Ments meg engem! 34-35. fejezet

34. fejezet

Néma csendben vártam néhány pillanatot. Daniel szemmel láthatóan küzdött az ellen, hogy szóra nyissa a száját, én pedig noha szívem szerint már túl lettem volna az egészen, nem sürgethettem. Azzal most végleg tönkretettem volna mindent. Ugyanakkor legszívesebben bedugtam volna a fülem, hogy ne halljam, miféle borzalmakat fog megosztani velem, és az a gondolat, hogy két hét alatt mindvégig ezért a percért dolgoztam, nem sokat változtatott a dolgokon.

- Tíz órakor jöttek – szólalt meg Daniel olyan hirtelen, hogy összerezzentem. – Alighogy az óra elütötte a tízet. Volt egy özönvíz előtti tv készülék a szobában, azt néztem… már épp azon gondolkodtam, hogy lefekszem aludni, mikor felkaptam a fejem, mert hangos kiabálást hallottam a szomszéd szobából. Aztán, néhány másodperc múlva, betörték az ajtót… és mire egyáltalán felfogtam volna, mi történik, már öten voltak rajtam. Öt férfi… maszkban… fegyverekkel – suttogta rekedten. – Próbáltam védekezni, vagy tenni bármit is, de miután kaptam néhányat, gyorsan meggyőztek, hogy nem érdemes. Bekötötték a szememet, és… már csak arra emlékszem, hogy vonszolnak magukkal.

Nagyot nyeltem. Noha a történet eme részét ismertem – Coslow elbeszéléséből – nem szakítottam félbe Danielt. Tudni akartam, ő vajon hogyan élte meg ezt az egészet.

- Én nem tudom… csak úgy hiszem, a többiek is ott voltak. A négy társam… - fűzte tovább a szót Daniel. – Nem láttam semmit, fogalmam sem volt, mi történik… egy autóra dobtak fel minket. Egy platós autóra, talán. Ebben sem vagyok biztos. De abban igen, hogy néhányszor megálltunk, és ki tudja mennyi idő elteltével már csak ketten voltunk. Coslow és én… meg persze a fegyveresek. Próbáltunk néha megszólalni, de olyankor érkezett egy ütés, vagy rúgás… hallottam a fegyverek zörgését a fejem mellől… csak imádkoztam, hogy ne süljön el valamelyik… nem akartam meghalni akkor és ott, egy távoli országban – zihált Daniel feldúltan.

- Semmi baj… - simítottam végig a homlokán, már magam is hevesebben kapkodva a levegőt, mintha csak én magam is átélném, amit neki kellett. – Folytasd… mondj el mindent.

Daniel tekintete először felém fordult, majd újra elrévedt a szoba plafonja felé.

- Igazából szeretném azt mondani, hogy bátor voltam… de nem voltam az, Patrícia. Úgy féltem, mint még soha életemben. Azt hiszem, talán a rettegés miatt, de nem is emlékszem kristálytisztán mindenre. Csak az a perc rémlik fel, mikor belöktek minket valahová… Coslow-t és engem… levették rólunk a köteleket, és a szemkendőt… aztán magunkra hagytak. Egy mocskos, büdös, sötét pincében – csikorgatta a fogait Daniel a puszta emlék hatására is. – Egy olyan lyukban, ahová egy állatot sem zárnék be. Ott éltem négy hétig. Négy nyomorult, istenverte hétig – fulladt el a hangja, majd vett néhány nagy levegőt, hogy képes legyen folytatni.

- Pánikban voltam… Coslow is, láttam rajta. Ő is meg volt rémülve, de próbált nyugtatni engem. Én azt hittem, hogy… hogy meg fognak ölni mindnyájunkat. Őt is, és engem is. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, hogy miért kellett ezt tennem… miért kell ott lennem. Átkoztam Rachaelt, a saját marhaságomat, a világot… de ettől semmi nem változott, és nem lett könnyebb. És aztán… nem is olyan sokára… - mondta rekedten, majd elhallgatott.

- Mi történt? – unszoltam finoman. – Daniel, nagyon jól csinálod! Most már ne hagyd abba… hagyd, hogy napvilágra kerüljön minden.

- Coslow épp azt mondta nekem, hogy alighanem váltságdíjat kérnek majd értünk. Találgattuk, mi lehet a többiekkel… ő azt mondta, alighanem külön zártak el minket… nem értettük, bennünket miért hagytak együtt. Épp ezen tanakodott, amikor… amikor visszajöttek. Hárman voltak… köztük az is, aki a motelban a legjobban ütött engem. Fejünkhöz nyomták a fegyvereket… térdre kényszerítettek, a tarkónkra kellett tenni a kezünket, mint a kivégzésre váróknak. Aztán valamin vitatkoztak a saját nyelvükön, nem értettem egy szót sem… utána hirtelen odaugrottak hozzám… szinte felkaptak a földről, és kivittek. Azt hittem, hogy meg fognak ölni… kérleltem őket, könyörögtem… még soha nem éreztem magam ilyen rémültnek. Nem, nem rémült voltam. Azt hiszem, nem tudok szavakat arra az érzésre, mikor azt hiszi az ember, hogy élete utolsó perceit éli meg.

Megszorítottam némán a kezét, és lehunytam a szemem. Valahogy nem akartam hallani, mi következett ezek után.

- Nem öltek meg… de felcipeltek magukkal egy kis faházba. Egy viskóba… valami berendezés nélküli szobába, csak falak voltak, tudod… - hadarta Daniel. – Egy negyedik férfi volt ott. Ő tudott angolul. Akik felvittek, ledobtak a földre, mint egy zsákot, a főnök talpra rángatott, aztán pedig kérdezni kezdett. Hogy hogyan kerültünk Mianmarba, miféle célból, és ilyesmi… persze, elmondtam az igazat, hogy miért vagyunk ott, de azt hiszem, ezt ők is pontosan tudták. Aztán a főnök megkérdezte, kinek kémkedünk. Nem értettem a kérdést… hiszen mi nem voltunk kémek. Amikor ezt kifejtettem, megütöttek. Úgy megütöttek, hogy elestem. És aztán jöttek sorban a kérdések. Hogy hol láttunk kormánykatonákat, miben egyeztünk velük, hogy mennyi pénzzel támogatjuk az állami erőket, és hasonlók… és ahányszor azt mondtam, hogy nem értem miről beszél, ütni kezdtek. Már nem is számoltam, hogy hányszor… zúgott a fejem, fájt mindenem… és a főnök utolsó kérdése az volt, mennyi pénz van a szervezet számláján. Azt hiszem, akkor tudatosult bennem, hogy Coslownak igaza volt… ők nem a halálunkat akarták. Legalábbis akkor még nem. Ők pénzt akartak, amennyit csak lehet. Azt válaszoltam, nem tudom, mert nem tartozom a szervezethez. És ez volt az utolsó, amire emlékszem. Mert ekkor mindannyian nekem estek… és verni kezdtek. Érted, Patrícia? Verni, teljes erőből. Amikor már nem bírtam a fájdalmat, és elterülve feküdtem a földön, már nem erőltették meg magukat azzal, hogy felrángassanak. Akkor már csak rugdostak… éreztem a saját vérem ízét a számban… mintha egy merő tűz lett volna a testem… de még mielőtt elájultam volna, a szemem sarkából láttam, hogy a főnök lefényképez. Vigyorogva, mintha csak egy jól sikerült tréfa lenne az egész. És erről az estéről ez volt az utolsó emlékem.

Nagy levegőket vettem, mert a gyomrom nemes egyszerűséggel már most háborogni kezdett. Hallottam már embertelenségről, de ilyen mértékűről még nem. És csak tetézte a dolgot, hogy azt az embert bántották, aki most itt fekszik az ölemben, és akit teljes szívemből szeretek.

- Amikor legközelebb felnéztem, Coslowt láttam magam előtt – folytatta Daniel. – Pár szót váltottunk, nem sokat… aztán újra sötétség jött, majd újra láttam Coslowt… nem tudom, hányszor ájultam el, hányszor tértem magamhoz, és mennyi ideig tartott az egész. Csak azt tudom, hogy mikor sikerült ténylegesen magamhoz térnem, ő már sehol nem volt. Egyedül maradtam a pincében. Fáztam, fájt mindenem, és éhes voltam… istenem Patrícia, olyan iszonyúan éhes…

A kezem reszketett, és gépiesen simogattam Daniel mellkasát, érezve, milyen hevesen kapkodja a levegőt. Az emlékek felkavarták, újra megsebezték… de ezek a sebek szükségesek voltak. Ezektől a sebektől függött most a lelki értelemben vett gyógyulása.

- Éheztél már valaha, Patrícia? – kérdezte Daniel. – Érezted már milyen, amikor ennél, de nincs mit? Mert nekem akkor és ott volt részem benne. Néhány nap múlva azt hiszem, akár a földről is felzabáltam volna bármit, amit oda dobnak elém. Kaptam néhány falatot, de épp csak annyit, hogy ne dögöljek bele az éhségbe. Azt nem engedhették meg maguknak. Még mindig pénzt reméltek értünk. Még értékes voltam nekik ahhoz, hogy meghaljak. Aztán egy nap újra felvittek, új kérdéseket tettek fel, és újra összevertek. Aztán visszadobtak a pincébe, és néhány napig ismét nem nagyon tudtam magamról. Fogalmam sem volt, mennyi idő telt már azóta, hogy elvittek a motelból. Napok, hetek? Vagy talán már hosszú hónapok? Nem volt semmi, amin az időt mérhettem volna. Egyszerűen egy folyamatos állandósságba folyt bele minden. A menetrend pedig sosem változott. Néha elagyabugyáltak, amíg a saját véremben nem fetrengtem előttük, aztán adtak néhány nap pihenőt és néhány falat ételt, amíg kissé össze nem szedtem magam. És utána kezdődött az egész elölről. És fényképeztek. Minden alkalmat végigfényképeztek. És aztán, egy nap… - hallgatott aztán el Daniel hirtelen, és csak a keze szorította szorosabban az enyémet.

- Mi történt egy nap? – rebegtem el a kérdést olyan halkan, hogy magam is alig hallottam a szavaimat. Az eddigiek alapján fel voltam készülve minden borzalomra, amit csak el lehetett képzelni.

- Egy nap felvittek, újra – mondta Daniel, és feltűnt, hogy az eddigi feldúltságtól ellenkezőleg most mennyire tompán cseng a hangja. – Azt hittem, újra a szokásos műsor jön. A verés, a rugdosás, a bántalmazás… volt már, hogy bottal estek nekem, máskor egy szíjjal… azon tanakodtam, aznapra vajon mit találtak ki nekem. És reszkettem a félelemtől, mikor újra a szobába löktek… de arra a tömény gonoszságra, amit akkor kiterveltek, nincs ember, aki fel lehetett készülve. A főnök ismét ott volt a szobában, ahogy a fegyveresek is, de ezúttal nem voltak kérdések, a kezét sem emelte rám egyikük sem… sőt, udvariasak és barátságosak voltak velem. Inni adtak, én pedig teljesen meg voltam zavarodva. Nem értettem mi történik, mi ez a pálfordulás, aztán azt hittem, megkapták a váltságdíjat értünk, és kissé megkönnyebbültem, mert azt hittem, rosszabb már nem jöhet. Hát tévedtem.

A levegőmet is visszatartva vártam a további fejleményeket. Daniel megragadta a kezemet, és csaknem porrá morzsolta a tenyerében, de az elbeszélése jobban lekötötte a figyelmemet annál, hogy elért volna agyamig a fájdalom jelzése.

- Csakhamar megkaptam a választ – mesélt tovább Daniel, és nem volt nehéz észrevenni, mennyire remeg a hangja. – Belöktek a fiút. Egy fiatal fiút… nem tudom, mennyi idős lehetett, talán tizennyolc éves… terepszínű ruhában volt, mint a katonák. És jól tippeltem… a főnök elmondta nekem, hogy a fiú kormánykatona. Előző nap ejtették foglyul egy portyázás során. És hogy meglássam az irántam tanúsított nagylelkűségét, hát választást ajánl nekem. Szembe fordítottak minket egymással… a fiút, és engem. Őt lenyomták a földre, térdre, ahogy már velem is sokszor megtették… aztán a főnök a kezembe nyomott egy pisztolyt. És azt mondta, van számomra egy alkuja. Lőjem agyon a fiút. Az ellenséget, ahogy ő fogalmazott… és ha megteszem, szabadon elmehetek. Én is, és a társaim is, mindannyian. Senki nem fog megállítani minket. Mehetünk, szabadon, amerre akarunk. Csak ennyit kell érte tennem. Agyon kell lőnöm egy embert.

Szédülni kezdtem, és a torkomból ugyanolyan rekedt sípolással tört elő a levegő, ahogy Danielnek is. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit hallok… képtelen voltam elhinni, hogy emberek hogyan lehetnek képesek ilyen tömény gonoszságra.

- Megtetted? – suttogtam, de úgy remegett a szám, hogy ezt az egy szót is ízekre szaggatta. – Megölted?

- Meg akartam – válaszolta Daniel. – Esküszöm, tényleg meg akartam. És ha van isten, remélem, megbocsátja nekem, hogy akár csak egy másodpercig is felöltött bennem, hogy megtegyem. Arra gondoltam, csak egy másodperc, egyetlen egy… és aztán szabadok leszünk. Visszatérhetünk Amerikába, senki nem fog verni, éheztetni, egy mocskos pincébe kényszeríteni, megtehetem, rajtam múlik minden… felemeltem a pisztolyt, és belenéztem a fiú szemébe. És amit abban láttam… mintha magamra néztem volna. Ugyanaz a félelem, ugyanaz a rettegés… és eszembe jutott, hogy úristen, mit akarok tenni? Gyilkolni? Gyilkolni akarok? Hosszú időn át azt vártam, hogy engem fognak megölni, és most én öljek meg mást? Ez borzalmas… Nem tettem meg. Képtelen lettem volna rá. Visszaadtam a fegyvert, és közöltem a főnökkel, hogy nem. És ekkor elszabadult a pokol.

Elakadt a lélegezetem. Pokol? Ezek után? Hát ami eddig történt, az mi volt, ha nem a tömény Pokol?

- Elrángattak engem a fiútól… egészen a falig. Lenyomtak térdre, ugyanúgy, ahogyan őt… két fegyveres fogott hátulról, az egyik a hajamba markolt, így tartotta a fejemet, mert azt akarták, hogy végignézzem… végignézzem, mit művelnek. A főnök azt mondta, hogy ami most következik, az az én hibám… megadta a lehetőséget az ellenségnek a könnyű halálra, de én elcsesztem… és akkor következzen a rosszabbik halál. És… és végignéztem… édes istenem… - nyöszörögte Daniel, én pedig már alig láttam az arcát a könnyektől, amit lassan elborították a szememet.

- Végignéztem, ahogy megölik – suttogta Daniel megtörten. – Ketten lefogták őt is… és aztán a főnök vett egy kést… kivágta a fiú nyelvét… aztán kiszúrta a szemét… - zihálta Daniel az emlékektől felkavarva, nekem pedig ez alkalommal a tényleges hányingerrel kellett megküzdenem. – Megcsonkították, és csak utána ölték meg. És nekem végig kellett nézem a haláltusáját… és mikor a végén a főnök agyonlőtte, újra nekem estek. Szisztematikusan vertek… ketten még mindig lefogva tartottak, a többiek pedig sorban odaálltak elém, és ütöttek… mert azt mondták, ha nem öltem meg az ellenséget, én magam is ellenség vagyok… hatan voltak a szobában, a főnökkel együtt. Annak a kettőnek a kivételével, akik lefogva tartottak, mind a négyen végigvertek. Kegyetlenül, hidegvérrel… és én már semmit nem akartam, csak elájulni, hogy vége legyen az egésznek. Aztán a fejemre húztak valamit… és megéreztem, ahogy egy fegyver csöve nyomódik a homlokomnak, és ebben a percben tényleg azt hittem, hogy ennyi volt, hogy itt a vége… és ez volt az a perc, mikor már ezt sem bántam volna. Semmit nem akartam, csak azt, hogy vagy így, vagy úgy, de legyen már vége az egésznek. És mikor magamhoz tértem, újra a cellámban voltam. És éltem – szorongatta a kezemet Daniel. – Ezek után napokig nem jöttek felém. Nem bántottak, de nem kaptam sem enni, sem inni… már arra is alig volt erőm, hogy néha feltápászkodjam… csak feküdtem, és vártam a halált. Feladtam, Patrícia. Akkor és ott ténylegesen feladtam az egészet. Mikor legközelebb felvonszoltak, már nem érdekelt, mi vár rám… de ahelyett, hogy újra elvertek volna, megkötöztek, újra bekötötték a szemem, és újra feldobtak egy kocsira… mint akkor, mikor a motelből elhurcoltak. És mikor kis idő elteltével ledobtak valahová, és levették rólam a kendőt láttam, hogy ott vagyunk mind… mind az öten… megviselve, meggyötörve, de éltünk. A fegyveresek otthagytak minket a semmi közepén, és csak később tudtam meg, hogy azért engedtek el, mert megkapták értünk a váltságdíjat. Bevonszoltuk magunkat a legközelebbi faluba, aztán… aztán valaki értesítette a hadsereget, és beindult a gépezet. Egy héttel később újra Amerikában voltam. A történet többi részét már te is ismered – fejezte be végül, és ahogy most ott feküdt előttem, megkínozva az emlékektől, levegő után kapkodva, reszketve, az első gondolatom az volt, hogy valóságos csoda, hogy ez a férfi él egyáltalán. Testi, és lelki értelemben egyaránt. A második gondolatomat már tett követte.

- Vedd ezt be – törtem meg magamon az iszonyat okozta dermedtséget, és oldalra hajolva a táskámért, nemsokára egy dupla adag nyugtatót nyomtam a markába. – Ne ellenkezz! Ez most orvosi utasítás – tettem hozzá szelídebben.

Daniel felült, gépiesen átvette tőlem a poharat és a gyógyszereket, aztán egy mukkanás nélkül lenyelte a tablettákat. Közben feltűnt, hogy nem hajlandó a szemembe nézni, és kerüli a tekintetemet, és noha még mindig kisebbfajta sokkban voltam a története után, tudtam, hogy ezúttal nem a saját lelkemmel kell elsősorban foglalkoznom, hanem az övével.

- Túl vagy rajta, Daniel – fordítottam ujjammal finoman a fejét magam felé, és megdöbbentem, milyen kétségbeesés sugárzik a szemeiből.  – Vége van… megcsináltad. Elmondtad a titkodat… - szorongattam a kezét. – Bár megtetted volna már korábban is. Jobban figyeltem volna rád, másképpen, talán…

- Hogy mondhattam volna el? – suttogta Daniel elgyötörten. – Hát nem érted? Féltem attól, hogy megtudd az igazságot. Féltem, mivé válok majd a szemedben. El sem tudom képzelni Patrícia, hogyan nézel majd rám ezek után.

- Hogy érted ezt? – hökkentem meg, és közelebb hajoltam hozzá. – Nem értelek, Daniel.

- Patrícia, bár azt mondhatnám, hogy úgy viselkedtem, mint egy hős. Hogy harcoltam, küzdöttem, hogy képtelenek voltak megtörni vagy legyőzni engem. Bár azt mondatnám, hogy bátor voltam, rettenthetetlen… de nem voltam az. Egy rongy ember voltam Patrícia, aki csaknem megölt egy másik embert, és akin úgy élhették ki magukat azon a barmok, mint egy kutyán. Egy férfi nem ilyen.

- Egy ember viszont ilyen, Daniel – simogattam meg az arcát. – Hősnek akarod tartani magad? Hát tudd meg, hogy az is vagy. Átélted mindezt az iszonyatot, amit nekem elmeséltél, és az elmúlt hetekben újra felépítetted magad. Talán nem vagy ugyanolyan, mint előtte, de azt hiszem, ez nem olyan nagy baj – mosolyogtam el magam halványan. – Hős vagy, mert helyesen döntöttél, és mert tiszta kézzel jöhettél haza. Hős vagy, mert nem mindenki tudott volna keresztül menni ezen. És ha félsz, hogy most másképpen nézek majd rád, akkor hatalmasat tévedsz. Sosem tudnék, és soha nem is fogok így tenni. Túlságosan fontos vagy már nekem, Daniel – néztem bele a barna szempárba, aztán csak azt láttam, hogy Daniel a kezeibe temeti az arcát, és megtörtént az, aminek már hetekkel ezelőtt meg kellett volna történnie.

Daniel elsírta magát. Nem hangosan, de mélyről, igazán, és ahogy odahúzódtam közvetlenül mellé, hogy átkaroljam, éreztem teste hánykolódását, és hálát adtam az égnek ezért a percért. Mert a könny, amit képes sebezni, és büntetni, az képes gyógyítani is. És a könnyek ebben a percben mossák el Danielből a fájdalmakat, a félelmeket, a szenvedéseket, és hozzák el számára a megváltó katarzist.

Megcsináltuk. Együtt, közösen, nehezen, keservesen, néha összeveszve, bántva egymást, néha jókedvűen, nevetve, de megcsináltuk.

Elérkeztünk Daniel történetének a végére.

Vége

Folyt. köv.

35. fejezet

Leállítottam a kocsi motorját Daniel háza előtt, a már megszokott helyen, és mikor elhalt a halk duruzsolás, és csend szakadt ránk, az anyósülés felé fordítottam az arcomat.

- Biztos, hogy jól vagy? – kérdeztem, összehúzott szemekkel fürkészve Danielt.

- Igen, teljesen biztos – jött a szűkszavú válasz. Noha szemmel láthatóan már sokkal nyugodtabb volt, mint a hotelben – amihez nyilván hozzájárult az is, hogy úgy-ahogy végigaludtuk az éjszakát – a visszafelé vezető úton olyan csendbe burkolózott, mintha csak a motel ajtaján kilépve némasági fogadalmat tett volna.

- Jó… elhiszem – motyogtam. – Csak ennyire nem szoktál csendben lenni, és gondoltam, hogy… - akadt el a hangom, mert Daniel – anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám - kiszállt, majd megkerülve a kocsit, megállt az én oldalamon, és kinyitotta az ajtót.

- Gyere – nyújtotta felém a kezét.  - Tudod, reméltem, kis ideig még nem fosztasz meg becses társaságodtól – tette hozzá, mire felnevettem, és kikászálódtam a kormány mögül.

- Vehetem ezt afféle meghívásnak? – érdeklődtem a fejemet félrehajtva.

- Veheted – helyeselt Daniel. – Na, gyere… azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van még néhány dologra. Reggelire, zuhanyra, és egymás társaságára. Én legalábbis még képtelen vagyok lemondani arról, hogy ott legyél velem – fogta meg a kezemet határozottan, és a lelkem mélyén néma hálaimát küldtem az ég felé, mert ezekben a mozdulatokban és szavakban már a régi Danielre ismertem. Engedelmesen szaporáztam hát mellette a lépteimet, és mikor beléptünk a házba, olyan otthon éreztem magam nála, mint előtte még sohasem.

- Kezdjünk a konyhában – javasoltam. – Csinálok neked valami finom reggelit. Mellettem soha többé nem kell éhezned – vettem át ezúttal az irányítást, és a kezénél fogva a konyha felé kormányoztam, majd lenyomtam egy székre, míg én szemügyre vettem a hűtő tartalmát.

- Mit szólsz valami olaszhoz? Mondjuk bolognaihoz? – tettem fel a kérdést, és visszafordulva Daniel felé feltűnt, mennyire komoran bámul most maga elé, amitől az én viszonylagos jókedvem is lelohadt kissé.

- Még… még mindig ott jársz? Úgy értem, ahol tegnap este? A történteknél? – faggattam óvatosan, mire ő megrezzent.  Persze, nem is tudom, mire számítottam, arra, hogy egy csettintésre elfelejti az egészet? Abban azért legalább bíztam, hogy egy-két órára el tudom terelni a gondolatait a kínzó emlékektől.

- Ha van még valami, amit nem mondtál el, de szeretnéd, akkor itt az alkalom – biztattam. – Tedd meg.

- Igazából már csak egy dologra gondolok. Valójában folyamatosan arra gondolok, mióta hazajöttem – sóhajtott Daniel. – Van valami, ami azóta sem hagy nyugodni, és ami sokkal fájóbb nyomot hagyott bennem annál, hogy hányszor vertek össze, vagy éppen hogyan féltettem az életemet. Csaknem megöltem egy embert, Patrícia – nézett a szemembe.  – És igen, örültem, hogy nem tettem meg. Nem akartam olyan gyilkossá válni, mint azok, akik… akik ezt tették velünk – halkult el a hangja. – De azóta is azon gondolkodom, hogyan kellett meghalnia annak a fiúnak. Milyen fájdalmasan, milyen kegyetlenül… talán ha én tettem volna meg, akkor egy másodperc alatt vége lett volna, és…

- Nem! – kiáltottam fel, mert már értettem, mi az az utolsó kis tüske, ami még ott él a lelkében. – Nem, ezt ne mondd! Te tényleg önmagadat hibáztatod? Nem tehetsz róla, hogy akkor és ott mi történt. Az a fiú már halott, akár így, akár úgy… de ez nem a te felelősséged. Nem segíthetsz már rajta, és nem mehetsz vissza az időben, hogy változtass a történteken. És örülök, hogy nem tetted meg, mert veled ellentétben én egy valamivel tisztában vagyok. Te nem lennél képes úgy élni, hogy egy gyilkosság nyomja a lelkedet. Tiszta kézzel indultál el itthonról, és úgy is jöttél vissza. Azt hiszem, ennél többet nem is kívánhat senki – mosolyogtam el magam biztatóan, mire Daniel csak bólintott, és felkelt a székről.

- Megtennél nekem valamit? – kérdezte halkan. – Azt mondtad a motelban, hogy bármit is mondtam el neked, bármi is történt velem, soha nem fogsz másképpen nézni rám. Ha ezt még most is így gondolod… megölelnél? – nyelt nagyot, én pedig nem mondattam magamnak kétszer. Odaléptem hozzá, és a mellkasához bújtam, két karomat átfonva rajta.

Daniel akkorát sóhajtott, mintha most hullott volna le róla az utolsó lánc is, ami a lelkét szorongatta. Átkarolt engem, a hátamat cirógatta, és azon kaptam magam, hogy örök időkre így akarok maradni a karjaiban.

- Patrícia… - törte meg a csendet Daniel alig egy perc után. – Kérlek, nézz rám – emelte fel ujjával a fejemet, és mikor tekintetem találkozott az ő tekintetével, lecsapott az ajkamra, és csókolni kezdett. Olyan szenvedéllyel, mint még soha, mégis óvatosan, lágyan, mintha ez lenne az első csókunk, és a határaimat meg a reakciómat kémlelné, én pedig gondolkodás nélkül engedtem utat a nyelvének, mert már csak ennyitől is életre kelt bennem a vágy, és a mindent elsöprő szerelem. Aztán a csók végén fejem Daniel vállára hajtottam, és hallgattam szíve ritmikus, erőteljes dobbanásait, egészen addig, míg egy halk torokköszörüléssel ki nem engedett a karjaiból.

- Mi az? – pislogtam, mert két lépést hátrált, mintha csak problémája lenne a közvetlen közelséggel.

- Nem sok – vakarta meg a fejét, aztán kissé zavartan elvigyorogta magát. – Büdös vagyok – állapította meg végül. – A hotelban leizzadtam, mint a ló. Többszörösen is – tette hozzá. – És azt hiszem, nem ártana egy jókora zuhany. Nyilván te is szívesebben bújsz hozzám úgy, ha… nos, fogalmazzunk úgy, nem kell közben visszatartanod a levegőt – tette hozzá, mire röviden felnevettem.

- Elmegyek, veszek egy forró, és főképp gyors fürdőt – lépett Daniel újra elém, és hüvelykujjával megsimogatta az ajkamat. – És aztán, folytathatjuk az előbbit ott, ahol abbahagytuk. Úgy terveztem, ma nem engedlek ki a karjaimból – tette hozzá egy szemtelen kis mosollyal, aztán mikor elnézően megcsóváltam a fejem, elsietett a fürdőszoba irányába.

Nem osztottam meg vele, megtartottam magamnak a gondolatot, hogy nagyjából én is így képzeltem el a nap hátralévő részét.

*****

Kipakoltam mindent a hűtőből, ami a reggeli-ebédhez kellett, és közben folyamatosan, lázasan járt az agyam. Képtelen voltam kitörölni a fejemből a hotelban töltött éjszakát, és Daniel rettenetes emlékeit. Már tudom, miért hallgatott, tudom, miért nem akart beszélni arról, mi történt vele a szörnyűséges négy hét alatt. Mert félt önmagától, a saját érzéseitől, és gondolataitól. Meg kellett küzdeni a tudattal, hogy csaknem elvette egy ember életét, és azzal is, hogy mikor végül nemet mondott, kockára tette a döntésével nemcsak a saját, hanem a társai létét is. Pluszban mindehhez hozzájárult a bűntudat, látva a fiú borzalmas halálát, illetőleg mindaz, amit neki magának is el kellett szenvednie a fogság ideje alatt. És tetézte az egészet az a tény, hogy mindvégig attól félt, én mit szólok ehhez az egészhez, vajon nem ítélem-e el akár így, akár úgy, még ha csak kimondatlanul is amiatt, ahogy akkor érzett, és ahogy végül döntött.

Oda-vissza forgattam a kezemben egy csomag húst, és elgondolkodva néztem magam elé. Ha Daniel félt a reakciómtól, félt, hogy innentől megvetem, vagy lenézem, akkor talán… akkor talán azt jelenti, hogy ő legalább olyan fontosnak tart engem az életében, ahogy én őt? Én tisztában vagyok vele, hogy mit érzek. Szeretem ezt a férfit, teljes lelkemből, de vajon ő is viszonozza az én érzelmeimet? Keresi a közelségemet, megölel, megcsókol, amikor csak teheti, de vajon az erre a magyarázat, amiben reménykedem? Nem tudtam rá a választ, de egyet igen. Sokszor kerültünk már a tűz közelébe, sokszor választottak egy pillanatok attól, hogy engedjünk az egymás iránt érzett vágyakozásnak. És igen, a szenvedély benne is élt, ezzel tisztában voltam. És még valamivel úgyszintén. Három napunk van még a két hetes terminusból. Aztán Daniel elutazik, vissza Los Angelesbe, vagy épp Kanadába, és ki tudja, látom-e még valaha. A kezelését – ami még hátravan – átveszi valaki más. Én pedig itt maradok… és talán örökké bánni fogom, ha most nem teszem meg azt, ami már régóta ott él a szívemben.

Egy másodperc leforgása alatt döntöttem, olyan elszántan, mint egy csatába induló hadvezér.  Leraktam a húst, aztán felszegett fejjel a szobájába osontam. Itt volt az idő…

Megálltam az apró helyiségben, és körbehordoztam a tekintetem. Az ágy feltúrva, és ahogy odahajoltam, éreztem Daniel fahéjas arcszeszének illatát, ami azonnal felpezsgette bennem a vért. A bambusz árnyékolók leengedve, de a köztük lévő néhány milliméteres réseken beszökött a fény, amitől olyanná vált a szoba, mintha csak egy erdő lombos fái alatt ragyogna be a napsugár. Talán romantikusabb lett volna este, gyertyafénynél, de nem számít. Akarom, hogy Daniel lásson engem, és hogy én is lássam őt. A többi pedig… azt hiszem, néhány percen belül kiderül, mi lesz a vége az ötletemnek.

Vetkőzni kezdtem. Lassan bontottam le magamról a ruhákat, a nadrágot, a pólómat, még az ékszereimet is levettem, egészen addig, míg egy szál fehérneműben nem álldogáltam a szobája közepén. Kissé zavarba jöttem, ahogy végignéztem magamon. A csipke-csoda bugyi és melltartó nem sokat takart a testemen… aztán hirtelen összerezzentem, ahogy meghallottam nyílni és csukódni a fürdő ajtaját, a torkomban pedig gombóc kezdett növekedni a várakozás izgalmától, és félelmétől.

Daniel léptei halkan puffantak a folyosó szőnyegén, aztán mikor megjelent az ajtóban, és meglátott, plusz agya felmérte a látványt, úgy állt meg, mint akibe a villám vágott. Láthatóan csak tessék-lássék módon itatta fel magáról a zuhany vizét, mert mellkasán végig-végigfutott egy apró csepp, haja nedvesen tapadt a homlokára, és minden ruhadarab a derekán lévő törülköző volt. Ettől pedig a lábaim finoman remegni kezdtek, és éreztem, hogyan gyúl fel testem minden sejtjében a vágy.

Daniel torkából rekedt sípolással tört fel a levegő, és úgy lépett közelebb, mintha csak álmodna, és félne attól, hogy az álomkép hamarosan porrá törik. Lassú, óvatos mozdulattal jött beljebb, megállt egy lépésre tőlem, és miközben a mogyorósbarna szempár hitetlenkedve pásztázta végig a testem, tetőtől talpig, egy merész elhatározással hátranyúltam, és kikapcsoltam a melltartóm csatját. Hagytam, hogy a csipke akadálytalanul hulljon a lábaim elé, és ekkor Daniel egy halk nyögést hallatott.

- Patrícia… - mormolta lágyan, aztán kinyújtotta a kezét, és végigsimított a karomon, majd a vállamon, tekintete ide-oda ugrálva falta a domborulataimat, míg végül a szemembe nézett, és láttam, hogy minden erejére szüksége van ahhoz, hogy ne vesse rám magát, és megadja nekem az esetleges visszavonulás esélyét.

- Ezúttal nem foglak leállítani – súgtam halkan, kissé rekedt hangon, és lehunytam a szemem, mikor Daniel teste végre az enyémhez ért. Mellkasára tettem a kezem, végigsimítottam az izmain, a hasa kockáin, és tökéletesen elégedett voltam azzal, amit eddig láttam és tapintottam. Több gondolatra már nem nagyon maradt időm, mert Daniel átkarolt, és az ajkamra tapadt. Megcsókolt már néhányszor, de ez a csók most más volt, mint az eddigiek. Már nem fogta vissza magát, a vágyakozás és a szenvedély úgy robbant ki belőle, mint a vulkán. Tenyerei a hátamat cirógatták, aztán csókjaival a nyakamra tért át, és kéjesen felnyöszörögtem, mikor végre rátalált a melleimre. Hajába túrtam, csípőmmel teljesen hozzásimultam, és éreztem, hogy a törülköző alatt már kézzelfogható jele van az irántam érzett vágyának.

Leoldottam róla a frottírt, aztán hátráltam egy lépést, és mikor szembesültem azzal, amit eddig csak éreztem, mély megelégedéssel töltött el a látvány. Az utolsó értelmes gondolatom az volt, hogy nem is értem, hogyan voltam képes visszatartani magam mindeddig… mert a következő pillanatban Daniel az ölébe kapott – amit halk, és meglepett sikollyal fogadtam – aztán a karjaiban vitt el az ágyig. Mikor fejem a párnára ért, szája bebarangolta testem minden négyzetcentijét, és én magam is hevesen segítettem neki abban, hogy minél magasabbra szítsam benne az irántam érzett vágyakozás tüzét. Ahogy kezemmel megérintettem merev izgalmát, Daniel felhördült, majd betakart a testével, és onnantól már nem érdekelt semmi. Nem érdelelt, mi történt velünk a múltban, vagy éppen mi vár ránk a jövőben… csak a pillanat létezett, csak az a tudat, hogy akarom, kívánom ezt a férfit, az életemnél is jobban. Lábaimat hívogatóan széttártam, két kezemmel a nyakába kapaszkodtam, és hagytam, hogy elvarázsoljuk egymást abba a csodálatos, ép ésszel fel nem fogható másik világba.

Vége

(befejező rész következik)