"Ez lett a vesztünk..." 7. fejezet

Kissé behúzódtam a téren álló fák árnyékába, mert annak ellenére, hogy már jócskán benne jártunk a délutánban, a nap még mindig kíméletlen sugarakkal bombázta a fejem. Nekitámaszkodtam egy fa törzsének, és nagy, keserves sóhajokkal valami csodáért imádkoztam.

Komolyan, kell ez nekem? Most például otthon lehetnék. Oké, nem csinálnék semmit nyilván, de pihennék az egész napos munka után. Jégkrémet majszolnék, és keresnék valami jó műsort a tévében. Vagy épp anyámmal csevegnék telefonon. Vagy lehet, hogy csak ülnék, és hülyén bámulnék ki a fejemből, de esküszöm, még az is jobb alternatíva lenne, mint ez. Hogy minden nap kísérgessem ezt a beképzelt, öntelt majmot végig a fővárosban, mint valami privát idegenvezető. És mindezt miért? A túl nagy szám miatt. Vagyis, a francokat. Az ő aljas zsarolása miatt.

Lehajoltam, és lepöcköltem egy hangyát a fehér térdnadrágomról, amely valahogy a fa törzséről rám kapaszkodott, és önkéntelenül is végignéztem közben magamon. Egyszerű nyári nadrág, egy rövid ujjú , de szellős felső, és görög saru. Ennyi volt minden öltözékem. Zsanett ugyan az ágyon fetrengett a röhögéstől, mikor azt feltételezte, hogy azért csípem ki magam, mert tetszeni akarok Mr. Öntelt Hólyagnak. Csak akkor hagyta abba a túlzott jókedvet, mikor megfenyegettem, hogy elintézem, hogy neki is minden nap velünk kelljen jönnie. Amúgy is, totál elment az esze. Ha valakinek tetszeni akarok, hát pont nem ennek a Morgannek.

A templom órája hirtelen hangosan ütni kezdett, és megrezzenve tértem magamhoz az ábrándozásból. Hat óra. Hatra ígérte magát. Ha negyed hétig nem jön, akkor fogom magam, és hazamegyek. Nehogy azt higgye már, hogy itt fogok majd várni rá, mint valami… menyasszonyra!

Hirtelen elképzeltem Morgant fehér menyasszonyi ruhában, fátyollal, és ettől egy széles vigyor kúszott a képemre. Kár, hogy az agyam nem fényképezőgép, mert ezt a látványt, ami most életre kelt a fejemben, szívesen megosztottam volna bárkivel.

- Hello – dörmögött rám hirtelen egy hang a hátam mögül, és szinte a levegőbe ugrottam az ijedtségtől.

- Basszus! – szakadt ki belőlem önkéntelenül, és villámló szemekkel meredtem Morganre, aki zsebre vágta a kezét, és némi meglepetés futott át az arcán.

- Basszus? – ízlelgette a magyarul kimondott szót. – Feltételezném, hogy ez egy magyar köszönés, de valamiért az ellenkezőjéről vagyok meggyőzve – vigyorogta el magát kajánul, és közben jó alaposan végigmért, lábam ujjától a fejem búbjáig.

- Nyilván az a feltételezésem is hamis úton jár, hogy az előbbi mosoly nekem szólt – fűzte ő tovább a szót, aztán felemelte a kezeit, jelezve, hogy inkább hagyjuk, ne is válaszoljak.

- Nagyon…. Másképpen néz ki – szemlélt folyamatosan. – Eddig még csak munkaruhában láttam. Ez valahogy sokkal jobban áll.

- Ha rajtam múlt volna, kizárólag munkaruhában látott volna – mondtam tenyérbemászóan mézesmázos mosollyal. Kb egy pszichopata gyilkos szokott így bazsalyogni az áldozatával, mielőtt átvágja a torkát.

- Még mindig roppant kedves –fintorogta el magát Morgan, aztán kissé közelebb lépett. – Hová megyünk ma? – kérdezte, és hirtelen valami fénnyel telt meg az arca. Olyan volt jelenleg, mint egy cukorkáért ácsingózó kisfiú. És ki tudja miért, ebben a pillanatban abszolút nem tudtam utálni. Kár, hogy csak néhány másodpercig tartott a dolog.

- A Halászbástyára gondoltam – mutattam a velünk pont szemben lévő várra. – Gyönyörű hely. Tetszeni fog Önnek – vettem elő az idegenvezetők hivatalos stílusát. – Persze, annyit nem tudok mondani róla, mintha a csoportvezetés lenne a munkám, de….

- A száraz adatok nem érdekelnek nagyon – csóválta a fejét Morgan. – Tudja, azt szeretem az ilyen helyeken, hogy… nem is tudom – nézett fel a fejem fölött a hegyre, szemlélve a Vár sziluettjét – valahogy az ember megérez valamit abból amit úgy hívnak, a hely szelleme. És szeretem, mert szép. És ahhoz nem kellenek szavak. Kimondatlanul lehet igazán gyönyörködni valamiben, mert minden ember dolgos életében ünnep az, ami SZÉP. Nem így gondolja? – fordította felém a tekintetét.

Csodálkozva, felvont szemöldökkel bámultam rá. Na, ez valami új. Ennek a pasinak van némi gógyija is? Tényleg így gondolkodik, és érez? Ha színészkedik, akkor marha jól csinálja, az tény. De ha komolyan mondta, akkor hol van a kiállhatatlan, undok pasi, akit eddig láttam?

- Induljunk – köszörültem meg a torkomat, kitérve a válasz elől, és újfent ugrottam egyet az ijedtségtől, mikor Morgan a szájába kapta két ujját, és olyat füttyentett, hogy egy hortobágyi csikósnak is becsületére vált volna.

- Tudom, tudom – vigyorgott, mikor látta, hogy megijedtem. – Hogy is mondta az imént? Basszus – jegyezte meg, és belőlem – és erre számítottam a legkevésbé – kitört a nevetés. Valószínűleg napszúrást kaphattam. El nem tudtam volna képzelni azt a percet, mikor ez a pasi tesz olyat, amivel megnevettet. És ha lett is volna ilyen, ismerve magam, inkább meghaltam volna, mint hogy röhögjek.

- Mondták már, hogy mennyivel másabb, mikor jókedvű? – kérdezte. – Kibővítem a listát. Nemcsak a civil ruha áll jobban Önnek, de az is, mikor jókedvű, és nem úgy néz az emberre, mintha nyársra akarná húzni a két szemével – döntötte oldalra a fejét.

- Ha úgy viselkednek velem, mégis mit tehetnék? – kérdeztem, de nem figyeltem, válaszolt-e valamit, mert megállt előttünk egy taxi.

- Hívtam egy kocsit még a hotelből – magyarázta Morgan, és az autó felé intett, hogy induljunk. – Nincs problémám a tömegközlekedéssel, de ma várost akarok nézni. Félek, hogy ha autogramm osztó út lesz belőle, száz métert sem haladnánk – kászálódott be a taxiba kényelmesen – a hátsó ülésre – és némi hezitálás után én is mellé ültem.

- Szentháromság tér – szóltam előre a sofőrnek, és addig egy hang sem volt a kocsiban, míg rá nem kanyarodtunk a Lánchídra. Akkor Morgan letekerte a kocsi ablakát, és kidugta a fejét az ablakon, nagyokat szippantva a levegőből, ami a Duna illatát hozta felénk.

- Milyen szép ez is – mutatott le a víztükörre, amin hajók ringatóztak, és felette néha elrepült egy-két sirály. – Ennél talán csak a Temze szebb. Bár nyilván azért, mert az a szülőföldemen folyik. És mindenkinek afelé húz a szíve igazán, ami az otthont idézi neki – fejezte be a filozofálást, de az ablakot mindaddig lehúzva tartotta, míg át nem értünk a hídon.

- Meg vagyok lepve, Mr. Morgan, méghozzá alaposan – ráztam a fejem, mert ilyen maximum egy álomban történhet valakivel. – Csak hogy ez ne legyen túl egyoldalú – tettem hozzá. – Sosem gondoltam, hogy valaha hallom Önt így beszélni, tekintve, hogy eddig csak a pimaszságát voltam kénytelen lenyelni – állapítottam meg tényt, és néztem, mi lesz a reakciója. Lehet, hogy most vérig sértődik, kiszáll a kocsiból, és ezzel megúsztam a mai napot. Hm… fene tudja miért, de ezt most jelenleg bánnám.

- Pimasz voltam? – vonta fel a szemöldökét olyan pofával, amiben benne volt a válasz, hogy pontosan tudja, hogy az volt. – Nem is tudom, ki kezdte hamarabb – hunyorgott rám jókedvűen. – Egyébként kérem, ne hívjon Mr. Morgannak. Túl hivatalos. Csak hívjon Josephnek, mint mindenki más.

- De én… - kezdtem bele, de nem hagyta végigmondani, a szavamba vágott.

- Nézze, ha akarja, odabenn munkában, ragaszkodhat a Mr. Morganhez, ha nagyon akar. De most privátban vagyunk. Kérem Andrea, hívjon Josephnek – nézett a szemembe, és megrebbenő szemhéjamból kitalálta a kérdésemet. – Igen, tudom a nevét – mosolygott, megadva ezzel a választ.

Egészen a Szentháromság térig egyetlen szó sem hangzott el a kocsiban, de ez nem feszült csend volt. Sokkal inkább úgy hiszem, mindketten ízlelgettük az újonnan kialakult helyzetet, barátkoztunk a gondolattal, hogy a másik talán mégsem akkor bunkó, mint ahogy hittük.

- Itt vagyunk, Mr…. Joseph – nyeltem nagyot, mire ő a zsebébe nyúlt, és előhúzta a tárcáját. – Kérem, kifizetné a kocsit? – kérdezte, kezembe nyomva egy köteg ezrest. – Nem ismerem ki magam nagyon a maguk pénzén – tette hozzá, és kiszállt.

Kiguberáltam a viteldíjat, némi borravalóval megspékelve, majd én magam is kikecmeregtem, és míg visszaadtam Joseph tárcáját arra tudtam csak gondolni, hogy mások – hiszen nyilván rajongók ezreivel, vagy százezreivel büszkélkedhet – ölni tudnának valami olyanért, amibe én akaratomon kívül is belecseppentem, aztán csatlakoztam Josephez, aki ekkor már kissé tátott szájjal nézte a tér közepén álló szobrot.

- Nagyon szép – mondta, és láttam rajta, hogy őszintén beszél. – Mi ez itt? – kérdezte.

- Szentháromság szobornak hívják – adtam meg a magyarázatot, és én is felnéztem az oszlopra. – Annak idején könyörgésképp építették, hogy védje meg a várost a pestisjárványtól.

- Olyan, mint a csipke – lépett Joseph közvetlen közel, és megsimogatta az egyik faragott díszt, amelyiket elérte. – Remélem, sikerrel járt annak idején.

- Többé-kevésbé – tártam szét a karomat, aztán megfordultam. – Arra menjünk – mutattam az irányt, de megvártam, míg Joseph az iPhone-jával csinál néhány képet a szoborról, majd engedelmesen csatlakozott hozzám.

- Olyan ez az egész, mintha visszamentem volna a történetelemben – állapította meg, útközben megnézve a régies stílusú házakat, templomokat. – Néha átkozom az eget, hogy pont ebbe a korba születtem.

- Ha nem ebbe a korba született volna, most nem lehetne sikeres színész – világítottam rá a lényegre.

- Nem gond. Azt hiszem, patkolókovácsként is jól megélnék – nevette el magát Joseph, és a mély hangtól libabőrös lett mindkét karom. Nem rossz értelemben.

- Hát, itt volnánk – torpantam meg a célnál, és felmutattam a délutáni nap fényében szinte hófehéren ragyogó épületre, majd valamiért világi jókedvem kerekedett.

- Hagy mutassam be Önöket egymásnak – mosolyogtam. – Halászbástya… ő is Joseph Morgan. Mr Morgan… ismerje meg a budapesti Halászbástyát – és láttam, ahogy Joseph szeme nagyra kerekedik az ámulattól, ahogy végignézett az épületen.

Vége

Folyt. Köv.