Aki bújt, aki nem 11. fejezet

Fáradtan, álmosan ültem le az íróasztalomhoz, és nekiláttam az ott tornyosuló dosszié halom rendezgetésének, amivel bizony igencsak el voltam maradva. De más dolgom momentán nem volt. Csak egy üzenet vár a főnökömtől, hogy míg a büntetésem le nem telik, nem fog terepre engedni. Hurrá, ezzel csak adott még egyet a hihetetlen jókedvemnek. Már csak ez hiányzott nekem… mintha nem lenne elég bajom enélkül is.

Képtelen voltam haladni a munkával, csak bámultam üresen magam elé. Nem tudtam kiverni a fejemből Ian szavait.

- Még hogy nem ő jelentett fel – horkantam gúnyos hitetlenkedéssel, aztán megmasszíroztam fájó homlokomat. Lehet, hogy igazat mondott? Tegnap este nagyon őszintének tűnt. Igen, hajlottam rá, hogy higgyek neki. De ha ő nem, akkor kicsoda? Talán egy szemtanú, akit én észre sem vettem? Vagy a mamikája, aki túlontúl aggódott a kisfia épségéért?

- Vagy lehet, hogy mégsem mondott igazat – motyogtam a kezemben tartott kék mappának. – Színész, nem? Képes eljátszani bármit. Azt is, aminek köze sincs a valósághoz.

- Ez valami új szokás? Papírokkal beszélgetni? – jött be Tracy, és egy jókora tábla csokit rakott az asztalomra. – Tessék, boldogsághormonok – bontotta fel a csomagolást, és mire kettőt pislogtam volna a tábla felét a számba tömte. – És most mesélj!

- Mifodát? – kérdeztem meglehetősen nehezen formálva a szavakat, aztán leharaptam a csoki egy darabját, és nagyot sóhajtottam. – Szóval, mit meséljek? – kérdeztem már szabad szájjal, és az asztalra könyököltem.

- Jaj ne már! – ült tűkön Tracy. – Hát te is tudod… Ianről! Mondd… az életben is olyan helyes, mint a képeken? Ugye milyen sármos? Képzeld, most olvastam a neten, hogy jelenleg szóló. Ha van egy kis eszed, megfoghatnád. Vagy már meg is történt? Úristen Del…. Ti összejöttetek? – meresztett nagy szemeket, félreértve a hallgatásomat.

- Hogy micsoda? – kérdeztem vissza, magamhoz térve a gondolataimból. – Az isten szerelmére, dehogy! Eszem ágában sincs az ilyesmi! – tiltakoztam roppant élénken.

- Mert bolond vagy! – tette a kezét Tracy csípőre. – Nézz már magadra! Csinos vagy… és ha a nagy szádból kissé lejjebb faragnál, hát lehetnél a barátnője! Nő vagy te szerencsétlen, fel tudsz szedni bármilyen férfit!

- Bármilyet, de őt nem – ráztam a fejem határozottan. – Jaj Tracy, ez bonyolult – tettem hozzá. – De ha te álmodozni akarsz ilyesmiről, csak rajta.

- Szóval ennyi? – kérdezett vissza barátnőm csalódottan. – Eltöltesz vele napi két órát, aztán hazamentek, és kész?

- Igen, ennyi – bólintottam. – Oké, tegnap este hazakísért – ismertem el, mire Tracy izgatottan sikkantott egyet.

- ÉS? – sürgetett tovább. – Mi volt? Bement hozzád? Megcsókolt? Mondd már!!!

- HAZAKÍSÉRT – hangsúlyoztam ki a szót nyomatékosan. – Nem smároltam vele, nem jött be, nem is feküdtem le vele. Hűtsd már le magad – intettem a barátnőmet. – Nem fogok rámászni, csak mert híres.

- És ha ő mászna rád? – kacsintott egyet Tracy, én pedig csak néztem csendesen a papírokat. Felrémlett előttem Ian tekintete tegnap este, ahogy a házam előtt állva szinte szikrázott kékje a sötétben. Önkéntelenül is megérintettem az arcomat ott, ahol keze hozzám ért, mintha csak ellenőriztem volna, hogy tényleg megtörtént-e az az apró simogatás.

- Szóval? – rántott vissza Tracy a valóságba. – Mi lenne akkor, ha ő mászna rád? Bánnád?

- Nem tudom Tracy – mondtam ki csendesen a való igazat. – Esküszöm neked, nem tudom – csóváltam a fejem gépiesen. Azt sem vettem észre, Tracy mikor távozott mellőlem.

*****

Megigazítottam magamon a kissé elnyűtt trikót, és meg egyszer ellenőriztem magam az akvárium üvegfalában. Haj oké. Ruházat oké. Oké? Röhej. Nem sétálni megyek, hanem dolgozni vagyok itt. Nem mindegy, hogy nézek ki?

- Nem, nem mindegy – adtam meg magamnak a választ. Tudtam, hogy ez a nadrág, és ez a trikó kiemeli a mellem és csípőm vonalát. A hajam ezúttal nem fogtam össze, hanem engedtem a vállamra borulni. Nem sok minden volt az életemben, amivel elégedett lehettem volna. De az alakom és a hajam történetesen ide tartozott. Beletúrtam még a hullámos tincseimbe, csak akkor eresztettem le hirtelen a kezem, mikor megnyikordult hátam mögött a folyosó ajtaja, és megjelent Ian fekete üstöke.

- Nocsak – ez volt az első szava hozzám, és vigyorogva vette szemügyre az öltözékemet, míg én is így tettem vele, aztán rájöttem a bámulata okára. Valami különös ösztönből mindketten egyforma ruhákat vettünk fel. Zöld térdnadrág, fehér trikó. Csak míg az én ruháim a nőiességet emelték ki, az övéről ordított a tesztoszteron.

- Mintha egyenruhában lennénk – jegyezte meg Ian közelebb érve, és jó alaposan végigmért, szeme pedig kissé elidőzött mellem vonalánál. – De rajtad kétségkívül jobban áll – köszörülte meg a torkát, én pedig bosszankodva éreztem, hogy lassan cékla színűre vörösödöm.

- Kösz – leheltem iszonyú zavarban, és ebből a különös szituációból az mentett meg, hogy feltárult Bill irodájának ajtaja, és megjelent ő maga.

- Szóval mindketten ideértek – állapította meg a nyilvánvalót. – Jöjjenek be. Komoly beszédem van magukkal – állt arrébb az útból, én pedig rosszat sejtve léptem be a helyiségbe. Ezúttal Ian arcán is láttam némi feszültséget, ő maga is sejtette, hogy nem pezsgőt fogunk bontani, és ünnepelni.

- Foglaljanak helyet – intett Bill a kanapé felé, és leroskadtunk egymás mellé, pont oda, ahol a nyomozóval beszélgetve is ültünk.

Bill nem ült az íróasztal mögé, hanem fogott egy széket, letette egy lépésre tőlünk, és lovaglóülésben ráereszkedett.

- Nyilván sejtik, miért hívtam be Önöket – nézett felváltva egyikünkről a másikunkra.

- Sejtjük – dörmögte Ian kettőnk helyett. – Mert valaki… akár Ön is… bennünket gyanúsít.

- Nos, részben – vont vállat Bill. – Őszinte leszek magukhoz: rajtam kívül mindenki más első számú gyanúsítottjai Önök – mondta, én meg eltátottam a számat.

- Képes hinni nekünk? – kérdeztem, mint aki nem hisz a saját fülének, aztán elöntött a hála érzése. – El sem tudom mondani, hogy….

- …. mennyire örül, igen, tudom – vágott a szavamba Bill, csak hogy kissé hamarabb letudja a dolgok kellemetlen részét. – Mindazonáltal roppant gyanús, hogy abban a pillanatban kezdődnek a bajok, ahogy maguk ketten ide beteszik a lábukat. A rendőrség egyelőre semmit nem mond. Érzésem szerint van jobb dolguk is, mint halott állatok gyilkosa után nyomozni. Vannak akik embereket ölnek, és sokkal rondább bűntényeket követnek el. Mi… hogy is mondjam… kissé háttérbe szorulunk. Szomorú, de ez van – rántott vállat. – Mondják, maguk mit gondolnak erről az egészről? – kérdezte aztán hirtelen.

Én nem nagyon tudtam megszólalni. Mit gondolok? Tudja a fene. Azt bizonyosan, hogy én semmi áron nem lennék képes ártani egy állatnak.

Ian csak hümmentett egyet, és Billra fordította áthatóan kék tekintetét.

- Nekem lenne egy teóriám – szólalt meg végül. – De előbb kérdeznék. Mivel járna az, ha tovább pusztulnának az állatok?

Bill hatalmasat sóhajtott, megcsapott rágójának mentolos illata.

- Nos… ezt a helyet a látogatók tartják fenn. Mindaddig jönnek, míg van miért. Ha bőven vannak itt állatok, méghozzá minél több, annál több hát a bevétel. Ha az állatok szép lassan, egymás után pusztulnak el, a bevétel esik. A ráfizetésről nem is beszélve. Egyetlen állat beszerzése is szép összegekbe kerül. Tehát, ha eljutunk oda, hogy megfogyatkozik az állatállomány, nem lesz látogató. Nem lesz bevétel, veszteséges lesz fenntartani a helyet. Ergo, kulcs kerül az intézményre. Az  állatok pedig átkerülnek egy másik város ócenáriumába nyilván – tárta szét a karját Bill keserű arccal, aztán kíváncsian nézett Ianre.

- Beavatna a teóriájába? – kérdezte, mire Ian csak bólintott némán.

- Nem szükséges. Maga az imént már kifejtette – válaszolt. – Valaki szerintem erre utazik. Hogy ez a hely tönkremenjen. És a mi személyünkben tökéletes bűnbakokat is kreálni tud – tette hozzá, mire én eltátottam a számat, Bill pedig olyan arcot vágott, mintha gyomorszájon vágták volna.

- Na de kicsoda? – tette fel aztán a kérdést rekedt hangon.

- Pontosan erre szeretnénk rájönni mi is – most Ian-en volt a sóhajtás sora. – És ha támogat minket, talán lesz alkalmunk a dolog végére járni.

Vége

Folyt. Köv.