztem aztán mikor egy percnyi néma csend támadt.

- Mmm….khm…. Hogyne, hogyne…. – dünnyögte a főnököm. Ekkor már világossá vált előttem, hogy valami olyat készül bejelenteni, ami nagyon nem lesz ínyemre.

- Mint tudja, jövő héten megrendezésre kerül a városi rendőrbál. Február van, ez a bálok korszaka – tárta aztán szét a két karját, mintegy mentegetőzve. – És a polgármester úr úgy döntött, hogy az idei rendőrbálon adja át a város díját és oklevelét annak a nyomozónak, aki a legtöbbet tette a város biztonságáért – hunyorgott rám Wickers.

- Arra céloz, uram, hogy…. – kezdtem bele óvatosan, kérdő hangsúllyal, és egy bólintás kíséretében azonnal meg is kaptam a választ.

- Pontosan. Maga lesz a díjazott, kitüntetett, vagy hívja, ahogy jólesik – dobta ki a használhatatlanná rágott szivar a főnök, majd előbányászott egy másikat. – Ennél fogva elvárom, hogy ott legyen a bálon. Frissen, fitten, és legfőképpen elegánsan – hordozta végig a szemét látványosan a kissé szakadt farmeromon, és a „Ne bosszants, mert lelőlek” feliratú pólómon.

- Jaj ne…. – nyögtem fel. – Uram, ez nagyon megtisztelő, meg mittudomén – hadartam – de én nem szándékoztam elmenni a bálra. Tudja, hogy utálom az ilyet. Nem tudok kulturáltan beszélgetni semmiségekről, nem tudok bájcsevegni olyanokkal, akiket sosem láttam, táncolni meg aztán végképp nem tudok.

- Miss Brawn, félreértett – vágott szavamba a főnököm, félretéve eddigi joviális modorát. – Ez nem kérés volt. Vegye úgy, hogy mint feljebbvalója, parancsot adtam. A városi rendőrséget ezen a bálon Ön fogja képviselni. És elvárom, ezt minden erejét beleadva tegye.

- Nem is lehet véleményem? – kérdeztem vérig sértve, és felpaprikázódva.

- Dehogynem – dőlt hátra a főnököm, és karba fonta a kezeit, úgy nézett rám. – Akár otthon is maradhat. Ez esetben két hét múlva valamelyik útkereszteződésben irányítja majd a forgalmat. Ezt már most megígérem.

- Én vagyok a város legjobb rendőre jelenleg – ismételtem a főnököm szavait, majd a komoly tekintetét látva leesett az állam. – Ezt maga sosem tenné velem – hebegtem.

- Akarja kipróbálni? – érkezett a kérdés, és fél perces, önmagammal vívott tusakodás után leeresztettem, mint egy lufballon.

- Nem uram. Azt hiszem, nem akarom – morogtam dühösen, majd felálltam a székből. – És ha megengedi…

- Hogyne, hogyne…. Menjen csak – intett a főnököm. – Örülök, Miss Brawn, hogy megegyeztünk. Ó, és el ne felejtsem – szólt utánam, ahogy az ajtó felé sétáltam – természetesen elvárom, hogy partnerrel jelenjen meg – döfött még egyet gonoszul a gerincem mellé, és erre már nem tudtam mit reagálni, csak bevágtam magam mögött az iroda ajtaját.

*****

- Öljetek meg – ezzel a nyögéssel roskadtam le odakinn az asztalomhoz, és fejem nemes egyszerűséggel egy mappa alá temettem.

- Mi történt, Rory? – óvakodott Josh az asztalomhoz. – Mit akart az öreg? Azt hittem, valami jó hír…

- Ahogy vesszük – dünnyögtem. – Kitüntetést kapok, és megdob némi pénzzel is.

- Ez a problémád? – vágott értetlen arcot Josh. – Ha neked nem kell, add nekem. Én tudom majd hová költeni, elhiheted – vigyorgott, és lehúzta a mappát a fejemről.

- Nem ezzel a részével van problémám – motyogtam. – Hanem azzal, hogy ezt a bálon kapom meg. A rendőrbálon. Egy bálon, érted? – hangsúlyoztam ki. – Én, meg a bálok….

Felnéztem, és láttam, ahogy Josh a szája szélébe harap, hogy elfojtson egy vigyort, ettől pedig elfogott a vágy, hogy alaposan bokán rúgjam.

- És a legrosszabb még hátravan – tettem hozzá nagy sóhajtás kíséretében. – Mert partnerrel kell a bálba mennem. Pedig te aztán tudhatod, hogy nincs olyan, akit magammal vihetnék.

- Hát, tudom, hogy a magánéleted eléggé sek….szóval, épp nincs senkid – kezdett bele Josh, aztán szigorú pillantásomra még időben javított a szövegen. Erős a gyanúm, hogy az eredeti szó „sekélyes” lett volna. – Viszont bébi, itt áll előtted a páncélos lovag, aki elkísér… ha te is szeretnéd – bökött vidáman a mellkasára. – Közlöm, hogy remekül táncolok.

- Igen, azt tudom – mondtam elismerően. Láttam már táncolni Josht, és hát tagadhatatlan tény, hogy a fickó nagyon tud. – Ha úgy döntesz, hogy képes leszel engem egész este elviselni… akkor legyen – biccentettem.

Láttam a Josh arcán felragyogó örömöt, de nem tudtam osztozni benne. Visszaejtettem a fejem az asztalra, és az jutott eszembe, hogy egyedül úgy tudnék kimászni ebből a helyzetből, ha még a mai nap folyamán újra lelövetem magam.

Vége.

Folyt. Köv.