Az Újonc

Sziasztok!

Hoztam egy új oneshootot. Igaz, ezúttal kissé más vizekre evezek benne, konkrétan a Supernatural világába, de remélem, ez ugyanúgy elnyeri a tetszéseteket, ahogy az eddigi történetek. Kellemes olvasgatást kívánok! :)

Az Újonc

Órák óta halotti csend volt a szobában, mint egy ravatalozóban. Csak a falióra ütemes tiktakolását lehetett hallani, és néha egy halk surrogást, ahogy vagy Dean ujjai fordítottak egy lapot a könyvben, vagy az enyémek. Sam viszonylag halkan és diszkréten kaparászott a laptop klaviatúráján, de ettől eltekintve tényleg olyan volt a némaság… nos, mint a világvégén.

A Jelenések könyvének betűi néha összefolytak a szemem előtt, így egy-két percre feladtam a hiábavaló küzdelmet. A tudatom nagyon nem szerette volna megérteni, és feldolgozni azt, ami ránk vár. Legalábbis, ha ez a halom hagymázos agyszülemény, amit Szent könyv néven emlegetnek, valóságot fest le. Tény, hogy találkoztunk már angyalokkal, démonokkal, de az Ördög látására nagyon nem vágytam, és arra sem, hogy G.I Jane-ként kelljen kommandóst játszanom vagy a menny, vagy az emberiség oldalán.

Deannek a jelek szerint feltűnt néma mélázásom, mert kissé felemelte a fejét, majd egy amolyan „Deanes” mosoly kíséretében rám kacsintott. Viszonoztam a gesztust, és azon kaptam magam, hogy per pillanat hevesen kívánom, ha Sam elsétálna üdítőért, vagy ebédért, vagy bármi másért. Mostanában ugyanis Dean-el valahogyan csak egyféleképpen tudtuk levezetni a bennünk élő félelmet és feszültséget. Ahhoz pedig nem kellett harmadik résztvevő.

Sam – noha a fejét ki sem húzta a laptop kijelzőjéből – jelentőségteljesen és hangosan megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy észrevett mindent, és bírjunk magunkkal.

- A pecsétek – jelentette ki olyan határozottsággal, amit a kisebbik Winchestertől csak ritkán hallott az ember. – Ha lehet, arra koncentráljatok.

Elhúztam a számat, és visszatemetkeztem a rémálmok és lidércek könyvébe. Dean csak egy szemforgatással reagált, bár gyanítottam, hogy ha kettesben lesznek, kissé leszúrja az öccsét azért, hogy elcseszte azt a fél órát, amit mámoros fetrengéssel tölthettünk volna.

Alig rágtam át magam azonban két-három mondaton, mikor különös surrogás törte meg a csendet, és mikor felkaptam a fejem, már nem hárman voltunk a szobában.

- Cas – szólalt meg Dean szinte félvállról. Az elmúlt napokban volt időnk megszokni, hogy egy ballonkabátos alak a lehető leglehetetlenebb időpontokban játszik velünk „itt az angyal, hol az angyalt.”

- Dean – válaszolt az angyal, bár a hangjában érezhetően több tisztelet csengett, mint a megszólítottéban. – Sam… - biccentett aztán a fiatalabbik testvér felé, majd végül rám fókuszált.

- Rocky – ejtette ki a nevem utánozhatatlanul mély hangján. – Régen láttalak.

- Hogyan? – emelte meg Sam a szemöldökét. – Tényleg ismeritek egymást?

- Mintha nem tájékoztattalak volna titeket – raktam le a kezemben tartott Bibliát, és törökülésbe tornáztam magam az ágyon. – Meséltem Castielről.

- Igen, csak nem gondoltam, hogy… szóval, hogy Castiel figyelmébe más is bekerült Deanen meg rajtam kívül – magyarázkodott Sam, aztán jobbnak látta elhallgatni.

- Rocky és én néhányszor eszmét cseréltünk – mondta Castiel színtelen hangon, mire hangosan fújtam egyet. Roppant finom megfogalmazása volt ez a dolgoknak, ami azt illeti, bár egy robotszerű angyaltól nem is nagyon vártam mást.

Castiel ugyanis nem sokkal azután tűnt fel nálam, hogy eltemettem anyámat, Ellent, és Jo-t, a nővéremet… legalábbis jelképesen. A robbanás, és a pokolkutyák után nem sok eltemetni való maradt belőlük. Noha a családunk vadász ágát ők ketten képviselték, és én távol maradtam mindattól, amiben szörnyek és fegyverek szerepeltek, úgy tűnt, én sem tudom sem kivédeni, sem levedleni magamról a családi örökséget. És mindez ennek a karót nyelt angyalnak a felbukkanásával kezdődött.

Először akkor jelent meg a szobámban, mikor egy szál semmiben riszáltam magam a rádió zenéjére, és láttam az arcán, hogy nem érti az ijedtséggel kevert felháborodásomat. Talán azért is tűrte sztoikus nyugalommal, amikor különféle berendezési tárgyakat hajigáltam felé… Innentől bármikor és bárhol felbukkanhatott, ahol, és ahogy kedve tartotta. Volt, hogy éjjel riadtam fel arra, hogy két vakítóan kék szem bámul rám tíz centi távolságból, máskor az autóm hátsó ülésén jelent meg, és már szinte az őrületbe kergetett. Azzal főképpen, hogy megállás nélkül azért kapacitált, hogy csatlakozzam a Winchesterekhez az előttük álló háborúban. Csak akkor tűnt el hosszabb időre az életemből, mikor megfenyegettem, hogy egyenként tépem ki a tollait, és olyan helyre dugom őket, ahol nem biztos, hogy élvezetet fog találni benne.

És tessék, most mégis itt vagyok. Egy szobában Dean és Sammel, és az angyallal, aki úgy néz rám, mintha egyenesen a fejembe látna. Azt viszont nem hagyom, hogy magának arassa le a babérokat azért, mert én magam is beálltam a vadászok közé, és igyekszem Dean rémálmait elűzni a pokolról. Samre ilyen téren nem nagyon lehet számítani, főleg mostanában, mióta elég sokszor eltűnik azzal a kis barnával, Rubyval. Dean és én eleinte meg voltunk győződve róla, hogy ugyanazon okból kifolyólag zárkóznak el fél órákra, mint mi, de Dean agyában már kezdett kibontakozni valami balsejtelem. És osztottam ezen véleményét, még akkor is, ha fogalmunk sem volt róla, hogy mivel állunk szemben.

Dean csak kérdően nézett rám, mire legyintettem egyet, és egy mozdulattal jeleztem, hogy később. Biccentett, majd újra Castiel felé fordította a figyelmét.

- Mi járatban, Cas? Kit öljünk meg? – kérdezte. Na igen, ha valamit mindennél jobban bírtam Deanban, az a stílusa volt. Semmi köntörfalazás, udvariassági körök, csak a lényeg. A dolgok finomabb részét mindig meghagyta Samnek.

- Pillanatnyilag senkit. Nem ezért jöttem – válaszolt Castiel. – Kérni szeretnék valamit.

- Sajnálom Cas, még mindig nem tartalak elég vonzónak ahhoz, hogy lefeküdjek veled –replikázott Dean egy vigyor kíséretében, csak akkor hervadt le a szája sarka, mikor látta Cas értetlen tekintetét. – Szex, Castiel… meg egynemű szerelem. Az emberek néha viccelődnek vele. Humor, ha érted – magyarázta, de csak a vak nem vehette észre, hogy Castiel rohadtul nem érti. Nem is értem, Dean miért próbálkozott meg vele minden adandó alkalommal, hogy tesztelje az angyal nem létező humorérzékét.

- Miben segíthetünk, Cas? – vette át némileg udvariasabban a történetvezetés szálát Sam, és várakozásteljesen nézett az angyalra.

Castiel felemelte a kezét, csettintett egyet, mire a semmiből – ahogy ő szokta – feltűnt mellette egy másik alak. Egy meglehetősen fiatal srác. Ugyanolyan némán ácsorgott, ahogy a mi angyalkánk szokta, bár tagadhatatlanul több értelem tükröződött a vonásain. Legalábbis néma bocsánatkérést láttam rajta, amiért csak így simán betört mások privát szférájába.

Dean csak egy kérdő mozdulattal széttárta a kezeit, és Sam is kíváncsian pislogott. A jövevényt eddig még sosem láttuk, bár a feltűnésének módja eléggé angyalszerűnek hatott.

- Ő Joshua – jelentette ki Castiel, és egy olyan szót tett hozzá, amit korábban sosem tartottam volna elképzelhetőnek kiesni a szájából. – Ő a fiam.

A hatás leírhatatlan volt. Dean csaknem hanyatt esett a székkel, amin eddig hintázott, Sam összerándult, és ezzel a mozdulattal leverte a laptopot az asztalról. Én nemes egyszerűséggel úgy ültem az ágyon, mint akibe villám vágott, és alighanem a világ leghülyébb kifejezése fagyott a képemre.

Dean tért magához leghamarabb a döbbenetből, bár még mindig lerítt róla, hogy minimum azt hiszi, álmodik.

- A fiad? – ismételte meg a szót, és feltűnt a szemében az a jól ismert csillogás, ami a verbális szivatások kezdő jele volt nála. – Cas, te csődör… szóval alávágtál odafenn egy tollas lánykának?

- Dean azt kérdezi a maga kifinomult modorában, hogyan lehetséges, hogy van egy fiad? – vágott közbe azonnal Sam, mikor látta Castiel tekintetén, hogy fogalma sincs az „alávágás” szó dean-i jelentéséről. – Eddig mi úgy tudtuk, az angyaloknak nem lehet…

- Joshua nem a vér szerinti fiam – válaszolta meg Castiel a feltett kérdést. – Mindazonáltal felelős vagyok érte.

- Oké, akkor körvonalaznád nekünk ezt az egészet? – jött meg végre az én hangom is, és lejjebb kászálódtam az ágyon, hogy lábammal a földet érintettem. – Gyerünk, elő az igazsággal! – biztattam a szemlátomást hezitáló angyalt.

- Nem ismeritek Mennyei Atyám királyságát és törvényeit – válaszolt Castiel a már megszokott hanghordozásban, és olyan egyértelműen, mintha csak azt jelentené ki, hogy egy meg egy az kettő. – A meghaltak lelkei, ha életükben tiszták és nemes szívűek voltak, megkaphatják a kiváltságot, hogy Isten birodalmának angyalává váljanak – szavalta el magasztos pátosszal. – A gyerekek, és a fiatalok automatikusan erre az útra lépnek. Ez hihetetlen kegy, amit Mennyei Atyám a gyermekek iránt mutat. Joshua ezért lesz angyal. Tiszta életet élt, és Istent szolgálta. Isten pedig nem felejtkezik el róla.

- Öhm… persze – motyogta Sam, kissé belezavarodva az információhalmazba. – De pontosan mit is kérnél tőlünk?

- Joshua még nem igazán angyal – fordult ezúttal teljesen mértékben Sam felé Castiel figyelme. Már megfigyeltem, hogy noha Dean iránt viseltetik nagyobb tisztelettel, az öccsével valahogy jobban megérti magát. Nyilván azért, mert az ifjabbik Winchester minden alkalommal igyekezett úgy fogalmazni, hogy a naiv, ártatlan és tapasztalatlan Castiel is képes legyen felfogni minden szavát.  – És mindaddig, míg nekem van némi dolgom, és mindaddig, míg nem tudom a mennyben teljes biztonságba helyezni őt, szeretném, ha itt maradhatna, és vigyáznátok rá.

- Mi van? – érkezett az asztal bal feléről egy valódi, deani felháborodott hörgés. Valahogy sejtettem, hogy az első, aki rá fog mutatni arra, hogy ez hamvába holt ötlet, az az idősebb Winchester lesz. – Most komolyan, Cas, te tényleg erre kérsz minket? Nem elég nekünk a közelgő apokalipszis, dajkálgassunk egy pelyhedző szárnyú kölyköt is? Egyáltalán, mi a francért olyan fontos ő neked, ha nem a fiad?

- Joshua a tanítványom. A mentora vagyok, az útmutatója, vezetője. Így hívjátok ti ezt a kapcsolatot, úgy hiszem – döntötte félre az angyal a fejét. – És más okból kifolyólag is fontos. Joshua fogja átvenni a helyemet az énekkarban.

Erre a mondatra aztán már tényleg egyikünk sem volt felkészülve, ezért nem is tudtuk magunkba fojtani a hirtelen kitörő reakciókat. Én nemes egyszerűséggel gurgulázó vihogással hanyatt vetettem magam az ágyon, Sam lehajolt az asztalra, és köhögésnek igyekezett álcázni a kitörni készülő röhögést. Csodák csodája, egyedül Dean nem tört ki frenetikus kacajban, ehelyett olyan gonoszul mosolyogta el magát, hogy azonnal tudtam, hogy Cast maga Lucifer sem fogja megmenteni attól, hogy minden felbukkanásakor ne legyen kitéve egy valódi, Dean Winchester-féle verbális inkvizíciónak.

Sam volt az első, aki képes volt uralkodni önmagán, és a folyton szétcsúszni igyekvő arcizmain, bár láttam, hogy lelki szemei elől még mindig nem tudta teljes egészében elűzni a hárfát pengető Castiel képét.

- Nos, végeredményben – vont vállat – ha csak néhány napról van szó, akkor…

- Ne kezdd már te is, Sam! – tüzelt Dean tekintete. – Mi van, jutalomra pályázol? Szárnyakat meg hárfát akarsz? Vagy szólóénekes lenni az égi karban? Meg akarod fogni az isten lábát?

- Kiváltság bekerülni azok közé, akik Mennyei Atyánk dicséretét zengik az égben – szólalt meg Cas. – És ami Isten lábát illeti, lehetetlen megfogni, lévén, hogy… - hallgatott el aztán, felfogva Dean „dugulj már el, te kis tollas seggfej” típusú pillantását.

- Fiúk, fiúk, nyugi – elégeltem meg aztán a hirtelen támadt indulatokat. – Nézzétek, bujkálunk az angyalok meg a démonok elől, szóval néhány napig fix, hogy nem hagyjuk el ezt a hotelszobát. Akkor meg miért ne tennénk meg ezt a szívességet? Én vállalom a srácot – tettem hozzá gyorsan. – Ellenvélemény?

Sam csak megrázta a fejét. Dean arcán láttam, hogy neki bőven lenne, de nem hagytam időt rá, hogy megszólaljon.

- Oké Cas. Le van zsírozva – biccentettem a szentem felé, aztán felemeltem a kezem. – Nem, ne menjünk bele, jó? Ez is csak egy szólás.

Castiel néhány másodpercig még némán fürkészett, aztán bólintott. Mire a fiúk mozdulni tudtak volna, már szokása szerint el is tűnt a semmibe.

*****

Két nap. Ennyit telt el azóta, hogy Cas kinevezett bennünket tiszteletbeli szárazdajkákká. Igaz, Joshuával némileg könnyebb dolgunk volt. Nem tudni, miért, de értette Dean vicceit, és akárhányszor beszélgettünk, nem éreztem úgy, hogy egy világra rácsodálkozó két évessel állok szemben.

Most totális csend honolt a motelszobában. Sam úgy döntött, elmegy kiszellőztetni a fejét, Dean pedig kajabeszerzés ürügyén szintén eltűnt valamerre. Noha az ifjú angyalka nem sok vizet zavart, mégis állandóan a társaságunkban volt, így nemes egyszerűséggel nem volt lehetőségünk arra, hogy hódoljunk kedvenc szenvedélyünknek. Én simán elviseltem a dolgot, Deant ezzel ellentétben morcossá és frusztrálttá tette a szex elvonás. Erősen élt bennem a gyanú, hogy ha Cas két nap múlva sem viszi el tőlünk a mentoráltját, Dean nem fog tudni tovább uralkodni magán, és az ifjú Joshua olyat fog látni, amitől azonnal lehervadnak a frissen felragasztott szárnyai.

Kényelmesen elnyúltam az ágyon, és szemem sarkából a másik heverőn horpasztó próbaidős angyalra néztem. Egyre laposabbakat pislogtam, és épp egy jókora ásítás kellős közepén tartottam, mikor felhangzott a már jól ismert suhogás, ami szárnyas barátunk érkeztét vagy távoztát jelezte.

- Cas – motyogtam álmosan, aztán ülésbe tornáztam magam. - Nem érdekel, halálom után a mennybe, vagy a pokolba jutok-e, de remélem lesz ott egy ágy, amin végre kialhatom magam – jegyeztem meg a szememet dörzsölgetve.

- Sajnálom, hogy megzavartalak abban, hogy pihentető élettani állapotba jusson az idegrendszered – mondta Castiel, megspékelve mindezt a már jól bevált ártatlan bárány arckifejezéssel és kiskutya szemekkel, amiknek még a Winchesterek sem tudtak ellenállni soha. Velem együtt. Noha néha legszívesebben szétrúgtam volna a hátsó fertályát, ilyenkor tényleg képtelenség volt haragudni rá.

- Nem számít. Joshua bepótolja az alvást helyettem is – tornáztam ki magam az ágy széléig, és mélázva néztem a békésen pihenő angyalkát. – Fura. Igazából még sosem láttam angyalt aludni.

- Joshua még őrzi magában emberi élete apró részeit – fordította Castiel a fejét tanítványa felé. – Idővel persze el fogja hagyni őket. Tökéletes angyal válik majd belőle.

Vállat vontam. Az információ ezen része nem érdekelt, és nem is tudtam mit kezdeni vele.

- Ülj le – paskoltam meg magam mellett az ágyat. – Kicsit várnod kell Samre és Deanre. Sam sétál, Dean pedig… hát, ő is – vágtam ki végül magam. Nem volt kedvem elárulni, hogy az idősebb Winchester a pokolba kívánja az angyalok egész hadát. Velem az élen, amiért belementem ebbe az egész ötletbe.

- Láttam Deant távozni – szólalt meg Castiel, és olyan félve ereszkedett mellém az ágyra, mintha az démonvérrel lenne borítva. – Nem ismerem az emberi érzéseket, de dühösnek tűnt. Rám mérges?

- Igazából nem – ráztam a fejem. – És nem is haragszik valójában, csak túlságosan feszült. Az apokalipszis, Sam, én, az angyalok, démonok, szóval ez az egész – tettem egy mindent felölelő mozdulatot a kezemmel. – Miből gondolod, hogy veled lenne baja?

- Dean néha feltűnően türelmetlen velem szemben – állapította meg tényszerűen Cas, és mereven nézte maga előtt a levegőt.

Nagyot sóhajtottam, aztán úgy döntöttem, verek némi józan értelmet glóriás barátunk kemény koponyájába.

- Cas, legutóbb akkor rontottál rá Deanre, mikor a vécén ücsörgött. Tudod, az emberek nem szeretik az ilyesmit. Ahogyan azt sem, ha akkor törnek rájuk, mikor… khm… híján vannak a ruhadaraboknak – pirultam kissé el, ahogy eszembe jutott a jelenet, mikor Castiel először megjelent nálam.

- Nem értem, miért zavart téged. Minden ember úgy születik. Láttam már számtalanszor – bólintott Castiel úgy, mintha megfellebbezhetetlen igazságot mondana ki. Ami persze így is volt.

- Igen, ez igaz, de… - keresgéltem a szavakat – az más. Amikor az ember felnő, nem szereti, ha akkor kukkolják, mikor semmit nem visel. Ez felnőtt férfi vagy nő csak akkor szeret meztelenül mutatkozni mások előtt, ha történetesen az a másik ember sem visel ruhát – próbáltam finoman utalni a szeretkezés mechanizmusára.

- Vagyis azt kéred tőlem, hogy ha legközelebb megjelenek előtted, én is legyek meztelen? – fordította felém Castiel a pókerarcát, én pedig legszívesebben a kezeimbe temetve a fejemet felsírtam volna.

- Nem! – tiltakoztam. – Meg ne próbáld! Hagyd meg csak a szárnyas kis barátnőidnek odafenn. Ők biztosan jobban értékelik, mint én – böktem az ég irányába.

- Örülök, hogy nem kérsz tőlem ilyet – válaszolt Castiel, ismét elfordulva tőlem. – Kényelmetlenül érezném magam az emberi öltözet nélkül.

Ezúttal rajtam volt az értetlen pislogás sora. Oké, hogy Castiel más dimenzióból származó lény, de létezik olyan, hogy tényleg ártatlan, mint egy szűzlány?

- Cas, te most azt mondod nekem, hogy te még soha nem voltál meztelen? – vontam össze a szemöldökömet, és tudtam, hogy a kérdésem betalált, mert Cas máskor érzelemmentes arca megrándult. Ettől persze azonnal kibújt belőlem a kisördög, és némán kezdtem élvezni a helyzetet.

- Szóval nem – állapítottam meg kajánul. – Ezek szerint te még soha, egy angyallánnyal sem…? – hagytam a kérdést befejezetlenül, de szárnyas haverom értette, mert lassan a vörös halvány árnyalatába öltözött a feje.

- Mennyei Atyám – vigyorogtam ezúttal már szélesen. Kezdtem érteni, Dean miért élvezi annyira Castiel szétszívatását.

- Mennyei Atyánk nevét soha ne vedd… – kezdett bele Cas, mire megforgattam a szememet.

- Jó felfogtam, bocsánat! – vágtam rá, aztán közelebb araszoltam. – Komolyan, haver, mondd már… még csak egy csók sem? Senkivel?

- Nem – rázta a fejét Castiel. – Semmi olyat nem tettem, amit te és Dean szoktatok paráználkodás közben.

- Paráználkodás? – robbant ki belőlem a nevetés. – Cas, ez nem az. Ez szex. Hívd csak simán a nevén.

- Bűnös dolog – válaszolta Castiel immár visszanyerve a megszokott arcszínét.

- Nem Castiel, nem az. Ha Mennyei Atyánk alkotott minket, akkor ezeket az érzéseket is ő adta belénk, így van? – próbáltam hatni a logikájára, mire elgondolkodva nézett ismét rám. – Na látod. Ha így van, akkor miért lenne bűn? Hidd el, hogy nem az. Sőt, nagyon is élvezetes. Egyszer próbáld ki, angyalka – löktem meg vállammal a vállát évődve.

- Arra akarsz rávenni, hogy valakivel hajtsak végre az ajkainál létrejött szexuális tevékenységet? – pislogott Castiel felém, mire úgy döntöttem, még egy ilyen naiv reakció, és lemarom a saját arcomat.

- Szárazon fogalmazva, igen – tártam aztán szét a karjaimat. Feladtam a meddő próbálkozást, hogy leszoktassam a szentemet arról, hogy ne úgy beszéljen, mint a jogszabályok gyűjteménye. Aztán, még mielőtt bármit is reagálhatott volna, ujjammal az álla alá nyúltam, magam felé fordítottam a fejét, és egy lágy csókot nyomtam az ajkaira. Egy pillanatra egész testében megfeszült a meglepődéstől, de nem tolt el magától, és ezt jó jelnek vettem.

- Tessék – vigyorogtam, mikor elváltam tőle. – Egy dolgot lehúzhatsz a „még nem tettem” listádról – állapítottam aztán meg elégedetten, mire úgy felpattant fel mellőlem, mintha magam lennék Lucifer, és megállt Joshua mellett, megfogva a fiú vállát.

Mielőtt mindketten eltűntek volna, Cas még vetett felém egy pillantást, és azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, egy halvány mosoly látszott a szája sarkában.

A következő pillanatban már újra egyedül voltam, és ismét elnyúltam az ágyon, kezemet a fejem alá téve, hangtalanul nevetgélve magamban.

Te jó ég, megrontottam egy angyalt. Ha másért nem, ezért biztosan a pokolra fogok kerülni. Ugyanakkor valamiért biztosra vettem, hogy Castiel legközelebb újra akkor fog felbukkanni – talán nem véletlenül – mikor magányos, és meztelen leszek.

Sőt… talán az alkalommal nem csak én leszek majd ruha nélkül.

Vége