Sziasztok!

Üdvözlök minden olvasót.
Egy újabb Supnat fanficcel érkeztem, hogy kissé kitöltsem az uborkaszezont. :)
Az új folytatásos történetre még várnotok kell, sajnos nem akar úgy összeállni a sztori, ahogy terveztem. Némi alkotói válságban szenvedek, amit nem lendít elő a munka és magánéletbeli gondok miatti időhiány sem. De ne aggódjatok, fogok jelentkezni az új regénnyel, csak legyetek türelmesek kérlek.
A megértést köszönöm mindenkinek!

A TANÁRNŐ

Óvatosan beevickéltem a fürdőkádba, és megkönnyebbült, jóleső sóhaj hagyta el a számat, mikor magamra nyitottam a zuhany vizét. A vízpermet forrón záporzott rám, kimosva tagjaimból a fáradtságot, a fájdalmakat, feltöltve új energiával. Kár, hogy a sötét gondolatok ellen nem használt. Miért is használt volna, hiszen az előttünk álló jövő sötétnek tűnt, és elkerülhetetlennek. Az apokalipszis nem került tőlünk távolabb, sőt. Minden jel arra mutatott, hogy a pecsétek egymás után törnek fel, mi pedig hárman – négyen, az angyalkánkat is beleszámítva – csak úgy keringünk, mint a kutya, amelyik a farkát üldözi. Lépéshátrányban voltunk, nem is kicsiben. A csoda, az lett volna az egyetlen, ami segíthet rajtunk. Túl baljós volt a világ, túl nagy a teher, és ehhez túl gyengék a mi emberi vállaink. Mégis, soha nem adjuk fel. Jómagam Harvelle vagyok, vadászcsalád sarja. A két Winchesterről már nem is beszélek. Ők lassan legendaszámba mentek már minden létező és szóba jöhető dimenzióban.

A három amigo… így jellemezte Dean mostanában találóan a triónkat. Sam szerint – ha Castiel is felbukkant – olyanok voltunk, mint a négy muskétás. Noha soha nem tettem szóvá, véleményem szerint jobban hasonlítottunk a Csipet csapat karaktereire. A vagány mókus, a kissé béna alteregója, és a csaj. Elmosolyodva testhelyzetet változtattam, és felszisszentem, mikor sikerült fájós bokámra nehezednem, ez pedig azonnal lehervasztotta a halvány vigyort az arcomról. Nem volt elég ugyanis az apokalipszis kísértő és baljós közelsége, a mindennapok szörnyeivel is fel kellett vennünk a versenyt, amik valahogy mostanában egyre aktívabbá váltak. Mintha csak érezték volna, hogy a sötétség órája, és ezzel az ő idejük is közeleg. Az elmúlt két napban vérfarkasokat követtünk, és a sajgó lábam emlékeztetett rá, hogy még messze nem vagyok olyan érett vadász, mint Sam, és Dean. Mindazonáltal örülök, hogy megúsztam a harcot ennyivel, és nem kaptam egy jókora harapást. Meglehetősen szívemre vettem volna, ha pont Winchesterék pumpálják tele a testemet ezüstgolyóval.

Összefogtam a hajamat, hogy a lehetőségekhez mérten ne vizezzem össze, aztán gyorsan befejeztem önmagam lecsutakolását. A forró víz drága kincs volt, gyorsan elfogyott, és Dean piszkosul morcos tudott lenni, ha vadászat után koszosan kellett ágyba másznia. Sam ilyenkor általában hallgatott, de egy-egy pillantással jelezte, hogy ő sem talpig véresen készült az álmok mezejére lépni.

Épp azon mesterkedtem, hogy egy törölközőt ügyeskedjek magam köré, mikor felhangzott az a surrogás, amit most a legkevésbé sem kívántam hallani. Lehunytam a szemeimet, és némán fohászkodtam egyet, hogy könyörgöm, ne most… de persze hiába. Mert amikor újra felnéztem, ki más állt volna előttem, mint Castiel, aki a jelek szerint még mindig nem tanulta meg, hogy mi a jó időzítés, és hogy ne másszon bele az emberek privát szférájába.

- A fenébe is, Cas! – visítottam fel fejhangon, és biztos, ami biztos alapon még egy lepedőt csavartam magam köré. – Ezt nem hiszem el! Mondd, te tényleg ennyire fafejű vagy?  Elmondtam már, hogy ne törj rá az emberre, főképp ne akkor, mikor a vécén ücsörög, vagy híján van a ruhadaraboknak – folytattam a tirádát, és erőteljesen gondolkodtam rajta, hogy a következő percben kap tőlem egy olyan vérbeli csajos hisztit, ami az elkövetkező évezredre is elég lesz neki. Csak akkor tettem le erről a szándékomról, amikor felfedeztem az angyalka arckifejezését.

Soha, álmomban nem gondoltam, hogy tanúja leszek annak a látványnak, mikor szárnyas barátunk elveszíti szokásos pókerarcát és érzelemmentességét. Különös is volt a látvány, mivel Castielt önmagamban automatikusan karót nyeltként aposztrofáltam, a jelenlegi felbukkanása viszont rácáfolt az eddigi viselkedésére. Halálos rémület ült az arcán, olyan ijedtség, ami nyilvánvalóvá tette, hogy nem egy mennyei virágkarneválról lépett le, hogy látogatást tegyen a fürdőszobámban.

- Cas… mi van veled? – tértem vissza a normális emberi hangerőhöz kissé összeráncolt szemöldökkel, és gyanakodva közelebb léptem. – Jól vagy? – puhatolóztam, mire Cas megrázta a fejét, de egyetlen hangot nem ejtett ki a száján. A közeledésemre egy lépés hátrálással reagált, és úgy szorította össze magán a ballonkabátot, hogy a legprofibb szatír is megirigyelte volna.

- Castiel, mi történt? – kezdte az aggodalom és az idegesség a már megszokott görcsbe szorítani a gyomromat. Ha már az angyalkánk is halálra rémül, akkor olyan volumenű információt hozhatott, amitől mi legalábbis egy szívinfarktust fogunk kihordani lábon.

Némi csend következett. Castiel néhányszor kinyitotta a száját, majd becsukta, mintha csak a hangok nem akartak volna feltörni a torkából. Feszülten vártam, hogy végre megnyilvánuljon, és csak a tekintetemmel unszoltam, hogy gyerünk, ne túráztassa feleslegesen az idegeimet. Jobb a híreken túl lenni, még a borzalmas híreken is, mint tipródni a bizonytalanságban.

- Rocky… azt hiszem, meghalok – szólalt meg végre Cas olyan rekedten, mintha ki tudja, mennyi idő múltán most használná először a hangját, és ezen információ hatására ezúttal az én hangom ment el. Tátott szájjal, bambán bámultam a tollas hírnököt, és igyekeztem felfogni a hallottakat. Sam volt az aktakukac a csapatban, és átkoztam a sorsot, amiért ő és Dean jelenleg nincsenek itt. Az ifjabbik Winchester talán azonnal talált volna választ a kérdésre, hogy elhalálozhat-e egy mennyei lény.

- Nem értelek, Cas – ráztam a fejem még mindig dermedten, és jól érezhetően libabőrözni kezdtem.  – Mire alapozod ezt? Történt valami veled?

Nem kaptam választ. Castiel csak értetlenül meredt rám, és felhúzta a vállait. Tanácstalan, haldokló angyal. Remek, ma tényleg semmi más társaságra nem vágytam.

- Talán csak képzelődsz. Úgy értem, nem tűnsz halálos betegnek – szedtem végül össze magam. Kettőnk közül legalább egyikünk tegyen úgy, mintha a határozottság élő szobra lenne, és őrizze meg hidegvérét, már amennyire ezen információ birtokában lehetséges. Kinyitottam a fürdő ajtaját, a szobába kalauzoltam az angyalkánkat, aki még mindig teljes erejével fogta össze magán a kabátot, aztán valahol a szekrény táján újra szembefordultam vele.

- Jól van, Cas. Mondd el, mire alapozod a teóriádat. Talán van itt valami, ami segíthet – pásztáztam végig a tekintetemmel Sam könyveit, bár a puszta mennyiségük is elég volt ahhoz, hogy a sírás kerülgessen. – Az is lehet, hogy tévedsz, nem? – tártam aztán szét a kezeimet. – Ha beszélnél, még lenne is rá esély, hogy tudok segíteni.

- A porhüvelyem haldoklik – válaszolta Castiel mély hangon, még mindig rémült arckifejezéssel. – Mostanában nagyon fura dolgokat művel. Olyan dolgokat, amik megrémítenek.

- Na várjunk – emeltem fel a kezemet. – Nem tudom, meghalhat-e egy porhüvely úgy, hogy egy angyal lakozik benne. Hiszen képes vagy gyógyítani, nemde? Vagy ha Jimmy meg is hal, te életben maradsz, úgy értem, angyalként, ugye? – ráncoltam a szemöldökömet, mert magam is belezavarodtam a dologba. Tényleg, hogyan működik ez az angyaloknál?

- Jimmy porhüvelye immár az enyém – válaszolt Cas. – Az eredeti tulajdonosa már a mennyek szeretetét élvezi, jutalmul eddigi szolgálataiért.

- Vagyis, ha jól értem, immár Jimmy Novak nincs odabenn? – hökkentem meg. Na, ez egy új információ. – Tehát, akkor te már úgymond összeforrtál ezzel a testtel? – esett le végül az egycentes. Na, itt a gáz. Akkor ezek szerint, ha a porhüvely meghal, szárnyas haverunk is feldobja a talpát. Remek kilátások.

Ebben a pillanatban végtelenül megsajnáltam Cast, ahogy ott álldogált tanácstalan rémülettel a szemeiben, és közelebb léptem hozzá. Oké, egyedül vagyunk, de azt hiszem, a Winchesterek mellett eleget láttam és tapasztaltam már ahhoz, hogy a végére járhassak egy problémának.

- Jól van, Castiel – szólaltam meg olyan hangon, ahogy a nővérek nyugtatják a kiszámíthatatlan betegeket, és nem tudtam nem észrevenni, hogy az ujjai szinte görcsbe álltak, úgy szorította össze magán a védjegyének számító ballont. – Megsérültél? – vontam össze a szemöldökömet, mire fejrázás érkezett válaszul.

- Van rajtad ruha, ugye? – hunytam le a szemem egy pillanatra, mert felderengett a múltkori beszélgetésünk egy része, mikor ártatlan arccal – és nyilván ilyen gondolatokkal – megkérdezte, legközelebb meztelenül jelenjen-e meg.

Bólintás. Érdekes, hogy némajátékot játszunk, de ha ő akarja, legyen így.

- Akkor elárulnád, hogy miért gombolkozol így be? Bocsáss meg, de mint egy lovag a páncéljába, vagy egy csiga a házába – fogtam meg a kezeit, és le akartam fejteni a kabátról, mindhiába. Atyaég, ezzel az erővel a kínai nagy falat is ostromolhatnám. A fene gondolta volna, hogy ennyi erő lakozik egy angyalban.

- Castiel, könyörgöm, szólalj már meg – sóhajtottam, és kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Nem tudok segíteni, ha nem vagy hajlandó a kommunikációra. Legalább adj valami támpontot. Vagy várd meg a fiúkat, ha ők jobban megfelelnek társaságnak – tártam szét a kezeimet, mire angyalkánk némi hezitálás után félrebillentette a fejét, és a szokásos „mit sem értek” arckifejezésével bámult rám.

- Mint mondtam, furcsa dolgok történnek a testemmel – szólalt meg végül néhány másodperc szünet után. – Olyan dolgok, amik eddig még soha. És egyre többször történik meg – nézett rám kiskutyaszemekkel, amelyekben mintha az égbolt minden kékje ott világított volna.

- Miféle dolgok? – kérdeztem vissza, aztán végigmértem, tetőtől talpig. Nem láttam rajta semmi érdekeset, azon kívül, hogy a kabátjából szinte falat épített maga köré.

Válasz helyett Castiel – némi hezitálás után - résnyire szétnyitotta a ballont, megfogta a kezem, és a mellkasára húzta, amitől minimum úgy kezdtem érezni magam, mintha álmodnék.  A jó öreg, kiszámítható, és betonba öntött stílusú Cas önként és dalolva engedi, hogy tapizzam? A világ tényleg kezd a feje tetejére állni. Kár, hogy egy angyalra nem lehet mondani, hogy részeg. Ez a magyarázat azonnali megoldás lenne a viselkedésére.

- Érzed ezt? – kérdezte a szentem, és néhány másodperc elteltével, mikor kissé magamhoz tértem a döbbenettől, már nem kellett megkérdeznem, hogy mit. Mert a szíve úgy vert az ujjaim alatt, hogy egy átlagember már alighanem az infarktus küszöbén bokázott volna tőle.

- Ejha – néztem fel meglepetten a világítóan kék szemekbe. – Ez tényleg extra gyors – csóváltam a fejem, és felötlött bennem egy gondolat. Lehet, hogy a néhai Jimmy Novak szívbeteg volt, csak mi éppen nem tudtunk róla?

- Az elmúlt időszakban sokszor előfordul velem – mondta Cas az utánozhatatlanul mély hangján. – Aztán ott van a verejtékezés, ami nagyon kellemetlen emberi tulajdonság. A remegés szintúgy. És itt van még ez is. Fogalmam nincs, ez mi, vagy miért történik velem – nyitotta szét végül magán a kabátot. Tekintetem végigvándorolt a fizimiskáján, sebeket kerestem, vagy bármi mást, ami megmagyarázza a viselkedését, aztán ahogy a nadrágjának dereka alá csúszott a pillantásom, minden megvilágosodott előttem.

Hátráltam egy lépést, lehunytam a szemeimet, és képtelen voltam eldönteni, hogy törjek-e ki frenetikus kacajban, vagy fakadjak-e sírva. Komolyan, lehet olyan, hogy valaki, aki több ezer éve létezik, ennyire ártatlan és naiv legyen?

- Cas… - sóhajtottam nagyot, mintha csak az égiekhez fohászkodnék türelemért, aztán kinyitottam a szemem, igyekezve elkerülni pillantásommal az egyértelmű domborodást a nadrágjában. – Ez most komoly? Tényleg, véresen komoly? Neked valóban nincs fogalmad róla, hogy mi folyik?

Halálos csend volt a válasz, csak a megszokott „angyal vagyok és nem értem, miről beszélsz” arckifejezést kaptam válaszul.

Lerogytam az ágy szélére, aztán a megadás néma pózában felemeltem a kezeimet.

- Nem fogsz meghalni, Castiel – nyugtattam meg a feszült angyalt. – Amik veled történnek, azok nem halálos dolgok. Kivéve persze azt a részét, amiért most legszívesebben magam nyírnálak ki, egyrészt mert az elmúlt öt percben engem is halálra rémítettél, másrészt azért, mert ilyen helyzetbe hoztál.

- Milyen helyzetbe? – kérdezett vissza szárnyas barátom még mindig olyan ártatlanul és mit sem értve, mint egy két éves óvodás, ezzel viszont sikerült elérnie, hogy zavarba jöjjek.

- Nos, hát… - hebegtem kínban – talán jobb lenne, ha visszajönnél, amikor a fiúk hazaérnek. Úgy értem, a férfiak egymás között mégis jobban meg tudják beszélni az… az ilyesmit.

- Nem tudom, mit értesz ilyesmi alatt, de nem szívesen beszélek Deannal. Nem értem az emberi dolgokat, ő pedig szeret ilyenkor gúnyolódni rajtam – válaszolta Cas. – Inkább tőled várok információt.

- Öhm… oké – adtam meg magam. Noha a hátam közepére kívántam a szituációt, valahogy sajnáltam az angyalkát, ahogy még mindig teljes értetlenséggel álldogált a szoba közepén, ráadásul halálosan begerjedve. Ez utóbbi tényről pedig még csak halványlila fogalma sem volt.

Néhány másodpercig elidőzött a pillantásom Sam laptopján, mert erősen hajlottam a felé a megoldás felé, hogy leültessem Cast valami szaftos pornó elé, aztán elvetettem az ötletet. A valóságban nem épp úgy zajlanak a dolgok, ahogy ezeken a filmeken, és nem akartam, ha a szentem ilyen képkockákból tanulná el a szerelem művészetét. Pláne úgy, hogy a nők ezeken a filmeken általában a használati tárgy kategóriájába vannak sorolva.

- Hát jó – határoztam el magam egy amolyan egy életem-egy halálom sóhajjal, aztán feltápászkodtam, és odaálltam Castiel elé. Igen régen voltam már iskolás, de igyekeztem a felvilágosító órákon hallottakat most kb. ugyanúgy visszaadni neki, az ő mérhetetlenül naiv énjéhez igazítva a lényeget. Azt mégsem mondhattam neki, hogy „haver, keress egy kupit, vagy nyúlj magadhoz”. Nem hiszem, sok sokan lendített volna előre a helyzeten a szókimondás és nyersesség.

- Előrebocsátom, ez puszta feltételezés, de úgy hiszem, azzal, hogy összeforrtál örökre Jimmy Novak testével, előtörnek azok a dolgok, amik felett eddig angyalként uralmad volt. Gondolok itt a porhüvely emberi mivoltából fakadó megnyilvánulásokra – köszörülgettem a torkomat. – Cas, amit te most érzel, azt úgy hívják, hogy vágy. Ezt érzik az emberek akkor, amikor megkívánnak egy másik nemű emberi lényt. Vagy épp hasonló neműt, kinek hogy – vontam vállat. – Remélem, az előbbi kategóriába tartozol, vagyis, nincs bajom a másik alternatívával sem, csak éppen… - zavarodtam aztán bele a mondatokba. Oké, egyelőre maradjunk a sima nemi kapcsolatnál. Még így sincs fogalma róla, miről is beszélek, talán nem kellene a különféle opciókkal sokkolnom őt.

- Amikor egy férfi és egy nő megkívánják egymást, ugyanez játszódik le a testükben – magyaráztam aztán a dolgot kedvesen és türelmesen. – A légzés hevesebbé válik, akárcsak a szívdobogás. A pupillák kitágulnak, a bőr verejtékezni kezd. A test remeg, néha úgy érzed, alig tudsz megállni a lábadon, és belehalsz az érzésbe. És ez itt – böktem a nadrágja dereka alá – a férfiak vágyának legbeszédesebb jele. Eddig nagyjából érted?

Oldalra döntött fej, erőteljesen koncentráló pillantás, aztán egy bólintás. Remek. Máris előrébb tartok vele, mint Deannel. Neki a gerjedelem minden alkalommal úgy elveszi az eszét, hogy az agyába már nem sok vér jut a gondolkodáshoz.

- Szóval, ilyenkor három dolgot tehetsz, Cas – vettem fel újra a fonalat. – Vagy megvárod, míg elmúlik, legalábbis időlegesen. Mert ha nem engedsz a vágyaknak, újra és újra vissza fog térni. Ha engedsz, akkor is, bár akkor ritkábban. Hidd el, egy idő után meglehetősen frusztrálttá tud tenni mindenkit a szex elvonókúra, szóval ezt az opciót nem ajánlom. A másik verzió, hogy szerzel magadnak egy nőt. Bár ebben a tekintetbe, ahogy hallottam, még van mit tanulnod – jutott eszembe a perc, mikor Dean megosztotta velem, hogyan futott zátonyra a terve, hogy az angyalkánk megtapasztalja egy kupiban az élet naposabb oldalát. – A harmadik lehetőséged, hogy segítesz önmagadon. Ehhez szükség van bizonyos mértékű ellazultságra, meg tömérdek fantáziára. Na, azt hiszem, ez az, amit egyelőre toljunk félre – tettem hozzá gyorsan. Tény és való, hogy egy téglafal is nagyobb joggal pályázhatott az ellazult címre, mint Castiel.

- Tehát, marad a kettes verzió. Keresünk neked egy nőt – vontam fel a szemöldökömet, amolyan „van más ötleted?” jellegű nézéssel.

- Arra gondolsz, hogy kerüljek idegen nőnemű lényekkel intim közelségbe? – jött meg végre szárnyas haverom hangja, mire magamban kissé felujjongtam. Legalább az értelmi képességeivel nincs gond a szentemnek. Persze, nem örülhettem túl sokáig. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Tudom, hogy Dean elmesélte neked a balul elsült tervét, amibe nem is olyan rég belerángatott – folytatta Cas. – Nem szeretnék újra kellemetlen helyzetbe kerülni egy bűnös életű hölggyel.

Puff neki. Ennyit a kompromisszumokról, miszerint én segítek, ő meg azt teszi, amit mondok. Most mégis, mi a francot csináljak? Kötözzem le, hívjak egy ribit, és formálisan erőszakoltassam meg vele? Egy életre lerohadna minden vágya szegénykémnek.

- Oké, nincs idegen nő – vontam vállat, aztán kiszaladt a számon egy olyan kérdés, amit néhány perccel ezelőtt még nem tartottam volna elképzelhetőnek . – És mi a helyzet velem?

Cas meg sem rezzent, a szokásos „válltól-seggig karót nyeltem” fizimiskájával bámult rám. Vagy azért, mert számított a lehetőségre, vagy mert túlságosan is ledöbbentettem ahhoz, hogy reagáljon. Mert az tény, hogy saját magamat sikerült lesokkolnom… legalábbis egy pillanatig. Alighanem kárhozat vár rám, ha meghalok, mert a kisördög máris ott motoszkált a koponyám belső oldalán, azt suttogva a fülembe, hogy ugyan már, mi rossz történhet? Nem akarom megenni, csak szerezni neki néhány kellemes percet, ahogy magamnak is. Nem fog belehalni sem ő, sem én. Na persze, egy határon semmiképp nem lépnék át… de legalább valami ízelítőt adhatnék neki a jóból.

- A múltkor megcsókoltalak – mondtam, és éreztem, hogy kissé elvörösödöm. Hiába messze nem voltam már olyan ártatlan és tapasztalatlan, mint Castiel, de azért az ember életében nem minden nap adódik lehetőség egy angyal megrontására. – Az hogy tetszett?

A szentem pislogott néhányat, aztán kissé félrebillentette a fejét. Nem tudom, ösztönösen csinálta-e, vagy tudatosan, de általában ez volt az a pillanat, amikor senki nem bírt ellenállni neki.

- Igen – szólalt aztán meg mély hangon. – Sosem csináltam még előtte ilyet, de tetszett. És szép emlék.

- Pedig az nem is volt igazi csók – keltem fel az ágyról, és lassan közeledni kezdtem Cas felé. Nem akartam hirtelen rávetni magam, mert alighanem pánikrohamot kapott volna, és amúgy is, szerettem volna neki közben elmagyarázni a testiség mechanizmusának miértjét és hogyanját egyszerre.

- Az igazi csók annál hevesebb, és intenzívebb – motyogtam, és megálltam úgy, hogy a testünk némileg összeért. – Meg tudom mutatni, hogy milyen is tud lenni valójában… ha akarod.

Félrebillentett fej, fürkésző pillantás, mintha csak azt mérte volna fel, mennyire gondoltam komolyan ezt az egészet.

- Szeretném – válaszolta végül, aztán összeráncolta a szemöldökét. – De Dean haragudni fog érte.

Kissé felnevettem, és megráztam a fejem, aztán fél karommal átfogtam a nyakát, mire jól hallhatóan akkorát nyelt, hogy alighanem a menny és a pokol legeldugottabb zugaiban is hallani lehetett.

- Nem, Castiel, nem fog. Higgy nekem. Nem vagyunk házasok Deannel, sőt, még szerelmesek sem. Haverok vagyunk, akik néha levezetik egymással a felgyülemlett feszültséget. Szóval, nem lesz féltékenységi dráma, ígérem – csúsztattam a kezem finoman Cas tarkójára, és közelebb húztam magamhoz a fejét.

- Bízz bennem, angyalka – suttogtam, aztán a következő pillanatban az ajkára tapadtam, bár nem pont úgy, ahogy pár nappal ezelőtt. Az a csók egy futó másodpercig tartott, most viszont… Erősebben nyomtam ajkam az övének, aztán kihasználtam a pillanatot, mikor egy halk sóhajra nyílt a szája. Nyelvemmel benyomultam, és végigsimogattam az ő nyelvét, aztán mikor kifogytam a levegőből, elszakadtam tőle.

- Nos, eddig hogy tetszett? – kérdeztem kissé rekedten, de nem kellett megvárnom a választ ahhoz, hogy lássam, hatással voltam rá. Kipirult arc, kistányér méretűre tágult pupillák, a légzése pedig már olyan heves volt, mint egy maratoni futónak. Elmosolyogtam magam, aztán megnyaltam kihívóan a szám szélét.

- Első lecke kipipálva. Most jön a második. Ne csak állj tétlenül, mint egy faszent. Ha jó volt, amit csináltam veled, próbáld viszonozni – mormoltam, aztán elkerekedtek a szemeim a meglepetéstől. Ugyanis alig fejeztem be a mondatot, Cas a derekamra csúsztatta a kezét, magához rántott, mint a mágnes a vasat, és mire kettőt pislogtam volna, immár ő volt az, aki felkutatta a szám belsejét. Késlekedés nélkül viszonoztam a csókját, és nem tudtam eldönteni, vajon miért nyögök fel közben. Azért vajon, mert meglepett az akciójával, vagy azért, mert – a fenébe is – de kezdett hatással lenni rám?

- Wow – motyogtam halkan, mikor a levegőből kifogyva elváltunk egymástól, aztán kissé összezavarodva bámultam rá. Nem tudom, angyal mivoltából fakadóan volt-e ilyen tanulékony, esetleg a néhai Jimmy Novak porhüvelye emlékezett házasélete intim perceire, de tény, hogy immár nem csak Cas vette a kelleténél hevesebben a levegőt.

- Amit most csináltam – jött meg Castiel hangja olyan rekedten, hogy ha nem látom, hogy mozog a szája, senki nem győzött volna meg róla, hogy tényleg ő beszél – az jó volt?

- Tökéletes volt, angyalka – suttogtam vigyorogva, mire a szentem is eleresztett egy mosolyt. Ejha! Azt hiszem, ez bele fog kerülni a bibliai Legújabb Szövetségbe is, a „karót nyelt angyal mosolya” című fejezetbe.

Akkor hát lépjünk tovább, mert úgy tűnik, az alapfokú ismeretekből máris megkapta nálam a kitűnő osztályzatot. Újra odahajoltam hozzá, de ezúttal csak futólag érintettem meg az ajkait, majd csókjaimmal lassan tovább vándoroltam, végig a nyakán, hogy a legvégén eljussak a füléig, és mikor finoman beleharaptam a fülcimpájába, érezhetően végigremegett a teste, a torkából pedig olyan hang tört elő, ami maga volt a fülledt erotika. Két kezemmel közben végre le tudtam róla bontani a ballonkabátot, meg a zakóját, és így, egy szál ing-nyakkendő kombóban valahogy izgatóbbnak tűnt bárki másnál.  Persze, az is lehet, hogy csak a helyzet volt az, miszerint az elkövetkezendő fél órában el fogom venni egy angyal szüzességét. Ha valaha elpatkolok, a pokol minden büntetése kevés lesz nekem.

Egy apró sóhajjal megráztam a fejem. A francba is, ha elkárhozom, hát állok elébe! De addig ki akarom élvezni ezeket a pillanatokat, mert az angyalkám ártatlansága, és minden mozdulata rám is hatással van. Nem is kicsit méghozzá!

Megfogtam a nyakkendőjét, és csábos mosollyal hátrálni kezdtem az ágy felé, így kényszerítve őt, hogy kövessen. Bár azt hiszem, jött volna magától is, olyan engedelmesen, mint egy kiskutya. Sőt, nem tartom kizártnak, hogy valamelyik felhőről lóbálva a lábát már látott testi kapcsolatot emberek között, mert viszonylag profi mozdulattal nyomott engem az ágyra, és simult hozzám fektemben.

Kapkodva megszabadítottam a nyakkendőjétől, de többre már nem volt esélyem. Rám nézett, kissé furcsállva, mintha csak azt mondta volna, hogy semmi szükség az emberi lassúságra. A következő pillanatban ugyanis már teljesen meztelenül hevert mellettem – félig rajtam – én pedig ez alkalommal tényleg ledöbbentem, és úgy bámultam rá, mint az a bizonyos borjú az új kapura. Oké, időt kérek!

- Most mit csináljak? – kérdezte aztán a szentem olyan ártatlanul, hogy ettől a három szótól azonnal úgy éreztem, visszakerült a gyeplő a kezembe. Nos, Castiel drágám, van még mit tanulnod, azt hiszem.

- Semmit a világon. Legalábbis egyelőre – fordítottam a helyzeten, mellkasára tett kézzel hanyatt döntve őt az ágyon, így immár én kerültem felülre. Egy rántással letéptem magamról a lepedőt, mire Cas mohó szemmel itta a látványt.

- Tetszik, amit látsz, Castiel? – kérdeztem ingerlően, aztán ráhajoltam, és egy apró csókot nyomtam a kulcscsontjára, amitől halkan felnyögött, majd bólintott egyet. Magamban egyre inkább élveztem a helyzetet, amit azzal mutattam ki, hogy kapott egy újabb apró csókot. Újabb csók, újabb nyögés, és remegés.  Én pedig azt hiszem, a saját tervem dugába dőltem, ugyanis, irgalmas isten, kezdtem én is totálisan beindulni, amiben nyilván erőteljesen szerepet játszott az is, hogy éreztem magam alatt a kőkemény merevségét.  A rohadt életbe, én ezt nagyon akarom! És vajon ő? Remélem nem pánikol be az utolsó pillanatban, és nem gondolja meg magát.

Éreztem, hogy minden egyes érintésembe, minden csókomba belereszketett, néha felsóhajtott, máskor egy halk nyögéssel jutalmazott, ahogy ajkammal végigjártam a vállait, a mellkasát, és a hasát. Zihált, a homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöztek, ahogy totálisan feloldódott a vágyakozásban. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire erotikus látvány tud lenni a tapasztalatlan angyalka, ahogy teljesen átadva magát nekem engedi, hogy elinduljak vele a pár másodperces mámor felé vezető úton.

Ezúttal visszafelé, a hasától a nyakáig tettem meg az utat számmal, minden négyzetcentit végigcsókolva a testén, és mikor az arcához értem, és a szemébe néztem, olyan tüzet láttam a pillantásában, hogy erőnek erejével kellett magam visszafognom, hogy ne másszak rá, és ne adjam meg azonnal mindkettőnknek, amire vágyunk. Nem, csak lassan a testtel! Szépen, finoman és ráérősen. Hagy érezzen rá a dolgok minden egyes ízére, minden másodpercére!

Újabb csók következett, heves és mély, és ezúttal ő maga kezdeményezett. Szomjasan szívta a számat, és csak akkor engedett el, és hördült fel halkan, mikor kezembe vettem az izgalmát, és néhányszor gyengéden végigsimítottam rajta. A fejét hátravetette a párnába, és olyan hang szakadt ki belőle, amitől azt hittem, azonnal elmegyek, anélkül, hogy egy ujjal is hozzám ért volna.

A bőröm már legalább ugyanolyan tűzforró volt, mint az övé, kezdett teljesen szétesni alattam minden porcikájában. Tátott szájjal kapkodott levegő után, és mikor – kissé kegyetlenül – néhány mozdulat után leálltam, ő maga kezdte el mozgatni a csípőjét, hogy minden előrenyomulással a markomba lökje magát. Egészen addig, míg el nem engedtem, mire csalódott, szemrehányó pislogással bámult rám.

- Csak nyugalom, Cas – vigyorogtam rá. – Neked ez az első, és nem akarom, hogy gyorsabb légy a kelleténél. Nem szeretnék hoppon maradni.

Ismét egy igazi, valódi Castieles pillantást kaptam válaszul. Összevont szemöldök, furcsálló pillantás, ami így, teljesen felajzott állapotában még dögösebb volt, mint eddig.

- Nem maradsz kielégítetlenül – válaszolta aztán, bár szemmel láthatóan nagy koncentrációjába került, hogy képes legyen a szavakat értelmes mondattá fűzni. – Láttam, ahogy Dean egyszer így járt, és másképpen segített rajtad. Még ha tapasztalatom nincs is, az elméleti tudásnak némileg birtokában vagyok.

Felhorkantam, először a szavai miatt. Hiába, ez tényleg a jó öreg Castiel, aki még az ágyban, felizgulva és meztelenül is képes a szabatos és szabályos fogalmazásra, aztán mikor ténylegesen felfogtam a szavai értelmét, totális döbbenettel meredtem rá.

- Na várjunk csak – hebegtem. – Ha te erről tudsz, akkor… Cas, ezt nem hiszem el! Te itt voltál, és tényleg kukkoltál, miközben Dean meg én…? – emelkedtem fel róla, de a következő pillanatban a hátamra szorította a kezét, és finoman, de határozottan visszahúzott a mellkasára.

- Nem – válaszolta határozottan. – Nem tettem ilyet. Csupán rosszkor állítottam be, úgy hiszem, és volt elég időm, hogy lássak néhány dolgot. Nem volt benne szándékoltság, ha úgy hiszed – folytatta, és meg sem tudtam szólalni a kisebb sokktól, ami ért, még akkor sem, mikor ismét testhelyzetet váltottunk, és újra én kerültem alulra.

- Ugyanakkor épp elég ideig voltam itt ahhoz, hogy lássak néhány dolgot – tette hozzá Castiel, én pedig lehunytam a szemem, mert végre leesett az egycentes.

Szóval én marha, hát szépen lépre mentem. Ha ez a perverz kis szárnyas tényleg kukkolt, pontosan látta, mi történik, és hogyan. Sőt, nyilván tisztában volt azzal is, hogy miféle folyamat zajlik a testében, csak épp eljött a pillanat, mikor szerette volna kipróbálni élőben is a látottakat. És tökéletesen tudta azt is, hogy nem leszek képes ellenállni a tanácstalan megjelenésű fizimiskájának, és a kiskutya tekintetének. A kis szemét… a pimasz, számító kis dög! A rossz, romlott kis angyalka… hát szépen bepalizott, az tény.

Vettem egy nagy levegőt, hogy leordítsam a fejét, aztán – a saját magam számára is meglepve – kitört belőlem a nevetés. Te jó ég, ezt nevezem rafinált szárnyasnak! Úgy csinál, mint aki kettőig sem tud számolni, és tessék… egy perverz kukkoló… egy teljesen felajzott kukkoló, legalábbis jelenleg. Bár megértem az indokait. Neki – legalábbis élesben – ez az első. És nekem is, hogy megtapasztaljam, mire képes egy angyal.

- Az általad kiadott hangokból kiindulva úgy érzem, nem neheztelsz rám – szólalt meg újra Cas, és mikor végigsimított meztelen mellemen, én voltam a soros, hogy feltörjön belőlem egy sóhaj. – Ha mégis, kiengesztelésképpen megmutatom, mit tanultam a látottakból. Feltéve, ha szeretnéd – tette hozzá, felvont szemöldökkel várva a választ, én pedig mit tudtam volna ugyan reagálni? Magamhoz húztam egy szenvedélyes, igenlő csókra, aztán már nem volt más dolgom, csak ugyanolyan nyöszörögve és sóhajtozva élvezni a tevékenységét, ahogy nemrég ő is tette.

Remélem, a fiúk még néhány óráig nem érnek haza a vadászatból, mert ezért a kis trükkért a végelgyengülés határáig akarok sodródni Castiellel. Mert ami azt illeti… magasságos ég… kimondottan jól csinálja! És van is miért kiengesztelnie… még akkor is, ha abszolút nem haragszom rá.

De istenem… az ég legkékebb szemű angyalára tudna bárki is?

Vége