Ments meg engem! 1-2 fejezet

Sziasztok!

Nos, ígéretemhez híven meghoztam az új történetet, és hogy megköszönjem, hogy a néhány hónapos szünet idején is kitartottatok mellettem, ezért kezdésként dupla részt hoztam. Remélem, elnyeri a tetszéseteket. Mindenkinek kellemes olvasást kívánok!


1. fejezet

Még szinte félálomban botorkáltam ki a konyhába, és hajszál híján sikerült hasra esnem a küszöbben, miközben a szememet dörgöltem.

- Atyaég – ásítottam hatalmasat befejezésképpen, majd a tegnap esti lefőtt kávéból a mikróba dobtam egy adaggal. Közben a krómozott ajtóban láttam tükröződni a reggeli fizimiskámat. Nem voltam épp bizalomgerjesztő a kócos fejemmel és a bedagadt szemeimmel. Így ahogy voltam, sminkelés nélkül eljátszhattam volna az Ózban a gonosz boszorkányt.

A mikró ajtaja csengve kinyílt, és kiemeltem belőle az időközben forróvá vált kávémat, miközben a rádióban a Faith no more épp az unalmas vasárnap reggelről énekelt.

- Hát fiúk, ez most valahogy nem jött be – dünnyögtem, miközben tejet és cukrot dobtam a bögrémbe. – Egy nappal elcsúsztatok. Hétfő van – dünnyögtem, csak a következő gondolatnál sikerült kivirulnom kissé. – Ja, és én szabadságon vagyok – tettem hozzá vigyorogva a levegőnek. Ettől a ténytől mintha még a nap is szebben kezdett volna ragyogni odakinn.

Félreértés ne essék, az emberiség azon kis hányadához tartozom, akik kimondottan szeretik a munkájukat. Mindent, az egész eddigi életemet feláldoztam a célért, amit végül aztán sikerült elérnem. Orvos vagyok az atlantai Emory Purse kórházban. Egész pontosan pszichiáter. Oké, nyilván nem olyan menő, mintha én lennék a kórház sztársebésze, de ugyanúgy életeket mentek, mint a kollégáim. Csak az én eszközöm nem a szike, hanem valami más, sokkal megfoghatatlanabb dolog.

Nagyot ugrottam, ahogy hirtelen megszólalt a csengő, és kitrappoltam a bejárati ajtóhoz, úgy ahogy voltam, papucsban és egy szál pizsamában. Fogalmam sem volt róla, ki lehet a korai látogató, csak akkor szusszantottam megkönnyebbülten, mikor a kukucskáló üvegén át megpillantottam Gretát.

- Jelzem, ha öt perccel hamarabb jössz, egyenesen az ágyból versz ki – nyitottam ajtót, és engedtem, hogy bepréselje rajta magát. – Kávét?

- Kösz, jöhet egyel. Van még tíz percem indulás előtt – követett barátnőm a konyháig, aztán lerogyott az egyik konyhaszékre, és könyökére támasztotta már-már afroamerikaira bodorított hajú fizimiskáját. – Te mázlista vagy. Én a fél életemet odaadnám három nap szabadságért.

- Nekem is kb annyiba került – dünnyögtem, aztán Greta elé toltam egy jókora csészényi illatosan gőzölgő feketét. – Az tény, hogy ezt a három napot intenzív pihenéssel fogom tölteni. Csokit zabálok a kanapén fetrengve, és szétbőgöm a szemem valami romantikus ragadós filmen – tettem hozzá, és olyat ásítottam, hogy csaknem kiakadt az állkapcsom.

- Azt fel nem foghatom, miért keltél ennyire korán, holott most aztán tényleg ráérnél pihenni. Rossz éjszaka? Vagy esetleg… túl jó? – kérdezte Greta a szemöldökét pimaszul felhúzva. – Remélem az utóbbi miatt nem aludtál rendesen. Te jó ég, egyedül vagy egyáltalán? – kapott észbe, és kíváncsian pislogott a háló irányába.

- Ha nem ébredtem volna magamtól, te vertél volna ki az ágyból, mint ahogy erre már rámutattam – jegyeztem meg. – Egyébként igen, egyedül vagyok. Sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. Egyedül töltöttem az éjszakát, újfent. Timothy viszont fél óránként hívogatott. Hol könyörgött, hogy próbáljuk meg újra, hol fenyegetőzött. Aztán valamikor éjfél körül meguntam, és kihúztam a telefont. Aludni viszont még jó ideig nem bírtam – foglaltam össze a lényeget, aztán kinyitottam a hűtőt, hogy tojást pakoljak elő belőle reggeli gyanánt.

- Trish, még áll az ajánlatom. Ha nem bírod szép szóval lerázni, Derek szívesen elbeszélget vele – ajánlotta Greta csillogó szemekkel.

- Igen, azt elhiszem – nevettem fel önkéntelenül. Derek – Greta barátja – jól megtermett fekete fickó volt. Csak a megjelenésétől is belefagyott a lélek mindenkibe, pedig Derek áldott jó természet volt. Egy légynek sem lett volna soha képes ártani.

- Igaz is, ha már szóba került Derek, remélem szóltál neki, hogy ma csajos este lesz – pislogtam Gretára. – Megszereztem a mozijegyeket.

- Azt hittem, a kanapén akarod tölteni a három nap szabadságodat, csokit zabálva – vigyorgott rám Greta.

- A ma este kivétel. Ma moziba megyek a legjobb barátnőmmel – passzoltam vissza a labdát. – Talán egy koktélbár is belefér utána. Vagy egy pizzéria, mit gondolsz? Egyszer igazán kirúghatnánk már a hámból – fűztem a szót. Momentán nem is tudom, mire vágytam jobban. Egy igazi olasz kajára, vagy piára.

- Mindkettő. Pizza és pia is – döntötte el Greta a dilemmát. – Egyébként Derek is programot csinált ma estére. Meg kell ünnepelni a kollégáival, hogy a Braves bejutott a national league-ba – fintorodott el aztán, kinyilvánítva ezzel véleményét a baseballról meg az - ezt megünnepelendő - orángutánként viselkedő férfiakról.

- Reggelit? – érdeklődtem felkelve a konyhaszékből, mert a gyomrom vészjóslóan megkordult. Olajat öntöttem egy serpenyőbe, és nemsokára diszkréten sercegett a tükörtojás.

- Nem kösz – fintorgott Greta. – Ma reggel nem túl jó a gyomrom. Kissé sokat vacsoráztam. Estére rendbe akarom hozni magam, hogy minimum egy egész pizza belém férjen.

- Isten ments, hogy analizáljalak, de van valami oka annak, hogy mostanában sokat eszel? – kérdeztem kíváncsian, végigmérve Greta alakját. Noha távolról sem volt kövérnek mondható, az elmúlt időszakban legalább öt kiló szaladt fel rá hetek alatt. Azt már csak magamnak ismertem csak el, hogy jobban áll neki, mint a piszkavas-vékonyság.

- Derek ezt imádja bennem – adta meg barátnőm a választ roppant elégedett fejjel. – Azt mondta, utálja a zörgő csontú nőket. Szóval eszem, hogy még a mostaninál is jobban imádjon – veregette meg a combját Greta elégedetten. - Addig fogok enni, míg el nem érem azt, hogy ha Derek játékosan megpaskol, még egy óra múlva is remegjen rajtam a hús – jelentette ki végül, majd felpattant, ahogy tekintete az órára csúszott, és míg én a konyhapultra borultam a röhögéstől, ő pánikszerűen kiviharzott a lakásból. Szokás szerint már megint késett munkából.

*****

Épp a zuhany alól másztam ki, egy lepedő nagyságú törülközőbe tekerve, mikor hangosan, és erőszakosan belecsörömpölt az áldott csendbe a telefon. A hajamat dörgöltem, talán ennek volt betudható, hogy ahelyett, hogy elővigyázatosan megnéztem volna ki a hívó fél, automatikusan felvettem a készüléket.

- Halló – motyogtam bele, hogy a következő pillanatban úgy álljak meg – rosszat sejtve – mint akibe villám vágott.

- Dr. Emerson. Nem számítottam rá, hogy… - hallgattam el. Nem tudtam az ember hirtelenjében hogyan is közölje a főnökével, hogy ő az utolsó ember a földön, akinek a hangját hallani akarja.

- Jó reggelt, Dr. Novak – trillázta az ismert női hang a telefonba. – Tudom, hogy jól megérdemelt szabadsága idején zavarom, de higgye el, alapos okom van a telefonálásra.

Noha alapból semmi bajom nem volt a főnökömmel – sőt, kimondottan kedveltük egymást, mert Helen Emerson azon fajta főnökök közé tartozott, akik emberien bántak az alárendeltekkel – valamiért gyanús volt a kedvesség. Damoklész kardját éreztem lebegni a fejem felett.

- Szeretném, ha még a délelőtt folyamán befáradna az irodámba – bökte ki végül Dr. Emerson a mondandóját. Igen, ettől tartottam. A kard lesújtott rám.

- Szabadságon vagyok Helen – tiltakoztam. – Még kereken három napig. Nem érne rá, bármiről is van szó?

- Sajnos nem, Patrícia – válaszolt a főnököm. Ő volt az egyetlen, aki soha nem lett volna hajlandó a becenevemen szólítani engem. Azt hiszem ezzel érzékeltette, hogy jó viszony ide vagy oda, ettől függetlenül főnök-beosztott viszonyban állunk. – Nézze, tudom milyen, ha szabadságról rángatnak be valakit a munkahelyére, de nem fogja megbánni.

- Fogadjunk? – mormogtam alig hallhatóan, aztán felsóhajtottam. Amit Dr. Emerson nyilván meghallott, mert olyan füle volt, mint a nyúlnak.

- Nézze Dr. Novak, bármit kérhet tőlem cserébe. A beosztásomat, a fizetésemet, a férjemet, akár a házamat is, ha nem zavarja a jelzálog, de mindenképpen be kell ma jönnie – tette hozzá már határozottabban, és éreztem, hogy nem feszíthetem tovább a húrt.

- Egy órán belül ott vagyok – dörmögtem, majd leraktam a telefont. Legszívesebben törni-zúzni tudtam volna, de a helyzetemen nem változtatott volna. Jobbnak láttam némán átkozódni, és elkönyvelni magamnak, hogy nem fogom letölteni a három nap szabadságomat.

2. fejezet

Abban a néhány percben, míg kiszálltam a kórház előtt a kocsimból, és fellifteztem az első emeletre úgy éreztem magam, mint aki a kivégzőpad felé halad éppen. Fel sem tűnt, hogy Osmend lohol utánam, csak akkor tértem magamhoz, mikor megfogta hátulról a könyökömet.

- Dr. Hampson – néztem rá csodálkozva. Utolsó éves rezidens volt, és meglehetősen sok időt töltöttem el vele – szigorúan szakmai keretek közt – mikor egy betege a szeme láttára lett öngyilkos a kórház parkolójában.

- Azt hittem tegeződünk, Dr. Novak – tárta szét a kezét Osmend. – Vagy megváltoztatott a szabadság?

- Ne haragudj, Osmend – dörgöltem meg a homlokomat. – Nemrég ébredtem, átvezettem a városon, és valami nagyon rossz sejtés van bennem, mert a főnök behívott.

- Oké, akkor nem teszem fel a kérdést, mit keresel itt a három napos „nem akarok kórházat látni” terminus alatt – mosolygott Osmend. – Te legalább csak egy beszélgetésre jöttél. Én gyanítom, késő estig itt leszek – torpant meg, mert a hangosbemondó recsegve megszólalt, és őt kérték a hármas kezelőbe.

- Tessék, erről beszéltem – emelte az égnek a szemeit. – Ha végeztél, csipogj rám. Ha épp szabad vagyok, megihatnánk egy kávét. Igaz is, te még nem hallottad, miféle nagyágyú a vendégünk! – kiabált vissza a folyosó végéről, aztán eltűnt a kanyarban, a kezelő felé, ahol némi szerencsével csak egy apró problémával jelentkező beteg várta.

Elsétáltam a folyosó túlsó végébe, ahol egy dupla üvegajtó zárta el a továbbhaladást. Ez már betegek számára tiltott terület volt, ide csak csekkolókártyával nyílt belépés. Elhaladtam a gyógyszeres szoba mellett, majd megálltam egy üvegajtós iroda előtt. Nagy levegőt vettem, és úgy kopogtam be, mint aki felkészült bármire. Akár egy vérre menő csatára is.

- Igen! – kiabált ki a már jól ismert hang, így hát bedugtam a fejem.

- Dr. Emerson – óvakodott aztán a fejem után a testem is. Jobb óvatosnak lenni, főképp, amíg nem tudom, mit is keresek itt. Lázasan pörgött az agyam, de nem találtam benne olyan információt, ami miatt bajban lehetnék.

- Ez igazán elismerésre méltóan gyors volt, Dr. Novak – fuvolázta Helen, aztán felállva megszorította a kezemet. – Foglaljon csak helyet. Hozathatok valamit? Üdítőt, kávét? – érdeklődött.

 - Nem köszönöm. Már túl vagyok mindezeken – hárítottam el a kínálást, és leültem az íróasztal előtt álló székbe. Jártam már néhányszor ebben az irodában, de még sosem éreztem úgy, hogy valami olyat fogok hallani, ami nem fog nekem tetszeni. Várakozásteljesen függesztettem hát tekintetem a főnökömre. Remélem nem fog felesleges udvariassági köröket futni, és hamar szabadulok innen.

- Úgy látom, jobb, ha a dolgok közepébe vágok, ugye? – kérdezte Helen. – Látom, hogy most nem vevő a hosszas bevezetésre. Meg tudom érteni, végül is szabadságról rángattam be. Nos, Dr. Novak…a helyzet az, hogy meg kell kérnem a szabadsága átmenti felfüggesztésére.

- Hogy mi? – visszhangoztam, mintha nem jól hallanék, pedig sajnos pont ez volt az az opció, amitől féltem. – Dr. Emerson, tudja, hogy hónapok óta szeretnék kivenni ezt a néhány napot. Most van némi csend és nyugalom a praxisomban, tehát…

- Csak volt nyugalom a praxisában, Dr. Novak – sóhajtott a főnököm. – Mivel hétvégén sem dolgozott, ezért nyilván nem is értesült róla, hogy akadt némi felfordulás a kórházban. Legalábbis néhány szimatoló újságírót ki kellett innen dobatnom.

- Felfordulás? – ráncoltam a szemöldökömet. Hm. Valahogy rémlett, hogy Osmend is említett valami különleges eseményt. Ettől függetlenül még mindig nem értettem semmit.

- Ha megtenné, hogy hagyja végigmondani, akkor azonnal rá is világítanék – könyökölt Helen az íróasztalára. – Mikor olvasott utoljára újságot Dr. Novak?

- Nem tudom. Múlt hét elején talán. De gondolom nem azért kellett idejönnöm, hogy az újságolvasási szokásaimat vitassuk meg.

Válasz helyett Helen csak beletúrt az íróasztal fiókjába, és előhúzta az Atlanta Journal szombati számát, aztán a címlappal felfelé elém tolta, mindezt egy hang nélkül.

- „Kiszabadultak a Mianmarban túszul ejtett amerikai önkéntesek” – olvastam el a vezércikket, és megnéztem az alatta lévő képeket. Öt férfi látszott rajta, minden kép alatt rövid kis leírással. Átlapoztam a cikk befejezéséhez a következő oldalra is, majd még mindig tanácstalanul néztem Helenre.

- Ez örvendetes tény – mondtam értetlenül. – Hetek óta ezzel volt tele minden újság. És ezek szerint – futott végig újra néhány soron a tekintetem – már újra Amerikában vannak.

- Pontosan, Dr. Novak – bólintott Helen, fejjel lefelé bűvölve az újságot, és új meredt rám, mint a kígyó a prédájára. – Az egyikük pedig épp a mi kórházunkban fekszik.

- Oh! – lepődtem meg őszintén. – Akkor alighanem rá célozgatott negyed órával ezelőtt Dr. Hampson. És melyikük élvezi a vendégszeretetünket?

- Mr. Daniel Gillies – bökött főnököm mutatóujja a cikk alatti egyik képre. Harminc körüli férfit ábrázolt, markáns arcvonásokkal, és - az aláírás szerint a kiszabadulás után készített – kép alapján halálra rémült tekintettel.

Hátradőltem a fotelban, és most már tényleg kíváncsian vártam, mire akar kilyukadni Helen ezzel az egész történettel.

- Mr. Gillies orvosi szempontból kielégítő állapotban van, tekintettel az elmúlt hetekben alighanem elszenvedett megpróbáltatásokra – darálta Dr. Emerson, mintha csak épp a kórlapot olvasná. Bár őt ismerve nyilván el is raktározta a fejében az egészet. Ha valamiért tudtam tisztelni ezt a nőt, az a rendkívüli memóriája volt.

- Ugyanakkor várható, hogy Mr. Gillies egy bizonyos szempontból nincs, és nem is lesz kielégítő állapotban – tette hozzá a főnököm, és ahogy rám pillantott, már értettem, mit is keresek éppen itt.

- Felfogtam – biccentettem. – Én vagyok a kórház pszichiátere, tehát az én feladom kézbe venni őt mentálisan. Bár nem tudom, ez szükséges lesz-e.

- Ahogy mondja, Dr. Novak – mosolygott rám a főnököm, majd kissé újra elkomorult. – És igen, valószínűleg szükség lesz rá. Én sebész vagyok, nem agyturkász. Bocsásson meg a szóért – tette hozzá gyorsan. – De szeretném, ha minél hamarabb beszélne Mr. Gilliessel. Akkor meg fogja érteni, miért is kérem ezt.

- Ha megkapom a kartonját, kezdetnek átnézhetem. Talán jobb is lenne tisztában lennem néhány dologgal a személyes találkozás előtt – tettem le ekkor már könnyedebben a szabadságom tényéről. Ez elég érdekes feladatnak bizonyul. Legalábbis ismert emberek fejében még nem volt szerencsém turkálni.

- Megkaphatja, de félek, nem sokra megy vele – sóhajtott Helen, majd felállt, és a mini hűtőből kivett két kis üveg ásványvizet, elém tolva az egyiket. – Mr. Gillies egyáltalán nem hajlandó beszélni arról, ami vele történt, vagy amit át kellett élnie. Ezt úgy értse, hogy egyetlen szót sem. Beszél, válaszol, de amint erre terelődik a téma, azonnal bezár, és hallgat. Nem merjük feszegetni a dolgot, mert félő, hogy mi több kárt tennénk, mint hasznot. Ez az ön szakterülete, Dr. Novak.

Hallgattam néhány percig, míg fejben összeraktam néhány dolgot, csak utána gondolkodtam meg, lassan és megfontoltan.

- Szélsőséges helyzetekben az esetek ötven százalékában előfordul a poszttraumás stressz, bár általában csak hetekkel az események után jelentkezik – idéztem fel az általam annak idején tanultakat. - A traumatizáló események gyakran krízisállapotot teremtenek az egyén számára, amely váratlanul, hirtelen következik be, amelyre a személy nem tud felkészülni, és a helyzetet nem tudja megfelelően kezelni. A tragikus események könnyen váltanak ki szélsőséges viselkedést, mint például sírás, dührohamok, hallgatás, üresség vagy bénultságérzés. A hallgatással, az eltitkolással az események története nem szóbeli elbeszélésként, hanem tünetként kerül a felszínre. Gátat vet az élmények beépülésének, feldolgozásának, ami a gyógyulás alapfeltétele – fejeztem be a monológot, majd beleittam az ásványvízbe.

- Nos, azt kell mondanom, hogy amiket elmondott tökéletesen igazak Mr. Gillies esetében – szólalt meg Helen, miután szapora pislogással feldolgozta az általam mondottakat. - Mint mondtam, kommunikál, beszélget, készségesen együttműködik mindenben, ami az orvosi értelemben vett gyógyulását szolgálja. A testi értelemben vett gyógyulását. De ennyi. Látogatókat sem hajlandó fogadni. Sem a kollégáit, sem a családtagokat, sem barátokat. Az egyetlen kivételt a felesége képezi – tárta szét a karjait Helen. – Nos, Dr. Novak, a beteg ettől a perctől az öné. Van bármi kérdése?

 - Igen. De csak egy. Mikor láthatom Mr. Gilliest? – álltam fel. Két dolog járt az eszemben. Egyrészt a feladat, ami előttem állt. A másik, hogy Greta le fogja szedni a fejem a ma esti várhatóan elmaradó mozi miatt.

Vége

Folyt. köv.