Még egy nap a paradicsomban 18. fejezet

- Ne rángasd már a ruhádat - mormogom összeszorított szájjal. - El fogod tépni, ha így folytatod.

- De olyan fura - fészkelődik mellettem a lány, és megpróbálja a térde alá tuszkolni az anyagot, nulla sikerrel. - Nézd, kilátszik szinte az egész lábam - kesergi.

Odapillantok. Nagy hiba volt, ez tény. És ezt a hibát az úton többször is elkövettem... egyszer át is kormányoztam a másik sávba a nagy szájtátás közepette.

- Nem tudom, mi bajod a lábaiddal. Öhm... formásak - dünnyögöm, és megtartom magamnak a véleményt, hogy ilyen lábakkal akár modell is lehetne a Lány. Persze ahhoz előbb meg kellene tanulnia magassarkúban járni. Elég nevetséges volt a botladozás, amit az ajtótól a kocsiig elkövetett.

Mintha csak a fejemben olvasna, lenyúl maga mellé, és meglóbálja a két említett szandált.

- Most hogy menjek be ebben? - kérdi panaszosan. - El fogok esni. Annyi ember előtt. És amúgy is... én nem szoktam étterembe járni. Cikin fogom érezni magam.

Megforgatom a szemeimet. Az elmúlt húsz percben nem hallgattam mást, csak az aggódást.

- Majd karolj belém. Tartalak - jut eszembe hirtelen a mentő ötlet. - És majd lassan megyünk. Egy pont kipipálva. Mellesleg gondoltam, legalább kicsit kóstolj bele abba, amiben eddig nem volt részed. Ez is pipa. Ja, és ilyen helyre nem jöhetsz farmerban, szóval... - rántom meg a vállamat, majd lekanyarodom, megállok az étterem parkolójában, és leállítom a motort.

Ránézek Conniera. Sápadt, és úgy tördeli az ujjait, mintha el akarná őket tüntetni a föld színéről.

- Nem értem, miért vagy ilyen ideges. Ez egy étterem, nem kivégzés - mondom még mindig roppant türelmesen. - Nincs mitől félni.

- Le foglak égetni. Plusz magamat is - súgja a Lány, és az arca némi vörösben játszik. - Nem tudok késsel-villával enni sem.

Bamm. Erre nem gondoltam. Hát...leszünk egy látvány, az tény. Én nem, ő igen. Egy percig elidőzök a gondolatnál, hogy újra gázt adjak, és elhajtsak vele egy McDonaldsba, aztán megadom magam a sorsnak. Szemétség lenne részemről, legalábbis azt hiszem.

- Csak csinálj majd mindent úgy, ahogy én - szállok ki, és kinyitom neki a kocsi ajtaját, ahogy egy igazi úriemberhez illik. Megvárom, míg lábára tuszkolja a tíz centis sarkú topánkákat, aztán odanyújtom a kezem, hogy kiemeljem.

- Nem is olyan rossz - biccentek felé, mikor már harmadszor bicsaklik meg a bokája. - Oké, elég rossz - ismerem el aztán őszintén, ahogy felvont szemöldökkel rám néz.

- Fogadok az exednek nem volt ilyen problémája - sóhajt a Lány, és igyekszik feszesre húzott derékkal megtalálni az egyensúlyt. Ennek köszönhetően alakján és két kerek mellén megfeszül a ruha, nekem pedig minden erőmet össze kell szedni, ha nem akarok látványos nyálcsorgatásba fogni.

- Nem, nem igazán - rázom meg a fejem. Nem akarok Ninára gondolni. Attól sosem lesz könnyebb.... és olyankor mindig elfog a vágy, hogy ivással meneküljek a gyomromat és a szívemet összerántó fájdalom elől.

Bemasírozunk az étterembe. Nem kis feltűnéssel, ami annak szól, hogy a Lány úgy tapad hozzám, mint a virág a karóhoz. Igyekszem bűbájos vigyorgással úrrá lenni mindkettőnk zavarán, már csak azért is, mert a felénk forduló arcok egyik-másikán látom, felismerték, ki vagyok. Biztatóan megveregetem Connie kezét, és közben bőszen fohászkodom az égiekhez, hogy paparazzik ne legyenek a láthatáron.

- Asztalt foglaltattam két személyre, Somerhalder névre - mondom az elénk siető idősebb pincérnek, aki azonnal - mély hajlongással - a kissé elkerített asztalhoz vezet. Itt már veszem a bátorságot, hogy Conniet a saját lábára állítsam. Kb egy métert talán csak meg tud tenni összeesés nélkül addig, míg le nem rakja magát a pincér által kihúzott székre.

Hát tévedtem. Ezúttal nem azért nem bír menni, mert imbolyog, mint bója a viharban, hanem mert áll meredten, és nyakát tekergetve bámulja a plafonon a csillárt. Mint aki még nem látott ilyet. Bár belegondolva, alighanem tényleg nem látott. Kissé morbid a látvány. Mintha egy marslakó tévedt volna a földre.

Hangosan megköszörülöm a torkomat, hogy visszaszállítsam őt a "földre", és mikor rám néz, összevont szemöldökkel intek egy aprót a szék felé. Ülj már le bébi, a jólfésült öregúr nem várhat egész nap rád.

Végre, leesik neki az egycentes. Láthatóan zavarba jön, hosszú lábain gyorsan elindul a szék felé. Ennek persze egyenes következménye az, hogy kissé elveszti az egyensúlyát a magas sarkúban. Nem leül, hanem inkább belezuttyan a székbe, olyan intenzitással, hogy az nyikordul egyet, és meglehetősen altáji hangot présel ki magából. Többen is felénk kapják a fejüket, mire a Lány arca láthatóan tűzvörösbe vált, majd lehajtja a fejét, és nem is hajlandó felnézni. Tekintetem találkozik az öreg pincérével. Régi róka lehet a szakmájában, mert rezzenéstelen arccal veszi tudomásul a történteket. Étlapot nyom a kezünkbe, aztán egy ugyanolyan meghajlással, ahogy fogadott, távozik is.

- Meghalok - motyogja Connie még mindig rákvörösen, és az ujjait tördeli. Ha így folytatja, a vacsora végére nem marad egyetlen ép izülete sem.

- Nyugi. Most már ülsz. Biztonságban vagy - válaszolom, és fene tudja miért, de elvigyorodom. Valahol azt hiszem, tetszik a helyzet. Kamasznak érzem magam. Akkor volt mindennapos gyakorlatom a polgárpukkasztás.

- Hé... - mondom lágyan, mert látom, hogy elkél a lelki támaszom. - Ne törődj az itteniekkel. Törődj azzal, hogy jól érezd magad, és ennyi. Na meg persze velem - csúszik ki a számon, aztán gyorsan el is hallgatok. Olyan dolgokat mondok ki, amik csak az agyam hátsó szegletében bujkálnak. És még ráadásul nem is ittam...

A Lány kissé megnyugodva pillant fel rám. A vörös szín már kezd lehúzódni az arcáról, hogy alig néhány másodperc múlva átadja helyét a látványos sápadásnak.

- Ez mind az enyém? - nyögi, végigpillantva az evőeszközök sokaságán. - Minek ennyi?

- Kanál, kés meg villa - mondom. - Ezeket azért ugye ismered? A többi meg... halkés, halvilla, ha halat választasz. Az rákkés, rákvilla, illetve homárvilla. Kavirákés, vajkés, osztrigavilla, fondüvilla. Salátásvilla, ez pedig desszerteskanál - fejezem be végül, és nem tudok magamban nem mulatni Connie néma kétségbeesésén. - Egyébként csak használd őket úgy, ahogy én. Nem vészes, nyugi - hunyorgok rá. - Egyébként, válaszolva a kérdésedre: igen, mind a tiéd, de csak ma estére. Amúgy az étterem tulajdona, szóval ne hozd haza - vigyorgok újra, és elégedetten látom, hogy ez alkalommal ő forgatja bosszúsan a szemeit.

- Nem akarok csigát enni. Sem osztrigát, meg rákot... semmi olyat, ami kimászik a tányéromból - üti fel bosszúsan és ezáltal kissé erőteljesebben az étlapot, majd tanulmányozni kezdi.

- Akkor ebben nem értünk egyet. Mert én meg csigára vágyom, és homárra - vonok vállat. - Fogalmad sincs mit hagysz ki, ha nem kóstolod meg.

- Hányingert - dünnyögi a Lány alig hallhatóan. Látom, hogy kezd megnyugodni, legalábbis az éles nyelve erről árulkodik. - Maradok a csirkénél. Azt szeretem. Legalábbis ha néha ettem, akkor szerettem - fejezi be, és máris összezárja az étlapot.

- Leves nélkül? - emelem meg a szemöldökömet.

- Lecsöpögtetnék mindent, azt hiszem - mondja Connie újra kissé zavartan. - Kihagyom.

- Jó legyen, de akkor desszertet én választok  - alkudozom vele, mire biccent, és én is elégedetten zárom be az étlapot. A főpincér abban a pillanatban ott terem, mint valami felhúzható játék.

Leadom a rendelést, a levest én magam is kihagyom. Nem azért, mert nem esne jól, csak egyszerűen nem akarom, hogy Connie kényelmetlenül érezze magát. A főpincér egy biccentéssel távozik.

- Tetszik a hely? – kérdezem. – Ez a kedvenc helyem. Sokat jártunk ide Niná…. – harapom el a mondatot, és elhallgatok.

- Így hívták a volt barátnődet? – kérdi a Lány halkan. – Nem kell beszélned róla, ha nem muszáj. De te úgy hiszed, csak én hordok sebeket, mert rossz életem volt. Tévedsz. A lelkedben is ott vannak a sebek. Csak magad sem veszed észre.

Összeráncolom a homlokomat.

- Ne analizálj – dünnyögöm. – Nem fizetek neked érte.

- Pedig nem lenne rossz üzlet – nevet fel Connie halkan. Szemmel láthatóan oldódik, és kezdi jól érezni magát. – Egyébként, a kérdésedre válaszolva: nagyon szép hely. Csak kissé furán érzem még magam. Álmomban sem gondoltam, hogy én valaha ilyen helyre beléphetek.

- Akkor örülök, hogy most kicsit valóra váltottam az álmaidat  – mormolom csendesen, majd átnyúlok az asztalon, és megfogom a Lány kezét. Meglepően jólesik az érintése. Azon kapom magam, hogy nem engedem el az ujjait akkor sem, mikor a pincér megáll felettünk.

És a legkülönösebb az, hogy észrevettem, Ő maga sem akar kibújni a markomból. És ettől, magam sem értem miért, de veszett dobogásba kezdett a szívem.

Vége

Folyt. Köv.