"Ez lett a vesztünk..." 6. fejezet

Másodpercekig álltam bénán és bambán, szinte kővé dermedve. Nem hittem a saját fülemnek, és miközben igyekeztem felfogni a hallottakat azon tűnődtem, ennek a verziónak örüljek-e, vagy épp legyek miatta nagyon bosszús.

- Értette, amit mondtam? – kérdezte Joseph kissé türelmetlenül. – Vagy hirtelenjében elfelejtette az angol nyelvet?

Némán átkozódtam egyet. Tényleg ezt kellett volna tennem. Megjátszani a szellemi fogyatékost, vagy minimum az értetlent. Bár gyaníthatóan ez is csak ideig-óráig tartó megoldás lett volna. Szerzett volna egy tolmácsot, azzal magyaráztatta volna el a kívánságát ez a… ez a… DÖG!

- Ha jól értem, uram – szedtem össze magam nagy nehezen – Ön azt kéri tőlem, hogy kísérjem végig a városon. Mutassak meg minden látványosságot. Nem értem, hogy miért éppen én. Százszámra vannak a városban idegenvezetők, és különféle csoportok, amelyekhez csatlakozhat.

- Igen – morogta Joseph. – Akik gyorsan végigrohannak velem mindenhol, monoton gépies hangon eldarálják amit látnom és tudnom kell, aztán ennyi – tárta szét a kezeit. – Én ennél kicsit többet akarok. Az életet akarom látni ebben a városban. Azokat a szépségeket, amiket egy idegenvezető és egy gyors túra sosem fog megmutatni. Ezért van szükségem Önre – jelentette ki.

- Nincs választási lehetőségem? – kérdeztem olyan kedvesen, ahogy csak telt tőlem, holott legszívesebben felrobbantam volna.

- Hogyne lenne – biccentett a beképzeltség hercege. – Mondhat nemet is. Ebben az esetben holnap megkeresem Mr. Tormast, és beszámolok neki egyes alkalmazottjai viselkedéséről a vendégek irányába. Nyilván Ön is tudja, mivel jár majd ez.

- Fulladj meg! – tört ki belőlem magyarul, és noha a szavakat nem is értette, az arckifejezésem és a hangom biztosíthatta Josephet afelől, hogy nem épp kedves és szép dolgokat kívántam neki.

- Most komolyan, miért nem örül ennek? – vonta fel ő a szemöldökét. – Ellóghat munkából.

- Hogyan? – kaptam fel a fejem ekkor már némileg érdeklődve, otthagyva az ábrándozást, ahol épp máglyát gyújtottam ezalatt a hólyag alatt, aztán felnevettem.

- Maga el van tévedve – állapítottam meg olyan lenéző hangsúllyal, amilyennel csak lehetett. – Tormás Gábor sosem fogja megengedni, hogy ellógjak akár csak egy munkanapot is. Vagyis, tisztelt Uram – nyomtam meg gúnyosan az utolsó két szót – legyen tisztában azzal, hogy a kis kirándulásaira a szabadidőmet fogja elrabolni.

- Oh… - vakart a fején egyet Joseph. Ezzel szemmel láthatóan nem számolt előre. – Nos, akkor beszélhetnék Mr. Tormassal. Megkérhetném, hogy naponta egy-két óra hosszára engedje el Önt a munkából, és akkor….

- NE! – kiáltottam, ekkor már kissé ijedten. – Ne kérem, ne beszéljen vele erről. Inkább feláldozom a szabadidőmet, de ezt… ezt ne.

- Oké, most már végképp nem értek semmit – nyitotta tágra a szemeit Joseph, és először láttam megcsillanni valamit a tekintetében, ami talán arra utalt, hogy megkérdőjelezte a józan eszemet.

- Elmagyarázná nekem azt is, hogy miért? – érdeklődött kicsit később, mikor néhány másodperces csendbe burkolóztunk.

- Ez azt jelenti uram, hogy naponta néhány órát együtt kell töltenem Önnel – fogtam bele nagy nehezen.  – Hogy a szabadidőmben mit csinálok, és kivel töltöm, abba nincs beleszólása. De ha a munkaidőmben lennék együtt Önnel, minden nap néhány órát… nos, annak nem örülne – halkultam el a végére.

- Bocsánat – jegyezte meg Joseph. – Nem tudtam, hogy Ön és Mr. Tormas…

Felemeltem a fejem, és belemeredtem a szemeibe. Te jó ég, ez most tényleg azt hiszi, hogy én meg a főnököm? Ráadásul az a főnököm, akit – ha lennének különleges képességeim – egy nap harmincszor is kinyírnék? Persze, minden halál után defibrillálnám, hogy utána újra kinyírhassam.

- Ehhez Önnek semmi köze – ráztam meg aztán a fejem, és úgy döntöttem, nem fogok magyarázkodni. Nehogy már az egész életemet kiteregessem ennek a kékszemű szemétládának itt előttem.

- Szóval, megtudhatnám a válaszát? – vágta zsebre a kezét Joseph, és a sarkain kezdett hintázni előre-hátra, nekem pedig az jutott eszembe, hogy alighanem a kobra hipnotizálhatja így a zsákmányát, még mielőtt lecsapna.

- Mivel megfenyegetett azzal, hogy nemleges válasz esetén megfoszt a munkámtól, a válaszom nyilvánvalóan IGEN – sziszegtem, úgy fújtatva a dühtől, mint egy gőzmozdony. – De remélem tisztában van vele, hogy nem fogom élvezni a társaságát!

- Azt nem is kell – jött a nyegle válasz, majd Joseph az órájára nézett. – Nos, nekem most rövid olvasópróbán kell részt vennem. Megtudhatnám, hogy holnap mikor találkozhatnánk?

- Ötkor végzek, uram – mondtam tagadhatatlan utálkozással. – Hatkor a szálloda előtti téren várom, és állok rendelkezésére.

- Remek! – csapta össze a kezeit Joseph, aztán kiterelt a szobából, és míg én a vödreimmel elcsörömpöltem a következő szoba irányába, addig őt elnyelte a lift mahagóni színű doboza.

*****

- Halkítsd már le egy kicsit, hé! – szóltam ki a konyhából. – A saját hangom sem hallom ebben a zavarban – közöltem aztán Zsanettal, akinek a feje megjelent a konyhaajtóban.

- Jól van, jól van – csitított, és a még mindig a kezében tartott távirányítóval lejjebb srófolta a tévé hangerejét. – De harapós hangulatban vagy ma.

- Mintha lenne rá okom – morogtam. – Mellesleg fel nem foghatom, hogy nézheti valaki minden nap a Híradót ilyen szertartásosan.

- Érdekel – jött a válasz vállrándítva, aztán Zsanett beljebb oldalazott, és megszemlélte a sütőt, ahonnan már isteni illatok áradtak kifelé.

- Az ország elenyésző részéhez tartozol ezzel – mosolyogtam el kissé magam, aztán eltoltam a sütő elől, és kiemeltem a már megsült pizzát.

- Szóval… akkor ez a mai utolsó csajos esténk? – kérdezte Zsanett, és leült a konyhaasztal mellé. – Ez a Morgan fickó most jó darabig le fog kötni téged.

- Ne is hozd fel, mert azonnal felmegy a vérnyomásom – keseregtem, és a konyharuhával olyat csaptam az asztalra, mintha Joseph Morgan feje feküdt volna ott. – Ezek ketten összeesküdtek ellenem. A tetű Tormás, meg ez a másik tetű. Gyűlölöm mindkettőt – fakadtam ki.

- Hát, ezzel azért még mindig jobban jártál – vont vállat Zsanett. – Kérhetett volna mást is. Tudod, mire gondolok.

- Kiheréltem volna – csikorgott a hangom a puszta elképzelésre is. – Annyira gyűlölöm azokat, akik azt hiszik, hogy a pénzükkel és hatalmukkal uralkodhatnak mások felett! Ráadásul azt hiszi, hogy én meg Tormás….

Zsanett röviden felröhögött.

- Ezzel mi a bajod? Legalább biztos lehetsz benne, hogy nem akar majd rád mászni. Bár, én a helyedben nem bánnám – telt meg némi romantikus ábránddal a hangja.

- Ezt a lehetőséget átadom neked – fintorogtam. – A baj ott van, hogy ha ezt közli Tormással… vagy csak utal rá… vagy ez Tormásnak bármi módon is a fülébe jut, akkor….

- akkor feljogosítva érzi majd magát, hogy újra bepróbálkozzon nálad – komorult el immár Zsanett is.

- Örülök, hogy végre átlátod a problémát – dünnyögtem. – És ha ismét lekoccoltatom, amilyen szemét, bosszúálló alak, vége a munkámnak. Állhatok a munkanélküliek hosszú sorába – sóhajtottam, aztán felszeleteltem a pizzát. – Mindegy. Inkább ne is gondoljunk erre.

- Nem közölted Josephhel, hogy nem vagy együtt Tormással? – érdeklődött Zsanett, még mielőtt szinte egészben tömött a szájába egy szelet pizzát.

- Semmi köze a magánéletemhez – magyaráztam. – Én sem kérdeztem az övét, és nem is érdekel.

- Úffudom éppen fóló – nyögte Zsanett a pizza falatjai mögül, majd néhány nagy nyeléssel leküzdötte a normál hangképzését meggátoló akadályt. – Szóval, úgy tudom, jelenleg szóló. A lapok ezt írják – kacsintott rám.

- Inkább egyél, addig csendben vagy – nyújtottam felé egy újabb szelet pizzát.

- Na és hová viszed holnap? – kérdezte barátnőm kíváncsian.

- Nem is tudom – vontam vállat. – Talán a Halászbástyára. Felviszem a legmagasabb tornyába, és amikor senki nem lát, lelököm a mélybe – jelentettem ki. Ábrándnak legalábbis gyönyörű gondolat volt.

Vége

Folyt. köv