Segítő kezek

4. fejezet

Figyeltem a saját lépteim kopogó zaját, és megborzongtam a kísértetiességétől. Most, közeledve az éjfélhez teljesen elhagyottá vált a stúdió, egy-egy ember jött be, és ők is csak biztonsági őrök voltak, akik ellenőrizték, én magam is jogosan tartózkodom-e itt.

Csendesen rakodtam, ürítettem ki a szemeteseket, és készültem fel a másnapra. A színészek, stábtagok öltözöjében sok munkám nem volt. A többség rendet tett maga után, egyedül Paul szobája nézett ki állandóan úgy, mintha forgószél söpört volna rajta végig. Mindent rendbe tettem, és közben óhatatlanul is eszembe jutott, hány lány irígyelne most engem csak azért a puszta tényért, hogy a kezemben tarthatok egy olyan ruhadarabot, amiben egy sztár izzadt egész nap, a forgatáson.

Odakinn, a szobáknak berendezett helyszínen, és a büfénél már nagyobb volt a zűrzavar. A kisebb városnyi ember igyekezett ugyan nem nagy kuplerájt hagyni maga után, a szeméthalmot látva mégis az volt az érzésem, mintha soha véget nem érő munkába kezdenék, ennek ellenére nagy lendülettel, alig néhány órán belül elkészültem, de ekkor már a lábaim is remegtek a fáradtságtól.

Körülnéztem, remélve, hogy végeztem, de Damon Salvatore „szobájában” láttam még néhány papírfecnit a földön, hát beléptem, összeszedtem mindet, aztán egy jókora sóhajjal az ágyra ültem.

Fáradt voltam, túlságosan fáradt, és valahogy olyan hirtelen csöppentem ennek az egésznek a közepébe. Már elképzeltem, hogy egy kis rádióstúdióban fogok dolgozni, ahol családias a légkör, és nem lóg ki a belem minden egyes nap végén. Persze tudtam, hogy nem válogathatok, ha nem akarom, hogy rövidesen a parkban kelljen éjszakára lehajtanom a fejem, de ekkora strapára magam sem számítottam. Nem féltem a munkától, nem tartottam tőle soha életemben, de most úgy éreztem, nemhogy a hetedik, de a nyolcadik réteg bőrt húzom már le magamról, és hozzákezdek saját húsom lefaragásához a csontjaimról.

Hátranéztem vállam fölött, a Damonnak berendezett jókora ágyra, és ellenállhatatlan kényszer fogott el, hogy a párnák és takarók közé huppanjak. Nem a tény vonzott, hogy ki feküdt bennem előtte – sőt, a hátamon szaladgált a hideg ebbe belegondolva – de maga az ágy, és a pihenés ténye úgy húzott, mint mágnes a vasat.

- Nem fekszem sokáig – motyogtam felettem a stúdiólámpáknak – csak egy kicsit pihenek. Olyan fáradt vagyok… - nyöszörögtem már csukott szemekkel.

*****

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el. Egy apró, de jól kivehető koppanásra nyitottam fel a szemem, és azonnal rájöttem, hogy elaludtam, de alaposan. Ahol én feküdtem, félhomály volt, a menekülőajtók macskaszemfénye csak szűrten hatolt el idáig. Meg sem mertem moccanni, de a kísérteties koppanások tovább folytatódtak, és már világosan, kivehetően léptek zajává álltak össze.

A lépések nemcsak gyorsultak, hanem már közeledtek is, én pedig összevissza kalapáló szívvel húztam magamon egyre feljebb a takarót, hogy már a fejem búbját is betakartam vele, és átkoztam magam, amiért háttal fekszem az „ajtónak”. Lelki szemeim előtt már minden horrorfilmben látott alak megjelent, hogy a kezét kinyújtva megragadjon, és elvegye a meglehetősen rövid, és rögös életemet…

Az ágy másik vége hirtelen megroppant, a matrac lejteni kezdett, ahogy valaki ránehezedett, én pedig hatalmasra gúvadt szemekkel meredtem a takaró sötétségébe, egészen addig, míg meg nem éreztem magam alatt két tapogatózó kezet.

Elszabadult bennem a rémület és halálfélelem, felhúzható játékként kiugrottam a takaró alól, és egy torkomat is szétrepesztő visítás tört elő belőlem, egészen addig, amíg az én sikításomhoz csatlakozott egy meglepett, és szintén rémült ordítás.

Tenyeremet a számra kaptam, és ekkor már képes voltam arra is, hogy résnyire kinyissam a szemem. Nem vájtak belém karmok, nem harapták zombik a húsomat, ehelyett Ian Somerhalder halálra vált ábrázatát láttam magam előtt.

- Te jó ég! – tette kezét a mellkasára, ahol őrült ritmusban dobogott a szíve. – A frászt hoztad rám!

- Méghogy én…..? – nyögtem már ekkor némileg megkönnyebbülten, bár ami azt illeti, egy falka kísértetet is szívesebben láttam volna talán, mint a meghökkentően kék szemeket. – Nem én juttattam el a másikat a teljes szívinfarktusig – tettem még hozzá, és ingatag lábakkal újra az ágy szélére rogytam.

- Nem számítottam rád – mormogta, és ő maga az ágy másik végére huppant, és csak most kezdett az arca zöldből visszaváltani egészségesbe. – Csak a iPod-om keresem. Valahol elhagytam a forgatás közepette… - nézelődött szerteszét, majd visszakapta rám a tekintetét. – Egyáltalán… TE mit keresel itt még ilyenkor is? – tárta szét a karjait csodálkozva

- Dolgozom – válaszoltam fogaim között szűrve a szót.

- Igen, látom - bólintott, aztán elvigyorogta magát. – Nem bírod a strapát? Kidőltél? Talán nem neked való munka ez… sirályos kislány – rázta a fejét.

- Kidőltem, mert két napja szinte semmit nem aludtam – válaszoltam feltápászkodva. – Az időm legnagyobb részét itt töltöm, a maradékban pedig állatokat mentek, és Bobnak segítek. Az alvás háttérbe szorul. De – vetettem rá lesújtó pillantást – most sem okoztál csalódást, vagy meglepetést. Épp eléggé kinyilvánítottad a múltkor a véleményedet a csórókról – emeltem fel a megtömött szemeteszsákot, és kifelé indultam, de utamba állt.

- Várj – állított meg. – Részleteznéd ezt?

- Mit részletezzek rajta? – néztem a szemébe. – Nem viselkedtél szépen ma reggel velem. És a barátnőd sem – fűztem még hozzá.

Egy darabig csak állt, némán fürkészve a tekintetemet, aztán felsóhajtott.

- Megbántottalak? – mintha némi sajnálkozást láttam volna az ábrázatán. – Ne haragudj. Nem volt szándékos. Én… nem tudom mi ütött belém.

- Nem számít – válaszoltam, és kifelé indultam, de léptei hangjából arra következtettem, hogy nem hagyja magát lerázni. – Megértem, hogy neked többet adott az élet, mint amiről mások akár csak álmodhatnának. Ostobaság lenne ezért téged okolni, vagy a sorsot, vagy bármi mást. Elhiszem, hogy nem tudod megérteni a filléres gondokkal küzdők mindennapjait, de azt elvárom, hogy ne fölényeskedj emiatt – osztottam ki meglepően higgadtan, és leparkoltam a büfénél.

- Kávét is főznöm kell – sóhajtottam, de kivett a kezemből minden hozzávalót.

- Ülj csak le szépen. Vagy akár feküdj vissza, ha jól esik. Majd én megcsinálom helyetted.

A szám is tátva maradt egy percre, aztán arra a következtetésre jutottam, hogy alighanem alszom még, és álmodom.

- Hahó, Ian hívja a Földet – húzta el a kezét előttem mosolyogva, hogy felriadjak a mélázásból.

- Mondd, miért csinálod ezt? – fontam össze magam előtt a kezem, leültem egy székre és felhúztam a lábaimat. – A parton, azzal a sirályfiókával a kezedben, olyan kedves voltál. Aztán reggel bunkó módon viselkedtél, ráadásul úgy, hogy mások is hallják. Most pedig… hajlandó vagy még dolgozni is helyettem.

- Meglep, hogy tudok normális is lenni? – dörmögte, és bekapcsolta a kávéfőzőt.

- Csak azon gondolkodom, melyik az igazi Somerhalder – lőttem vissza a labdát.

Egy darabig úgy maradt, háttal nekem, aztán odasétált mellém, leült egy másik székre, és a szemembe nézett.

- Mind én vagyok – bökött a mellkasa irányába. – Nézd, tényleg sajnálom, hogy reggel olyan voltam. Volt… khm… némi problémám – vakarta meg fekete üstökét. – De alapból kenyérre kenhető vagyok. Bob biztos mesélt már rólam – vigyorogta el magát.

- Nem mesélt, mert nem kérdeztem – billentettem a fejem oldalra negédes mosollyal. – Nem érdekelnek a dolgaid, csak az, hogy ember módjára bánj velem. Nem kérek tőled autogrammot, nem lopom el az izzadt pólóidat, nem rogyok a lábad elé sikítva, ha meglátlak – szögeztem le.

- Csak az ágyamba fekszel bele. Nem sok lány mondhatja el – eresztett el egy vigyort ismét, mire érezhetően izzani kezdett a tekintetem.

- Ne tüzelj – emelte fel a kezét a megadás pózában. – Olyan vagy, mint egy kis vadmacska – nézett végig rajtam tüzetesen. – Egyszer meg lehet simogatni, és dorombolsz, aztán a másodperc tört része alatt kimereszted a karmaidat, és fújtatsz. És még TE nem tudod eldönteni, hogy ÉN milyen vagyok… - csóválta a fejét.

- Muszáj megtanulnod, akkor, amikor…. – haraptam el a mondat végét, és zavartan piszkálni kezdtem egyik körmömmel a másikat.

- Amikor? – kérdezett vissza, és térdemre tette a kezét. – Figyelj, ráérek. És érdeklődve hallgatlak. Ha mondani akarsz valamit… csak tudd, hogy bízhatsz bennem.

Vége

Folyt. köv