Aki bújt, aki nem 12. fejezet

- Ugye viccel? – kérdezte Bill kimeresztett szemekkel, én belekortyolt az üdítőbe, amit behozatott időközben. – Ennél nagyobb őrültséget mostanában nem hallottam.

Ian – aki az elmúlt néhány percben megállás nélkül beszélt – sóhajtva hátravetette magát a kanapén.

- Momentán sok választása nincs – vont vállat. – Vagy bízik bennünk annyira, hogy rábólint a dologra, vagy mind bajban leszünk. Maga anyagilag, mi meg… majd a bíróságon, vádlottak gyanánt – morogta.

- De akkor is… - ingatta a fejét Bill. – Miért nem bízzuk ezt a rendőrségre?

- Mert arra már a tettesünk is felfigyelne – magyarázta Ian türelmesen. – Egy rendőrnél sokkal nagyobb a lebukás veszélye. Mi ketten viszont, olyanok leszünk, mint az árnyék.

- Nem tudom, nem tudom… - sóhajtozott Bill. – Ezt még nagyon át kell gondolnom. És ha bajuk esik?

- Szerintem Ian-nek igaza van – szóltam bele a véleménycserébe. – És mi mindketten önként vállaljuk a veszélyt. Bár szerintem minimális kockázattal járna csak a dolog.

- Oké, tegyük fel, hogy rábólintok. Hogy akarják csinálni? – szorította a fejére Bill a hideg üdítővel teli poharat, mintha ezzel próbálta volna megakadályozni, hogy széthulljon a koponyája.

- Szerintem elég egyszerű – vont vállat Ian. – Elég két ember. Egy férfi, és egy nő. Biztos vannak ismerősei. Csempéssze be őket ide. Maradjon benn Ön is. Aztán, abban az időben, mikor mi távoznánk, ajánlja fel, hogy hazavisz minket. Csinálunk egy apró áramszünetet. Csak annyi ideig fog tartani, amíg magával viszi a minket alakító párost, és beszáll velük a kocsiba. Ha a tettes itt lapul, csak azt fogja látni, hogy Ön, és egy férfi meg egy nő távoznak. Nem fog rájönni, hogy azok nem mi vagyunk. Azt a sötétben már nem tudja majd kivenni. És ha próbálkozni mer, akkor… mi itt leszünk, és elkapjuk.

- És ha fegyver van nála? – vetette közbe Bill.

- Ha fegyver lenne, nem vacakolna mérgezett étellel – mondtam ki a véleményemet. – Ebben az esetben lelövöldözné az állatokat.

- Rizikós terv – morgott Bill. – De… talán beleegyezem. Egy feltétellel. Adják írásba, hogy önként vállalják a veszélyt, vagy az esetleges sérülést. Nem akarom tartani a hátam maguk miatt. És a kórházi számlájukat sem fizetni.

- Ahhoz képest, hogy megpróbáljuk kirángatni a bajból, lehetne kedvesebb is – vigyorgott Ian. – Legalább azt ígérje meg, hogy ha bajunk esik, virágot hoz a kórházba!

- Ez nem olyan vicces – mondta Bill határozottan. – És nem csak engem rángatnak ki a bajból, hanem magukat is. Ha megvan az igazi tettes, maguk tisztázódnak.

Hallgatott egy percig, majd aprót csapott az asztalra.

- Hát jó, legyen. Benne vagyok, bár azt még most is fenntartom, hogy őrültség. De ha a saját bőrük rovására akarnak őrültek lenni, legyen. De szeretnék itt maradni magukkal.

- Akkor elbukjuk a tervet – csóválta a fejét Ian. – Ne feledje, magát látnia kell a tettesnek távozni. Ahogy minket is.

- Jól van, jól van – adta meg magát Bill. – Na és mikor akarnak belevágni?

- Azt hiszem, felesleges várnunk – mondtam. – A ma éjjel tökéletesen megfelel – tettem hozzá bátran, és hirtelen fel sem tűnt, hogy Ian megfogta a kezemet.

*****

- Okos kislány – mért végig Ian, ahogy fekete ruhában érkeztem meg az akváriumok előtti folyosóra.

- Láttam már kémfilmet, és krimit is – kuncogtam. – Akik a sötétben lapulnak, sosem hordanak ordítóan fehér ruhákat.

Ian rám mosolygott, és ekkor megjelent Bill a folyosó másik végében.

- Rendben, már csak mi vagyunk az épületben. Meg talán… talán az a valaki – tette hozzá suttogva. – Innentől hogyan tovább?

- Mi itt leszünk – mutatott Ian Bill irodájára, kinyújtva kezét a kulcsokért, és Bill átadta neki. – Az ajtót kissé nyitva hagyjuk. Ha a tettes bármire készül, el kell itt haladnia, a kulcsos tábláig – mutatott Ian a falon függő tartóra. – A folyosó le lesz este zárva, tehát valamivel ki kell nyitnia. És az éléskamra is errefelé van. Nem is egyszer kell előttünk elsétálnia. Ez itt pedig – emelte fel a kezében szorongatott kis fényképezőgépet – majd szolgáltatja a bizonyítékot. Ha mázlink van, ő észre sem fog venni minket. Csak akkor néz majd egyet, ha kattan a bilincs a csuklóján.

- Jól van – mondta Bill, de még mindig olyan hangon, mint aki a saját magán csodálkozik, hogy hajlandó volt belemenni egy ekkora őrültségbe. – Meddig akarnak maradni?

- Úgy hiszem, ha a delikvens éjfélig nem jelentkezik, utána már nem nagyon lesz rá esély, hogy elkapjuk – jegyeztem meg. – Ha ma is el akar pusztítani néhány állatot, éjfél előtt kell lépnie.

- Miért pont éjfél előtt? – hökkent meg Bill, és Ian is kíváncsian nézett rám.

- Mert a boncnokok néhány óra eltéréssel meg tudják állapítani a halál időpontját – adtam meg a választ. – És éjfél után már valószínűleg nem bennünket fognak gyanúsítani, hiszen mi 9-10 óra körül távozunk innen – néztem Billre. – Nyugodjon meg, nem fognak újabb állatok meghalni! – veregettem meg a karját. – Csak elméleti síkon említettem ezt.

- Ezt jó tudni – motyogta. – Igaz is… a dublőreik az irodában vannak – intett Bill arrafelé. – Akkor most jöhet a szokásos menetrend, ugye?

- Pontosan – biccentett Ian. – Del és én takarítunk – kacsintott rám, és valamiért heves dobogásba fogott a szívem ezt látván.

*****

- Végeztünk, Bill – kopogott be Ian az ajtón 9 óra után kicsivel.

- Jöjjenek csak be – szólt ki Bill hangosan, aztán ő maga lopakodott oda az ajtó közelébe. – Akarják, hogy hazavigyem magukat? – beszélt még mindig kissé megemelt hangerővel.

- Ha megtenné, azt nagyon megköszönnénk – biccentettem.

Bill várakozásteljesen félreállt az ajtóból, megvárta míg beértünk, aztán kinyitott egy apró ajtót az iroda túlfelén, és feltárult egy kapcsolószekrény.

- Akkor készen állnak? – kérdezte suttogva, míg én a kanapén ülő két „hasonmásunkat” figyeltem. Annyit legalább megtett Bill, hogy a frizurájuk és az alkatuk hasonlítson a miénkre. Nem is olyan reménytelen ez a pasas.

- Meg fogják hallani, ha bezárjuk a kocsik ajtaját, és elindulunk. Van egy generátorunk, az kb tíz perc múlva be fog kapcsolni. De csak az éjszakai fények fognak világítani. A medencékben egy-egy lámpa, és a menekülő jelzések fénye az épületben – súgta még oda Bill. – Remélem van éjszakai mód azon a micsodán – bökött Ian zsebe felé, ahol a fényképezőgép lapult. – Nos, akkor három… kettő…egy – nyomott le egy fogantyút, mire kialudtak a fények, és vaksötét támadt az egész épületben.

- Sok sikert! – veregette meg mindkettőnk vállát Bill, aztán – ekkora már kitisztult kissé a látásom – a két dublőrrel együtt az ajtó felé araszolt.

- Áramszünet – morgott aztán hangosan. – Pont ez hiányzott. Ian vigyázzon… ott a küszöb – morogta. – Még egy nyomorult elemlámpa sincs nálam. Jöjjenek, találjuk meg valahogy a kocsit, és menjünk. A generátorunk nemsokára bekapcsol, nem maradnak teljes sötétben az állatok – tette hozzá, mintha csak „engem” nyugtatgatna.

Mi ketten feszülten füleltünk, és alig két perc elteltével felhangzott Bill autójának motorja, hogy aztán lassan távolodni kezdjen, míg végül elhalt a messzeségben. Magunkra maradtunk az épületben. Csak mi… és talán a tettes.

- Minden rendben? – kérdezte Ian, hozzám lépve a sötét irodában.

- Igen, rendben – bólintottam. – Bár tény, hogy egy kicsit félek – nyeltem aztán nagyot.

- Nem kell félned – suttogta Ian, és kék szemei olyanok voltak a sötétben, mint egy-egy nagy reflektor. – Én itt leszek veled. És nem engedem, hogy bajod essen. Ugye, hiszel nekem? – kérdezte kedvesen, és mikor végigsimított az arcomon, lehunytam a szemem a bennem támadt jó érzéstől.

Vége

Folyt. Köv.