Aki bújt, aki nem 10. fejezet

- Gyere, itt az autóm – mutatta Ian, és nagy sóhajjal álltam meg a kocsi mellett, míg ő az orrát megkerülve a vezetőülés felé igyekezett.

- Most mi a baj? – torpant meg látva kissé savanyú képemet.

- Csak nem szívesen ülök olyan járműbe, ami hajszál híján egy állat halálát okozta – adtam választ a kérdésre. – Ezzel ütötted el majdnem azt a szegény kutyát.

- Igen – dünnyögte. – De ne őt hibáztasd érte – veregette meg az autó tetejét. – Ha valakin le akarod verni a haragodat, akkor inkább én legyek.

Megráztam a fejem.

- Hogy aztán engem is elgázolj, hogyne – motyogtam, mire Ian elnevette magát, és valamiért az én számból is kiszaladt egy apró kacaj.

- Jól van, beszállok – emeltem fel kezemet a megadás pózában, és elfészkeltem magam az ülésben.

- Kimondottan kényelmes – mondtam aztán elismerően, mikor ő is beszállt, és óvatosan gázt adott. – Sosem ültem még ennyire luxus autóban.

- Luxusautó? – csúszott fel Ian szemöldöke a csodálkozástól. – Miért lenne ez luxus?

- Hát, ez a műszerfal… - néztem a digitalizált kijelzőket. – Fogadjunk, egyedül az hiányzik hogy nem beszél, mint a jó öreg K.I.T. És hát a bőrülés sem semmi – tapogatóztam magam alatt.

- Ez nem luxus. Csak kissé jobb kivitelű autó – vont vállat Ian, és besorolt a forgalomba.

- Már akinek. Én csóró vagyok, és valószínűleg az is maradok – bólintottam, és kinéztem az ablakon. – Nekem luxus. Sőt, nekem egy saját autó is luxus, ahogy nézzük – mondtam ki, de nem panaszkodva, csupán tárgyilagosan megállapítva.

- Egyébként, ha nem gond, ott fordulj le – mutattam előre. – A Chumas streeten lakom, a külvárosban. Ha nem tudnád, a valamikori indián őslakó törzsekről kapta a nevét – fordultam aztán újra Ian felé.

- Bármennyire is hihetetlen, de képzeld, hallottam már róla – mosolygott ő.

- Akkor jó. Mert negyedrészt bennem is van indián vér – mondtam büszkén. – Nagyanyám chumas törzsbeli indián. És a mai napig nagyon büszke vagyok rá.

- Akkor most már értelek – bólintott Ian, és a szeme sarkából végigmért. – Tényleg úgy viselkedsz, mint egy igazi indián. Büszkén, határozottan, tartással… bátran – tette hozzá a végén, aztán a jelzett ponton elfordult az autóútról.

- Ezen a részen még nem jártam – szólalt aztán meg, míg én kapkodva kerestem a választ a fejemben az előbbi mondatára.

- Ne – rázta a fejét ő – légy egyszer nagyobb önmagadnál, és ne tüzelj rögtön, ha valamit mondok. Még ha nem is hihető, de nem bántásból teszem.

Nagyot nyeltem, aztán megérintettem a karját.

- Itt állj meg – mondtam, és mikor lehúzódott, kiszálltam.

- Itt laksz? – kászálódott ki Ian is, a szemrevaló kis házikót nézegetve. – Ahhoz képest hogy csóró vagy, elég jó kis ház – kacsintott rám, de én csak legyintettem, mint aki egy legyet hesseget el.

- Én innen még kb tíz perc sétára lakom – vallottam be. – De szeretek gyalogolni. Főleg így este.

- És főleg azok után, hogy mondtam valamit, amit a jelek szerint nem kellett volna – állapította meg Ian, meglehetősen értetlen ábrázattal.

- Nem – néztem a szemébe – ezúttal semmi rosszat nem mondtál. Tényleg.

- Akkor ezek szerint – vett nagy levegőt, mint akiről lekerült egy jókora súly. – Az sem fog zavarni, ha hazáig elkísérlek? – állt meg mellettem, és magam sem tudom miért, de csak egy mosolygó bólintás volt részemről a válasz.

*****

Egy darabig szótlanul róttuk az utat a járdán, a pálmafák alatt, míg felettünk egyre-másra tűntek fel a csillagok.

- Ilyen sem nagyon volt még – nézett rám Ian, apró mosollyal a szája sarkában. – Mármint, hogy ennyi ideig csendben légy – vágott felém egy apró, kötekedő kis fintort.

- Akarod, hogy megverjelek? – álltam meg csípőre tett kézzel, de látszott rajtam, hogy egy pillanatig sem vettem komolyan a szavait.

- Ha úgy verekszel, ahogy embereket rajzolsz – tört ki Ianből a nevetés, ahogy eszébe jutott a firkálmányom – akkor állok elébe.

Nem bírtam tovább, én is felnevettem, és finoman a derekába boxoltam.

- Ne cikizd a rajztudásomat! – mondtam vigyorogva. – Láttad amúgy, a zsaru milyen fejet vágott? – kérdeztem aztán, és ez újra egy jó alkalom volt mindkettőnk részéről egy röhögőgörcsre.

- Tudod – töröltem meg nevetéstől kissé nedves szemeimet. – Egész jó fej vagy. Kimondottan bírnálak is, ha… - haraptam el a mondatot.

- Ha? – kérdezett vissza Ian, és fénylett a képén a kíváncsiság. – Engem anyám arra tanított, hogy mindig befejezzük a megkezdett mondatot. Ergo, hallgatlak.

- Ha nem pereltél volna be – szaladt ki a számon, és az előbbi kis jókedvem hamar tovaszállt. – Elkövettem egy hibát, elismerem – emeltem fel a kezem, megelőzve a mondandóját. – Megsérültél, ezt is elismerem. Nem akarok mentegetőzni, de hiába teszek még én bármit egy adott helyzetben, egy rémült állat mindig kiszámíthatatlan. Sajnálom, hogy a te karod bánta – dünnyögtem. – De megbeszélhettük volna.

- Azok után, hogy úgy rám rivalltál, és faképnél hagytál? – kérdezett Ian vissza.

- Igen, azok után is. Az Állatmentők kocsijával voltam, megkereshettél volna ott is. Akkor legfeljebb TT, a főnököm tépte volna le a fejem. Igy meg… fizethetek, és még dolgozhatok is pluszban.

- Csak azt ne mondd, hogy nem élvezed a társaságom estéről estére – futott át apró mosoly Ian arcán. – Lányok ezrei ölnének ezért a lehetőségért.

- Ha éppen nem milliói – vonogattam a vállam. – Csak épp a körülmények mások. És még valami. Nem fogok azért földre borulni előtted, mert te vagy Ian Somerhalder.

- Ilyet soha nem is kértem. Sem tőled, sem mástól – válaszolta ő komolyan, és láttam, hogy csakugyan úgy is gondolja.

- Na és most mi lesz? – kérdeztem, miután egy percre újra beállt a néma csend. – Úgy értem, az Ócenáriumban. Ha az állatok tovább pusztulnak… előbb-utóbb úgyis mi kerülünk bajba, meglásd – jósoltam.

- Igen, én is ettől félek – motyogta Ian. – Bár ami azt illeti, nekem talán lenne valami ötletem.

- Hallgatlak! – álltam meg hirtelen, aztán a hátam mögé mutattam. – Mellesleg megérkeztünk. Itt lakom.

- Jól néz ki. Egyszerű, de szép – nézte meg Ian a házikót, majd újra felém fordult a figyelme. – Ami az ötletet illeti… ha nem haragszol, kissé még várnék vele. Meglátjuk, történik-e valami holnap este. Ha igen, akkor beavatlak.

- Hát jó – adtam meg magam nem túl lelkesen, és előkotortam a kulcsaimat. – Nem haragszol, ha nem hívlak be? Egyrészt hulla fáradt vagyok, másrészt…

- ….másrészt nem vagyunk olyan viszonyban, hogy behívj – fejezte be a mondatot Ian helyettem. – Csak azért bátorkodtam elmondani a végét helyetted, mert te úgysem tetted volna – mosolygott aztán rám.

Csak hümmögtem válasz gyanánt. Ez a fickó néha mintha belelátott volna a fejembe.

- Nos, akkor hát köszönöm a fuvart. Holnap találkozunk. Szia – nyögtem ki, és megfordultam, de ekkor megfogta a vállam.

- Del – mondta ki a hangomat olyan lágyan, mint még soha, és meglepve néztem újra a szemébe. – Hagy áruljak el neked valamit. Még akkor is, ha talán soha nem fogsz hinni nekem. Tudnod kell, hogy nem akartam neked rosszat. Egyetlen percig sem – mondta, és a tiszta kék szemek szinte fogva tartották az enyémet. – Egy dolog van, amit kérlek, higgy el. Azt, hogy nem én pereltelek be – ért hozzá az arcomhoz egy pillanatra, és mire a megdöbbenésből felocsúdtam, már sarkon is fordult, és csak távolodó alakját láttam. Úgy sietett, mintha félne attól, hogy mit fogok reagálni erre.

Vége

Folyt. Köv.