"Ez lett a vesztünk..." 20. fejezet

Joseph lezárta a bőrönd tetejét, aztán szétnézett a szobában, nem marad-e itt véletlenül valami, ami az övé. Gyanítom, ebbe nem számolt bele engem, aki úgy ültem a fotelban, mint a megtestesült, és elárvult szerencsétlenség.

- Megvan mindened? – tettem fel a kérdést, mikor a fürdőből is kijött, és lehuppant az ágyra, velem szemben.

- Igen, meg – dünnyögte, aztán zavartan ropogtatni kezdte az ujjait. – Az életem abból áll, hogy hotelba be, hotelból ki. De azt hiszem, még soha nem hagytam el egy szállodát sem olyan nehezen, mint ezt itt.

- Megértelek – sóhajtottam. Nem fűztem hozzá, hogy én ugyanezt éreztem, mikor kidobtak az állásomból. Valahogy ez nem az önsajnáltatás ideje volt.

- Hogy lehet az, hogy a történtek után egyáltalán felengedtek téged ide? – kérdezte aztán JoMo, mintha olvasott volna a gondolataimban.

- Tormás nincs ma itt – vontam vállat. – Gábor pedig diszkréten félrefordult, mintha nem is látna engem.

- Kedves srác – biccentett Joseph, aztán kinyújtotta felém a karját. – Azt hiszem, köszönettel tartozom neki, hogy…. Most én tőled…

- Jaj ne – mondtam kissé reszkető hangon, és átültem az ágyra, hogy odabújjak a mellkasára, és élvezzem erős karjait a testem körül, ahogy átölelt. Gyaníthatóan utoljára. – Ne, csak azt ne mondd, hogy azért, hogy elbúcsúzz tőlem. Tudom, hogy ez jön, de… olyan nehéz így is. Legalább ne mondd ki. Így is fáj… az olyan lenne, mintha az arcomba kiabálna a valóság, hogy soha többé nem látlak.

- Látni fogsz, Andrea. Ígérem – emelte fel Joseph az arcomat, és kék szemével szinte hipnotikusan meredt rám. – Nem foglak elfelejteni. Nem lennék képes rá.

Csak egy kis nevetős hümmögést hallattam. Szívem szerint hittem volna neki, de az eszem azt súgta, hogy úgyis talál majd nemsokára valaki mást. Hiszen híres, aranyos, jóképű, és nők milliói hevernének egy csettintésre az ágyába. Most áltassam magam? Ezt persze nem hoztam a tudomására, hát csak vontam egy aprót a vállamon.

- Nem hiszed el, ugye? – csóválta a fejét Joseph. – Akkor figyelj rám, Andrea. Amint vége a forgatási időszaknak, úgy néhány hónap múlva, elhívlak magamhoz. Küldök neked egy repülőjegyet, és tudom, hogy nem kötelezhetlek semmire… de kérlek, gyere el hozzám – súgta Joseph.

- Nem is tudod a címemet – rebegtem.

- Fogadjunk, hogy tudom – jött válaszul a már jól megismert csibészes vigyor. – Leírattam, mikor nálad jártam. Már akkor ez volt a tervem… hogy ha még néhány hónap múlva emlékezni fogsz egy angol fiúra, akinek elcsavartad a fejét, akkor ez a fiú a föld legboldogabb embere lesz, amikor majd újra láthat téged.

- És ha te majd néhány hónap múlva emlékezni fogsz egy névtelen, átlag lányra, aki először utált szívéből, aztán őrülten beléd esett…. – hajtottam arcom Joseph vállára, könnyeimmel összemaszatolva a felsőjét – akkor az a lány várni fogja, amit ígértél.

- Várd, Andrea. Bízz bennem, és várd – simogatta JoMo a hátamat. – Ne sírj, kérlek. Így is olyan nehéz ez az egész. Nem akarlak itt hagyni.

- Nem mehetek veled. Az én életem itt van – motyogtam a szürke pulóver ujjába. – És egyébként is…. – hallgattam el hirtelen, mikor kopogás hangzott fel az ajtó felől.

- Mr. Morgan, a taxi megérkezett – szólt be egy testetlen hang.

- Azonnal megyek! A csomagok az ajtó előtt vannak, kérem vigye le őket – tette hozzá, és mikor a léptek elhaltak a folyosón, elengedett, és felkelt mellőlem.

- Biztos, hogy nem akarsz velem jönni a repülőtérre? – tette fel a kérdést rekedt hangon.

- Nem tudnék – tápászkodtam fel én is. – A szívem szakadna meg, amikor látnám, hogy elmész innen… és nem tudom, visszajössz-e valaha. Képtelen lennék….- csuklottam fel.

- Cssss…. – csitított Joseph, hüvelykujjával lesimítva néhány kövér könnycseppet az arcomról. – Essünk túl rajta, Andrea. Eljött az idő.

Kitárta a két karját, én pedig úgy bújtam közéjük, mintha megtaláltam volna azt a helyet, ahol életem hátralévő részét akarom leélni.

- Csókolj meg utoljára – kapkodta Joseph a levegőt hevesen. – Csókolj meg, mert indulnom kell.

- Ezt nem kellett volna kérned sem – válaszoltam, és máris az ajkára tapadtam. A csókja édes volt, szenvedélyes, és fájdalmasan heves. Mintha mindent, amit nem akart, vagy nem tudott nekem elmondani, ebbe a csókba sűrítette volna bele.

- Ideje indulnom. A taxi nem vár örökké – vett nagy levegőt JoMo, mikor elszakadt tőlem. Elsétált az ajtóig, és kilépett a küszöbön.

- Viszontlátásra, Andrea – fordult meg még néhány másodpercre, és a saját gyötrött sápadtságomat láttam visszaköszönni az ő arcán. – Köszönöm életem talán legszebb időszakát.

Lehunytam a szemem, mert nem akartam végignézni, ahogy távozik. Az ajtón nemsokára kattant a zár, aztán Joseph lépései végigdöngtek a folyosón. Megérkezett a lift, aztán a zajok elhaltak.

Kinéztem az ablakon, hogy lássam alig egy perc múlva felbukkanni a szőke fejet. Mintha csak megérezte volna, hogy nézem, Joseph feltekintett az ablakra. Felemelte búcsúzóul a kezét, aztán beszállt a taxiba… és a kocsi nemsokára besorolt a forgalomba, hogy végképp eltűnjön a szemem elől.

Visszaroskadtam az ágyra, és kezembe temettem arcomat. Még talán soha ilyen nyomorultnak és árvának nem éreztem magam.

*****

Eltelt csaknem három hónap. Az élet – még ha nehezen is – visszadöccent a szabályos kerékvágásba.

Visszakaptam a munkámat, csakúgy, ahogyan a recepciós Gábor is. Tormás László ellen rendőrségi eljárás indult többrendbeli szexuális zaklatás, személyi szabadság megsértése vádakkal. A hotel legfelső igazgatója, mikor tudomást szerzett a történtekről, azonnali hatállyal menesztette Tormást, mi pedig visszakaptuk az állásunkat. Tormás helyére egy új aligazgató érkezett. Magas volt, ötvenes, már őszes hajú, és olyan kifogástalan modorú, mint Jávor Pál. Az ő irányítása alatt az eddig is jól menő szálloda szinte szárnyakra kapott, és Budapest legelőkelőbb hoteljává vált. Talán csak a Hilton vetekedhetett velünk. Ebben a teljesítményben persze az is részt játszott, hogy ő végre úgy bánt bárkivel, a legegyszerűbb szobalánnyal vagy boy-jal is, mintha emberi lények lennénk, nem csatornába való hulladékok.

Időközben beköszöntött a november. Eleinte csak esőt hozott, zord fellegeket, aztán egy nap a fekete felhőkből hullani kezdett a tél nagy áldott ígérete, a hó. Magával hozta a karácsony igézetét, az ünnepre való lázas készülődést, és magával hozta Zsanettet is, aki hűségesen gondoskodott róla, hogy ne zuhanjak magam alá a Joseph iránti fájó vágyakozásban. Elcipelt magával mindenhová, ahová csak lehetett, moziba, színházba, kávézóba, vagy csak ajándékbeszerző körútra. Ha már lejártuk a lábunkat is, akkor csak feljött hozzám, forralt bort készítettünk, és hűségesen elviselte, hogy századszor is szétbőgtem a szemem, miközben kétségbeesve markolásztam magamon Joseph pólóját – amit az ágyamba csempészett búcsúajándék gyanánt – mintha csak az eredeti tulajdonosát kerestem volna benne.

Így múlt el a november… hogy lassan belépjünk a csodák, és az ígéretek hónapjába, a decemberbe.

*****

- Nem Zsani, most mondom el századszor. Azóta sem hallottam felőle – tettem le a takarító eszközöket a helyükre, aztán elsétáltunk az öltöző felé, ahol azonnal az egyik padra roskadtam. – Leszakad a lábam – sziszegtem.

- Ja, az enyém is, de ne terelj – csóválta a fejét Zsani. – Elmúlt majdnem négy hónap. Nem hiszem el, hogy az a szemétláda még csak fel sem hívott. Sem egy üzenet, semmi a világon?

- Semmi – ráztam a fejem. – De azt hiszem, ezt a szívem mélyén mindig is sejtettem. Talán szeretett… de most őszintén, szerinted meddig fog emlékezni egy olyan lányra, mint én? Minden ujjára akad száz. Azóta már nyilván akadt is – morogtam keserűen.

- Te meg minden nap kibőgöd a szemed utána, még azóta is – vágta a kezét Zsanett csípőre. – Megmondom én neked, mik a férfiak. Mind önző, szemét, és….

- Jó, én is tudom – emeltem fel a kezem, hogy megállítsam a szóözönt, majd öltözni kezdtem. – Nem számít. Karácsonyra hazamegyek, és anyám isteni halászléje majd meggyógyítja az összetört szívemet.

- Egy ma esti piálás is jó kezdet lenne – fordult felém Zsani. – Beülhetnénk valahová. Csak egy fél órára.

- Vásárolnom kell hazafelé, meg postára mennem – morogtam. – Reggel már megint be volt dobva valami a postaládámba. Biztos valami hülye sárga csekk. Meg sem néztem, csak belegyűrtem a táskába.

- Meg sem szoktad nézni, mit kaptál? – vigyorgott Zsanett.

- De igen, csak nem korán reggel, mikor a világítás ellenére sem látok semmit a lépcsőházban, mert még nem nyíltak ki a szemeim – vágtam vissza, aztán belekotortam a táskába, és mikor kihúztam a borítékot, a lábaim olyan remegésbe fogtak, hogy azonnal vissza kellett ülnöm a padra.

- Mi az? – hökkent meg Zsanett. – Mi van, Andrea? Úristen, halál sápadt vagy. Mi a….?

Nem tudtam megszólalni, csak némán felé nyújtottam a borítékot, és mikor meglátta a feladót, leesett az álla.

- Joseph…  - meregette a szemeit. – Andrea, nyisd már ki! Gyorsan, mert esküszöm, beleőrülök a kíváncsiságba!

Visszavettem a kis papírlapot, aztán felnyitottam. Egy levél hullott a kezembe, és egy Londonba szóló repülőjegy.

„Andrea… bocsáss meg, hogy nem jelentkeztem. Magyarázkodhatnék, de nem lenne értelme. Őszinte leszek: igyekeztem téged kiverni a fejemből. Hónapokig próbálkoztam, de hiába. Nem tudlak elfelejteni. Képtelen vagyok felejteni egy budapesti lányt, aki azt hiszem, úgy megőrjítette a fejem és a szívem, ahogy még talán senki más sem.

Megígértem, hogy megkereslek, és látod, állom a szavam. Hiányzol Andrea, annyira, hogy azt el sem tudod képzelni. Én sem hittem, hogy majd ennyire fogsz.

A karácsonyt itthon töltöm Londonban. Látogass meg kérlek. Nagyon várlak. Lesz együtt csodás két hetünk… ha te is akarod. Remélem, hogy igen.

JoMo”

- Beszarás – lehelte Zsani, mikor lefordítottam a levelet. – Meghív magához. Oké, visszavonok mindent, amit róla mondtam. Te, ez halálosan beléd van esve. Atyám, lehet, hogy még feleségül is vesz! – lendült bele barátnőm a fantázia birodalmába. – Ugye elmész hozzá?

Csak ültem, néma csendben. Túl sok minden kavargott bennem jelenleg ahhoz, hogy megszólaljak.

- Zsani… kérlek, állítsd le egy percre a kereplődet – mondtam csendesen. – Azt hiszem, most egyedül kell lennem. El akarom dönteni, mit is szeretnék valójában – vettem magamra a kabátomat, sapkámat. – Holnap úgyis megtudod, hogy döntöttem.

Zsanett megértően elhallgatott. Csak a tekintete üzente felém, hogy egy komplett elmebetegnek tart.

- Hát jó – adta meg végül magát. – De holnap mindenről, de mindenről beszámolsz!

Igent biccentettem. Előre láttam magam előtt Zsani másnapi reakcióját.

*****

Már besötétedett. Égtek a városban a lámpák, és a karácsonyi fények. Minden a boldog ünnepek ígéretét hordta magában, mintha csak a karácsony jótékony, áldott takarója melegítette volna a világot.

Lesétáltam a Duna-partra, a víz mellé,  kezemben szorongatva még most is Joseph levelét, és a repülőjegyet. Hallottam hátam mögül a forgalom hangját, az emberek zaját, mégis olyan volt, mintha egyedül álltam volna a világban.

Mit tegyek? Utazzam el? A szívem azt válaszolta, hogy igen. Joseph gondolt rám. És beváltotta az ígéretét. Igen, jár nekem a szerelem. És neki is jár, hogy megadjam neki a boldogságot.

Tényleg utazzam el? Megkérdeztem magamtól újra. Ezúttal az eszem adta meg rá a választ. Két hét… két hét boldogság. Mindössze erről szól az egész. És aztán? Én visszatérek ide… ő a saját világába. És megkezdődik újra a kínkeserves, könnyekkel teli feledés. Két hét a boldogság. Vajon megéri?

Hátam mögött, a Duna-sétányon karácsonyi bazárosok sora állt. Sült gesztenye illatát hozta felém a téli szél… aztán valahol, valakinél rádió kattant, és egy régi, keserédes muzsika hangja hatolt el hozzám.

https://www.youtube.com/watch?v=2Wtb4mQNvgU

Szinte nem is éreztem, ahogy a forró könnycseppek utat találtak arcomon, ahogy darabokra téptem Joseph levelét, és a repülőjegyet. Fájni fog neki… nagyon fájni. Úgy, ahogyan nekem fáj. De ez a szerelem reménytelen…

Lehajoltam, és belemártottam kezem a jéghideg vizbe. Némán zokogva figyeltem, ahogy a sodrás elviszi kezemből a papírfoszlányokat. Nemsokára eltűntek szemem elől a téli sötétségben.

Felkeltem, és ebben a pillanatban haltam meg lelkileg. Némán megszemléltem a kezem. A Duna vizétől piszkos hártya maradt a tenyeremen.

Vége