Ments meg engem! 1-2 fejezet

Sziasztok!

Nos, ígéretemhez híven meghoztam az új történetet, és hogy megköszönjem, hogy a néhány hónapos szünet idején is kitartottatok mellettem, ezért kezdésként dupla részt hoztam. Remélem, elnyeri a tetszéseteket. Mindenkinek kellemes olvasást kívánok!


1. fejezet

Még szinte félálomban botorkáltam ki a konyhába, és hajszál híján sikerült hasra esnem a küszöbben, miközben a szememet dörgöltem.

- Atyaég – ásítottam hatalmasat befejezésképpen, majd a tegnap esti lefőtt kávéból a mikróba dobtam egy adaggal. Közben a krómozott ajtóban láttam tükröződni a reggeli fizimiskámat. Nem voltam épp bizalomgerjesztő a kócos fejemmel és a bedagadt szemeimmel. Így ahogy voltam, sminkelés nélkül eljátszhattam volna az Ózban a gonosz boszorkányt.

A mikró ajtaja csengve kinyílt, és kiemeltem belőle az időközben forróvá vált kávémat, miközben a rádióban a Faith no more épp az unalmas vasárnap reggelről énekelt.

- Hát fiúk, ez most valahogy nem jött be – dünnyögtem, miközben tejet és cukrot dobtam a bögrémbe. – Egy nappal elcsúsztatok. Hétfő van – dünnyögtem, csak a következő gondolatnál sikerült kivirulnom kissé. – Ja, és én szabadságon vagyok – tettem hozzá vigyorogva a levegőnek. Ettől a ténytől mintha még a nap is szebben kezdett volna ragyogni odakinn.

Félreértés ne essék, az emberiség azon kis hányadához tartozom, akik kimondottan szeretik a munkájukat. Mindent, az egész eddigi életemet feláldoztam a célért, amit végül aztán sikerült elérnem. Orvos vagyok az atlantai Emory Purse kórházban. Egész pontosan pszichiáter. Oké, nyilván nem olyan menő, mintha én lennék a kórház sztársebésze, de ugyanúgy életeket mentek, mint a kollégáim. Csak az én eszközöm nem a szike, hanem valami más, sokkal megfoghatatlanabb dolog.

Nagyot ugrottam, ahogy hirtelen megszólalt a csengő, és kitrappoltam a bejárati ajtóhoz, úgy ahogy voltam, papucsban és egy szál pizsamában. Fogalmam sem volt róla, ki lehet a korai látogató, csak akkor szusszantottam megkönnyebbülten, mikor a kukucskáló üvegén át megpillantottam Gretát.

- Jelzem, ha öt perccel hamarabb jössz, egyenesen az ágyból versz ki – nyitottam ajtót, és engedtem, hogy bepréselje rajta magát. – Kávét?

- Kösz, jöhet egyel. Van még tíz percem indulás előtt – követett barátnőm a konyháig, aztán lerogyott az egyik konyhaszékre, és könyökére támasztotta már-már afroamerikaira bodorított hajú fizimiskáját. – Te mázlista vagy. Én a fél életemet odaadnám három nap szabadságért.

- Nekem is kb annyiba került – dünnyögtem, aztán Greta elé toltam egy jókora csészényi illatosan gőzölgő feketét. – Az tény, hogy ezt a három napot intenzív pihenéssel fogom tölteni. Csokit zabálok a kanapén fetrengve, és szétbőgöm a szemem valami romantikus ragadós filmen – tettem hozzá, és olyat ásítottam, hogy csaknem kiakadt az állkapcsom.

- Azt fel nem foghatom, miért keltél ennyire korán, holott most aztán tényleg ráérnél pihenni. Rossz éjszaka? Vagy esetleg… túl jó? – kérdezte Greta a szemöldökét pimaszul felhúzva. – Remélem az utóbbi miatt nem aludtál rendesen. Te jó ég, egyedül vagy egyáltalán? – kapott észbe, és kíváncsian pislogott a háló irányába.

- Ha nem ébredtem volna magamtól, te vertél volna ki az ágyból, mint ahogy erre már rámutattam – jegyeztem meg. – Egyébként igen, egyedül vagyok. Sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. Egyedül töltöttem az éjszakát, újfent. Timothy viszont fél óránként hívogatott. Hol könyörgött, hogy próbáljuk meg újra, hol fenyegetőzött. Aztán valamikor éjfél körül meguntam, és kihúztam a telefont. Aludni viszont még jó ideig nem bírtam – foglaltam össze a lényeget, aztán kinyitottam a hűtőt, hogy tojást pakoljak elő belőle reggeli gyanánt.

- Trish, még áll az ajánlatom. Ha nem bírod szép szóval lerázni, Derek szívesen elbeszélget vele – ajánlotta Greta csillogó szemekkel.

- Igen, azt elhiszem – nevettem fel önkéntelenül. Derek – Greta barátja – jól megtermett fekete fickó volt. Csak a megjelenésétől is belefagyott a lélek mindenkibe, pedig Derek áldott jó természet volt. Egy légynek sem lett volna soha képes ártani.

- Igaz is, ha már szóba került Derek, remélem szóltál neki, hogy ma csajos este lesz – pislogtam Gretára. – Megszereztem a mozijegyeket.

- Azt hittem, a kanapén akarod tölteni a három nap szabadságodat, csokit zabálva – vigyorgott rám Greta.

- A ma este kivétel. Ma moziba megyek a legjobb barátnőmmel – passzoltam vissza a labdát. – Talán egy koktélbár is belefér utána. Vagy egy pizzéria, mit gondolsz? Egyszer igazán kirúghatnánk már a hámból – fűztem a szót. Momentán nem is tudom, mire vágytam jobban. Egy igazi olasz kajára, vagy piára.

- Mindkettő. Pizza és pia is – döntötte el Greta a dilemmát. – Egyébként Derek is programot csinált ma estére. Meg kell ünnepelni a kollégáival, hogy a Braves bejutott a national league-ba – fintorodott el aztán, kinyilvánítva ezzel véleményét a baseballról meg az - ezt megünnepelendő - orángutánként viselkedő férfiakról.

- Reggelit? – érdeklődtem felkelve a konyhaszékből, mert a gyomrom vészjóslóan megkordult. Olajat öntöttem egy serpenyőbe, és nemsokára diszkréten sercegett a tükörtojás.

- Nem kösz – fintorgott Greta. – Ma reggel nem túl jó a gyomrom. Kissé sokat vacsoráztam. Estére rendbe akarom hozni magam, hogy minimum egy egész pizza belém férjen.

- Isten ments, hogy analizáljalak, de van valami oka annak, hogy mostanában sokat eszel? – kérdeztem kíváncsian, végigmérve Greta alakját. Noha távolról sem volt kövérnek mondható, az elmúlt időszakban legalább öt kiló szaladt fel rá hetek alatt. Azt már csak magamnak ismertem csak el, hogy jobban áll neki, mint a piszkavas-vékonyság.

- Derek ezt imádja bennem – adta meg barátnőm a választ roppant elégedett fejjel. – Azt mondta, utálja a zörgő csontú nőket. Szóval eszem, hogy még a mostaninál is jobban imádjon – veregette meg a combját Greta elégedetten. - Addig fogok enni, míg el nem érem azt, hogy ha Derek játékosan megpaskol, még egy óra múlva is remegjen rajtam a hús – jelentette ki végül, majd felpattant, ahogy tekintete az órára csúszott, és míg én a konyhapultra borultam a röhögéstől, ő pánikszerűen kiviharzott a lakásból. Szokás szerint már megint késett munkából.

*****

Épp a zuhany alól másztam ki, egy lepedő nagyságú törülközőbe tekerve, mikor hangosan, és erőszakosan belecsörömpölt az áldott csendbe a telefon. A hajamat dörgöltem, talán ennek volt betudható, hogy ahelyett, hogy elővigyázatosan megnéztem volna ki a hívó fél, automatikusan felvettem a készüléket.

- Halló – motyogtam bele, hogy a következő pillanatban úgy álljak meg – rosszat sejtve – mint akibe villám vágott.

- Dr. Emerson. Nem számítottam rá, hogy… - hallgattam el. Nem tudtam az ember hirtelenjében hogyan is közölje a főnökével, hogy ő az utolsó ember a földön, akinek a hangját hallani akarja.

- Jó reggelt, Dr. Novak – trillázta az ismert női hang a telefonba. – Tudom, hogy jól megérdemelt szabadsága idején zavarom, de higgye el, alapos okom van a telefonálásra.

Noha alapból semmi bajom nem volt a főnökömmel – sőt, kimondottan kedveltük egymást, mert Helen Emerson azon fajta főnökök közé tartozott, akik emberien bántak az alárendeltekkel – valamiért gyanús volt a kedvesség. Damoklész kardját éreztem lebegni a fejem felett.

- Szeretném, ha még a délelőtt folyamán befáradna az irodámba – bökte ki végül Dr. Emerson a mondandóját. Igen, ettől tartottam. A kard lesújtott rám.

- Szabadságon vagyok Helen – tiltakoztam. – Még kereken három napig. Nem érne rá, bármiről is van szó?

- Sajnos nem, Patrícia – válaszolt a főnököm. Ő volt az egyetlen, aki soha nem lett volna hajlandó a becenevemen szólítani engem. Azt hiszem ezzel érzékeltette, hogy jó viszony ide vagy oda, ettől függetlenül főnök-beosztott viszonyban állunk. – Nézze, tudom milyen, ha szabadságról rángatnak be valakit a munkahelyére, de nem fogja megbánni.

- Fogadjunk? – mormogtam alig hallhatóan, aztán felsóhajtottam. Amit Dr. Emerson nyilván meghallott, mert olyan füle volt, mint a nyúlnak.

- Nézze Dr. Novak, bármit kérhet tőlem cserébe. A beosztásomat, a fizetésemet, a férjemet, akár a házamat is, ha nem zavarja a jelzálog, de mindenképpen be kell ma jönnie – tette hozzá már határozottabban, és éreztem, hogy nem feszíthetem tovább a húrt.

- Egy órán belül ott vagyok – dörmögtem, majd leraktam a telefont. Legszívesebben törni-zúzni tudtam volna, de a helyzetemen nem változtatott volna. Jobbnak láttam némán átkozódni, és elkönyvelni magamnak, hogy nem fogom letölteni a három nap szabadságomat.

2. fejezet

Abban a néhány percben, míg kiszálltam a kórház előtt a kocsimból, és fellifteztem az első emeletre úgy éreztem magam, mint aki a kivégzőpad felé halad éppen. Fel sem tűnt, hogy Osmend lohol utánam, csak akkor tértem magamhoz, mikor megfogta hátulról a könyökömet.

- Dr. Hampson – néztem rá csodálkozva. Utolsó éves rezidens volt, és meglehetősen sok időt töltöttem el vele – szigorúan szakmai keretek közt – mikor egy betege a szeme láttára lett öngyilkos a kórház parkolójában.

- Azt hittem tegeződünk, Dr. Novak – tárta szét a kezét Osmend. – Vagy megváltoztatott a szabadság?

- Ne haragudj, Osmend – dörgöltem meg a homlokomat. – Nemrég ébredtem, átvezettem a városon, és valami nagyon rossz sejtés van bennem, mert a főnök behívott.

- Oké, akkor nem teszem fel a kérdést, mit keresel itt a három napos „nem akarok kórházat látni” terminus alatt – mosolygott Osmend. – Te legalább csak egy beszélgetésre jöttél. Én gyanítom, késő estig itt leszek – torpant meg, mert a hangosbemondó recsegve megszólalt, és őt kérték a hármas kezelőbe.

- Tessék, erről beszéltem – emelte az égnek a szemeit. – Ha végeztél, csipogj rám. Ha épp szabad vagyok, megihatnánk egy kávét. Igaz is, te még nem hallottad, miféle nagyágyú a vendégünk! – kiabált vissza a folyosó végéről, aztán eltűnt a kanyarban, a kezelő felé, ahol némi szerencsével csak egy apró problémával jelentkező beteg várta.

Elsétáltam a folyosó túlsó végébe, ahol egy dupla üvegajtó zárta el a továbbhaladást. Ez már betegek számára tiltott terület volt, ide csak csekkolókártyával nyílt belépés. Elhaladtam a gyógyszeres szoba mellett, majd megálltam egy üvegajtós iroda előtt. Nagy levegőt vettem, és úgy kopogtam be, mint aki felkészült bármire. Akár egy vérre menő csatára is.

- Igen! – kiabált ki a már jól ismert hang, így hát bedugtam a fejem.

- Dr. Emerson – óvakodott aztán a fejem után a testem is. Jobb óvatosnak lenni, főképp, amíg nem tudom, mit is keresek itt. Lázasan pörgött az agyam, de nem találtam benne olyan információt, ami miatt bajban lehetnék.

- Ez igazán elismerésre méltóan gyors volt, Dr. Novak – fuvolázta Helen, aztán felállva megszorította a kezemet. – Foglaljon csak helyet. Hozathatok valamit? Üdítőt, kávét? – érdeklődött.

 - Nem köszönöm. Már túl vagyok mindezeken – hárítottam el a kínálást, és leültem az íróasztal előtt álló székbe. Jártam már néhányszor ebben az irodában, de még sosem éreztem úgy, hogy valami olyat fogok hallani, ami nem fog nekem tetszeni. Várakozásteljesen függesztettem hát tekintetem a főnökömre. Remélem nem fog felesleges udvariassági köröket futni, és hamar szabadulok innen.

- Úgy látom, jobb, ha a dolgok közepébe vágok, ugye? – kérdezte Helen. – Látom, hogy most nem vevő a hosszas bevezetésre. Meg tudom érteni, végül is szabadságról rángattam be. Nos, Dr. Novak…a helyzet az, hogy meg kell kérnem a szabadsága átmenti felfüggesztésére.

- Hogy mi? – visszhangoztam, mintha nem jól hallanék, pedig sajnos pont ez volt az az opció, amitől féltem. – Dr. Emerson, tudja, hogy hónapok óta szeretnék kivenni ezt a néhány napot. Most van némi csend és nyugalom a praxisomban, tehát…

- Csak volt nyugalom a praxisában, Dr. Novak – sóhajtott a főnököm. – Mivel hétvégén sem dolgozott, ezért nyilván nem is értesült róla, hogy akadt némi felfordulás a kórházban. Legalábbis néhány szimatoló újságírót ki kellett innen dobatnom.

- Felfordulás? – ráncoltam a szemöldökömet. Hm. Valahogy rémlett, hogy Osmend is említett valami különleges eseményt. Ettől függetlenül még mindig nem értettem semmit.

- Ha megtenné, hogy hagyja végigmondani, akkor azonnal rá is világítanék – könyökölt Helen az íróasztalára. – Mikor olvasott utoljára újságot Dr. Novak?

- Nem tudom. Múlt hét elején talán. De gondolom nem azért kellett idejönnöm, hogy az újságolvasási szokásaimat vitassuk meg.

Válasz helyett Helen csak beletúrt az íróasztal fiókjába, és előhúzta az Atlanta Journal szombati számát, aztán a címlappal felfelé elém tolta, mindezt egy hang nélkül.

- „Kiszabadultak a Mianmarban túszul ejtett amerikai önkéntesek” – olvastam el a vezércikket, és megnéztem az alatta lévő képeket. Öt férfi látszott rajta, minden kép alatt rövid kis leírással. Átlapoztam a cikk befejezéséhez a következő oldalra is, majd még mindig tanácstalanul néztem Helenre.

- Ez örvendetes tény – mondtam értetlenül. – Hetek óta ezzel volt tele minden újság. És ezek szerint – futott végig újra néhány soron a tekintetem – már újra Amerikában vannak.

- Pontosan, Dr. Novak – bólintott Helen, fejjel lefelé bűvölve az újságot, és új meredt rám, mint a kígyó a prédájára. – Az egyikük pedig épp a mi kórházunkban fekszik.

- Oh! – lepődtem meg őszintén. – Akkor alighanem rá célozgatott negyed órával ezelőtt Dr. Hampson. És melyikük élvezi a vendégszeretetünket?

- Mr. Daniel Gillies – bökött főnököm mutatóujja a cikk alatti egyik képre. Harminc körüli férfit ábrázolt, markáns arcvonásokkal, és - az aláírás szerint a kiszabadulás után készített – kép alapján halálra rémült tekintettel.

Hátradőltem a fotelban, és most már tényleg kíváncsian vártam, mire akar kilyukadni Helen ezzel az egész történettel.

- Mr. Gillies orvosi szempontból kielégítő állapotban van, tekintettel az elmúlt hetekben alighanem elszenvedett megpróbáltatásokra – darálta Dr. Emerson, mintha csak épp a kórlapot olvasná. Bár őt ismerve nyilván el is raktározta a fejében az egészet. Ha valamiért tudtam tisztelni ezt a nőt, az a rendkívüli memóriája volt.

- Ugyanakkor várható, hogy Mr. Gillies egy bizonyos szempontból nincs, és nem is lesz kielégítő állapotban – tette hozzá a főnököm, és ahogy rám pillantott, már értettem, mit is keresek éppen itt.

- Felfogtam – biccentettem. – Én vagyok a kórház pszichiátere, tehát az én feladom kézbe venni őt mentálisan. Bár nem tudom, ez szükséges lesz-e.

- Ahogy mondja, Dr. Novak – mosolygott rám a főnököm, majd kissé újra elkomorult. – És igen, valószínűleg szükség lesz rá. Én sebész vagyok, nem agyturkász. Bocsásson meg a szóért – tette hozzá gyorsan. – De szeretném, ha minél hamarabb beszélne Mr. Gilliessel. Akkor meg fogja érteni, miért is kérem ezt.

- Ha megkapom a kartonját, kezdetnek átnézhetem. Talán jobb is lenne tisztában lennem néhány dologgal a személyes találkozás előtt – tettem le ekkor már könnyedebben a szabadságom tényéről. Ez elég érdekes feladatnak bizonyul. Legalábbis ismert emberek fejében még nem volt szerencsém turkálni.

- Megkaphatja, de félek, nem sokra megy vele – sóhajtott Helen, majd felállt, és a mini hűtőből kivett két kis üveg ásványvizet, elém tolva az egyiket. – Mr. Gillies egyáltalán nem hajlandó beszélni arról, ami vele történt, vagy amit át kellett élnie. Ezt úgy értse, hogy egyetlen szót sem. Beszél, válaszol, de amint erre terelődik a téma, azonnal bezár, és hallgat. Nem merjük feszegetni a dolgot, mert félő, hogy mi több kárt tennénk, mint hasznot. Ez az ön szakterülete, Dr. Novak.

Hallgattam néhány percig, míg fejben összeraktam néhány dolgot, csak utána gondolkodtam meg, lassan és megfontoltan.

- Szélsőséges helyzetekben az esetek ötven százalékában előfordul a poszttraumás stressz, bár általában csak hetekkel az események után jelentkezik – idéztem fel az általam annak idején tanultakat. - A traumatizáló események gyakran krízisállapotot teremtenek az egyén számára, amely váratlanul, hirtelen következik be, amelyre a személy nem tud felkészülni, és a helyzetet nem tudja megfelelően kezelni. A tragikus események könnyen váltanak ki szélsőséges viselkedést, mint például sírás, dührohamok, hallgatás, üresség vagy bénultságérzés. A hallgatással, az eltitkolással az események története nem szóbeli elbeszélésként, hanem tünetként kerül a felszínre. Gátat vet az élmények beépülésének, feldolgozásának, ami a gyógyulás alapfeltétele – fejeztem be a monológot, majd beleittam az ásványvízbe.

- Nos, azt kell mondanom, hogy amiket elmondott tökéletesen igazak Mr. Gillies esetében – szólalt meg Helen, miután szapora pislogással feldolgozta az általam mondottakat. - Mint mondtam, kommunikál, beszélget, készségesen együttműködik mindenben, ami az orvosi értelemben vett gyógyulását szolgálja. A testi értelemben vett gyógyulását. De ennyi. Látogatókat sem hajlandó fogadni. Sem a kollégáit, sem a családtagokat, sem barátokat. Az egyetlen kivételt a felesége képezi – tárta szét a karjait Helen. – Nos, Dr. Novak, a beteg ettől a perctől az öné. Van bármi kérdése?

 - Igen. De csak egy. Mikor láthatom Mr. Gilliest? – álltam fel. Két dolog járt az eszemben. Egyrészt a feladat, ami előttem állt. A másik, hogy Greta le fogja szedni a fejem a ma esti várhatóan elmaradó mozi miatt.

Vége

Folyt. köv.

Elijah karácsonya

Nos, hoztam egy újabb történetet, ezúttal Eny kívánságára. Ezúttal erotika helyett a romantikára helyeztem a hangsúlyt. Remélem, elnyeri a tetszéseteket. :)
Az új történet első fejezetével pedig jövő hét vasárnap érkezem!


Elijah karácsonya

A régi lemezjátszón a tű a bakelitkorong végére ért. Egy darabig még surrogott, keresve az újabb barázdát, majd a szerkezet egy apró kattanással kikapcsolt, pont abban a pillanatban, mikor a téren lévő templomtorony órája felmordult, majd puhán és lágyan elütötte az este tíz órát.

A frissen beállt csendben a máskor lágy csengés most túl hangosnak hatott, és ez, valamint a kanapéról érkező neszezés kiragadta Elijaht a gondolatai közül. Szapora pislogással nézett a fészkelődő Giára, aki a lábait maga alá húzva, egy takaróba bugyolálva ücsörgött vele szemben.

- Bocsáss meg – tett apró mozdulatot Elijah. – Azt hiszem, kissé elgondolkodtam. Az év ezen napján én is megengedem magamnak a szentimentalizmus luxusát. Bár te nyilván nem így képzelted a karácsonyestét.

Gia bosszús-beletörődően szusszant egy nagyot.

- Hát nem igazán – motyogta. – Félre ne érts, értékelem, hogy nem engedted, hogy ma este magányos legyek, és nem vártam padlótól-plafonig fát, meg ajándékokat. De azt sem, hogy néma csendben ülünk itt, egy szót sem szólva egymáshoz.

- Sajnálom – válaszolta Elijah röviden és tömören, tekintetét a lányéra függesztve. Gia ezt kedvelte többek közt az Ősiben. Ha Elijah kiejtette ezt a szót a száján, érezhető volt, hogy minden alkalommal komolyan is gondolja. – Nem tudom, hogyan kell ünnepelni a karácsonyt.

A lány felvonta a szemöldökét a csodálkozástól.

- Azt akarod mondani, hogy soha… – tette fel a félig kimondatlan kérdést. – Ne viccelj, Elijah. Ha máskor nem, gyerekkorodban biztosan.

Az Ősi röviden felnevetett, majd összetámasztotta ujjait álla előtt, fölöttük nézve Giára.

- Nagyon régen voltam gyerek. És a mi időnkben más istenekben hittünk. Ennél fogva nem ünnepeltük soha a karácsonyt. Az elmúlt csaknem ezer évben pedig azt hiszem ez a nap a fontossági sorrend végére került, nyilván érthető okokból kifolyólag – mozdult aztán meg, majd az asztalon lévő, már megkezdett üveg italból bőséggel öntött mindkettejük poharába.

- Nyilván neked más emlékeid vannak a szentestéről, Gia – mondta aztán. Kedvesen, gyengéden ejtette ki a lány nevét, szinte simogatóan.

- Igen is, és nem is – válaszolt a lány halkan, elgondolkodva. – Amikor még kicsi voltam, akkor imádtam a karácsonyt. Volt családom, és mindig volt egy hatalmas fa a házunkban. Persze, lehet, hogy nem is az volt nagy, csak én voltam nagyon kicsi – mosolyogta el magát. – Voltak ajándékok, ünnepi vacsora, én pedig vártam, hogy éjjel vajon elcsípem-e Karácsonyapót, ahogy leszáll rénszarvasaival a házunk tetejére. Aztán már felnőttként, mikor elhagytam a családomat, elszoktam az ilyesmitől. Javarészt egyedül töltöttem az ünnepeket. Ezért is értékelem, hogy ez alkalommal nem engedted, hogy magányos legyek.

- Most már hozzánk tartozol, Gia – válaszolt egyszerűen Elijah. – És gondoskodom azokról, akik ebbe a státuszba kerülnek. Ha a családom nem engedi, örömömre szolgál, hogy legalább te nem utasítottad el a meghívásomat.

- Ha már szóba került – vette el a poharát a lány az asztalról, és belekortyolt az édes borba – azt hittem, legalább ilyenkor elviselitek egymás társaságát. Hol vannak?

- Nos, ami Niklaust illeti, három alternatíva közül is választhatsz. Vagy iszik valahol, vagy gyilkol, esetleg egy nővel mulatja az idejét. Őt ismerve ezek közül bármelyik szóba jöhet. Hayley a saját családjával van. Jacksonnal, és a többi farkassal. Marcel Cami-vel ünnepel, Rebekah pedig távol él tőlünk – hallgatott el. Nem akarta tovább feszegetni a témát, és elárulni, hogy Bekah azért kényszerült távol tőlük, hogy megvédje Hope-ot. Jobb volt és biztonságosabb mindenki számára, ha erről az információról mások nem szereznek tudomást. Nem mintha nem bízott volna Giában, de elég egy idősebb vámpír igézése, vagy egy boszorkány mágiája, hogy a féltve óvott titok napvilágra kerüljön. Ezt a kockázatot pedig nem hozhatta meg.

- Azért ne mondd, hogy minimális hangulat sincs benned – mondta Gia hirtelen, némi pimasz kajánsággal a hangjában. – Itt a kandalló tüze, a bor. Igazából már csak egy kis zene hiányzik a karácsonyhoz. Meg persze a hóesés.

- Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. New Orleansban sosem esik a hó – válaszolt Elijah, ő is kézbe fogta a poharat, majd tekintetével követte a kanapéról feltápászkodó lányt.

- Nem baj…? – fordult Gia kérdő tekintettel Elijah felé, megállva a lemezjátszó előtt, mire az Ősi egy apró mozdulattal reagált csak. A lány ezt úgy értelmezte, hogy szabad a gazda.

Elijah óvatosan legeltette szemeit Gia alakján, a hosszú haján megcsillanó fényen, míg a hibridlány óvatosan levette a bakelitkorongot, visszacsúsztatva borítójába a Mozart szimfóniát, aztán addig kutatott, míg nem talált egy többé-kevésbé karácsonyi hangulatot árasztó lemezt. A tű hamarosan rátalált az első barázdára, és némileg recsegősen felcsendült egy jazzes dallam.

- Ezek után még tagadod, hogy nincs rád hatással az ünnep? – nevetett Gia Elijahra, aki csak elnéző fejcsóválással válaszolt.

- Bármibe fogadom, hogy az Rebekah műve, ő szerezhette be ezt az albumot. Mindig is imádta az ilyesmit. Karácsony napján igyekezett Niklausba csepegtetni valamiféle emberi reakciót, megmutatva a család összetartozását. Nyilván nem kell mondanom, hogy teljes sikertelenséggel.

Gia a kandalló párkányára tette a poharát, majd hirtelen elhatározással a fotel mellett termett, ahol az Ősi üldögélt.

- Táncolj velem – nyújtotta a kezét. – Kérlek, Elijah.

A szólított némileg hűvös csodálkozással nézett a lányra, majd elutasító mozdulatot tett.

- Ha azon mesterkedsz, hogy karácsonyi hangulatot kelts bennem, ugyanúgy kudarcra vagy ítélve, mint Bekah Niklaussal.

- Kérlek, Elijah – ismételte a lány kedvesen. – Legyen ez az én karácsonyi ajándékom. Csak egy tánc, és kész. Csak néha kapcsolj ki, és lazíts. Vagy félsz tőlem? – kérdezte évődve, és megrezzent, mert az Ősi a másodperc törtrésze alatt felpattant, hogy megálljon előtte.

- Ez a ház tele van makacs és erőszakos nőkkel – jegyezte meg Elijah halvány mosollyal a szája szélén, majd megfogta a lány kezét, másik kezét a derekán nyugtatva. Közel húzta magához ahhoz, hogy táncolni tudjon vele, de mégis távolságtartóan.

- Nem harapok, Elijah – mosolygott Gia az Ősire, és ha „Mohamed nem megy a hegyhez” alapon ő közelített Elijah felé, egészen addig, míg meg nem látta saját alakját tükröződni a férfi szembogarában.

Elijah orrát megcsapta valami különös illat, ami Gia hajából, bőréből, egész lényéből áradt. Noha még soha nem járt a trópusokon – napfénygyűrű ide vagy oda, nem tartotta jó ötletnek kitenni magát a tűző nap sugarainak – valahogy így képzelte el az édenkertet. Kókusz édes illatát érezte, és valami olyan frissességet, mint amit az óceán felől hoz a lágy, meleg szél. Végig sem gondolta mit tesz, magához szorította a lányt, és Gia az Ősi mellkasára hajtotta a fejét.

A lemezen a tű barázdát ugrott, és felcsendült egy új dal. Lassú, békés dallamok szálltak a levegőben, és ők ketten összesimulva lépegettek a zene ütemére.

Gia a szemét lehunyva hallgatta Elijah szívének ritmusát. Eszébe jutott, hogy akkor érezte így ezt a szívet, mikor az Ősi harcra tanította, és élénken élt benne a pillanat, amikor először egymás szemébe mélyedtek. Valami szikra pattogott köztük, és szerette volna visszaidézni azt a másodpercet. Akkor nem Ősi és fiatal vámpír voltak, nem mentor és tanítvány, hanem férfi és nő.

A lány önkéntelenül is felsóhajtott, és egy ujjat érzett meg az álla alatt, ami óvatosan felemelte a fejét.

- Mi a baj? – kérdezte lágyan Elijah, és megdöbbent a Gia szeméből áradó érzések tömkelegétől.

- Nincs baj – nyugtatta meg Gia. – Csak eszembe jutott valami… egy édes emlék. Erről – tette kezét a férfi mellkasára puhán. – Akkor, abban a pillanatban, mikor a szemembe néztél… ahogy akkor néztél rám… valahogy elfelejtettem minden rosszat, ami történt velem. Szerettem azt a másodpercet.

- Akárcsak én – suttogta Elijah, és önmaga is csodálkozott magán. Mintha idegen erő lökte volna szájára a szavakat. Kapaszkodhatott volna magyarázatokba, boszorkányságba, mágiába, amiért kimondott ilyet, de a lelke mélyén tudta, hogy szó nincs ilyenről. Azt mondta ki, amit érzett akkor, és érzett azóta is.

- Mit szólnál, ha megismételnénk? – kérdezte az Ősi. – Vagy akár, ezúttal tovább is léphetnénk – tette hozzá, majd lehunyta szemét, és nagy levegőt véve Gia ajkára tapasztotta a sajátját. Nem tudta, mi fog vajon következni. A pakliban az is benne volt, hogy a lány pofon vágja, és felháborodva elrohan. Csak reménykedett benne, hogy nem ez fog történni.

Gia megremegett az érintéstől. Elijah titkos gondolatai legmélyét érintette meg. Lénye egyik része tiltakozott volna, de a belőle feltörő vágyakozás elmosott minden mást. Viszonozta a csókot, mintha az élete múlna rajta. Közben érezte, hogy lassan megindulnak a fal felé, mígnem háta a kandallópárkánynak nem ért. Hátulról a tűz lángjai melegítették jólesően, míg elölről Elijah csókja gyújtott tüzet benne.

Percek teltek el, mire elszakadtak egymástól. Az Ősi barna szeme csillogott, és végre, hosszú idők után olyan békét érzett önmagában, amit talán már ezer éve nem.

- Minden, amit karácsonyra akarok, te vagyok – emelte fel a kezét, hogy végigsimítson a lány arcán. – Boldog karácsonyt, Gia – suttogta, és magához ölelte a lányt.

Odakinn a toronyóra mutatói ugrottak egyet, és ütni kezdték az este tizenegy órát. Az utcán ünneplők egy pillanatra megálltak, és álmélkodva nézték az égen megjelenő csodát.

New Orleans felett lágy pelyhekben hullani kezdett a hó.

Vége

Oneshoot

Addig is, míg az új történet első fejezetével jelentkezem, hoztam nektek egy rövid kis történetet. Domcsi, ez főleg számodra íródott, hiszen hiányoltál egy Elijah sztorit. Igaz, nem folytatásos, de remélem elnyeri a tetszésedet, és másokét is.
Julie Plec, elmész a fenébe. Ha már te nem írod meg, akkor megírtam én. :D


 Oly régóta

Elijah az ablaknál állt, lebámulva a sötétben is életteli, nyüzsgő városra. A fények szinte nappalivá változtatták az éjszakát, elhalványítva a csillagok fényét. Zenés felvonulás zajlott két emelettel alatta, hallotta az emberek nevetését, a jazz mindent elárasztó ütemét. Orrában megült az izzadó testek kipárolgásának szaga, és azon kapta magát, hogy szeretne közéjük menni, de nem vadászni. Hanem elvegyülni, mint egy ember, egy igazi ember. Háta mögött hagyni a gondokat, a problémákat, és csak örülni az életnek.

Beleivott a kezében tartott karcsú, whiskyvel telt pohárba. Érezte, hogy nem lesz elég egyetlen pohárnyi ital, de az üvegből vedelést nem tartotta magához méltónak, és kifinomultnak. Az az öccse stílusa. Nyelvét lágyan csípte az alkohol, a kesernyés íz jóleső volt, szinte végigfutott az erein, minden porcikáján, jótékony zsibbadással ajándékozva meg. Homlokát nekitámasztotta az ablaküvegnek, és lassan elmosódott előtte a kinti világ. Helyette önmagába nézett és látott.

Minden olyan fura, és zavaros jelenleg. Eljött Klaus után New Orleansba, remélve, hogy vissza tudja őt „politizálni” Mystic Fallsba, és meg tudja győzni, hogy felejtse el a háborúskodást. Nem sikerült, sőt egész pontosan fordítva sikerült. Ő maga is itt ragadt, belekényszerülve egy olyan harcba, amiben egyetlen porcikája sem kívánt részt venni. Ugyanakkor mélyen önmagában igazat adott az öccsének. Annak idején, a bűzös mocsárból, a szó szerinti semmiből hoztak létre egy birodalmat, amit elbitoroltak tőlük. Klausnak minden joga van visszakövetelni, ami az övé. Vagyis, a családjuké. Ennél fogva nem hagyhatja, hogy az öccse egyedül vigye végig a harcukat. Az a dolga, hogy mellette álljon, még akkor is, ha a módszereik a győzelem hajszolásában teljesen mások. Klaus a nyers, dühödt, érzelmektől fűtött erő. Ő maga az elméleti harc híve. A konspirációé, és a diplomáciáé. Elválik, ezúttal melyik lesz a célravezető.

Most pedig itt áll, egy vámpírhadsereg vezérének státuszára várva. Össze kellett fognia Marcellal, a trónbitorlóval, hogy elhárítsák a farkasok és boszorkányok okozta veszélyt. Keserű mosolyra húzódott a szája, ahogy eszébe jutottak Camille szavai, amiket Klaushoz intézett. Ez a város viszonylagos békében élt Marcel irányítása alatt, és felfordult, ahogy ők ide betették a lábukat. Mindenki elérkezettnek látta a helyzetet, az eddigi vezető státuszának megingását ahhoz, hogy kinyilvánítsa igényét a trónra.

Felemelte kezét, önkéntelenül is végigsimítva mellkasán, ahol néhány órával ezelőtt Gia keze járt. Egészen pontosan a mellkasának belsejében, a szívét keresve. Marcell nagy reményeket fűzött a lányhoz. Túlságosan is nagy reményeket. Belátta, hogy a lánynak a legjobbtól kell tanulnia. Vagyis, nem Marceltől. Rajta túlságosan is meglátszott Klaus nevelése. Ugyanolyan lobbanékony és heves vérű volt, mint Nik. Talán ezért is bízta Giát arra, aki képes volt ésszel harcolni, és megtanítani ezt másnak is. Igaz, volt egy pillanat, amely mintha már nem is a harcról szólt volna…nem felejti el, hogyan nézett rá a lány, és Gia szemében látta tükröződni a saját pillantását. Ha Hayley nem jelenik meg, nem tudni, mi lett volna a vége.

Mintha csak a gondolat ereje rántotta volna ide, léptek hangzottak fel a folyosón, hogy nemsokára megálljanak a szoba ajtajában.

- Hello, Hayley – szólalt meg Elijah hátra sem fordulva, de az ablaküvegben látta a lány tanácstalanul az ajtókeretnek dőlő alakját. – Meglep, hogy itt, a szobámban látlak.

- Neked is szia Elijah – jegyezte meg Hayley kissé csípősen. – Engem is meglep, hogy már itthon talállak. Pihenőt adtál a vámpírhadseregednek?

- A mai napra vége az edzésnek – mozdult meg Elijah végre. Elsétált az ablaktól, megállt a szoba közepén lévő asztalnál, majd egy intéssel jelezte, hogy bátran beljebb léphet a lány. – Csatasorba akarsz állni? – jelent meg szája sarkában egy halvány mosoly.

- Megkímélem magam tőle – szakadt el Hayley az ajtófélfától. – És nyilván nem is örülnél, ha valaki feláldozná a ruhatárad újabb darabját – mutatott Elijah makulátlan fehér ingére. – Ha így folytatjátok, Gia leamortizálja a gardróbodat.

- Kétlem, hogy a ruháim miatti aggódás hozott a szobámba – jegyezte meg Elijah. – Mit szeretnél mondani, Hayley?

- Nem is tudom – rázta meg fejét a lány hirtelen zavarba jőve. Egyszerűen hogy mondta volna el, amivel még ő maga sem volt tisztában? Inkább lenyelte volna a nyelvét, minthogy beismerje, hogy amint látta Gia és Elijah kettősét, elfogta a vágy, hogy törni-zúzni kezdjen. – Talán jobb, ha megyek – fordult aztán sarkon, pánikszerű gyorsasággal indulva az ajtó felé.

- Egy italt? – állította meg a kimért hang, de lehetett benne érezni az elfojtott mosolyt. – Csak hogy legyen értelme, hogy ide fáradtál – tette hozzá Elijah. Megvárta, míg a lány sarkon fordul, majd bólint. Egy üvegpoharat csaknem színültig töltött, majd egy udvarias mozdulattal hellyel kínálta Hayleyt, elé csúsztatva az asztalon az italt.

- Még mielőtt félreérted, nem leitatni akarlak. Csak lazíts kicsit. Nem harapok – ült le ő maga is, és kényelmesen hátradőlt. – Szóval, mi szél hozott ide?  Tényleg kíváncsi vagyok, főképp annak a tükrében, hogy mostanában feltűnően keveset keresed a társaságomat.  Vagy igézzelek meg, hogy elmondd? – mosolygott már kissé szélesebben.

- A félelem – szaladt ki hirtelen a lány száján. – Nem kell, hogy megigézz – tette hozzá kissé dacosan, majd elvette az italt, és mikor letette, a whisky fele már hiányzott. Végigborzongott a testén végigfutó élménytől, és Elijah megdöbbenve konstatálta önmagán, hogy szinte megbűvölten nézi a lány libabőrössé váló karját.

- Kérlek, részletezd. Félelem mitől? – vonta össze aztán a szemöldökét. – Remélem, nem tőlem.

- Csak ettől az egésztől – suttogta válaszul a lány, karját összefonva magán, mintha fázna. – Tudom, hogy valahol én okoztam ezt az egészet, amiben most ülünk. Egy mámoros, whiskyvel teli éjszakán az öcséddel – pillantott a férfi markáns arcára. – De nem gondoltam, hogy nehéz lesz. Legalábbis, hogy ennyire nehéz. Túlságosan megváltoztam, Elijah! Elvesztettem a lányomat. Tudom, hogy él, és Rebekah mellett biztonságban van, de nem lehet velem, és ez olyan, mintha elvesztettem volna őt! Átváltoztam, nem vagyok már farkas, hanem hibrid, amit nem tudok kezelni!  És a tetejébe itt az állandó vérszomj. Mintha égetné a torkomat, minden egyes másodpercben – tette hozzá elkeseredve. – Nem erről az életről álmodtam, mikor New Orleansba jöttem.

- A felsoroltakból melyik volt a legijesztőbb? – kérdezte Elijah tárgyilagosan. – Állíts fel sorrendet, és hidd el, fel fogod dolgozni a problémát.

 - Te hogy csináltad? – nézett rá Hayley. – Tudom, hogy régen volt, de… te hogy jutottál túl azon, ami lettél?

- Elfogadtam – válaszolt Elijah gondolkodás nélkül. – Úgy vettem, hogy bezártam egy ajtót magam mögött, és kinyitottam egy másikat. De valamit elfelejtesz. Neked volt választásod. Nekem – mély „hála” anyámnak – nem.

- Választás alatt arra célzol, hogy nem kellett volna lefeküdnöm Klaussal, vagy arra, hogy választhattam volna a hibriddé válás helyett a halált is?  – érdeklődött keserűen Hayley, majd felhajtotta az ital maradékát is, és kérlelő mozdulattal Elijah felé nyújtotta a poharat.

- Isten mentsen, hogy erkölcsi prédikációt tartsak, de ha így folytatod, le fogod magad inni – jegyezte meg Elijah, ennek ellenére újra töltött a lánynak, majd helyet foglalt, de ekkor már a kanapén, Hayley mellett. - Nos, elárulod, mi számodra jelenleg a legijesztőbb?

- A vérszomj – válaszolt a lány. – Ezért jó a whisky. Erős. Kissé képes velem feledtetni, hogy legszívesebben mást innék. Mert esküszöm Elijah, most is, ahogy itt ülsz mellettem, érzem a véred illatát, és megfordult a fejemben, hogy belőled fogok inni. Vagy ha elmegyek az utcán valaki mellett, véresre marom a saját karomat, hogy ne essek neki, és ne öljem meg helyben. Nem gondoltam, hogy ez ennyire borzasztó érzés lesz.

- Nem lesz mindig az – érintette meg Elijah finoman a lány karját. – Meglátod. Idővel megtanulod kezelni. Nem lesz rövid út, sem könnyű, de menni fog. Harcos vagy, minden értelemben – döntötte kissé oldalra a fejét, így nézve Hayley szemébe. – De van még más is, ugye? Látom rajtad, szóval mondd csak ki bátran.

- Kerülsz engem – vágta ki a lány. Keménynek akarta láttatni magát, de az Ősi érezte a felszín alatt megbúvó keserűséget. – Védelmeztél, és… és nem felejtem el, hogyan néztél rám. Mióta hibrid vagyok, úgy érzem, legszívesebben egy városban sem lennél velem. Ez pedig elkeserít, és tanácstalanná tesz. Nem lettem más, Elijah… legalábbis nem nagyon. Nem minden értelemben – pörgette az ujjai között az üres poharat, aztán lesütötte a szemeit.

Elijah ezúttal nem mosolygott. Néma csend állt be, mert Hayley még mindig a szőnyeget fürkészte kitartóan, Elijah pedig a szemöldökét összeráncolva gondolkodott. Talán egy perc telt mire, mire végre döntésre jutott.

- Mit csin… – képedt el Hayley, de benne maradt a mondat vége, ahogy Elijah lágyan megfogta a kezét, és a mellkasára húzta.

- Cssss… - csitította az Ősi, felemelt ujjal jelezve, hogy a lány maradjon csendben. – Csak hallgasd, és érezd. Hallgasd a ritmusát. Engedd, hogy megnyugtasson.

Hayley lehunyta a szemét, olyan erősen koncentrált. Tenyere alatt érezte az erős, ritmikus dobbanásokat. Olyan volt, mint a zene… az a bizonyos ritmus, amit Elijah tanított Giának harc közben. Anélkül hogy eljutott volna a tudatáig mit is művel, közelebb araszolt az Ősihez, egészen addig, míg meg nem csapta orrát Elijah arcszeszének és bőrének kipárolgása. A két illat összekeveredett, és valami különös érzés futott végig Hayley testének minden egyes sejtjén. Szaporán vette a levegőt és hirtelen sajnálni kezdte, hogy nem a vámpír meztelen mellkasán pihen a keze.

Elijah megbűvölten nézte a lányt. A finom ujjak rátapadtak a mellkasára, és az anyagon keresztül érezte a kéz melegségét. Hayley olyan közel ült hozzá, hogy érezte arcán a leheletét. Mintha álomban tenné, felemelte a kezét, hogy végigsimítson vele Hayley arcán. Arra számított, hogy a lány szeme felpattan a meglepetéstől, de nem így történt. A hibridlány még mindig lehunyt szemmel belesimult Elijah tenyerébe arcával, mint egy hízelgő macska.

Az Ősi lágyan cirógatta Hayley arcát, majd haját, és eközben önmaga számára is keserű módon rájött, hogy úgy él, mint egy remete. Senki, csak a felelősség, a gondok, a harc… ez tette ki minden idejét. Atyaég, ő tényleg el akarja dobni magától a tényt, hogy legyen valaki, aki elfogadja őt úgy, ahogy van? Vámpírként, szörnyként, ha úgy tetszik. Idejét sem tudja, mikor volt utoljára bármilyen kapcsolat az életében. Ott volt Tatia, akit még emberként szeretett, és akit el akart venni. De Tatia halott. Ott volt Celeste, aki áldozatává lett az öccse és a boszorkányok harcának. Aztán összehozta a balsors néhányszor Katherine-el, szerencsére ez a „románc” gyorsan véget is ért. És Hayley… akivel összekötötte őt valami különös érzelem, szinte az első pillanatban, amikor meglátta. Önmaga számára is szégyellte bevallani, hogy visszavonhatatlanul beleszeretett a nőbe, de etikátlannak tartotta olyas valakivel szoros kapcsolatot ápolni, aki az öccse gyermekét várta. De az érzelmeinek ő sem tudott uralkodni. Kínszenvedés volt számára minden pillanat, amit a nő közelében kellett eltöltenie. Játszani a hűvöset, a megközelíthetetlen, holott szíve szerint megcsókolta, és a világ minden gyönyörével ajándékozta volna meg a lányt.

Most sem volt képes uralkodni magán, hát engedett az őt elárasztó érzéseknek, és bennakadt a lélegzete, mikor Hayley keze lassan kigombolta az ingét, hogy nem sokkal később már a puszta mellkasán érezze meg az ujjakat, amik már nem tapadtak a szívére, épp ellenkezőleg. Finom simogatással járták be egész mellkasát, elidőzve a néhány apró, göndörödő szőrszálon, majd lejjebb siklottak hasának kockái felé. Elijah gyomrában valami nagyon jó érzés kezdett ébredni, ami aztán lassan vándorolt lefelé, az ágyéka irányába. Hezitálás nélkül – bár felkészülve a visszautasításra – Hayley tarkójára tette a kezét, és magához húzta a lányt, hogy hosszú csókban forrjon össze vele.

A lány meglepődött, de nem Elijah reakcióján, sokkal inkább azon, hogy gondolkodás nélkül viszonozta az Ősi csókját. Sosem volt félénk fajta, sokkal inkább harcias és határozott, és úgy tűnik, a vámpírság nála ezt a tulajdonságot is felerősítette többek között. Most mindenesetre úgy tapadt Elijah ajkaira, mintha az élete függene tőle, hogy ne válhassanak el egymástól, és önkéntelenül is belesóhajtott a csókba, amikor Elijah nemes egyszerűséggel a feneke alá nyúlt, és az ölébe húzta. Fejét felemelve kínálta fel nyakát az érzéki csókoknak, és mire az Ősi csak mozdulhatott volna, máris megszabadult a felsőjétől.

- Elijah… – sóhajtott fel aztán vágyakozva, mire a férfi csak mordult egyet, mintha szabadjára engedte volna magában azt a birtokolni vágyó férfit, akit a mindennapokban a nemesség búrája alá rejtett. Hayley halkan felkuncogott ezen az önkéntelen kis hangon, aztán egymásba mélyedt vágytól izzó tekintetük.

- Túl vagy öltözve – súgta, majd megrángatta Elijah ingét. – Csak maradj… majd én kiszolgállak – harapott bele kacéran az alsó ajkába, és lassú mozdulatokkal végiggombolta a ruhadarabot, hogy a végén elismerően vegye szemügyre az Ősi immár fedetlen mellkasát. Hallotta Elijah reszelős lélegzetvételét, aztán lehajolt, és nyelve hegyét végighúzta a mellkasa közepén, mire a férfi felnyögött, és a következő pillanatban egy mozdulattal megszabadította Hayleyt a melltartótól. Először szemével itt az ingerlő látványt, aztán kezeit is bevetette, lágyan simogatva és masszírozva a két domborulatot, mígnem ujjai rátaláltak a már keményen meredező mellbimbókra.

A lány hátravetette a fejét, ölét pedig Elijah ágyékának nyomta. Most érezte meg először, milyenek a kiélesedett vámpírérzékek. Mintha most először érzett volna a bőre, mintha most először kapott volna levegőt, és mintha a simogatás nyomán forró láva ömlött volna szét teste minden pontján. Csak halk nyögdécselésre volt képes, és egy meglepett, halk sikkantásra, mikor Elijah – erősen magához szorítva Hayleyt – talpra állt vele. Az Ősi néhány pillanatig a kanapéra meredt, de láthatóan kevés volt két embernek a hely. Beérte hát azzal, hogy a földre dobta a fotelban lévő takarót - délutáni sziesztájának ott maradt nyomát – aztán ezt követték a kanapé párnái. Mindezt fél kézzel, mert másik kezével a lányt tartotta magán. Igaz, Hayley is úgy kapaszkodott a nyakába, mintha soha többé nem akarná elengedni a férfit.

Elijah óvatosan a rögtönzött „fészekbe” fektette a lányt, Hayley úgy érezte, a tekintet, amivel a férfi végigméri, szinte lángra lobbantja a testét. Bőrét égette a pillantás, mint a parázs, és nem volt képes uralkodni magán. Remegő kézzel nyúlt előre, hogy meglazítsa Elijah nadrágját, az Ősi pedig szapora lélegzetvétellel nyugtázta, hogy a vágy, amit eddig elfojtott magában, úgy robbant ki belőle, mint a vulkán.

Szinte könyörögni tudott volna érte, hogy a lány végre megérintse őt, de tudta, hogy ő az, aki elsősorban adni akar, és csak azután kapni. Azt akarta, hogy ha máskülönben nem is, de legalább egy kis időre képes legyen kimosni Hayley fejéből a gondokat, a bűntudatot és a végtelen szomorúságot. Lassan, érzéki mozdulatokkal húzta le a lányról a nadrágot, és mikor meglátta Hayleyt egy szál bugyiban feküdni maga előtt, beleharapott kínjában a szájába, hogy ne teperje azonnal maga alá, hanem felkészítse mindennél jobban az egyesülésre. Mivel félt, hogy ha egyszer elborítja az agyát a köd, fájdalmat okozhat a lánynak, aki törékeny hozzá képest, igyekezett hát erőnek erejével visszafogni magát.

Odaborult hát újra Hayley melleire, forró ajkával kényeztetve a két feszes, kerek halmot, és ebben a pillanatban úgy érezte, ha a lány most leállítná, ő akkor is magáévá tenné. Már így is kínban préselte kőkemény merevségét a rögtönzött ágyukhoz, hogy ne siessen el semmit, és megadja a módját annak, amiről hosszú hónapok óta álmodott. Kezeivel végigsiklott Hayley testén, csípőjén, combján, egészen addig, míg rá nem talált testének legforróbb pontjára. A lány hirtelen felnyögött, megfeszült egész testében, és a kéjtől belemarkolt az Ősi vállába.

- Kérlek… még – zihálta, és ez volt az a pillanat, mikor elfelejtett, agyában háttérbe szorított mindent. Most nem létezett más, csak a jelen, ez a pillanat, mikor engedett végre annak, amire már olyan régóta vágyott. Megérezte, hogy egy ujj a testébe nyomul, és ekkor már csak az ösztönnek engedelmeskedve lábaival túrta le a nadrágot Elijahról, hogy kezét a férfi merevségére fonja, és lágyan mozgatni kezdje. Amikor pedig Elijah a szemébe nézett, azt hitte, azon nyomban hamuvá ég az abban a tekintetben lángoló elsöprő erejű vágytól. Magához húzta, hogy egy újabb forró csókban forrjanak össze, Elijah pedig térdét a lány két lába közé csúsztatta.

- Hayley… - szakadt ki a csókból, és zihálva véve a levegőt, ránézett a szeretett nő arcára. Megerősítést várt, egy jelet, hogy a lány is tényleg akarja, és sosem fogja megbánni ezt a percet. Látta a lány kipirult arcát, hallotta és érezte kapkodó lélegzetét, aztán Hayley elmosolyodott, és bólintott egy aprót.

Elijah nem várt tovább. Óvatosan, lassan Hayley testébe nyomta magát, majd megállt, hogy a lánynak legyen ideje szokni a méretét, de Hayley felé tolta csípőjét, megnehezítve ezzel a dolgát.  Megadta hát magát a vágy hullámainak, amik teljesen elborították az agyát. Csaknem teljesen kihúzódott, majd hirtelen újra tövid hatolt, lassan, de fokozatosan gyorsítva a mozgásán. Félt kissé, hogy fájdalmat okoz Hayleynek, de csakhamar megnyugodott, érezve hogy a lány egyre inkább viszonozta mozdulataival Elijah mozgását, döfést döféssel fogadott, körmével karcolva a férfi hátát, halk sóhajokkal és nyögésekkel adva az Ősi tudtára, hogy mennyire élvezi, amit éppen tesz vele. Hosszú percek teltek el, és Hayley csukott szemmel, hátrahajtott fejjel nyögdécselt egyre hangosabban, és gyorsabban, aztán teste hirtelen pattanásig feszítette izmait, és száját néma sikolyra nyitva jutott el a csúcsra.

A tudat, hogy kielégítette a lányt, az érzés, ahogy Hayley belső izmai rászorítottak lüktető merevségére, a tény, hogy végre megkapta azt, amire hónapok óta minden éjszakán sóvárgott, Elijaht-t is átlökte a határon. Halkan felkiáltott, elárasztotta testének nedvével Hayley ölét, aztán rárogyott, még félig kábultan is vigyázva rá, ne préselje maga alá túlzottan a partnerét. Reszkető kezekkel simogatta Hayley arcát az orgazmus utórezgéseként, majd kihúzódott belőle, és elnyúlt az ágyon. A lány az Ősi mellkasára támasztotta fejét, és szinte másodpercek alatt ragadta el az álom.

Amikor felébredt, ugyanabban a tartásban feküdt, Elijah keze pedig lágyan simogatta a hátát.

- Nem is pihentél – suttogta Hayley, aztán feljebb emelte a fejét, hogy a férfi csókot nyomhasson az ajkára.

- Nem, helyette benned gyönyörködtem – válaszolta az Ősi, és Hayley képtelen volt elszakadni a tekintetétől. Szerelem, béke és nyugalom áradt belőle, a lány pedig csodálkozva érezte, hogy a félelmei, a kétségei úgy eltűntek belőle, mintha csak elfújták volna.

- Nem bántad meg? – kérdezte Elijah hirtelen. Felkészült rá, hogy ha igen a válasz, továbbra is tisztelettel fog bánni a lánnyal, és ugyanolyan távolságtartással, ahogy az elmúlt időkben. Nem fogja kimutatni, hogy ebbe az eshetőségbe bele fog halni lelkileg.

- Úgy gondolod, megbántam? – dorombolta Hayley. – Ne törd a fejed ilyesmin, Elijah. Csodálatos vagy, és csodálatos volt az egész. Nem, nem bántam meg semmit. Sőt… szívesen megismételném ma éjjel… és holnap éjjel.. és azután is – tette hozzá pajkosan, ujjával köröket rajzolgatva az Ősi mellkasába.

- Szeretlek, Hayley – hagyta el Elijah száját a mondat, amit már hónapok óta érlelt magában, de még sosem volt lehetősége kimondani. – Nem kell válaszolnod. Csak fogadd el… és hagyd, hogy így érezzek.

A lány aprót biccentett, és visszahajtotta fejét az Ősi mellkasára. Igaz, nem válaszolt szavakkal, de a cirógató mozdulatai többet mondtak mindennél. Elárulták Elijah számára, hogy az érzelmei viszonzásra találtak.

Vége

Üdvözlet mindenkinek!

Nos, sajnos azt kell mondanom, megtörténik az, ami három éves blogírásom alatt még egyszer sem. Úgy döntöttem, ezt a történetet félbehagyom, mondhatjuk "jegelem". Jelenleg nem érzek magamban erőt ahhoz, hogy befejezzem. Valamikor nyilván be fogom, de ez nem most lesz.
Viszont elkezdtem írni egy új történetet, amivel nemsokára jelentkezni fogok. Ezúttal új szereplőt választottam, mint ahogy a fejlécből is kiderül.
Remélem velem tartotok majd ezúttal is.