"Ez lett a vesztünk..." 18. fejezet

Még akkor is reszkettem, mint a nyárfalevél, mikor odaborultam Joseph mellkasára, és lehunytam a szemem, ahogy éreztem erős karjait a testem körül. Néhány könnycsepp is kiperdült a szememből, és fogaimat összepréselve igyekeztem visszafojtani a zokogást. Igaz, a könnyek nagy része már nem szólt másnak, csak az áldott megkönnyebbülésnek.

- Andrea… - suttogta Joseph döbbenten, és – nagy bánatomra – kissé eltolt magától, hogy végigmérje tépett fizimiskámat. Az arca ijesztően sápadt volt, a szemeiben pedig olyan tűz lobogott, amit még talán sosem láttam az együtt töltött hetek alatt. – Mit tett veled az az állat? Meg……? – hallgatott el, de kimondatlanul is értettem a kérdését.

- Nem… - motyogtam zavartan. – Nem volt rá ideje. Tökön rúgtam – tettem hozzá már kissé büszkébben, mire Joseph arcán átsuhant egy apró mosoly, aztán szeme eltévedt valamerre a vállam fölött, és olyan sötét harag gyúlt az arcán, hogy azt vártam, villámokkal fog lesújtani, mint Zeusz.

Magam is hátraperdültem, és belém fagyott a vér. Az recepció előcsarnokában ugyanis Tormás László közeledett felénk. A ruházatát már rendbe hozta, a képe viszont vörös volt, mint a paradicsom, nyilván a dühtől, és a rohanástól. De arcára már kiült a szokásos talpnyaló mosoly, aminek láttán úgy éreztem, hogy azonnal oldalra tántorodom, és lehányom a dekorációnak kitett afrikai pálmát.

- Mr. Morgan – fuvolázta Tormás azon a behízelgő hangon, ahogy a vendégekhez beszélni szokott, de a pillantása kétséget sem hagyott afelől, hogy a kínok kínját kívánja mindkettőnknek. – Bocsásson meg, de beszédem van a hölggyel – fordult felém, én pedig igyekeztem eltűnni Joseph háta mögött. Egyszerűen azt is kinéztem Tormásból, hogy itt, JoMo és Gábor szeme láttára ront nekem, és tépi le a ruháimat.

- Andrea, ki vagy rúgva – vetette oda Tormás olyan módon, mintha egy kóbor kutyát rúgna arrébb az útjából, aztán ráemelte tekintetét Josephre. – Mr. Morgan… természetesen Ön továbbra is hotel nagyvonalú vendégszeretetét élvezi nálunk – hajolt meg kissé, mint egy lakáj. – És ha most megbocsát, sürgős dolgom van – fordított hátat, de még egy lépést sem tehetett, mikor Joseph mély hangja megállította.

- Egy pillanatra még, Mr. Tormas – szólt és indult a férfi után. Az ő arcát nem láttam, csak a sarkon forduló Tormásét, amin a másodperc törtrésze alatt felvillant, és rá is fagyott a megértés, és a félelem.

Joseph ökle lesújtott, egyenesen Tormás húsos arcának közepébe. Talán csak képzeltem, hogy hallom az orrcsont eltörését jelző halk reccsenést. Egy biztos: Tormás összecsuklott, mint egy rongybaba, és a földön fekve törölgette a bőven ömlő vért a képéről.

- Azt hiszem, ennyivel tartoztam Önnek Andrea nevében is – köpött még egyet Joseph, majd visszasétált hozzám, és újra a karjaiba kapott. – És még mielőtt kirúghatná, közlöm, hogy Andrea mond fel. Egy percig sem dolgozik olyan helyen tovább, ahol egy ekkora patkány a főnök.

- Szóval így állunk? – lihegte Tormás a földről. Az eséstől összekócolódott a mindig lenyalt, olajos haja, és az inge is kicsúszott félig a nadrágjából. Lassan feltápászkodott, és mostani zilált mivoltában, véres arcával egyenesen egy elmebeteg benyomását keltette. Ami talán valójában mindig is volt, legalább valahol a lelke legmélyén.

- Feljelentem magát! – rikácsolta őrülten, Joseph felé bökve ujjával. – Meg a drágalátos kurváját is! – mutatott immár felém. – Testi sértés! Súlyos testi sértés a hotel aligazgatója ellen! És tanúm is van rá! – fordult segélykérő pillantással Gábor felé, aki eddig bambán, mit sem értve nézte az előtte kibontakozó drámát. Arcára rá volt írva, hogy meg van róla győződve, hogy minimum álmodik.

- Tanú? – kérdezte aztán lassan, mint aki most ébred, és szemöldökráncolva meredt a jelenet triójára, ami engem, JoMo-t, és Tormást foglalta magában. Aztán láthatóan megértett mindent, kimondatlanul is, mert barna szemében meleg fény villant fel.

- Nem láttam én az égvilágon semmit – ingatta a fejét mély meggyőződéssel, aztán cinkosan hunyorított rám, én pedig ennek láttán legszívesebben a nyakába vetettem volna magam, hogy kiosszak neki egy hálapuszit. Egyedül azért nem tettem, mert a történtek túl gyorsan peregtek, másrészt féltem, hogy Joseph következőnek őt üti majd le.

- Az aligazgató úr lejött a lépcsőkön, és véletlenül elbotlott – vont vállat Gábor. – Előfordul az ilyesmi.

- Maga… maga… - lihegte Tormás immár lila fejjel, felfogva Gábor szavainak jelentését – KI VAN RÚGVA! TAKARODJON INNEN MAGA IS, MOST AZONNAL! FELJELENTEM! FELJELENTEK MINDENKIT! – visította mint a malac.

- Azt nem ajánlanám – ingatta Gábor a fejét, míg Joseph kérdőn nézett rám, mert mit sem értett az immár magyarul zajló jelenetből, de csak egy szemvillanással jeleztem, hogy várjon egy keveset.

- Tudja Uram, régen nézem én itt már a maga disznóságait – folytatta Gábor csevegő hangon, úgy támaszkodott a recepció pultjára, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Feljelenthet mindannyiunkat, de a tanúvallomásaink alapján semmi nem fog a jegyzőkönyvekbe kerülni, csak a maga ügyetlenségéből származó esés, és baleset. Ugyanakkor úgy vélem Andrea hosszasan tudna mesélni arról, hogy mit is akart művelni vele az irodájában… vagy akárhol másutt.

- Ugyan ki hinne egy iskolázatlan, művelt kis cselédnek? – köpte Tormás a szavakat, a porba sújtva vele mindenkit, aki „alsóbbrendűnek” számított nála. – Egy ilyen vádat bizonyítani is kell!

- Az nem lesz nehéz – hangzott egy női hang Gábor háta mögött, és egyöntetűen kaptuk oda a pillantásunkat. Zsani állt ott, kissé sápadtan és ijedten, de komor elhatározás csendült ki a hangjából. – Tudja Tormás úr, azt hiszem, én is bőven tudnék mesélni a rendőrségnek.

- Én is – csatlakozott hozzá egy másik kolléganőm, Vadas Kati. – Nem te vagy az egyetlen, Andrea – pislogott aztán felém. – De te vagy az egyetlen, akinek volt bátorsága meg is védeni magát az ellen a disznó ellen.

Ha valamire, hát erre a fordulatra Tormás aztán végképp nem számított. Szája tátva maradt, és most egyenesen egy katedrális vízköpőjére emlékeztetett. Egy véres vízköpőre. Aztán sarkon fordult, és  - mintegy beismerve ezzel a vereség tényét – futva indult vissza az irodája felé.

- Én… én nem is tudom… - hebegtem zavartan, Gábor, Zsani és Kati között járatva a tekintetemet. Egyszerre akartam elmondani, hogy mennyire sajnálom, amin nekik is át kellett menniük, és köszönetet rebegni azért, hogy kiálltak mellettem. De egyszerűen képtelen voltam a szavakat megfogalmazni, igyekeztem hát a tekintetemmel mindezt megüzenni mindhármójuknak, és alighanem mind meg is értették a kimondatlant.

- Bármikor, Andrea – mosolygott rám Gábor. – Majd legfeljebb együtt ácsorgunk a Munkaügyi kirendeltségen. Mondjuk úgy, hogy céges buli lesz – vigyorgott rám, majd barátságosan biccentett Joseph felé, aki ugyan egy szót sem értett az elmúlt percekből, de a lelke mélyén mégis felfogta a történtek jelentőségét.

- Most már hazavihetlek? – szólalt meg, még mielőtt bárki más közbevághatott volna. – Pihenned kell. Rémesen festesz.

- Te aztán mindig tudod, hogy vegyél le a lábáról egy nőt a bókjaiddal – mosolyogtam rá, és bólintottam. – Igen. Azt hiszem, nagyon szeretnék hazamenni.

- Gyere – fogta meg a kezem, és egy barátságos intéssel búcsúzott Gábortól és a lányoktól.

- Zsani, Kati… imádlak titeket – mondtam elmenőben.

- Ezt majd akkor se felejtsd el, mikor részletes beszámolót kérek a mai éjszakádról – kacsintott rám vigyorogva Zsanett, aztán leterelte Katit, vissza a szobalányok pihenőszobája felé. Még távolodva hallottam a hangjukat, és a szemem az égnek emeltem a puszta gondolatra is, hogy Kati még most frissiben értesül mindenről, ami köztem és Joseph között történt.

A fene tudja miért, de ezt a legkevésbé sem bántam.

*****

- Azt hiszem, le kéne zuhanyoznom – dünnyögtem Josephnek, aki úgy támogatott a lakásig, mintha lábadozó beteg lennék. – Tényleg nagyon drága vagy, de meg tudok állni a lábamon – sóhajtottam kissé türelmetlenül, mikor jószerével a karjaiban vitt át a küszöbön. – Csak tusolni szeretnék. Mocskosnak érzem magam.

- Jó, persze – adta meg magát Joseph, beletúrva a szőke hajába. – Én itt megvárlak – mutatott fejével a nappali foteljára.

Felágaskodtam egy gyors csókra, aztán berohantam a fürdőbe. A ruháimat a szennyeskosárba vágtam, majd beálltam a forró vízsugár alá, és úgy csutakoltam magam, mintha a bőröm is le akarnám mosni magamról. Szinte égtek Tormás érintésének nyomai a testemen, és noha küzdöttem ellene, az elmúlt óra történései újra és újra megjelentek lelki szemeim előtt. Ahogy rám nézett… ahogy harcolt velem… az állatias vágy a zsíros, vörös arcon… és nem volt megállás, kiugrottam a zuhany alól, hogy a wc fölé görnyedve kiadjak magamból mindent. Igaz, kissé jobban is éreztem magam ezután. Mintha nemcsak kívülről, de belülről is rám fért volna egy tisztálkodás.

Fürdőköpenybe bújtam, kikeféltem a nyirkos hajamat, és egy alapos fogmosás után kisétáltam a nappaliba.

- Hát itt vagy – lépett hozzám Joseph, és a következő másodpercben máris magához ölelt, úgy, ahogyan a hotelban is tette. Szerelmesen, féltőn, óvón, én pedig szinte belesimultam a bőrébe. Éreztem a bőre, és a dezodora illatát, ez pedig olyan volt számomra, mint maga a megnyugtató mennyország.

- Tessék, idd ezt meg – nyomta kezembe a poharat, amiben valami zöld folyadék lötyögött. – Mentalikőr. Ezt találtam a szekrényben csak. Rá kéne szoknod, hogy tarts valami tisztességes piát is itthon, de csak ezt a női löttyöt – csóválta a fejét, de a szemében mosoly ragyogott.

- A csajos estékhez csak ez illik – motyogtam, és leültem a kanapéra, Joseph pedig mellém ereszkedett. A kezem még most sem engedte el, én pedig titokban nagyon örültem ennek.

- Fel nem foghatom, hogy menekültél meg. Sokkal erősebb nálad – mondta aztán Joseph váratlanul. – És azt sem foghatom fel, hogy abban a helyzetben hogy volt lelkierőd rá, hogy felhívj engem. Amúgy tényleg tökön rúgtad? – kérdezte látható elégedettséggel.

- Azt hiszem, inkább ösztönös cselekedet volt – gondolkodtam el. – Éreztem a zsebemben a telefont, és látatlanban is tudtam, mit kell megnyomni ahhoz, hogy elérjelek. És igen, tényleg tökön rúgtam – biccentettem nyomatékkal.

- Először nem is tudtam, mit gondoljak – csóválta JoMo a fejét. – Épphogy hozzákezdtünk a vacsorához, megcsörrent a mobilom. Felvettem, de nem szólt bele senki… de hangokat hallottam. Egy férfi hangját… aztán a te sikoltásodat. Felismerem a hangodat ezer közül is. Nem tudtam, miféle helyzetben vagy, de hogy bajban, azt igen. Bocsánatot kértem, felugrottam az asztaltól, és már rohantam is. De azt hiszem, hogy még így is késve érkeztem volna, ha te nem vagy ennyire rátermett.

- És Gábor? – kérdeztem. – Miért kiabáltál vele?

- Mert kerestelek, és fogalmam sem volt róla, hogy a hotelban vagy-e még. Abban a pillanatban közölte, hogy Tormással tűntél el az irodája felé, mikor megjelentél tépetten, és rémülten. A fenébe is Andrea, a frászt kaptam, hogy valami bajod történik, és én nem tudok segíteni neked! – túrt újra a hajába. – Egyszerűen nem tudtam volna elviselni, ha történt volna valami helyrehozhatatlan. Ahhoz azt hiszem, túlságosan is… - hallgatott el.

- Mondd ki – kértem kedvesen. – Kérlek, csak egyszer legalább… mondd ki.

- Túlságosan is szeretlek – nézett Joseph a szemembe, és megcsókolt.

Ez volt az a pillanat, amiért megérte. Megérte az elmúlt néhány hét, az átkozott ma este, és minden baj, bánat és bosszúság, amit okoztunk egymásnak. Mintha egy hosszú, hosszú utat kellett volna végigjárni, annak minden buktatójával egyetemben, hogy megérkezzünk az édes végeredményhez.

- Na és most mi lesz? – kérdezte aztán Joseph, levegő után kapkodva, mikor elvált tőlem.

- Úgy értem, veled és velem. Meg a munkáddal, Tormással, és a kollégáiddal. Igaz is, úgy érzem, nekik még tartozom egy hatalmas köszönettel.

- Nem tudom, mi lesz – vallottam be. – De jelenleg nem is érdekel. Most csak te érdekelsz – pislogtam Josephre.

- Andrea, ha így nézel rám, annak tudod, mi lesz a vége – korholt játékosan JoMo. – És a ma estére való tekintettel, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha berángatnálak a hálószobába.

- Szerintem meg a legjobb ötlet lenne a világon, Mr. Morgan – mosolyogtam, és ezt hallva már Joseph sem fogta vissza magát. Csak nevetett a halk visításomon, mikor váratlanul az ölébe kapott, és megindult velem a belső szoba irányába.

Vége

Folyt. Köv.