"Ez lett a vesztünk..." 19. fejezet

Ébren voltam ugyan, de még csukott szemmel heverésztem, és ebben a lusta, félkómás állapotban is jól elmosolyogtam a másik párnáról érkező egyenletes, mély szuszogáson, amit néha meg-megszakított egy halk nyögés, mintha Joseph az éjszakánkat álmodta volna éppen újra magában.

Megdörgöltem a szemeimet, aztán szaporán hunyorogtam a beáramló napsütésben. A redőnyt menetrendszerűen elfelejtettem lehúzni, és minden reggel a szobába beragyogó fény ébreszt. Most viszont a legkevésbé sem bántam. Ritka volt, hogy nem kellett sehová sem sietnem, bár ha belegondoltam az okokba, valahogy eltűnt a jókedvem.

Munkanélküli lettem. Tormás tegnap kidobott, mint egy rongyot. Persze, ott volt a rendőrségi feljelentés… tudtam, hogy Gábor és Zsanett komolyan gondolták, amit mondtak, és mellszélességgel állnak mellettem. De ez mit sem változtat azon, hogy az eljövendő hetekben a nyakamba vehetem a várost, ha nem akarok nemsokára a hidak alatt kuporogni, és konténerből kajálni. És ami azt illeti, lelkifurdalásom is volt. Soha, egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy Tormás Zsanival is erőszakoskodott. Ennyire vak lennék? Vagy a barátnőm tényleg mindig vigyázott rá, hogy ez ne tudódjon ki? Rémes lehetett neki magába fojtani mindazt, amit tudom, hogy szíve szerint elmondott volna. Azt hiszem, sürgősen beszélnem kell majd vele. Lehetőleg még a mai nap folyamán, és sűrű elnézések közepette azt hiszem, ez alkalommal én leszek majd, aki vigasztalni fogja őt.

Mindössze néhány perce voltam ébren, de azt már megállapítottam, hogy nem a legvidámabb gondolatok uralkodtak el rajtam. Ez csak akkor változott meg, mikor megfordultam az ágyban, és ránéztem Josephre.

Szőkés haján meg-megcsillant a napfény, lehunyt szemei néha meg-megrebbentek, nyilván valamit álmodott éppen. Hosszú, seprős szempillái csak még markánsabbá tették az arcát, és magamban felkuncogtam, ahogy álmában megvakarta állát, és hallottam a borosták sercegését az ujjai alatt. Meztelen felsőteste kilátszott a takaró alól, és olyan ingerlő volt a látvány, hogy nem tudtam uralkodni magamon, odahajoltam, és megcsókoltam a mellei közti apró, szőke göndör fürtöt, majd felültem, egy jóleső nyújtózással. Mindennél jobban szükségem volt egy kávéra.

Kidugtam a lábam a takaró alól – ellenállva a kísértésnek, hogy alá kukkolva ne csak JoMo felsőtestét vegyem szemügyre – de felkelni már nem tudtam, mert egy kéz kinyúlt, és visszarántott az ágyba úgy, hogy a fejem jókorát huppant a párnán.

- Hová sietsz ennyire? – dünnyögte Joseph álmosan, félig felnyitva a szemeit. – Ennyire szabadulnál tőlem?

- Jó reggelt – vigyorogtam rá szélesen, mikor végre hajlandó volt ténylegesen is magához térni, és kék szemei már éberen, bár kissé csipásan villogtak felém. – Gondoltam kiszolgállak, és ma reggel ágyba kapod a kávét. De ha ellenvetésed van… - sóhajtottam színpadiasan, és megvonva vállam úgy terültem el mellette, mint az Alföld.

- Akkor azt hiszem, elkéstem – dörzsölte ki Joseph az álom összes jelét már a szeméből és az ábrázatáról. – Én akartam a reggelidet ágyba hozni. Ritkán kaphatsz ilyen kiszolgálást. Vagy talán más miatt menekültél? – nyomta az orrát a nyakamba, és nagyot szippantott a bőröm illatából.

- Nem menekülök előled – mosolyogtam, és megsimogattam a haját. – Sőt, legszívesebben veled maradnék… amíg csak lehet, vagy amíg rám nem unsz – tettem hozzá, és halkan felsóhajtottam. Volt valami, amire eddig nem gondoltam. Jelenleg Joseph maradt az egyetlen kapaszkodó az életemben. De ki tudja, hogy még meddig?

- Hé… - fogta meg JoMo az arcomat gyengéden, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. – Most ne gondolj rossz dolgokra. Csak szépre, és jóra. Például a múlt éjszakánkra. Feltéve persze, ha azt a jó dolgok közé sorolod.

- Naná, hogy oda sorolom – nevettem el magam. – Nem jártak még sokan az ágyamban, az tény, és nincs túl sok tapasztalatom, de az kétségen kívüli Mr. Morgan, hogy ön a Nr. 1.

- Ez a beszéd – vigyorgott rám Joseph is, és megcsókolt. – Hagyjuk azt a kávét. Van jobb ötletem is – siklott le a mellem felé, de csak jelentőségteljesen megköszörültem a torkomat.

- Mi az? – kapta fel a fejét értetlenül. – Nem akarod?

- Dehogynem – nyugtattam meg. – Csak tudod… azt hiszem, a fürdőbe is ki kéne engedned. Méghozzá gyorsan.

- Aztán minek? – vigyorgott Joseph, és kegyetlenül megfogta a két csuklómat, hogy szinte mozdulatlanságra kárhoztatva az ágyhoz szegezzen.

- Ne már… - kerekedtek ki a szemeim. – Nekem sürgős… ne légy már ilyen szemét. JoMo… bepisilek! – vinnyogtam egyre kétségbeesettebben, mígnem hangos nevetéssel el nem engedett, és hahotázva nézte, ahogy gyorsan kipattantam az ágyból.

- Ez még bosszúért kiált! – fenyegettem meg tréfásan, és gyorsan elslisszoltam a fürdő irányába. Ciki lett volna, ha előtte ér egy babakori baleset….

*****

- Ezt meg tudnám szokni – szippantottam bele a levegőbe mikor felfrissülve, megfésülködve és fogmosás után kimásztam a fürdőből, és a konyha felé vettem az irányt. A kávé illata összekeveredett a tükörtojás és sült bacon illatával, a gyomrom pedig tiszteletlenül hatalmasat kordult.

- Ha valaha befejeznéd a színészkedést, menj szakácsnak. Tényleg profi vagy. Ajánlhatnék más munkakört is, amihez nagyon értesz, de félő, hogy iszonyú féltékeny lennék – simultam Joseph karjába mikor odalépett, és megölelt.

- Csodálatos voltál az éjjel – suttogtam halkan, és fülig pirulva. Nem nagyon szoktam hozzá, hogy kimondjak egy ilyen dolgot egy férfinak…

- Te sem panaszkodhatsz – jött a jókedvű válasz. – Olyan helyeken is harapdáltál, ahol nem túl illendő. Nézd meg a nyomait… - húzta magán félre kissé a bokszert, és kivillanó férfiassága nyomán a fejem még inkább vörösbe öltözött, amit ő persze kaján vigyorral díjazott.

- Pofátlan alak – csóváltam a fejem, és kiöntöttem a kávét magamnak, de igencsak reszkető kezekkel. – Mi lesz a mai programod?

- Semmi különös – vonogatta a vállát Joseph. – Felvettünk pár jelenetet, néztünk néhány helyszínt. Ennyi volt az én munkám. Most összeül a stáb, költségvetést csinálnak, gondolkodnak, osztanak-szoroznak…. Oda én nem kellek. Ergo, ma szabad vagyok, és csak a tiéd.

- Irigyellek – sóhajtottam. – Azt hiszem, nekem ma a nyakamba kell vennem a várost. Talán te elfelejtetted tegnap óta, hogy munkanélküli vagyok. Sajna, én nem tudom ezt a tényt kiverni a fejemből. És mivel nem vagyok jólmenő színész, muszáj lesz munka után talpalnom. Nem akarok éhen halni. És Zsanettal is beszélnem kellene, bár azt csak este. Ő már nyilván dolgozik – szontyolodtam el kissé. A fenébe Tormással, azzal a mocskos, gusztustalan döggel. Nem elég, hogy letámadott, de miatta nincs munkám.

- Nem ér rá ez holnapig? – kérdezte Joseph kedvesen. – Töltsd velem ezt a mai napot. Mindketten szabadok vagyunk, és van ráérő időnk. Holnap ki tudja, mi lesz már. Kérlek Andrea… csak ezt a napot – mormolta a fülembe, és mintegy nyomaték gyanánt teleszórta apró csókokkal a nyakam.

- Oké – lihegtem. Nem kellett sok mindent tennie a meggyőzésemhez. – Veled maradok… és ha ezt tovább folytatod, akkor nemsokára alighanem rajtad is – nyeltem hatalmasat, ahogy megéreztem testemben az ébredő vágyat.

- Ez a beszéd – morrant Joseph egyet, mint egy türelmetlen medve, majd egy mozdulattal a konyhaasztalra emelt. Két lábam közé állt, és miközben folyamatosan szította bennem egyre magasabbra a vágy tüzét ajkával és ujjaival, megérezhettem, hogy az ő teste is vággyal telik meg.

- JoMo… - nyögdécseltem, ahogy szájával rátalált a mellemre, és igyekeztem lefelé tapogatózni, hogy végigsimítsak hasa kockáin, egészen a már félkemény izgalmáig…. De ekkor megcsörrent a telefonja. Hangosan, erőszakosan, és mindketten felkaptuk a fejünket a kitartó próbálkozásra.

- Nem érdekel – dünnyögte Joseph, visszatérve az előbbi tevékenységéhez. – Majd elhallgat – tette még hozzá, és igaza is lett. A kis készülék elnémult, és már-már megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor a rejtélyes hívó újra próbálkozni kezdett. Aztán újra, és újra, és újra… úgy tűnt, addig nem adja fel, míg választ nem kap.

- A büdös, rohadt életbe! – káromkodta el magát Joseph meglehetősen mérgesen, aztán eltűnt a háló irányába. A telefon csörgése abbamaradt, helyette fojtott mormogást hallottam, de a szavakat képtelen voltam kivenni. Nagy sóhajjal lekászálódtam az asztalról. Úgy tűnik, a reggeli mámor lehetősége elillant, „hála” érte a telefonos zaklatónak.

Épp narancslét bányásztam elő a hűtőből, mikor megjelent Joseph, és néma csendben letette a telefonját a konyhaszekrényre. Az arca sápadt volt, és leírhatatlan rosszkedv uralkodott rajta.

- Mi történt? – kérdeztem kissé ijedten. A puszta pillantás is elég volt annak a felméréséhez, hogy valami rossz hír érkezhetett. De hogy ennyire rossz, azt egészen egyszerűen nem is sejtettem.

- A lehető legrosszabb történt – nézett Joseph a szemembe. – A producerem hívott. Andrea… holnap este elhagyjuk Budapestet. Holnap este visszarepülünk Londonba.

Vége

Befejező rész következik.