Még egy nap a paradicsomban 17. fejezet

Összekuporodom a fotelban, mint valami menedéket kereső kis állat. A lábam magam alá húzom, és ujjaimmal újra meg újra végigtúrok az esőtől még mindig nedves hajamon.

- Nekem erre innom kell egyet. Vagy kettő. Talán hármat - dünnyögi a Kékszemű a szoba közepén állva, és ledobja a kocsikulcsot az asztalra, majd könnyed léptekkel a bárszekrényhez lép, és whiskyt locsol egy jókora pohárba. Aztán mire kettőt pislognék, már le is húzza, és meg is ismétli a manővert még egyszer. A harmadik töltés után hozzám lép, az ő pohara megint tele, és ezúttal az én kezembe is nyom egyet, némi aranyszínű folyadék sárgállik ebben is. A szagtól elfintorgom magam.

- Nem szoktam inni - mondom kissé rekedten.

- Most fogsz - mondja ellentmondást nem tűrően. - Hajtsd fel. Átfáztál, én meg nem vagyok betegápoló.

Ja, hát így már érthető. Nem értem aggódik, hanem a saját kényelméért. Sóhajtok, aztán felhajtom az italt, és megborzongok az íztől.

- Meglepsz. A hajléktalanok általában alkoholisták. Te hogyhogy nem? – kérdezi, miközben elveti magát a székben. Vetek rá egy morcos pillantást, hátha ért belőle.

- Ne általánosíts – világosítom fel. – Miért lennék az? Tudod… - túrok bele újra a hajamba, és meglep, hogy a vizes volta ellenére nem a szokásos kóctömegbe futnak bele az ujjaim. Jó érzés a tisztaság. – Szóval, ha valaki eljut oda, akkor már általában nincs visszaút. Én nem akarok ilyen lenni. Láttam, hogyan végzik azok, akiknek már nincs reménye. És nincs tartása sem. Lehet, hogy nyomorult módon élek, de… élni akarok. És reménykedni.

- Reménykedni? – hördül fel a Kékszemű. Jó, hogy azt nem teszi hozzá, mi a francot reménykedem az én helyzetemben.

- Igen – válaszolok csendesen, a szőnyeg mintáját nézegetve. – Reménykedni abban, hogy az én életem is lehet még szebb, és jobb annál, mint amilyen eddig volt. Nincs másom, csak az a kapaszkodó. Ha ez sem lenne már… - harapom el a mondat végét.

- Ezek szerint tiszta reménykedésből vártad a vonatot a síneken, ugye? – kérdezi halkan Ian, és belekortyol az italába.

- Elfeledtem a reményt. Ostoba voltam, belátom. De van az életben olyan pillanat, mikor úgy érzed, ennél már rosszabb nem lehet, csak jobb. És ha nincs erőd ezt kivárni, akkor… igyekszel tenni valamit, hogy a rossz véget érjen. Akár a legrosszabbra is hajlandó lennél – teszem le a poharat, és összehúzom magam kissé.

- Ezek szerint jó, hogy rád akadtam az állomáson – sóhajt a Kékszemű, és felhajtja az italát, majd néhány perces csend ereszkedik ránk.

- Na és az intézet? – kérdezi. – Azt mondtad, oda kerültél vissza, amikor…. Szóval, mikor elvettek a nem normális nevelőszüleidtől – fejezi be. – Ne mondd, hogy nem volt ott jó neked!

Felhorkanok, és fel is nevetek, bár ebben semmi vidámság nincs. Keserű nevetés. Hát persze… ott aztán nagyon jó volt nekem.

- Van fogalmad arról, milyen egy intézetben élni? – kérdezek vissza. – Az emberek úgy gondolják, olyan mint egy tábor… egy csomó gyerek összezárva. Ételt tesznek elénk, melegben vagyunk, van ágyunk, ahol alszunk, szerető gondoskodás, blablabla. Lehet, hogy vannak ilyen intézetek is, de nekem nem volt szerencsém ilyen helyre kerülni. Soha életemben nem kaptam még annyi verést sem a gyerekektől, sem a nevelőktől. Igaz, a gyerekek egy idő után belátták, hogy úgy küzdök, mint egy oroszlán. Mert rákényszerültem. De a nevelők ellen tehetetlen voltam. Néha a legkisebb vétségért is felpofoztak, és nemcsak engem. A többieket is bántották. Különösen egy tanár… tőle rettegtem – iszom bele a whiskybe. – Egyszer elvettem egy szelet csokit egy társamtól. Megvert… de úgy, hogy összevizeltem magam. Ezt meglátva még jobban megvert. Hetekig kék-zöld voltam… és ekkor döntöttem úgy, hogy elég volt. 13 éves sem voltam még ekkor.

- Ezt nem hiszem el – jelenti ki a Kékszemű. – Egy nevelő nem bánhat így egy gyerekkel!

- Azt mondod ezzel, hogy hazudok? – kérdezek vissza. – Egyszer, kukázás közben találtam egy újságot. Megakadt a szemem a címlapon. Ezt a nevelőt letartóztatták. Azóta már nyilván a börtönbüntetését tölti azért, amit gyerekek százaival tett. Azóta nyilván megváltoztak már a dolgok az intézetben is, de akkoriban maga volt a pokol szinonímája. Nem muszáj hinned nekem – vonok aztán vállat. – De én tudom, amit tudok. Tapasztaltam az élet legsötétebb oldalát is.

- Na és akkor mit csináltál? – áll fel a Kékszemű, kiveszi a kezemből a maradék italt, és azt is felhajtja.

- Megléptem – vonom fel a szemöldökömet. Remélem nem szándékozik berúgni. Nem fogom az ágyába vonszolni, az fix.

- Egyik éjjel összepakoltam a kevéske holmimat, kimásztam az ablakon, és mentem, amerre láttam.

- Nem is kerestek? – ül le ezúttal mellém a Kékszemű. A hitetlenkedés már eltűnt az arcáról, most csak az élénk kíváncsiságot látom rajta.

- Nyilván igen – vonok vállat. – De hát engem sem akkor szalasztottak a bolondok házából. A pályaudvaron felmásztam az első tehervonatra, és nem sokkal később már Fresnoban voltam.

- 13 évesen…. Megáll az ész – túr a Kékszemű a hajába, és fene tudja miért, de kedvem támad, hogy én szántsak bele ujjaimmal a fekete fürtökbe. Vajon milyen érzés lenne megérinteni őt?

- Mégis, miből éltél? Hol aludtál? Hol tudtad meghúzni magad? – faggat, és úgy ragyognak a szemei, hogy szinte elveszek bennük. Mintha valami hipnotikus erő áradna belőle.

- Úgy éltem, ahogy most is. Kukákból ettem, vagy valami étteremi maradékból, amit egy-egy jólelkű ember nyomott a kezembe. És hol aludtam? Parkokban, tereken, lépcsőházakban… ahol tudtam, és lehetett. Volt, hogy mások is csapódtak mellém… évekig csöveztem egy öreggel. Aztán egyik nap eltűnt, magam sem tudom merre. A napok csak teltek… ahogy az évek is. Pár éve visszatértem ide, Los Angelesbe. Ennyi – dünnyögöm, és nem vagyok képes beszélni neki arról, hogy mi történt velem három évvel ezelőtt. Nem értené meg. Azonnal kidobna. Ezt pedig nem kockáztatom. Egyszerűen nem akarom. Jó itt lenni… és jó vele lenni.

Lehajtja a fejét. Nem tudni, mire gondol most vajon, de az arca kissé pirosba vált, mintha szégyenkezne.

- Én 13 évesen több pénzt kerestem, mint a szüleim. Modelkedtem, és megvolt mindenem, amire csak vágytam. Te pedig… - nyel nagyot. Láthatóan sajnál.

- Ne szánakozz. Annál nincs rosszabb egy magamfajta számára – rázom a fejem eltökélten. – Egyikünk sem szánalmat kér, akit az utcán látsz. Csak kis megértést, és segítséget. Hogy embernek nézzenek. Mind azok vagyunk. Csak a körülményeink mások.

Kékszemű olyan hirtelen kel fel mellőlem, hogy összerezzenek. Ijedten pislogok rá. Talán valami rosszat mondtam?

- Gyere – ragadja meg a kezem, és magával húz. Csodálkozva követem… nem is tehetnék mást. Ha akarnám sem tudnám kihúzni az ujjaimat a markából.

Egészen a hálószobájáig vonszol, aztán feltépi előttem a gardróbszekrény ajtaját. Bambán bámulok rá, nem értem, mit akar.

- Válassz – löki szét a ruhákat, és meglepve látom, hogy jó néhány női ruha is lóg ott… pár női cipővel kiegészítve.

- Öhm… - motyogom, végighúzva ujjamat a selymes anyagokon. – Ezek a ruhák… a tieid? – kérdezem, és egy világ készül összedőlni éppen bennem.

A Kékszemű felnevet, önfeledten, szívből, és ezt a hangot most hallom először a szájából.

- Nem szoktam női ruhában járni, ha erre célzol. Nincsenek jól-rosszul titkolt hajlamaim – hunyorít rám vidáman. – Ezek a volt barátnőm ruhái, itt hagyta őket. Én pedig azt akarom, hogy a tiéd legyen.

- Ez kedves tőled – mosolygom el magam. – De nem hiszem, hogy az utcán jó hasznát venném egy ilyen ruhának, vagy egy tűsarkú cipőnek.

- Nem is azért adom – csóválja a fejét Ian. – Hanem azért, hogy most vedd fel. Elviszlek oda, ahol még valószínűleg nem jártál. Remélem éhes vagy, mert vacsorázni megyünk.

Vége

Folyt. Köv.