Ments meg engem! 36. fejezet

Azt hiszem, még soha életemben nem voltam sem boldogabb, sem elégedettebb, mint most, bódult fejemet Daniel vállán nyugtatva. Még mindketten hangosan kapkodtuk a levegőt, még éreztem arcommal a rajta végig-végigfutó verejtékcseppeket, és önkéntelenül is széles vigyorra húzódott a szám.

- Ez… ez egyszerűen… - nyöszörögtem kielégülten, és örömmel. A mondatot már csak magamban fejeztem be, miszerint eddig is bolondnak tartottam Rachaelt, ha képes volt elhagyni egy olyan férfit, mint Daniel. Nos, az említettnek az elmúlt egy órában nyújtott teljesítménye után most már fix, hogy az ex-felesége tényleg nem teljesen százas.

Daniel elégedetten felszusszant, és kezével cirógatni kezdte a hajamat, aztán egy csókot nyomott a fejem búbjára. Nem szólalt meg, de valami azt súgta, ő kb. ugyanazt érzi most, amit én magam is. Eltelt néhány perc, mire kissé sikerült összeszedni magam ahhoz, hogy felemeljem a fejem, és rápislogjak az arcára.

- Valami baj van? – szaladt ki a számon a kérdés önkéntelenül is, mikor láttam, milyen révetegen bámul a plafonra, mire Daniel megrezzent, aztán felém fordult a tekintete.

- Hogyan? – motyogta, aztán teljes egészében visszatért a földre, és rám mosolygott. – Nem, semmi a világon. Csak gondolkodtam.

- Aha… - motyogtam, és nem igazán jó érzés kezdett kibontakozni bennem. Valahogy az ilyen kezdetű mondatokat nem épp a legjobb befejezés szokta követni. Viszont az én agyamban is pislákolt egy olyan gondolat, amit eddig nem akartam felhozni, de úgy döntöttem, azok után, hogy minden fal leomlott köztünk – minden létező téren – tényleg tiszta vizet kell öntenünk a pohárba.

- Daniel… - hajtottam vissza a fejem a vállára – nem akarok hangulatgyilkos lenni, de kérdeznem kell valamit.

- Mmm – jött a beleegyező hümmögés valahonnan a fejem alól, és ha nem egy roppant kínos kérdést akartam volna feltenni, akkor elvigyorogtam volna magam a lusta reakción. Így viszont – legalábbis egyelőre – nem igazán volt jó kedvem. Addig nem, amíg meg nem tudom a teljes igazságot.

- Amikor azt hittem, hogy lefeküdtél Rachaellel, történt még valami, amit nem értek – vettem nagy levegőt, és csalódottan érzékeltem, hogy a volt felesége puszta nevének az említésére Daniel megmozdul. Fejem alól eltűnt a válla, aztán az oldalára fordulva felkönyökölt, hogy így nézzen bele teljes komolysággal az arcomba.

- Szóval… - vettem nagy levegőt, és fejest ugrottam az egyetlen még bennem élő rejtély fekete tavába, miközben hasonló testhelyzetet vettem fel, mint Daniel – elhiszem, amit mondtál, hogy nem feküdtél le vele. De valamit nem értek. Láttam Rachael arcát, amikor elhajtott a ház elől, és olyan kifejezés ült rajta, mint egy ravasz rókáén, aki épp megnyerte a lottó főnyereményt. Ha nem volt köztetek semmi… akkor miért? – pislogtam, mire Daniel hatalmasat sóhajtott, és kb. fél percnyi tétovázás után megfogta a kezemet.

- Patrícia, akkor azt hiszem, eljött az ideje, hogy elmondjak még valamit. Tartozom még neked egy vallomással. Na jó, többel is. Hárommal. Fogalmam sem volt róla, hogy mondjam el neked ezeket, de azt hiszem, jogod van tudni a teljes igazságot.

Ledermedtem, és nem viszonoztam a kézszorítását. A füleimben dübörögni kezdett a vér, és csak az zakatolt az agyamban, hogy ha pofátlan módon a képembe hazudott, és mégis rámászott Rachaelre, akkor először Danielt ölöm meg, aztán azt a libát, és utána ledobok néhány atombombát a házukra, még mielőtt bosszúval telve világgá mennék.

- Rachael neked szánt engem. Vagy téged nekem… azt hiszem, egyre megy – szólalt meg hirtelen Daniel, én pedig ettől az információtól elfelejtettem a bosszúszomjas terveket, helyette úgy néztem, mint egy szellemi fogyatékos.

- He? – meregettem a szemeimet teljesen értetlenül, mire Daniel közelebb rukkolt hozzám, és az arcomat kezdte el cirógatni.

- Patrícia, amikor bekerültem a kórházba, és először meglátogattál, a pokolba kívántalak. Nem akartam semmi mást, csak békét, nyugalmat, hogy hagyjanak felejteni, és feldolgozni mindent, ami történt velem. Komolyan mondom, ha képes lettem volna rá, megszöktem volna a kórházból, csak ne kelljen a napjaimat egy pszichiáterrel töltenem. És néhány napig nem éreztem mást irántad, csak azt, hogy a hátam közepére sem kell a jelenléted. Aztán… nem is tudom… mikor újra és újra eljöttél, valami megváltozott bennem. Gyönyörű voltál, kedves, aranyos, és te voltál az első, aki meg tudott nevettetni azok után a szörnyűséges hetek után. Pár nap múlva azon kaptam magam, hogy várom, hogy lássalak, és néha legszívesebben megkértelek volna, hogy ne menj, maradj még mellettem. Olyan voltál, mikor minden nap megjelentél, mintha a napfény szökött volna be a szobámba, elárasztva mindent. Magam sem értettem, mi történik velem, és mi változott meg bennem. De Rachael értette.

Daniel levegőt vett, és a barna szempár teljes őszinteséggel nézett bele az én szemeimbe.

- Rachael sejtette, hogy tetszel nekem. És ahogy a napok teltek, azt vettem észre, hogy még neki is szinte csak rólad mesélek, és áradozom. Azt hiszem, ő már akkor tisztában volt azzal, hogy vannak irántad érzelmeim, mikor ez nekem még csak meg sem fordult a fejemben. Úgy döntött, ha ő már nincs velem, akkor olyas valaki gondjaira bíz engem, akivel… szóval, akivel talán megtalálhatjuk a közös hangot. Eldöntötte, hogy összehoz bennünket. Engem illetően nem voltak kételyei, hogy sikerrel fog járni. Nálad viszont sötétben tapogatózott.

- Na várj… - jött meg a hangom az első döbbenet elmúltával, bár gyanítom, sokkal értelmesebb arcot még mindig nem vágtam, mint két perccel ezelőtt, aztán felderengett bennem valami. – Amikor nálam járt, és azt kérte, költözzem hozzád… ezért volt?

- Gyanítom igen – bólintott Daniel. – Csalódott volt, hogy nemet mondtál, de aztán úgy gondolta, hogy ha önmagam adom, akkor nincs szükség praktikákra, mert úgyis képes leszek elcsavarni a fejed.

- Hát ez remek! – ültem fel mérgesen. – Szóval ti ketten szépen összeszövetkeztetek, hogy szedjük össze a dokit a páciensnek?

- Nem, félreérted! – tiltakozott Daniel. – Mindez Rachael praktikája volt. Esküszöm az életemre Patrícia, hogy nekem fogalmam sem volt erről mindaddig, míg Rachael azt az éjszakát nem töltötte nálam. Emlékszel, hogy azt mondtam, beszélgettünk? Hát főképp rólad. És ő ekkor mondta el ezt az egészet nekem. Egyrészt dühös voltam, hogy a hátam mögött akart dönteni az én sorsomról, és a tiédről is, de azt hiszem, tudat alatt örültem ennek. Mert az az igazság Patrícia, hogy én már akkor halálosan beléd voltam esve.

A harag úgy röppent el belőlem, mintha elfújták volna, és úgy éreztem, hogy egyszerre öntöttek nyakon egy vödör jéghideg, és tűzforró vízzel. A szívem a torkomban dobogott, és hevesebben kezdtem venni a levegőt. Úristen… tényleg azt mondta, hogy szeret?

- Elmondtam Rachaelnek, hogyan érzek irántad. És én ugyanazt az arckifejezést láttam rajta, amit nyilván te is láttál. Örült, hogy sikerrel járt a terve… és örült, hogy meg tudta adni nekem azt a boldogságot, amire ő nem volt képes.

Daniel kinyújtotta a kezét, és odahúzott magához, hogy lágyan megcsókoljon.

- Igaza volt, Patrícia. Rachaelnek igaza volt. Mert szeretlek. Őrülten szeretlek… bolondulok érted. Bár elmondtam volna már korábban, de féltem… féltem, hogy ha kiderül az igazság, elveszítek mindent. És főképp elveszítelek téged. Azt hiszem, abba haltam volna bele ténylegesen. Lelkileg legalábbis mindenképpen. Higgy nekem, Patrícia. Szerelmes vagyok beléd… és ez a színtiszta igazság. És nem számít, ha te másképp érzel irántam. Az én érzelmeimen az sem változtat.

Lehunytam a szemem, és éreztem, ahogy két forró könnycsepp végiggördül az arcomon, aztán odahajoltam Danielhez, és boldog, szenvedélyes, lelkem mélyéről jövő csókot adtam neki.

- Azt hiszem Mr. Gillies, szüksége lesz még néhány orvosi vizsgálatra. Főképp a szemészeten, ha eddig nem volt képes meglátni, hogy én ugyanezt érzem ön iránt – suttogtam, és olyan boldogság szakadt rám, hogy legszívesebben körberohantam volna a világot. – Szeretlek, Daniel Gillies. Most már te is tudod az igazságot.

Daniel egy pillanatig megkövülten nézett rám, aztán felnyögtem, mikor magához rántott, és úgy ölelte meg, mintha elhatározta volna, hogy most sziámi ikrekké válunk.

- Drága kicsi Patrícia – suttogta, és nem lehetett nem meghallani a hangjában ott lévő boldogságot. Viszont kissé visszarángattam a földre… előbb halljam a másik két vallomást. Majd utána örülünk egymásnak.

- Oké, akkor jöjjön a kettes számú igazság – mosolyogtam. – Azt mondtad, van még pár vallomás.

- Van – bólintott Daniel, az arca elkomolyodott, de a szemei úgy ragyogtak felém, hogy a legszebb gyémánt is csak homályos üvegcserép volt hozzájuk képest. – Bíztam benne Patrícia, és eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha a két hét után nem kellene elválnunk egymástól. Azt mondtad, amúgy is szükség van még nálam némi utolsó simításokra – bökött a halántéka felé. – Reméltem, hogy eljössz velem Los Angelesbe… vagy Kanadába… vagy bármerre a világban.

- Oh – hökkentem meg. – Nem is tudom… nem hinném, hogy ott nem találnál remek orvosokat.

- Biztos találok – helyeselt Daniel. – De félreértesz. Én nem úgy szeretném, hogy velem gyere, mint az orvosom. Hanem mint a társam. A partnerem… a szerelmem. Vagy mint az orvosom, és a szerelmem egyszerre – emelte a kezem az ajkához, és megcsókolta. – Nem várom el, hogy most dönts. De megígéred, hogy elgondolkozol ezen?

- Megígérem – bólogattam, és addig helyezkedtem, amíg vissza nem tudtam fektetni a fejem a vállára. – Azt hiszem, meg tudunk majd egyezni – mondtam sokat sejtetően. – És akkor mi a harmadik vallomás? – érdeklődtem.

- Nos, elég prózai – vett Daniel nagy levegőt. – Tudod, már nagyon régóta álmodoztam arról a pillanatról, amikor te meg én… és főképp esténként, itt, az ágyban gondoltam rá. És bevallom neked Patrícia, hogy ilyenkor borzalmasan illetlen dolgokat műveltem magammal a takaró alatt – tette hozzá, és ahogy kissé felfelé fordítottam a fejem, láttam, hogy teli szájjal vigyorog.

- Te disznó – suttogtam nevetve, és megcsókoltam a mellkasát, aztán a következő pillanatban nevetve felsikítottam, mikor hirtelen a hátamra kerültem, Daniel pedig fölém hengeredett. Aztán a csókjai és a simogatásai után már nem nagyon voltam képes gondolni a világon semmire.

*****

EPILÓGUS

Néhány év múlva

- Jaj, már megint… - nyöszörögtem elgyötörten, miközben újra a wc kagyló fölé görnyedtem, és öklendezve kiadtam a gyomortartalmamat. Egyik kézzel a hajamat tartottam, míg másik kézzel – a roham után – elcsigázottan törölgettem verejtéktől nedves arcomat.

- Szia – hallottam meg hirtelen egy hangot a hátam mögött, és egy kéz megérintette a karomat. – Beteg vagy?

- Nem, semmi baj – erőltettem magamra egy halvány mosolyt. – Már jól vagyok. Menj vissza aludni szépen.

- Beteg vagy – hallottam újra a hangot, amelyikben megfellebbezhetetlen határozottság csengett. – Szólok apunak!

Fél füllel hallottam az apró, mezítlábas talpak csattogását, aztán az apró test valahogy a fürdőajtó környékén ütközött egy nála jóval magasabb testtel.

- Apu, az anyu beteg! – jelentette ki a fiam felnőttes komolysággal, mire elmosolyogtam magam. Te jó ég, még csak négy éves, és máris teli van határozott tettvággyal, főképp, ha a családját kell megvédeni. Ilyen téren roppantul hasonlított az apukájára…

- Hallottam Tigris, azért keltem fel – hallottam Daniel hangját, és ahogy feltápászkodtam a vécé mellől, és kissé kijjebb dugtam a fejem láttam, hogy Daniel leguggol a fiunk elé. – Ne félj, nem lesz baja anyunak. Emlékszel, mikor te sokat ettél, és te is ilyen beteg voltál egész éjjel? – kérdezte, mire a gyerek bólintott.

- Másnapra nem volt semmi bajod – nyugtatgatta Daniel. – Ne aggódj, anyának sem lesz. Vigyázok rá. Na gyere, adj egy puszit – ölelte meg Daniel a kicsit, aztán megborzolta a haját. – Jerome Colton Gillies, anyának igaza van. Még nagyon korán van, szóval sipirc az ágyba – mondta aztán mosolyogva. – Mindjárt megyek, és betakarlak.

- Oké – hallottam Jer sóhajtását. – Szia, mami! – kiabált aztán a fürdő felé, majd elszaladt a szobájába.

- Olyan, mint te, csak kicsiben – jegyeztem meg büszkén, a gyomrom háborgása ellenére is mosolyogva, és mikor éreztem, hogy vége a rohamnak, előszedtem a fogkefémet – Jóképű, okos, határozott…

- … és ő is úgy imád téged, ahogy én – fejezte be Daniel, aztán leült a kád szélére, és az ölébe húzott. – Jobban vagy már?

- Valamivel – biccentettem. – Szerinted hogy fogadja majd Jer a hírt, hogy kistestvére lesz? Nem titkolhatjuk előle örökké.

- Nos… - ráncolta Daniel a szemöldökét – Valamelyik nap, amikor bevásárolni mentél, nekünk volt egy apa-fia beszélgetésünk. Nagyon tudni akarta, hogyan lesznek a kisbabák, mert Scottie-nak, a kis barátjának az oviban testvére lett. Nem mondta ugyan, de láttam rajta, hogy eléggé irigykedik… szóval azt hiszem, nem fog világgá menni a hír hallatán – nevetett Daniel, és a homlokomnak döntötte a sajátját.

- Ha már tényleg jobban vagy, gyere, és te is pihenj vissza. Feküdj, pihenj… csinálok nektek valami reggelit.  Mit ennél?

- Hm… - gondolkodtam el. – Lágy tojást, bacont, pirítóst, és narancslét. És ha Jer visszaalszik, akkor téged – haraptam óvatosan a fülébe, mire Daniel megcsóválta a fejét.

- Menj, feküdj le. Betakarom Jert… és aztán meglátom, mit tehetünk az ügy érdekében – nyomott lágy csókot az ajkamra, én pedig boldogan kapaszkodtam a nyakába.

Nemcsak én mentettem meg Danielt. Daniel is megmentett engem. Boldog volt mellettem, tudtam, éreztem minden nap minden egyes percében. És vele, mellette, a családom mellett, soha nem voltam még én magam sem ennyire boldog.

De istenem… lehet bárki is?

Vége