Aki bújt, aki nem 9. fejezet

- És most akkor mi lesz? – meredtem Ianre döbbenten, majd az akvárium felé fordítottam a tekintetemet, ahol a kis halak még szedegették a fenék puha homokjára került darabokat.

- Hogyhogy mi lesz? – kérdezett vissza Ian csodálkozón. – Azt hittem, ez elég egyértelmű – körözött felemelt ujjával a feje felett egyet, utánozva a rendőrautók lámpáját és szirénáját.

- Jaj ne… - nyögtem. – És ha nem szólnánk? – próbálkoztam. – Talán ha a halaknak baja lesz… ugyan már, ezeket biztos nem boncolnák fel… - makogtam, de nem volt túl meggyőző a magyarázatom, és magam is éreztem, hogy ez nem egy járható út.

- Ha mégis felboncolnák őket, akkor meg saját magunkat keverjük gyanúba – jegyezte meg Ian, és leakasztotta az iroda kulcsait, hogy a telefonhoz férhessen. – Vagy neked hiányzik egy újabb tárgyalás?

- Az a baj ezzel, hogy ha így haladunk, újra az vár ránk – tettem a kezem csípőre. – Mióta itt vagyunk, csak a baj történik. Az isten sem fogja lemosni rólunk, hogy mi állunk e mögött!

- Pont ezért szólunk a rendőrségnek – magyarázta Ian olyan türelmesen, mint egy szellemi fogyatékos óvodásnak. – Ha vaj lenne a fülünk mögött, nyilván nem a zsaruknak szólnánk. Ne félj… nem lesz baj – szorította meg a kezemet mielőtt a telefonhoz nyúlt, és ez a mozdulat úgy meglepett, hogy elvette a szavamat is. Nem voltam képes közölni vele, de igenis félek… és igenis, nagyon könnyen lehet baj.

*****

- Könyörgöm, mondják már meg, miért kell minden este a maguk bánatos képét nézegetnem? – emelte az ég felé a tekintetét a nyomozó, aki már az előző alkalommal is kinn volt nálunk.

- Higgye el, mi is szívesen kihagynánk ezt a részt az életünkből – szaladt ki a számon meggondolatlanul, és csak akkor ijedtem meg kissé, mikor a középkorú, kopaszodó rendőr arcán láthatóan elindult felfelé a harag vörössége.

- Bocsánat – leheltem, de a kicsúszott mondatot már nem voltam képes visszaszívni.

- Leülni! – dörögte a zsaru, majd megkerülte az íróasztalt, és levetette magát a székbe.

Meg sem mertem nyikkanni, ültem tekintetem a szőnyegre meresztve. Egyszer néztem csak fel, Bill irányába, de míg az első alkalommal szemmel láthatóan hitt nekünk (már amennyire), most az ő arcán is bizalmatlanság fénylett, ez pedig jobban bántott engem minden másnál. Igy hát néha sóhajjal újra a kárpitot bámultam a lábam előtt, és Ian arcán is láttam szemem sarkából, hogy most mintha elvesztette volna a talajt a lába alól.

- Mondják… - szólalt meg a nyomozó váratlanul normál hangerővel – miért nem tesznek beismerő vallomást? Megkönnyíthetnénk egymás dolgát.

- Mondjuk talán azért, mert nincs közünk az egészhez! – vágta rá Ian méltatlankodva. – Nem fogok beismerni valamit, amit nem követtem el! Vagyis… nem követtünk – helyesbített aztán többes számra. – Mondja, Mr…

- Henderson. Oliver Henderson nyomozó – szúrta közbe a zsaru.

- Oké, Mr. Henderson… mondja, miért nem az igazi tettest próbálja elkapni? Miért minket akar beállítani bűnbaknak? – mérgelődött Ian, és a hangszínét hallva némán adóztam a bátorságának.

- Valószínűleg azért, mert magukon kívül nem volt itt senki más. Ergo… kit gyanúsíthatnék, ha nem magukat? – lőtte vissza a labdát a nyomozó.

- Csakhogy ez nem igaz – jött meg az én hangom is. – Nem csak mi voltunk itt. Volt… valaki más is – nyeltem nagyot, és elmeséltem mit láttam az etetésnél.

- Oké, tisztázzuk – emelte fel a kezét Mr. Henderson, és előre dőlt a székben. – Azt mondja, először Mr. Somerhaldernek hitte azt az embert.

- Igy van – biccentettem. – De ő alig öt másodperc múlva megjelent a hátam mögött.

- Képtelenség olyan gyorsan a medence tetejétől visszaérni – rázta meg a fejét Bill, mikor a nyomozó felé fordult.

- És a kezében tartott vödör is tiszta volt – emlékeztem vissza.

- Tiszta volt, mert én akkor még nem etettem – sóhajtott Ian. – Félútról fordultam vissza az iroda kulcsaiért.

- Ha nem így tesz, akkor talán láthatta volna a tettest – nézegetett minket szúrós szemmel a nyomozó.

- És talán most én úszkálnék holtan az akváriumban – dünnyögte Ian olyan halkan, hogy csak én hallottam, és kissé ijedten néztem rá. Na igen… ez is egy elképzelhető alternatíva.

Arra eszméltem, hogy egy jegyzettömb meg egy toll landolt az ölemben, és úgy pislogtam a nyomozóra, mint a kisdiák feleltetés előtt.

- Rajzolja le – mutatott az írószerekre a nyomozó. – Rajzolja le, kit vagy mit látott.

- Mi vagyok én, Picasso? – háborodtam fel.

- Nem kell, hogy milliókat érjen – horkant fel Mr. Henderson. – Csak legyen kissé felismerhető.

Vállat vontam, és alig fél perc alatt felvázoltam valamit. Ami jóindulattal sem felelt meg a „felismerhető” kritériumának.

- Ez most valami vicc? – meredt rám a nyomozó dühösen, majd felemelte a papírlapot, és önkéntelenül is elvigyorodtam a művemet szemlélve.

 

- Én ennyit láttam belőle – néztem a szemébe pimaszul. – Több méter víz volt a fejem fölött. Plusz az üveg is torzít. A fényt felülről kaptam, eleve csak árnyékot láttam, arcvonásokat nem. Két kar… meg egy fej. Ennyi. Tulajdonképp pálcikaembert is rajzolhattam volna – vontam vállat, és láttam, Ian hogy harap az ajkába, hogy visszafogja a kitörni készülő röhögést.

Egy percig farkasszemet néztünk a nyomozóval.

- Na takarodjanak! – horkant aztán fel. – Tűnjenek a szemem elől, még mielőtt az éjszakát az őrsön töltik! – emelte fel a hangját. – És holnap bejönnek vallomást tenni! Mindketten!

Nem mondattuk többször magunknak, felálltunk, és rohantunk kifelé, mint akik visszanyerték a szabadságukat.

- Maga mit gondol? – hallottuk még a nyomozó hangját, ahogy az ajtó bezárult mögöttünk.

- Én hiszek nekik – válaszolta Bill halkan, és a szívem megtelt hálával. Aztán az ajtó becsukódott, és ott maradtunk, ketten-ketten mindkét oldalon, mint egy vérre menő teniszmeccs résztvevői.

- Szóval akkor most… - nézett rám Ian – most hazamehetünk, ezek szerint. Holnap meg jöhet a rendőrség. Isteni program – fintorgott. – A rajztudásod amúgy… zseniális – húzott arrébb az ajtóból, hogy benn ne hallják a menthetetlenül kirobbanó röhögését. – Lehet, hogy egyszer még ez is milliókat fog érni.

- Akkor már nem leszek csóró – vigyorogtam el én is magam. – Mennünk kellene, nem? Itt ma már úgysincs mit csinálni – tettem hozzá halkabban.

- Köszönettel tartozom – nézett Ian a szemembe. – Hogy kiálltál mellettem. Hogy én nem lehettem tettes.

- Csak azt mondtam, ami igaz – rántottam meg a vállam, majd aggódva pislogtam ki a sötétségbe.

- Most mi az? – emelte fel Ian is a fejét.

- Csak haza kell mennem. És most azt hiszem, minden sarkon alakokat és árnyakat fogok látni – szemléltem a medence tetejét, mintha azt várnám, mikor tűnik fel a kora esti figura sziluettje újra.

- Akkor csak egy dolgot tehetek – tárta szét Ian a karjait, és fura jókedv csillogott a szemében. – Hazakísérlek.

Vége

Folyt. Köv.

Még mindig három komment a következő fejezet! :)