A játszma elkezdődött 2. fejezet

- Jaj istenem…. – leheltem halkan. – Nagyon borzalmas vagyok? – kaptam le egy arra sétáló pincér tálcájáról egy pohár pezsgőt. Ittam egy kortyot, majd elfintorodtam. – Azt hiszem, keresnem kell valami erősebbet. Ki akarom magam ütni, és elfelejteni mindent. Az elmúlt húsz percet meg főképpen – keseregtem.

- Annyira azért nem volt gáz… - motyogta Josh mellettem állva, és biztatóan veregetve a vállamat. – Végül is nem látták sokan…. Csak olyan kétszáz ember.

- Istenem! – nyüszítettem még jobban kétségbeesve. – Drága Josh, ha jót akarsz, akkor inkább légy kedves, és ne vigasztalj tovább – roskadtam magamba teljesen. – Hogy lehetek éppen én ilyen szerencsétlen? – jártattam a tekintetem fel-alá, majd Josh füléhez hajoltam.

- Legyél olyan drága, és szerezz nekem valami rendes piát. Ütőset, és erőset – kértem, mire Josh felsóhajtott, de megadta magát az óhajomnak.

- Rendben, de csak azzal a feltétellel, ha nekem is hagysz belőle – suttogta vigyorogva, majd elsietett mellőlem, így zavartalanul nekidőlhettem a falnak – egy jókora fikusz takarásában – és zavartalanul sajnálhattam magam.

Tény, hogy sosem voltam a báli ruhák, meg a magas sarkú cipők barátja. Naná, hogy nem…. Utáltam. Kényelmetlen, vigyázni kell rá, és amúgy is… vagány zsarulány vagyok, nem kirakati próbababa. Olyannyira hadilábon állok a kiöltözéssel, hogy kölcsönöznöm kellett egy ruhát, mert még otthon, a gardróbban sem tűröm meg az ilyesmit.

Végignéztem a hosszú, testhez simuló fekete anyagon, ami szabadon hagyta a vállaimat, a lábaimat még inkább. Hasztalan igyekeztem lejjebb rángatni magamon az anyagot, hogy legalább a térdemig érjen. Vagy esélytelen volt, vagy ha mégis összejött, a melleim estek ki a helyükről.

- Miért kell minden estélyi ruhával kurvának varázsolni a nőket? – dünnyögtem, majd nekihajtottam a fejem a selyemtapétás falnak. Közben a szemem előtt lepergettem az elmúlt fél óra eseményeit, és azt kívántam, bár nyílna meg a föld alattam, hogy elsüllyedjek. Lehetőleg iszonyatos mélyre.

Nagyjából rendben ment minden egészen addig, míg az est fénypontjaként a polgármester fel nem állt az emelvényre, és hosszas – érzéseim szerint feleslegesen hosszú – beszéd után színpadra szólította a város legjobb nyomozóját. Vagyis engem.

Bűbájos mosolyt villantottam fel – Josh szeme szinte lángolt, úgy követett engem – és elindultam hogy átvegyem a díjat, és az oklevelet. De az emelvény lépcsőihez érve a francos magas sarkúban, amihez végképp nem voltam hozzászokva, megbicsaklott a bokám, minek következtében odavágódtam a polgármester elé. Térdre.

Már ez is az überciki kategóriájába tartozott, de ez még nem volt elég. Mert sikerült úgy landolnom, hogy az arcom találkozott egyenes a polgármester…nos, hogy is fogalmazzak…ágyékával.

Mintha kimerevítették volna azt a hosszú, nagyon hosszú pillanatot a teremben. Az előbbi taps, ami nekem szólt, egy másodperc alatt elhalt, hogy a tátott szájú döbbenet vegye át a helyét. Aztán felhangzott itt-ott egy halvány nevetés, míg magam vérvörössé vált képpel feltápászkodtam. Átvettem a díjat – soha ilyen gyors még nem voltam – és az előre megírt köszönő beszédet egyszerűen sutba vágtam. Csak egy vágy élt bennem… el innen, az emberek szeme elől, de nagyon gyorsan.

Csakhogy…. A sors valahogy nagyon nem szeret engem, mert visszafelé sikerült ugyanúgy térden landolnom, és ekkor már nem volt menekvés, a körülöttem orkánként felrobbanó nevetés közepette, nemes egyszerűséggel térden másztam le az emelvényről. Odalenn aztán lekaptam az elegáns szandálokat magamról, és elhatároztam, hogy az est további részét mezítláb fogom tölteni. Úgysem tart már sokáig… elosonok az ajtóig, és köd előttem, köd utánam, nem is látnak többet.

Az elhatározásom csak terv maradt, mert a főnököm, a jó öreg vizslaszemű Wilkers látta, hogy meglógni készülök, vöröslő fejjel tátogott felém, hogy jobb, ha ezt elfelejtem. Megadtam magam hát a végzetnek, és maradtam. Azt azonban még az öregfiú sem fogja tudni elérni, hogy ne igyam le magam a sárga földig.

Álmodozásomból a megérkező Josh hangja riasztott fel, aki nekitámaszkodott mellettem a falnak, és a fülembe suttogott.

- Jelentem, a küldetés sikerrel végződött – motyogta, forró lehelete a vállamat perzselte közben, én pedig megborzongtam ettől. Hogy jólesően-e vagy sem, magam sem tudtam igazán eldönteni.

- Szereztem egy egész üveg whiskyt – folytatta Josh. – Csak nekünk, kettőnknek – nézett körbe, majd előhúzott a belső zsebéből egy üveget. – Nem keresünk valami nyugodtabb, csendesebb helyet, és folytatjuk a piálást ott? – tette fel a kérdést, szemeivel pedig úgy mért végig, hogy kezdtem azt hinni, nem csak inni akar velem.

- Menjünk! – győzött aztán bennem az ital utáni vágy, és körbekémleltem. – Van itt valahol egy télikert… elvileg – motyogtam, emlékezetembe idézve a városháza térképét. – Ez itt a nagyterem… akkor szerintem erre – böktem a jelzett irányba, és határozott léptekkel elindultam. A hülye női cipő nélkül kimondottan könnyen ment.

*****

- Mondtam már, hogy ez gyönyörű? – kérdezte Josh kb huszadszor, és igencsak figyelnem kellett, hogy megértsem, mit mond, mert a sokadik whisky meglehetősen összeolvasztotta szókincsében a szavakat. A mássalhangzók legalábbis keményen torlódtak már egymásnak.

- Úgy rémlik… ja, mondtad – biccentettem, már magam sem a színjózanság állapotában, és igyekeztem az egyik pálma jókora levelét kisöpörni a hajamból. Esélytelen voltam.

- És azt mondtam már, hogy te is gyönyörű vagy? – csuklott Josh jókorát, ezzel rám löttyintve a pohár whiskyje felét. – Bocsánat… - dünnyögte. – Valahogy ma nem igazán bírom az italt. Biztos azért, mert már otthon alapoztam – vihogott fel hirtelen.

- Te úgy jöttél el ide, hogy már előtte ittál? – vontam fel a szemöldökömet. Oké, nem ítéltem el érte éppen, csak hát fura volt, hogy az a Josh, aki nem igazán szívleli az alkoholt, otthon bedob egy-két pohárkával.

- Aham – jött a szűk szavú felelet. – Miattad. Tudod, annyira izgultam, hogy veled jöhetek… - makogta.

- Drága Josh, mik vagyunk, tíz évesek? – emeltem a szemem az faragott mennyezetnek, amiből ha kettőt nem is, de másfelet simán láttam.

- Nem tudtad, hogy minden férfiban van egy kisfiú? – dobta be az itala maradékát Josh, és az elkövetkező fél percben a szemei látványosan akadtak keresztbe, és csukódtak lassan lefelé. Mindezt egyszerre.

- Rory, te meg én… annyira jó páros lennénk… - dadogta Josh, és cirógatni kezdte a vállamat. – Csak egyszer adnál esélyt nekem, hogy bizonyítsam….

- Josh, állj! – mondtam határozottan, és leemeltem a kezét magamról. – Bírlak, jól tudod. Mondtam már sokszor. De csak mint egy jófej kollégát. Az én esetemben többről nem lehet szó – halkultam el a mondat végére úgy, hogy csak halvány suttogás lett a határozott hangnemből. – Kérlek, értsd ezt meg, rendben?

- A francokat! – jött a sértődött válasz. – Tudd meg, hogy én mindig hajtani fogok utánad! Nem fogsz lerázni Rory. Ilyen a szerelem… - vigyorgott Josh pimaszul, és a meztelen térdemet kezdte simogatni.

- Na jó, elég volt! – csattantam fel ekkor már elég idegesen, és nem túl finoman hessentettem el a kezét. – Fejezd be a tapizást!

- Miért, ha nem, akkor mi lesz? Lelősz? – hajolt Josh egyre közelebb, és láttam a tekintetén, hogy meg fog csókolni. És nincs olyan erő, ami majd leállítaná.

- Ne, Josh! Hallod? Még most állj le! – kapálóztam, a kis pad végébe beszorulva, ugyanis Josh a két karjával átölelt, és egész testével rám hajolt. Olyan volt, mintha egy malomkő feküdne rám, és moccanni sem bírtam alatta.

- Mondj egy okot, hogy miért ne…. – dünnyögte szinte kivehetetlenül, alig néhány centire a számtól. Összeszorítottam a szemem, hogy valahogy túllegyek a dolgon… de a csók nem történt meg. Mert a következő pillanatban Josh csuklott egyet, a feje a keblemre borult, és a részegek édes álmába zuhant.

- Bassza meg… - morogtam, felfedezve, hogy képtelen vagyok lerázni a súlyát. Akárhogy kapálóztam, sem leemelni nem tudtam magamról, sem kicsúszni alóla. Pedig igyekeztem, ahogy tőlem telt. Főképpen akkor, mikor léptek koppanására lettem figyelmes. Bárki is volt az illető… egyfolytában közeledett felénk, megállíthatatlanul.

Vége.

Folyt. Köv.