Aki bújt, aki nem 12. fejezet

- Ugye viccel? – kérdezte Bill kimeresztett szemekkel, én belekortyolt az üdítőbe, amit behozatott időközben. – Ennél nagyobb őrültséget mostanában nem hallottam.

Ian – aki az elmúlt néhány percben megállás nélkül beszélt – sóhajtva hátravetette magát a kanapén.

- Momentán sok választása nincs – vont vállat. – Vagy bízik bennünk annyira, hogy rábólint a dologra, vagy mind bajban leszünk. Maga anyagilag, mi meg… majd a bíróságon, vádlottak gyanánt – morogta.

- De akkor is… - ingatta a fejét Bill. – Miért nem bízzuk ezt a rendőrségre?

- Mert arra már a tettesünk is felfigyelne – magyarázta Ian türelmesen. – Egy rendőrnél sokkal nagyobb a lebukás veszélye. Mi ketten viszont, olyanok leszünk, mint az árnyék.

- Nem tudom, nem tudom… - sóhajtozott Bill. – Ezt még nagyon át kell gondolnom. És ha bajuk esik?

- Szerintem Ian-nek igaza van – szóltam bele a véleménycserébe. – És mi mindketten önként vállaljuk a veszélyt. Bár szerintem minimális kockázattal járna csak a dolog.

- Oké, tegyük fel, hogy rábólintok. Hogy akarják csinálni? – szorította a fejére Bill a hideg üdítővel teli poharat, mintha ezzel próbálta volna megakadályozni, hogy széthulljon a koponyája.

- Szerintem elég egyszerű – vont vállat Ian. – Elég két ember. Egy férfi, és egy nő. Biztos vannak ismerősei. Csempéssze be őket ide. Maradjon benn Ön is. Aztán, abban az időben, mikor mi távoznánk, ajánlja fel, hogy hazavisz minket. Csinálunk egy apró áramszünetet. Csak annyi ideig fog tartani, amíg magával viszi a minket alakító párost, és beszáll velük a kocsiba. Ha a tettes itt lapul, csak azt fogja látni, hogy Ön, és egy férfi meg egy nő távoznak. Nem fog rájönni, hogy azok nem mi vagyunk. Azt a sötétben már nem tudja majd kivenni. És ha próbálkozni mer, akkor… mi itt leszünk, és elkapjuk.

- És ha fegyver van nála? – vetette közbe Bill.

- Ha fegyver lenne, nem vacakolna mérgezett étellel – mondtam ki a véleményemet. – Ebben az esetben lelövöldözné az állatokat.

- Rizikós terv – morgott Bill. – De… talán beleegyezem. Egy feltétellel. Adják írásba, hogy önként vállalják a veszélyt, vagy az esetleges sérülést. Nem akarom tartani a hátam maguk miatt. És a kórházi számlájukat sem fizetni.

- Ahhoz képest, hogy megpróbáljuk kirángatni a bajból, lehetne kedvesebb is – vigyorgott Ian. – Legalább azt ígérje meg, hogy ha bajunk esik, virágot hoz a kórházba!

- Ez nem olyan vicces – mondta Bill határozottan. – És nem csak engem rángatnak ki a bajból, hanem magukat is. Ha megvan az igazi tettes, maguk tisztázódnak.

Hallgatott egy percig, majd aprót csapott az asztalra.

- Hát jó, legyen. Benne vagyok, bár azt még most is fenntartom, hogy őrültség. De ha a saját bőrük rovására akarnak őrültek lenni, legyen. De szeretnék itt maradni magukkal.

- Akkor elbukjuk a tervet – csóválta a fejét Ian. – Ne feledje, magát látnia kell a tettesnek távozni. Ahogy minket is.

- Jól van, jól van – adta meg magát Bill. – Na és mikor akarnak belevágni?

- Azt hiszem, felesleges várnunk – mondtam. – A ma éjjel tökéletesen megfelel – tettem hozzá bátran, és hirtelen fel sem tűnt, hogy Ian megfogta a kezemet.

*****

- Okos kislány – mért végig Ian, ahogy fekete ruhában érkeztem meg az akváriumok előtti folyosóra.

- Láttam már kémfilmet, és krimit is – kuncogtam. – Akik a sötétben lapulnak, sosem hordanak ordítóan fehér ruhákat.

Ian rám mosolygott, és ekkor megjelent Bill a folyosó másik végében.

- Rendben, már csak mi vagyunk az épületben. Meg talán… talán az a valaki – tette hozzá suttogva. – Innentől hogyan tovább?

- Mi itt leszünk – mutatott Ian Bill irodájára, kinyújtva kezét a kulcsokért, és Bill átadta neki. – Az ajtót kissé nyitva hagyjuk. Ha a tettes bármire készül, el kell itt haladnia, a kulcsos tábláig – mutatott Ian a falon függő tartóra. – A folyosó le lesz este zárva, tehát valamivel ki kell nyitnia. És az éléskamra is errefelé van. Nem is egyszer kell előttünk elsétálnia. Ez itt pedig – emelte fel a kezében szorongatott kis fényképezőgépet – majd szolgáltatja a bizonyítékot. Ha mázlink van, ő észre sem fog venni minket. Csak akkor néz majd egyet, ha kattan a bilincs a csuklóján.

- Jól van – mondta Bill, de még mindig olyan hangon, mint aki a saját magán csodálkozik, hogy hajlandó volt belemenni egy ekkora őrültségbe. – Meddig akarnak maradni?

- Úgy hiszem, ha a delikvens éjfélig nem jelentkezik, utána már nem nagyon lesz rá esély, hogy elkapjuk – jegyeztem meg. – Ha ma is el akar pusztítani néhány állatot, éjfél előtt kell lépnie.

- Miért pont éjfél előtt? – hökkent meg Bill, és Ian is kíváncsian nézett rám.

- Mert a boncnokok néhány óra eltéréssel meg tudják állapítani a halál időpontját – adtam meg a választ. – És éjfél után már valószínűleg nem bennünket fognak gyanúsítani, hiszen mi 9-10 óra körül távozunk innen – néztem Billre. – Nyugodjon meg, nem fognak újabb állatok meghalni! – veregettem meg a karját. – Csak elméleti síkon említettem ezt.

- Ezt jó tudni – motyogta. – Igaz is… a dublőreik az irodában vannak – intett Bill arrafelé. – Akkor most jöhet a szokásos menetrend, ugye?

- Pontosan – biccentett Ian. – Del és én takarítunk – kacsintott rám, és valamiért heves dobogásba fogott a szívem ezt látván.

*****

- Végeztünk, Bill – kopogott be Ian az ajtón 9 óra után kicsivel.

- Jöjjenek csak be – szólt ki Bill hangosan, aztán ő maga lopakodott oda az ajtó közelébe. – Akarják, hogy hazavigyem magukat? – beszélt még mindig kissé megemelt hangerővel.

- Ha megtenné, azt nagyon megköszönnénk – biccentettem.

Bill várakozásteljesen félreállt az ajtóból, megvárta míg beértünk, aztán kinyitott egy apró ajtót az iroda túlfelén, és feltárult egy kapcsolószekrény.

- Akkor készen állnak? – kérdezte suttogva, míg én a kanapén ülő két „hasonmásunkat” figyeltem. Annyit legalább megtett Bill, hogy a frizurájuk és az alkatuk hasonlítson a miénkre. Nem is olyan reménytelen ez a pasas.

- Meg fogják hallani, ha bezárjuk a kocsik ajtaját, és elindulunk. Van egy generátorunk, az kb tíz perc múlva be fog kapcsolni. De csak az éjszakai fények fognak világítani. A medencékben egy-egy lámpa, és a menekülő jelzések fénye az épületben – súgta még oda Bill. – Remélem van éjszakai mód azon a micsodán – bökött Ian zsebe felé, ahol a fényképezőgép lapult. – Nos, akkor három… kettő…egy – nyomott le egy fogantyút, mire kialudtak a fények, és vaksötét támadt az egész épületben.

- Sok sikert! – veregette meg mindkettőnk vállát Bill, aztán – ekkora már kitisztult kissé a látásom – a két dublőrrel együtt az ajtó felé araszolt.

- Áramszünet – morgott aztán hangosan. – Pont ez hiányzott. Ian vigyázzon… ott a küszöb – morogta. – Még egy nyomorult elemlámpa sincs nálam. Jöjjenek, találjuk meg valahogy a kocsit, és menjünk. A generátorunk nemsokára bekapcsol, nem maradnak teljes sötétben az állatok – tette hozzá, mintha csak „engem” nyugtatgatna.

Mi ketten feszülten füleltünk, és alig két perc elteltével felhangzott Bill autójának motorja, hogy aztán lassan távolodni kezdjen, míg végül elhalt a messzeségben. Magunkra maradtunk az épületben. Csak mi… és talán a tettes.

- Minden rendben? – kérdezte Ian, hozzám lépve a sötét irodában.

- Igen, rendben – bólintottam. – Bár tény, hogy egy kicsit félek – nyeltem aztán nagyot.

- Nem kell félned – suttogta Ian, és kék szemei olyanok voltak a sötétben, mint egy-egy nagy reflektor. – Én itt leszek veled. És nem engedem, hogy bajod essen. Ugye, hiszel nekem? – kérdezte kedvesen, és mikor végigsimított az arcomon, lehunytam a szemem a bennem támadt jó érzéstől.

Vége

Folyt. Köv.

Aki bújt, aki nem 11. fejezet

Fáradtan, álmosan ültem le az íróasztalomhoz, és nekiláttam az ott tornyosuló dosszié halom rendezgetésének, amivel bizony igencsak el voltam maradva. De más dolgom momentán nem volt. Csak egy üzenet vár a főnökömtől, hogy míg a büntetésem le nem telik, nem fog terepre engedni. Hurrá, ezzel csak adott még egyet a hihetetlen jókedvemnek. Már csak ez hiányzott nekem… mintha nem lenne elég bajom enélkül is.

Képtelen voltam haladni a munkával, csak bámultam üresen magam elé. Nem tudtam kiverni a fejemből Ian szavait.

- Még hogy nem ő jelentett fel – horkantam gúnyos hitetlenkedéssel, aztán megmasszíroztam fájó homlokomat. Lehet, hogy igazat mondott? Tegnap este nagyon őszintének tűnt. Igen, hajlottam rá, hogy higgyek neki. De ha ő nem, akkor kicsoda? Talán egy szemtanú, akit én észre sem vettem? Vagy a mamikája, aki túlontúl aggódott a kisfia épségéért?

- Vagy lehet, hogy mégsem mondott igazat – motyogtam a kezemben tartott kék mappának. – Színész, nem? Képes eljátszani bármit. Azt is, aminek köze sincs a valósághoz.

- Ez valami új szokás? Papírokkal beszélgetni? – jött be Tracy, és egy jókora tábla csokit rakott az asztalomra. – Tessék, boldogsághormonok – bontotta fel a csomagolást, és mire kettőt pislogtam volna a tábla felét a számba tömte. – És most mesélj!

- Mifodát? – kérdeztem meglehetősen nehezen formálva a szavakat, aztán leharaptam a csoki egy darabját, és nagyot sóhajtottam. – Szóval, mit meséljek? – kérdeztem már szabad szájjal, és az asztalra könyököltem.

- Jaj ne már! – ült tűkön Tracy. – Hát te is tudod… Ianről! Mondd… az életben is olyan helyes, mint a képeken? Ugye milyen sármos? Képzeld, most olvastam a neten, hogy jelenleg szóló. Ha van egy kis eszed, megfoghatnád. Vagy már meg is történt? Úristen Del…. Ti összejöttetek? – meresztett nagy szemeket, félreértve a hallgatásomat.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza, magamhoz térve a gondolataimból. – Az isten szerelmére, dehogy! Eszem ágában sincs az ilyesmi! – tiltakoztam roppant élénken.

- Mert bolond vagy! – tette a kezét Tracy csípőre. – Nézz már magadra! Csinos vagy… és ha a nagy szádból kissé lejjebb faragnál, hát lehetnél a barátnője! Nő vagy te szerencsétlen, fel tudsz szedni bármilyen férfit!

- Bármilyet, de őt nem – ráztam a fejem határozottan. – Jaj Tracy, ez bonyolult – tettem hozzá. – De ha te álmodozni akarsz ilyesmiről, csak rajta.

- Szóval ennyi? – kérdezett vissza barátnőm csalódottan. – Eltöltesz vele napi két órát, aztán hazamentek, és kész?

- Igen, ennyi – bólintottam. – Oké, tegnap este hazakísért – ismertem el, mire Tracy izgatottan sikkantott egyet.

- ÉS? – sürgetett tovább. – Mi volt? Bement hozzád? Megcsókolt? Mondd már!!!

- HAZAKÍSÉRT – hangsúlyoztam ki a szót nyomatékosan. – Nem smároltam vele, nem jött be, nem is feküdtem le vele. Hűtsd már le magad – intettem a barátnőmet. – Nem fogok rámászni, csak mert híres.

- És ha ő mászna rád? – kacsintott egyet Tracy, én pedig csak néztem csendesen a papírokat. Felrémlett előttem Ian tekintete tegnap este, ahogy a házam előtt állva szinte szikrázott kékje a sötétben. Önkéntelenül is megérintettem az arcomat ott, ahol keze hozzám ért, mintha csak ellenőriztem volna, hogy tényleg megtörtént-e az az apró simogatás.

- Szóval? – rántott vissza Tracy a valóságba. – Mi lenne akkor, ha ő mászna rád? Bánnád?

- Nem tudom Tracy – mondtam ki csendesen a való igazat. – Esküszöm neked, nem tudom – csóváltam a fejem gépiesen. Azt sem vettem észre, Tracy mikor távozott mellőlem.

*****

Megigazítottam magamon a kissé elnyűtt trikót, és meg egyszer ellenőriztem magam az akvárium üvegfalában. Haj oké. Ruházat oké. Oké? Röhej. Nem sétálni megyek, hanem dolgozni vagyok itt. Nem mindegy, hogy nézek ki?

- Nem, nem mindegy – adtam meg magamnak a választ. Tudtam, hogy ez a nadrág, és ez a trikó kiemeli a mellem és csípőm vonalát. A hajam ezúttal nem fogtam össze, hanem engedtem a vállamra borulni. Nem sok minden volt az életemben, amivel elégedett lehettem volna. De az alakom és a hajam történetesen ide tartozott. Beletúrtam még a hullámos tincseimbe, csak akkor eresztettem le hirtelen a kezem, mikor megnyikordult hátam mögött a folyosó ajtaja, és megjelent Ian fekete üstöke.

- Nocsak – ez volt az első szava hozzám, és vigyorogva vette szemügyre az öltözékemet, míg én is így tettem vele, aztán rájöttem a bámulata okára. Valami különös ösztönből mindketten egyforma ruhákat vettünk fel. Zöld térdnadrág, fehér trikó. Csak míg az én ruháim a nőiességet emelték ki, az övéről ordított a tesztoszteron.

- Mintha egyenruhában lennénk – jegyezte meg Ian közelebb érve, és jó alaposan végigmért, szeme pedig kissé elidőzött mellem vonalánál. – De rajtad kétségkívül jobban áll – köszörülte meg a torkát, én pedig bosszankodva éreztem, hogy lassan cékla színűre vörösödöm.

- Kösz – leheltem iszonyú zavarban, és ebből a különös szituációból az mentett meg, hogy feltárult Bill irodájának ajtaja, és megjelent ő maga.

- Szóval mindketten ideértek – állapította meg a nyilvánvalót. – Jöjjenek be. Komoly beszédem van magukkal – állt arrébb az útból, én pedig rosszat sejtve léptem be a helyiségbe. Ezúttal Ian arcán is láttam némi feszültséget, ő maga is sejtette, hogy nem pezsgőt fogunk bontani, és ünnepelni.

- Foglaljanak helyet – intett Bill a kanapé felé, és leroskadtunk egymás mellé, pont oda, ahol a nyomozóval beszélgetve is ültünk.

Bill nem ült az íróasztal mögé, hanem fogott egy széket, letette egy lépésre tőlünk, és lovaglóülésben ráereszkedett.

- Nyilván sejtik, miért hívtam be Önöket – nézett felváltva egyikünkről a másikunkra.

- Sejtjük – dörmögte Ian kettőnk helyett. – Mert valaki… akár Ön is… bennünket gyanúsít.

- Nos, részben – vont vállat Bill. – Őszinte leszek magukhoz: rajtam kívül mindenki más első számú gyanúsítottjai Önök – mondta, én meg eltátottam a számat.

- Képes hinni nekünk? – kérdeztem, mint aki nem hisz a saját fülének, aztán elöntött a hála érzése. – El sem tudom mondani, hogy….

- …. mennyire örül, igen, tudom – vágott a szavamba Bill, csak hogy kissé hamarabb letudja a dolgok kellemetlen részét. – Mindazonáltal roppant gyanús, hogy abban a pillanatban kezdődnek a bajok, ahogy maguk ketten ide beteszik a lábukat. A rendőrség egyelőre semmit nem mond. Érzésem szerint van jobb dolguk is, mint halott állatok gyilkosa után nyomozni. Vannak akik embereket ölnek, és sokkal rondább bűntényeket követnek el. Mi… hogy is mondjam… kissé háttérbe szorulunk. Szomorú, de ez van – rántott vállat. – Mondják, maguk mit gondolnak erről az egészről? – kérdezte aztán hirtelen.

Én nem nagyon tudtam megszólalni. Mit gondolok? Tudja a fene. Azt bizonyosan, hogy én semmi áron nem lennék képes ártani egy állatnak.

Ian csak hümmentett egyet, és Billra fordította áthatóan kék tekintetét.

- Nekem lenne egy teóriám – szólalt meg végül. – De előbb kérdeznék. Mivel járna az, ha tovább pusztulnának az állatok?

Bill hatalmasat sóhajtott, megcsapott rágójának mentolos illata.

- Nos… ezt a helyet a látogatók tartják fenn. Mindaddig jönnek, míg van miért. Ha bőven vannak itt állatok, méghozzá minél több, annál több hát a bevétel. Ha az állatok szép lassan, egymás után pusztulnak el, a bevétel esik. A ráfizetésről nem is beszélve. Egyetlen állat beszerzése is szép összegekbe kerül. Tehát, ha eljutunk oda, hogy megfogyatkozik az állatállomány, nem lesz látogató. Nem lesz bevétel, veszteséges lesz fenntartani a helyet. Ergo, kulcs kerül az intézményre. Az  állatok pedig átkerülnek egy másik város ócenáriumába nyilván – tárta szét a karját Bill keserű arccal, aztán kíváncsian nézett Ianre.

- Beavatna a teóriájába? – kérdezte, mire Ian csak bólintott némán.

- Nem szükséges. Maga az imént már kifejtette – válaszolt. – Valaki szerintem erre utazik. Hogy ez a hely tönkremenjen. És a mi személyünkben tökéletes bűnbakokat is kreálni tud – tette hozzá, mire én eltátottam a számat, Bill pedig olyan arcot vágott, mintha gyomorszájon vágták volna.

- Na de kicsoda? – tette fel aztán a kérdést rekedt hangon.

- Pontosan erre szeretnénk rájönni mi is – most Ian-en volt a sóhajtás sora. – És ha támogat minket, talán lesz alkalmunk a dolog végére járni.

Vége

Folyt. Köv.

Aki bújt, aki nem 10. fejezet

- Gyere, itt az autóm – mutatta Ian, és nagy sóhajjal álltam meg a kocsi mellett, míg ő az orrát megkerülve a vezetőülés felé igyekezett.

- Most mi a baj? – torpant meg látva kissé savanyú képemet.

- Csak nem szívesen ülök olyan járműbe, ami hajszál híján egy állat halálát okozta – adtam választ a kérdésre. – Ezzel ütötted el majdnem azt a szegény kutyát.

- Igen – dünnyögte. – De ne őt hibáztasd érte – veregette meg az autó tetejét. – Ha valakin le akarod verni a haragodat, akkor inkább én legyek.

Megráztam a fejem.

- Hogy aztán engem is elgázolj, hogyne – motyogtam, mire Ian elnevette magát, és valamiért az én számból is kiszaladt egy apró kacaj.

- Jól van, beszállok – emeltem fel kezemet a megadás pózában, és elfészkeltem magam az ülésben.

- Kimondottan kényelmes – mondtam aztán elismerően, mikor ő is beszállt, és óvatosan gázt adott. – Sosem ültem még ennyire luxus autóban.

- Luxusautó? – csúszott fel Ian szemöldöke a csodálkozástól. – Miért lenne ez luxus?

- Hát, ez a műszerfal… - néztem a digitalizált kijelzőket. – Fogadjunk, egyedül az hiányzik hogy nem beszél, mint a jó öreg K.I.T. És hát a bőrülés sem semmi – tapogatóztam magam alatt.

- Ez nem luxus. Csak kissé jobb kivitelű autó – vont vállat Ian, és besorolt a forgalomba.

- Már akinek. Én csóró vagyok, és valószínűleg az is maradok – bólintottam, és kinéztem az ablakon. – Nekem luxus. Sőt, nekem egy saját autó is luxus, ahogy nézzük – mondtam ki, de nem panaszkodva, csupán tárgyilagosan megállapítva.

- Egyébként, ha nem gond, ott fordulj le – mutattam előre. – A Chumas streeten lakom, a külvárosban. Ha nem tudnád, a valamikori indián őslakó törzsekről kapta a nevét – fordultam aztán újra Ian felé.

- Bármennyire is hihetetlen, de képzeld, hallottam már róla – mosolygott ő.

- Akkor jó. Mert negyedrészt bennem is van indián vér – mondtam büszkén. – Nagyanyám chumas törzsbeli indián. És a mai napig nagyon büszke vagyok rá.

- Akkor most már értelek – bólintott Ian, és a szeme sarkából végigmért. – Tényleg úgy viselkedsz, mint egy igazi indián. Büszkén, határozottan, tartással… bátran – tette hozzá a végén, aztán a jelzett ponton elfordult az autóútról.

- Ezen a részen még nem jártam – szólalt aztán meg, míg én kapkodva kerestem a választ a fejemben az előbbi mondatára.

- Ne – rázta a fejét ő – légy egyszer nagyobb önmagadnál, és ne tüzelj rögtön, ha valamit mondok. Még ha nem is hihető, de nem bántásból teszem.

Nagyot nyeltem, aztán megérintettem a karját.

- Itt állj meg – mondtam, és mikor lehúzódott, kiszálltam.

- Itt laksz? – kászálódott ki Ian is, a szemrevaló kis házikót nézegetve. – Ahhoz képest hogy csóró vagy, elég jó kis ház – kacsintott rám, de én csak legyintettem, mint aki egy legyet hesseget el.

- Én innen még kb tíz perc sétára lakom – vallottam be. – De szeretek gyalogolni. Főleg így este.

- És főleg azok után, hogy mondtam valamit, amit a jelek szerint nem kellett volna – állapította meg Ian, meglehetősen értetlen ábrázattal.

- Nem – néztem a szemébe – ezúttal semmi rosszat nem mondtál. Tényleg.

- Akkor ezek szerint – vett nagy levegőt, mint akiről lekerült egy jókora súly. – Az sem fog zavarni, ha hazáig elkísérlek? – állt meg mellettem, és magam sem tudom miért, de csak egy mosolygó bólintás volt részemről a válasz.

*****

Egy darabig szótlanul róttuk az utat a járdán, a pálmafák alatt, míg felettünk egyre-másra tűntek fel a csillagok.

- Ilyen sem nagyon volt még – nézett rám Ian, apró mosollyal a szája sarkában. – Mármint, hogy ennyi ideig csendben légy – vágott felém egy apró, kötekedő kis fintort.

- Akarod, hogy megverjelek? – álltam meg csípőre tett kézzel, de látszott rajtam, hogy egy pillanatig sem vettem komolyan a szavait.

- Ha úgy verekszel, ahogy embereket rajzolsz – tört ki Ianből a nevetés, ahogy eszébe jutott a firkálmányom – akkor állok elébe.

Nem bírtam tovább, én is felnevettem, és finoman a derekába boxoltam.

- Ne cikizd a rajztudásomat! – mondtam vigyorogva. – Láttad amúgy, a zsaru milyen fejet vágott? – kérdeztem aztán, és ez újra egy jó alkalom volt mindkettőnk részéről egy röhögőgörcsre.

- Tudod – töröltem meg nevetéstől kissé nedves szemeimet. – Egész jó fej vagy. Kimondottan bírnálak is, ha… - haraptam el a mondatot.

- Ha? – kérdezett vissza Ian, és fénylett a képén a kíváncsiság. – Engem anyám arra tanított, hogy mindig befejezzük a megkezdett mondatot. Ergo, hallgatlak.

- Ha nem pereltél volna be – szaladt ki a számon, és az előbbi kis jókedvem hamar tovaszállt. – Elkövettem egy hibát, elismerem – emeltem fel a kezem, megelőzve a mondandóját. – Megsérültél, ezt is elismerem. Nem akarok mentegetőzni, de hiába teszek még én bármit egy adott helyzetben, egy rémült állat mindig kiszámíthatatlan. Sajnálom, hogy a te karod bánta – dünnyögtem. – De megbeszélhettük volna.

- Azok után, hogy úgy rám rivalltál, és faképnél hagytál? – kérdezett Ian vissza.

- Igen, azok után is. Az Állatmentők kocsijával voltam, megkereshettél volna ott is. Akkor legfeljebb TT, a főnököm tépte volna le a fejem. Igy meg… fizethetek, és még dolgozhatok is pluszban.

- Csak azt ne mondd, hogy nem élvezed a társaságom estéről estére – futott át apró mosoly Ian arcán. – Lányok ezrei ölnének ezért a lehetőségért.

- Ha éppen nem milliói – vonogattam a vállam. – Csak épp a körülmények mások. És még valami. Nem fogok azért földre borulni előtted, mert te vagy Ian Somerhalder.

- Ilyet soha nem is kértem. Sem tőled, sem mástól – válaszolta ő komolyan, és láttam, hogy csakugyan úgy is gondolja.

- Na és most mi lesz? – kérdeztem, miután egy percre újra beállt a néma csend. – Úgy értem, az Ócenáriumban. Ha az állatok tovább pusztulnak… előbb-utóbb úgyis mi kerülünk bajba, meglásd – jósoltam.

- Igen, én is ettől félek – motyogta Ian. – Bár ami azt illeti, nekem talán lenne valami ötletem.

- Hallgatlak! – álltam meg hirtelen, aztán a hátam mögé mutattam. – Mellesleg megérkeztünk. Itt lakom.

- Jól néz ki. Egyszerű, de szép – nézte meg Ian a házikót, majd újra felém fordult a figyelme. – Ami az ötletet illeti… ha nem haragszol, kissé még várnék vele. Meglátjuk, történik-e valami holnap este. Ha igen, akkor beavatlak.

- Hát jó – adtam meg magam nem túl lelkesen, és előkotortam a kulcsaimat. – Nem haragszol, ha nem hívlak be? Egyrészt hulla fáradt vagyok, másrészt…

- ….másrészt nem vagyunk olyan viszonyban, hogy behívj – fejezte be a mondatot Ian helyettem. – Csak azért bátorkodtam elmondani a végét helyetted, mert te úgysem tetted volna – mosolygott aztán rám.

Csak hümmögtem válasz gyanánt. Ez a fickó néha mintha belelátott volna a fejembe.

- Nos, akkor hát köszönöm a fuvart. Holnap találkozunk. Szia – nyögtem ki, és megfordultam, de ekkor megfogta a vállam.

- Del – mondta ki a hangomat olyan lágyan, mint még soha, és meglepve néztem újra a szemébe. – Hagy áruljak el neked valamit. Még akkor is, ha talán soha nem fogsz hinni nekem. Tudnod kell, hogy nem akartam neked rosszat. Egyetlen percig sem – mondta, és a tiszta kék szemek szinte fogva tartották az enyémet. – Egy dolog van, amit kérlek, higgy el. Azt, hogy nem én pereltelek be – ért hozzá az arcomhoz egy pillanatra, és mire a megdöbbenésből felocsúdtam, már sarkon is fordult, és csak távolodó alakját láttam. Úgy sietett, mintha félne attól, hogy mit fogok reagálni erre.

Vége

Folyt. Köv.

Aki bújt, aki nem 9. fejezet

- És most akkor mi lesz? – meredtem Ianre döbbenten, majd az akvárium felé fordítottam a tekintetemet, ahol a kis halak még szedegették a fenék puha homokjára került darabokat.

- Hogyhogy mi lesz? – kérdezett vissza Ian csodálkozón. – Azt hittem, ez elég egyértelmű – körözött felemelt ujjával a feje felett egyet, utánozva a rendőrautók lámpáját és szirénáját.

- Jaj ne… - nyögtem. – És ha nem szólnánk? – próbálkoztam. – Talán ha a halaknak baja lesz… ugyan már, ezeket biztos nem boncolnák fel… - makogtam, de nem volt túl meggyőző a magyarázatom, és magam is éreztem, hogy ez nem egy járható út.

- Ha mégis felboncolnák őket, akkor meg saját magunkat keverjük gyanúba – jegyezte meg Ian, és leakasztotta az iroda kulcsait, hogy a telefonhoz férhessen. – Vagy neked hiányzik egy újabb tárgyalás?

- Az a baj ezzel, hogy ha így haladunk, újra az vár ránk – tettem a kezem csípőre. – Mióta itt vagyunk, csak a baj történik. Az isten sem fogja lemosni rólunk, hogy mi állunk e mögött!

- Pont ezért szólunk a rendőrségnek – magyarázta Ian olyan türelmesen, mint egy szellemi fogyatékos óvodásnak. – Ha vaj lenne a fülünk mögött, nyilván nem a zsaruknak szólnánk. Ne félj… nem lesz baj – szorította meg a kezemet mielőtt a telefonhoz nyúlt, és ez a mozdulat úgy meglepett, hogy elvette a szavamat is. Nem voltam képes közölni vele, de igenis félek… és igenis, nagyon könnyen lehet baj.

*****

- Könyörgöm, mondják már meg, miért kell minden este a maguk bánatos képét nézegetnem? – emelte az ég felé a tekintetét a nyomozó, aki már az előző alkalommal is kinn volt nálunk.

- Higgye el, mi is szívesen kihagynánk ezt a részt az életünkből – szaladt ki a számon meggondolatlanul, és csak akkor ijedtem meg kissé, mikor a középkorú, kopaszodó rendőr arcán láthatóan elindult felfelé a harag vörössége.

- Bocsánat – leheltem, de a kicsúszott mondatot már nem voltam képes visszaszívni.

- Leülni! – dörögte a zsaru, majd megkerülte az íróasztalt, és levetette magát a székbe.

Meg sem mertem nyikkanni, ültem tekintetem a szőnyegre meresztve. Egyszer néztem csak fel, Bill irányába, de míg az első alkalommal szemmel láthatóan hitt nekünk (már amennyire), most az ő arcán is bizalmatlanság fénylett, ez pedig jobban bántott engem minden másnál. Igy hát néha sóhajjal újra a kárpitot bámultam a lábam előtt, és Ian arcán is láttam szemem sarkából, hogy most mintha elvesztette volna a talajt a lába alól.

- Mondják… - szólalt meg a nyomozó váratlanul normál hangerővel – miért nem tesznek beismerő vallomást? Megkönnyíthetnénk egymás dolgát.

- Mondjuk talán azért, mert nincs közünk az egészhez! – vágta rá Ian méltatlankodva. – Nem fogok beismerni valamit, amit nem követtem el! Vagyis… nem követtünk – helyesbített aztán többes számra. – Mondja, Mr…

- Henderson. Oliver Henderson nyomozó – szúrta közbe a zsaru.

- Oké, Mr. Henderson… mondja, miért nem az igazi tettest próbálja elkapni? Miért minket akar beállítani bűnbaknak? – mérgelődött Ian, és a hangszínét hallva némán adóztam a bátorságának.

- Valószínűleg azért, mert magukon kívül nem volt itt senki más. Ergo… kit gyanúsíthatnék, ha nem magukat? – lőtte vissza a labdát a nyomozó.

- Csakhogy ez nem igaz – jött meg az én hangom is. – Nem csak mi voltunk itt. Volt… valaki más is – nyeltem nagyot, és elmeséltem mit láttam az etetésnél.

- Oké, tisztázzuk – emelte fel a kezét Mr. Henderson, és előre dőlt a székben. – Azt mondja, először Mr. Somerhaldernek hitte azt az embert.

- Igy van – biccentettem. – De ő alig öt másodperc múlva megjelent a hátam mögött.

- Képtelenség olyan gyorsan a medence tetejétől visszaérni – rázta meg a fejét Bill, mikor a nyomozó felé fordult.

- És a kezében tartott vödör is tiszta volt – emlékeztem vissza.

- Tiszta volt, mert én akkor még nem etettem – sóhajtott Ian. – Félútról fordultam vissza az iroda kulcsaiért.

- Ha nem így tesz, akkor talán láthatta volna a tettest – nézegetett minket szúrós szemmel a nyomozó.

- És talán most én úszkálnék holtan az akváriumban – dünnyögte Ian olyan halkan, hogy csak én hallottam, és kissé ijedten néztem rá. Na igen… ez is egy elképzelhető alternatíva.

Arra eszméltem, hogy egy jegyzettömb meg egy toll landolt az ölemben, és úgy pislogtam a nyomozóra, mint a kisdiák feleltetés előtt.

- Rajzolja le – mutatott az írószerekre a nyomozó. – Rajzolja le, kit vagy mit látott.

- Mi vagyok én, Picasso? – háborodtam fel.

- Nem kell, hogy milliókat érjen – horkant fel Mr. Henderson. – Csak legyen kissé felismerhető.

Vállat vontam, és alig fél perc alatt felvázoltam valamit. Ami jóindulattal sem felelt meg a „felismerhető” kritériumának.

- Ez most valami vicc? – meredt rám a nyomozó dühösen, majd felemelte a papírlapot, és önkéntelenül is elvigyorodtam a művemet szemlélve.

 

- Én ennyit láttam belőle – néztem a szemébe pimaszul. – Több méter víz volt a fejem fölött. Plusz az üveg is torzít. A fényt felülről kaptam, eleve csak árnyékot láttam, arcvonásokat nem. Két kar… meg egy fej. Ennyi. Tulajdonképp pálcikaembert is rajzolhattam volna – vontam vállat, és láttam, Ian hogy harap az ajkába, hogy visszafogja a kitörni készülő röhögést.

Egy percig farkasszemet néztünk a nyomozóval.

- Na takarodjanak! – horkant aztán fel. – Tűnjenek a szemem elől, még mielőtt az éjszakát az őrsön töltik! – emelte fel a hangját. – És holnap bejönnek vallomást tenni! Mindketten!

Nem mondattuk többször magunknak, felálltunk, és rohantunk kifelé, mint akik visszanyerték a szabadságukat.

- Maga mit gondol? – hallottuk még a nyomozó hangját, ahogy az ajtó bezárult mögöttünk.

- Én hiszek nekik – válaszolta Bill halkan, és a szívem megtelt hálával. Aztán az ajtó becsukódott, és ott maradtunk, ketten-ketten mindkét oldalon, mint egy vérre menő teniszmeccs résztvevői.

- Szóval akkor most… - nézett rám Ian – most hazamehetünk, ezek szerint. Holnap meg jöhet a rendőrség. Isteni program – fintorgott. – A rajztudásod amúgy… zseniális – húzott arrébb az ajtóból, hogy benn ne hallják a menthetetlenül kirobbanó röhögését. – Lehet, hogy egyszer még ez is milliókat fog érni.

- Akkor már nem leszek csóró – vigyorogtam el én is magam. – Mennünk kellene, nem? Itt ma már úgysincs mit csinálni – tettem hozzá halkabban.

- Köszönettel tartozom – nézett Ian a szemembe. – Hogy kiálltál mellettem. Hogy én nem lehettem tettes.

- Csak azt mondtam, ami igaz – rántottam meg a vállam, majd aggódva pislogtam ki a sötétségbe.

- Most mi az? – emelte fel Ian is a fejét.

- Csak haza kell mennem. És most azt hiszem, minden sarkon alakokat és árnyakat fogok látni – szemléltem a medence tetejét, mintha azt várnám, mikor tűnik fel a kora esti figura sziluettje újra.

- Akkor csak egy dolgot tehetek – tárta szét Ian a karjait, és fura jókedv csillogott a szemében. – Hazakísérlek.

Vége

Folyt. Köv.

Még mindig három komment a következő fejezet! :)