Még egy nap a paradicsomban 15. fejezet

Bemenekülök a szobámba, egy lendülettel beugrom az ágyra - jószerével a küszöbről, mint valami szuperhős - aztán a fejemre húzom a takarót. Úgy ég, úgy lángol az arcom, hogy csodálom, nem kap lángra az ágynemű, hogy egy halom üszkös rom maradjon a helyén, szénné égett önmagammal egyetemben.

Atyaég, hogy tudok ennyire hülyén viselkedni? Ha lenne erő a lábaimban felkelnék, és lefejelném párszor a falat. De képtelen vagyok megmozdulni, így beérem annyival, hogy tehetetlenül nyögök néhányat, és véresre harapom a számat.

- Te meg őrülve, Connie - motyogom saját magamnak. Hogy kerüljek én ezek után Ian szeme elé? Ha nem volt olyan szándéka, hogy az ágyába vonszoljon, az vérciki. Pláne úgy, hogy én ezt a szemére hánytam, hogy ne is álmodjon ilyesmiről. Azt hiszem, ha kimegyek ebből a szobából - bár megfontolom, hogy itt öregedjek meg - akkor a föld alá fogok süllyedni. Viszont ha.... ha rátapintottam a szándékaira, akkor meg végképp nem tudom, mit tegyek. Vonzó srác... és azok a kék szemek... még sosem láttam ilyen gyönyörű szempárt. Olyan, mint a napsütéses, kéklő nyári ég. De a fenébe is, azért, mert ideiglenesen kikapart a mocsokból, és nélkülözésből, ne legyenek felém ilyen elvárásai! Fizessen meg valami luxusprostit, aztán kész. Telik neki rá.

Megfordulok az ágyban kissé dühösen - bár hogy kire is vagyok valójában mérges, még nem jöttem rá - és óhatatlanul is eszembe villan a gondolat, hogy vajon milyen érzés lenne egy ágyban a Kékszeművel. Ha most megérezném, hogy befekszik mellém, és erős karjaival átfogja a derekamat, lélegezete pedig a nyakamat éri...

Leemelem a fejemről a takarót, mert kezd túlságosan is meleg lenni alatta. Ráadásul rájövök, hogy már nem csak a fejem ég. A testem úgy borzong, mintha lázas lennék. Talán be kellene fejeznem az ilyesféle gondolatokat. Úgyis hiábavaló... és reménytelen. Ő és én, két külön világban élünk. Én nem felejtem el, hogy ő kicsoda, és nyilván ő is így van ezzel. Az ő világa a piros szőnyeg, díjátadók, siker és pénz világa. Az enyém a mocskos utcáké, a hidegé, az éhségé, és minden nélkülözésé. Ez van. Ezt dobta az élet.

- Térj észre Connie... - sóhajtok. - Még mielőtt belebolondulsz ebbe az egészbe.

*****

Beszéd hangjaira riadok fel, és néhány pillanatig nem tudom azt sem, hogy hol vagyok. Csak egy mellettem megjelenő vörös, szőrös tömeg térít vissza ténylegesen a valóságba.

- Szia Moke - dünnyögöm rekedten, és megvakargatom a macska füle tövét, majd kifelé hallgatózok. - Vendége van a gazdádnak? Már úgy értem, rajtam kívül - ülök aztán fel, és úgy fülelek, mint egy nyúl. Igazából elég különös, hogy egyedül Ian hangját hallom, válasz nem érkezik. Ezek szerint telefonál.

Lelendítem lábam a padlóra - Moke kiiramodik mindeközben - és fohászkodom magamban, mielőtt kilépek az ajtón. Ha Kékszemű verbálisan a földbe akar döngölni a kényszerképzeteim miatt, legalább legyen benne annyi kímélet, hogy gyorsan és fájdalommentesen végez velem.

Kióvakodom, mint valami lesben álló tolvaj, és csak a nappali ajtajában gyökerezik földbe a lábam. A látvány magáért beszél.

A Kékszemű egy darab papírlappal mászkál fel-alá a drága süppedős szőnyegen, és magában motyog. Kb úgy, mintha valami láthatatlan baráthoz beszélni. Gesztikulál, aztán dünnyög valamit, és folytatja tovább. Amikor felfedezi, hogy a küszöbön állok leereszti a papírt, és rám mered.

- Az azért már gyanús, ha valaki a levegővel vagy önmagával társalog – jegyzem meg halkan, és beóvakodok. Remélem nem harapja le a fejemet.

- Megjött a forgatókönyv, meg a szövegkönyv – válaszolja, és leteszi a papírt az asztalra. Futólag látom, hogy megannyi jelölést, meg párbeszédet tartalmaz.

- Szóval… most hajléktalan vagy? Úgy értem, jelen állapotban… amit játszottál… gyakoroltál… vagy nem tudom – zavarodom bele a mondandómba, és érzem, hogy újfent vörösödni kezdek.

A Kékszemű biccent egyet, és a bárpulthoz lép, majd italt tölt magának. A színe és a szaga alapján whiskyt. Engem nem kínál, igaz, nem is kérnék.

- Jó voltam, mi? Már amennyit hallottál belőlem – függeszti rám a tekintetét, és a pillantása mélyén ezúttal totális önhittség szikrázik.

- Talán – vonok vállat pillanatnyi hezitálás után. Nem fogok belekötni a munkájába. Nem tudom, ezen a területen mennyire érzékeny a lelke, és nem kockáztatom, hogy úgy besértődjön, hogy a küszöbön töltsem az éjszakát.

- Növessz borostát – bököm ki hirtelen, mire megáll a pohár félúton Kékszemű ajka felé. – Nézz az arcodra!

- Mi bajod az arcommal? – kérdi kezdődő felháborodással, mintha épp azt kérdezné, hogy nem veszem észre, ő egy testet öltött félisten. Hát, épp ez a gond. Túlzottan is észrevettem.

- A magamfajták nem mászkálnak frissen gyalult képpel az utcán. Mármint a férfiak – adom meg a magyarázatot. – Úgy sokkal hitelesebb lehetnél. Még egy egyszerű próba közben is.

- Nem szeretek borostás lenni – dörmögi Ian. – Egy idő után szúr és viszket. És nemcsak a másik oldalon, hanem az enyémen is.

- Ha vakarózol eszedbe jut, hogy milyen lehet koszosan, büdösen, és rovarcsípésekkel telve élni. Esetleg még tetvesen is – magyarázok tovább, mire szemmel láthatóan undorodva elhúzza a száját.

- Divattanácsot adni jöttél? – kérdezi aztán, és látom rajta, hogy ebben a pillanatban a pokolba kívánja a társaságomat.

- Nem egészen – mondom halkan. – Csak van számodra egy ajánlatom. Ha tudsz szánni rám némi időt, és benzint… körbeviszlek az életem állomásain. Akkor majd sokkal jobban megértesz mindent. Sokkal jobban megértesz engem is. És ha engem megértesz… Oscar-díjas is lehetsz ezzel a szereppel– teszem hozzá, és nem kell válaszolnia. Látom az arcára kiülő mohó kíváncsiságot.

Vége

Folyt. Köv.