"Ez lett a vesztünk..." 8. fejezet

Joseph felsietett a lépcsőkön – igazából kilőtt, mint egy rakéta – én pedig szorgalmasan topogtam a nyomában, áldva az eszem, hogy nem tűsarkút öltöttem magamra. Ennek ellenére már csak akkor értem utol, mikor a Halászbástya mellvértjének támaszkodott.

- Ahogy látom, tetszik a látvány – jegyeztem meg, mikor a panoráma láttán jól hallhatóan kihagyott a lélegzete. – Megértem. Én is imádom.

- Meseszép! – jelentette ki Joseph, és szinte falta szemével az eget, a keze alatt lévő fehér köveket, és az alattunk elterülő várost. – Hol van a hal? – vonta össze aztán a szemöldökét.

- Miféle hal? – hökkentem meg, mert hirtelen olyannak tűnt, mint aki minimum napszúrást kapott, de aztán leesett az egycentes. – Á, a neve miatt…. – motyogtam. – Régen, mikor Budapest még közel sem volt ekkora város, és a Duna vize sem volt ennyire szennyezett – mutattam lefelé – a halászatból élő emberek ide hordták a zsákmányt. Itt piac volt. És akkoriban eléggé felosztotta a várost egymást között a polgárság, a foglalkozásuk szerint. Ez a tér itt a halászok városa volt. De háborús időkben meg is védték a várat, és a várost is. Legalábbis részt kértek belőle – fejeztem be a történelmi visszatekintést. – Jöjjön – tettem pár lépést az egyik bástya felé, ahol apró táblák formájában ott volt néhány korabeli kép. – Igy nézett ki régen.

- Hát… nem volt olyan impozáns, mint most – jegyezte meg Joseph. – Ugye tudja, mit jelent ez a szó?

- Persze, hogy tudom – fújtam fel rögtön magam, mint egy béka. – Attól, hogy csak egy szobalány vagyok, még…. – szikráztak a szemeim, és csak ekkor vettem észre, hogy Joseph jókedvűen vigyorog rám.

- Azért tetszik, hogy még most is, egy szóval ki tudom akasztani – mondta pimaszul, aztán elnevette magát. – Tréfáltam. Ne vegyen komolyan. Vagyis… most, ebben a pillanatban ne.

Leengedtem, és hezitáltam néhány másodpercig, hogy halálra sértődjek-e vagy sem, illetve hagyjam-e itt a fenébe, de úgy döntöttem, inkább nem. Túl sok volt a vesztenivalóm.

- Ilyenkor mindig elkedvetlenedem – piszkáltam az egyik követ, a földre sütött tekintettel. – Mert engem nyugodtan lehet bántani, sértegetni. Mert én csak egy egyszerű ember vagyok, akit bárki földbe döngölhet. Aki csak egy szobalány, tehát biztos tájékozatlan, művelt, buta. Ezt akarta mondani? – kérdeztem halkan.

- De hát én… - hebegte Joseph, szemmel láthatóan kissé megdöbbenve. – Én nem akartam megbántani. Komolyan nem… - motyogta tétován, és nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel. Nem igazán lehetett hozzászokva ahhoz, hogy ilyen őszinte, és tárgyilagos szomorúsággal szóljanak hozzá. Én pedig úgy döntöttem, megkönyörülök rajta.

- Akkor most egy-egy, ha már a viccelődésnél tartunk – néztem fel egy széles vigyorral a képemen, és jólesett látni, ahogy körvonalazódott a fejében, hogy ezúttal én ejtettem át őt.

- A szívem is megállt, hogy mi rosszat mondtam már megint – csóválta a fejét, és felnézett a kék égre, meg a szikrázó napsütésre. – A nők fognak egyszer a sírba tenni. Anyám is mindig ezt mondja.

- Ezek szerint elég sok lehet belőlük – bukott ki belőlem hirtelen. – Sajnálom, semmi közöm hozzá… - mentegetőztem szinte azonnal.

- Igen, tényleg semmi köze – biccentett Joseph. – De azért tájékoztatásul közlöm, hogy nem sok. Csak mindig a zűrösek – vont vállat, és lassan megindult, végig a Halászbástya mellvértjén, én pedig lassan bandukoltam mellette.

- Az ott mi? – torpant meg hirtelen, és előre mutatott.

- Hol? – követtem az ujja irányát, ami nem volt könnyű, mert a nap egyenesen onnan vágott a szemünkbe. – A Gellért hegy – világosítottam fel aztán, mikor megtaláltam a helyes irányt. – És a Szabadság-szobor.

- Elmegyünk? – nézett rám Joseph vidáman.

- Ma már nem, Miszter – csóváltam a fejem. – De ha akarja, legközelebb az lesz az úti cél. Egyelőre viszont kérem, koncentráljon még ide – kopogtattam meg a vén köveket.

Joseph elnevette magát, önfeledten, vidáman, és ez olyan hang volt a szájából, aminek hallatán lenyűgözve bámultam rá.

- Mintha egy hivatásos idegenvezetőt hallottam volna – vigyorgott. - Nem gondolt még rá, hogy munkát vált?

Csak vállat vontam válaszul. Nem gondoltam-e rá? Dehogynem. Minden héten, mikor alig állok a nap végén a lábamon, vagy minden alkalommal, mikor észreveszem, hogy Tormás… szóval, ki lehet látni a szándékait a szemeiből, hogyan néz rám. De akkor nem találkoztam volna ezzel a pasassal sem. Veszteség lenne, vagy sem? Tudja a fene.

- Megint mondtam valamit, amit nem kellett volna? – kérdezte Joseph, félreértve a hosszú hallgatásomat. – Jó érzékem van hozzá, hogy nyúljak bele mások lelkébe.

- Nem, dehogy – riadtam fel. – Csak elgondolkodtam a kérdésén.

- És van rá válasz? – vágta a kezeit zsebre Joseph, és tetőtől talpig végigmért. Különös volt a tekintete… mintha végigperzselte volna vele a bőrömet.

- Akad – dünnyögtem. – Most azon gondolkodtam, hogy ha munkát váltottam volna, nem ismertem volna meg Önt. Azt viszont még nem tudom eldönteni, örüljek-e ennek az eshetőségnek, vagy sem.

- Hát, az őszinteségét irigylem, ami azt illeti – biggyesztette le az ajkát Joseph, és finoman megfogta a könyökömet. – Jöjjön… - vezetett aztán az egyik folyosóra, ahol néhány szék és asztal kellette magát, mindez kellemes árnyékban. Lenyomott az egyik székre, majd leült velem szemben, és olyan komolyan méregetett, mint vizsgálóbíró a gyanúsítottat.

- Nézze, valamit azóta meg akarok mondani magának, mióta elindultunk – kezdett bele kissé feszengve. – Kössünk fegyverszünetet. Nem volt a legkellemesebb a megismerkedésünk, de nem szeretném, ha ez így is folytatódna.

- Ez nem csak rajtam múlik – szóltam közbe.

- Igen, tisztában vagyok vele – tárta szét a kezeit Joseph. – Nem akartam bántani, de amikor maga belém rohant, bocsánatkérés nélkül… de nem számít. Felesleges abba belemenni ki kezdte, vagy ki volt szemtelenebb a másikkal. Nyissunk tiszta fejezetet, mit mond rá? Nem akarok öt hetet úgy eltölteni a társaságában, hogy úgy cipeljem magammal mindenhová, mint valami rabszolgát, aki csak kényszerből tart velem. Azt akarom, hogy mindketten jól érezzük magunkat, a lehetőségekhez mérten.

- Ezek szerint kössünk fegyverszünetet, de a jussáról nem mond le – állapítottam meg, de mosolyogva. Esküszöm, olyan volt most ez a pasi, mint egy kisfiú. Nem lehetett haragudni rá.

- Nagyjából ez a lényeg, igen – vigyorogta el ő magát, és a megjelenő pincérnő felé fordult. – Nem akarok üdítőt inni. Ajánljon valamit – nyújtotta felém az itallapot.

- Én egy pohár bikavért kérek – néztem némi papírszemlélés után a pincérnő felé. – Az úrnak pedig háromputtonyos tokaji aszút – mondtam, mire a pincérnő eltipegett, és hangosan megköszörültem a torkom látván, hogy Joseph tekintete látványosan a fekete apró szoknyába bújtatott, csábítóan elringó fenék felé fordult.

- Férfiak – mormogtam lesújtóan.

- Zavarja, hogy megnéztem? – vigyorgott Joseph szélesen.

- Tőlem – rántottam meg a vállam. – A barátnője mellett nyilván ezt nem teheti meg.

- Nincs barátnőm momentán – jött a válasz. – De mellette is megteszem. Miért ne tenném? Ez csak… szóval, mi férfiak így csináljuk, ennyi.

- Inkább ne menjünk ebbe bele – sóhajtottam. – Én sosem csinálok ilyet, ha a barátom mellettem van. Vagyis, ha lenne…. – folytattam, de Joseph a szavamba vágott.

- Igaz is… - mondta Joseph, ezúttal ő dünnyögve az orra alá. – Mr. Tormas ugyebár.

Eltátottam a számat. A mondat vége, miszernt „vagyis ha lenne barátom” bennem ragadt.

- Semmi gond. Nem az én dolgom. Csak meglep. Maguk nem épp összeillő páros – piszkálgatta Joseph a terítőt.

- Ezt én is így gondolom. Talán éppen ezért van, hogy Mr. Tormas nem a barátom – jutottam végre szóhoz. – Ezt úgy gondolom, ideje tisztáznunk. Igen, magának tényleg semmi köze a magánéletemhez, de nem akarom, hogy azt higgye rólam, én olyan a főnökkel kavaró nőcske vagyok.

Joseph meglepve felkapta a fejét. Teljes értetlenség tükröződött a tekintetében.

- Kérem, ne – ráztam a fejem hevesen. – Ne kérdezzen semmit. Nem szeretnék beszélni erről. Kérem…

- Jó persze… - pislogott Joseph még mindig értetlenül, és eljött az a pillanat, mikor egyikünk sem tudta, mit is mondjon. A helyzetet a pincérnő mentette meg, aki kihozta az italokat, és olyan csábos pillantást vetett Josephre, hogy legszívesebben felkeltem, és jó alaposan bokán rúgtam volna. Amin én döbbentem meg a legjobban. Mit érdekel engem, ha ezek bámulják egymást? Tisztára elment az eszem.

- Kóstolja meg az italát – mutattam a pohár aranyszínű folyadékra, elégedetten konstatálva, hogy a pincérnő csábító pillantása viszonzatlan maradt. Sőt, mondhatni egy kósza tekintetet sem kapott, az orrát kissé felhúzva tipegett vissza oda, ahonnan jött. Ettől pedig valahogy újra jókedvem kerekedett.

- Magyarország egyik legjobb bora. Ha már eljött idáig, kóstolja meg – mosolyogtam, Joseph pedig engedelmesen kortyintott.

- Tudom, ne mondja – néztem rá kedvesen, látva, hogy a szájában tomboló ízorgiától elakadt a szava is. – Én is kedvelem. Csak nem az én pénztárcámra méretezték.

- Viszont ma este mindent az én pénztárcámra méreteztek. Gondolom nem kell mondanom, hogy a vendégem – viszonozta Joseph a jókedvű pillantásomat. – Kérjünk egy egész üveggel!

- Te jó ég! – nevettem fel. – Nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet. Finom ital, jó bor, de alattomos. Akkor üt a legjobban, mikor nem is számít rá. Legalább egyikünk maradjon józan.

- Baj, ha az nem én leszek? – kérdezte Joseph, és felhajtotta a bort.

- Nem, nekem nem baj. De ígérje meg, hogy a visszafelé úton nem fog rám hányni a kocsiban – emeltem meg a szemöldökömet, mire Josephből az iméntihez hasonló jókedvű nevetés tört ki.

- Rendben Andrea – veregette meg a kezem kedvesen. – Ezt megígérem – mondta, aztán – mint aki ekkor vette észre, hol jár a keze, hirtelen elhallgatott. Velem egyetemben. Csak néztünk egymásra, és nem tudtuk, most mi legyen. Aztán a torkomat megköszörülve elhúztam mancsa alól az enyémet. De nem bántam, hogy ültünk. Gyaníthatóan, ha ez valahol állva történik velünk, a földre huppantam volna. Mert ettől az apró, és önkéntelen érintéstől szinte kocsonyává váltak a lábaim.

Vége

Folyt. Köv.