Tüskék közt a virág 5. fejezet

Joseph úgy ült a nappaliban, a kikapcsolt cb mellett, mintha azt várná, hogy az életre keljen, és a fülébe harsogja a megoldást a zűrös helyzetre, én pedig láttam az arcán, hogy alighanem másképp tervezte a vakációját.

- Tessék – nyomtam a kezébe egy üveg hideg sört, majd leültem a kanapéra. – Szóval… a jelen helyzet szerint, Diego Valdes jó alaposan hülyének nézett minket. Kiadta a házat mindkettőnknek, és a dupla pénzzel szépen lelépett egy kis időre. Minket meg itt hagyott, boldoguljunk, ahogy tudunk alapon – foglaltam össze a helyzetet, mire Joseph csak mogorván biccentett egyet.

- Ez a helyzet így nem maradhat – fűztem tovább a szót, és beleittam a sörömbe. – Tehát, mikor költözöl ki? – hadartam el a kérdést, mikor elemeltem a számtól az üveget.

- Hé! – váltott Joseph azonnal méltatlankodóba. – Miért nekem kellene kiköltözni? Kifizettem a házbért, jogom van itt lenni.

- Viszont én érkeztem először – vontam vállat. – Amúgy is… nekem nincs anyagi keretem rá, hogy valami flancos szállodába menjek. Ez az egyik ok. A másik, hogy dolgozni vagyok itt. Eszem ágában sincs naponta három órát utazni ide, meg ugyanennyit vissza, ha fotózni támad kedvem!

- A szállodáknál is van fotózni való – dohogta Joseph. – A fényképezőgép meg tudod, egy olyan holmi, amit oda viszel, ahová csak akarod – tette hozzá egy apró fintorral.

- Természetfotós vagyok – néztem rá szúrós szemekkel. – Amit itt megtalálok, azt nem fogom benn a nagyvárosban, a turistaövezet középpontjában. Ergo, te költözöl – mondtam kedves mosollyal.

- Felejtsd el! – rázta meg a fejét Joseph határozottan. – Alig vártam, hogy végre eltöltsek egy kis időt rajongóktól, meg fotósoktól távol. Kezdtem unni, mikor még a wc ajtaján is autogrammért dörömbölnek, és az étteremben minden falatról, amit a számba veszek, száz kép készül. Nem költözöm ki.

Kis csönd támadt, ami alatt úgy méregettük egymást, mintha két ellenséges hadsereg tagja lennénk. Joseph szemében egyszerre láttam az elhatározást, hogy ha kell ide is kötözi magát, és valamiféle néma könyörgést, ettől pedig egy hatalmas szusszanással leeresztettem, mint valami gumilabda.

- Ha te sem akarsz költözni, és én sem… - kezdtem bele tétován – akkor az csak egy dolgot jelent. Muszáj lesz együtt laknunk.

- Csak nem lesz annyira szörnyű, nem? – vonta össze Joseph a szemöldökét. – Mindenesetre megpróbáljuk minden nap elérni Valdest. Talán sikerül beszélni vele. Nem szándékozom mind a két hét vakációmat egy vadidegennel tölteni.

- Ezt úgy mondod, mintha én kértem volna ezt az egészet! – mutattam körbe, és csípőre vágtam a kezem. – Én sem vagyok ettől elragadtatva! Ha nem tetszik a dolog, ott az autód, és mehetsz! Szívesen kidobálom a csomagjaidat – tettem hozzá tenyérbemászó kedvességgel.

- Azt próbáld meg! – fújta fel magát Joseph is, és felpattant, közvetlen közelről nézve rám, és különös módon, az egyetlen, amire most fókuszálni tudtam az volt, hogy eddig nem is láttam, milyen kékek a szemei.

- Jól van, jól van – engedtem a tekintete lehengerlő erejének. – Akkor a felállás a jelek szerint két idegen egy házban. Csodálatos – morogtam azért oda a végére. – Ha viszont így áll a helyzet, meg kellene egyeznünk néhány szabályban.

- Úristen, mintha csak Kevint hallanám – forgatta meg a szemeit Joseph. – Nem számít… valaki, akivel együtt dolgozom – legyintett Joseph értetlen pillantásomra válaszolva. – Jó, miféle szabályokra gondoltál?

- Nos, először is…. Egy hálószoba van. És az az enyém – mondtam ellentmondást nem tűrően.

- Oh… - nézett rám Joseph meglepetten. – És megtudhatnám, mi okból foglaltad el azt a helyet ilyen zsarnoki módon?

- Mert én voltam itt először – adtam meg a tömör választ. – Régi szabály, aki elsőnek jön, az választ.

- Ezt az érvet nemrég már elsütötted egyszer – vágta Joseph zsebre a kezeit. – Mondj valami más okot, mert ezt nem fogadom el.

- Oké – tártam szét a kezem. – Akkor azért, mert én vagyok a nő. Te meg ugyebár férfi. És az udvariasság azt diktálja, hogy átengedd nekem a kényelmesebb helyet – vittem be a huszárvágást, és elégedetten láttam, hogy Joseph megvetően mordul egyet.

- Jó, bánom is én – vont aztán vállat. – Én hol fogok aludni?

- Gondolom itt, a kanapén – mutattam a nappali falához. – Nem olyan rossz… elég kényelmesnek tűnik.

- Megleszek – dünnyögte Joseph. – Viszont szeretném tudni, hogy momentán mit keresel a hálószobámban.

- Nappal van, ha nem tűnt volna fel – lőttem csípőből vissza – csak éjjel a hálószobád. Most nappali.

- Van olyan helyiség, amire nem hozol szabályokat? – meredt rám Joseph, és éreztem, hogyan gyűlik fel benne a türelmetlenség és a düh.

- Van, az összes többi. Van ott egy kis pihenőszoba… tévé is van benne. Azt, a fürdőt, és a konyhát mindketten szabadon, és bármikor használhatjuk. Egyébként ha megnyugtat, én keveset leszek a házban. Reggel felkelek, fotózni megyek… amikor túl nagy a forróság visszajövök néhány órára. Aztán újra elkóborolok, és csak este érek haza. Nem fogjuk túlzottan zavarni egymást. Legalábbis remélem.

- És mivel mész? Mert a kocsimat nem adom kölcsön – vágta le magát Joseph néhányszor a kanapéra. – Most mi van? – nézett rám, mikor észrevette csodálkozó arcomat. – Csak ellenőrzöm, elég ruganyos-e.

- Az ég szerelmére, csak aludni fogsz rajta, és nem….mást – jöttem kissé zavarba, mikor rájöttem, miféle gondolat jött az agyamra, és csúszott ki a számon, és ahogy láttam Joseph jókedvű vigyorát, legszívesebben a mexikói mintás falba vertem volna a fejem.

- A kocsim kinn áll a ház mögött – jött meg aztán a hangom, és igyekeztem úgy tenni, mintha az előző néhány másodperc meg sem történt volna. – Nyilván azért nem láttad, mikor megérkeztél.

- Oké, nincs több kérdésem – vonta meg a vállát Joseph. – Akkor ha már így megegyeztünk, engedelmeddel bepakolnék. A kaja ott fog megrothadni a kocsiban.

- Igen, persze… - motyogtam. – Rendezkedj csak be. Én meg azt hiszem, pihenek egyet. Nem volt túl nyugodt az éjszakám – tettem azért még egy apró megjegyzést, és a hálószoba felé indultam. – És most szólok, ha bármely munkaeszközömnek baja esik, kifizettetem veled! – szóltam még hátra, és nem tudtam mire vélni Joseph vidám, jókedvű nevetését, ami érkezett válaszul.

*****

Besétáltam a hálóba, bezártam magam mögött az ajtót, és egy szinte egy piruett-szökkenéssel vetettem magam a takaróra, hogy a párna alá dugjam a fejem.

- Nem igaz… ennyire nem lehetek peches – motyogtam a lepedőbe. – És ekkora idióta – jutott eszembe a hülye kis megjegyzésem odakinn, és az, hogy milyen kaján képet vágott erre Joseph.

- Ezt a tenyérbemászó alakot – folytattam tovább a zsörtölődést a nagy semminek. – Már most utálom! – csaptam egyet a párnámra dühösen, és oldalamra fordultam. Hallottam kintről Joseph rendezkedésének hangjait, de a fáradtság végül legyőzte bennem a haragot. Lehunytam a szemem, és az álom visszavitt a rémségek földjére, ahol éjszakáról éjszakára jártam.

Vége

Folyt. Köv.

Tüskék közt a virág 4. fejezet

A reggeli napfény lassan, centiről centire bekúszott az ablakon. Megcsillant először a falon, majd a virágok szirmain. Egyre nagyobb teret kapott, mert nemsokára már a falióra üvegén szórta szét sugarait, hogy végül egy merész ugrással a nappali asztalára tévedjen, és megvilágítsa az álmos arcú Joseph szőke haját, ami most mintha arannyá vált volna a sárga sugarak közepette.

- Nos? – kérdeztem türelmetlenül, miközben a mobilját szorította a füléhez, mire ő lepisszegett.

- Semmi! – nyomta ki a telefont dühös mozdulattal, és megvakarta a fejét. – Elérhetetlen.

- Akkor majd én – vetettem rá egy lesújtó pillantást. – Talán csak neked nem veszi fel. Megértem. Ha látnám, hogy te vagy a hívó, én sem venném fel – mondtam undokul, és míg ő a szemeit villogtatta rám, addig előkotortam a saját készülékemet.

- Mondd, nem gyanús, hogy már éjjel is hívni próbáltuk Diego Valdest, és egyetlen egyszer sem volt elérhető? – érdeklődött aztán Joseph csevegő hangon, míg a fülemhez szorítottam a telefonomat, és – visszaadván az előbbi kölcsönt – most én pisszegtem le őt.

- Ez egyszerűen nem lehet igaz – morogtam dühös csalódottsággal, mikor a vonalban felhangzott az „ismételje meg hívását később” sablonszöveg.

- Neked sem veszi fel, mi? – vigyorgott Joseph. – Megértem. Ha látnám, hogy te vagy a hívó, én sem venném fel – vitte be a találatot, majd elégedetten hátradőlt, és karba fonta a kezeit, én pedig igyekeztem magamban legyűrni a vágyat, hogy újfent fejbe vágjam. Ezúttal a telefonnal.

- Akkor most mi legyen? – kérdezte aztán, látva, hogy összeráncolt szemöldökkel meredek a dohányzóasztal kissé repedezett, idő ette fájára.

- Hogyhogy mi lenne? Beszállsz a kocsidba, és elmész innen, úgy, ahogy jöttél – válaszoltam negédes mosollyal.

- Az ki van zárva – ingatta a fejét Joseph. – Szép összeget fizettem ezért a két hétért. Nem hagyom veszendőbe menni.

- Akárcsak én! – csattantam fel. – Én voltam itt előbb, ne is álmodj róla, hogy majd én megyek el!

- Az egyetlen, aki ezt eldönthetné Diego Valdes – vont vállat. – De ő ugyebár kísértetet játszik. Csak akkor bukkan fel, mikor ő akarja, hogy lássuk.

- Biztos tud magyarázattal szolgálni erre az egészre – kapaszkodtam még mindig a naivabbik lehetőségbe. – Talán csak összekevert valamit.

- Vagy nem, és most röhög a markába – jegyezte meg Joseph. – Szóval, amíg nincs senki, aki segít nekünk, addig….

- A rádió! – kiáltottam fel kitágult szemekkel. – Hogyne lenne! Van… van egy rádió – álltam fel a kanapéról lázas sietséggel.

- Miféle rádió? – követett Joseph értetlen arccal, mint egy kiskutya.

- Valdes azt mondta, ha ő valami oknál fogva elérhetetlen lenne, akkor van itt egy cb – nyitottam ki egy kis szekrényt a nappali sarkában, hogy felbukkanjon előttem egy kábelekből és alkatrészekből álló szerkentyű.

 – Azt hiszem, ez lesz az – mondtam elégedetten.

- És tudod, hogy kell ezt használni? – nézegette Joseph tanácstalanul a számára ismeretlen gépet.

- Hogyne tudnám! – feleltem méltatlankodva. –  Afrikában nagy hasznát vettem – tettem hozzá már kissé halkabban, majd elutasítóan felemelt kézzel jeleztem, hogy ez itt most nem a kérdések ideje.

Odahúztam egy széket a szekrény mellé, majd lenyomtam a bekapcsoló gombot, mire felvillant egy zöld fény, és sistergő zaj töltötte meg a levegőt.

- Adásban vagyunk? – morogta Joseph, és úgy meredt a cb-re, mintha attól félne, hogy az megtámadja.

- Mindjárt – sóhajtottam, majd némi keresgélés után kézbe fogtam az apró mikrofont, és – kissé reszkető hangon beleszóltam.

- Szabad ez a sáv?– érdeklődtem, de nem kaptam semmiféle választ, továbbra is csak a recsegést hallottam az éterből.

- Szabad ez a sáv? Es este la banda? – kérdeztem újra és újra, miközben tekergettem az állomáskereső gombot, mígnem olyan hirtelen szólalt meg valaki a túlsó oldalán a vonalnak, hogy csaknem kiestem a székből.

-  Ser la línea – recsegte egy hang. - En qué puedo ayudarle? – tette hozzá.

- Ööö – nyögtem ki szerencsétlenül. – Találok ott valakit, aki beszél angolul? Habla Inglés? Alguien habla Inglés? – szedtem össze sekélyes nyelvtudásomat, míg Joseph csak értetlenül pislogott mellettem.

- Eduardo! – kiabált az előbbi hang valamerre, aztán némi szünetet követően egy másik, jóval kellemesebb férfihang szólalt meg a rádióban.

- Itt a Los Zapatos túristaház, Eduardo Carlos Amparo vagyok, vétel – mondta tűrhető angolossággal, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Aurelia Gracy vagyok…. ööö… az isten háta mögül – motyogtam kissé bénán. – Vétel – tettem hozzá gyorsan.

- Nem kell szabályosan rádióznia, Senora Gracy – jött a válasz. – Miben lehetek a segítségére, ott az isten háta mögött? – érdeklődött. – Vétel.

- Nos, az a helyzet, hogy a San Bernadetto völgyben vagyok, egy kis házban, amit Senor Diego Valdestől béreltem – válaszoltam. – És jelentkezett némi probléma – néztem a szemem sarkából némileg megvetően Josephre, aki szinte szuggerálta a rádiót. – A probléma mellesleg itt áll mellettem. Vétel – tettem hozzá a végén.

Egy olyan hangot hallottam a túlsó oldalról, mint mikor valaki hosszasan fújja ki a levegőt, aztán egy olyan kérdés hangzott fel, amitől csaknem kiejtettem a mikrofont a kezemből.

- És most hányan vannak, Senora Gracy? – érdeklődött Eduardo néven megismert, alaktalan hang. – Vétel.

- Honnan… micsoda… - hebegtem meglepetten, és forogni kezdtem, mintha azt néztem volna, hol van a beépített kamera. – Honnan tudja, hogy… ez a probléma? Vétel – nyögtem még mindig a döbbenet hatása alatt.

- Mert Senor Diego Valdesnek ez a jól bevált módszere – hangzott fel újra Eduardo magyarázata. – Fogadok, hogy most elérhetetlen, ugye? – kérdezte, de meg sem várta a választ, folytatta. – Mi már sajnos jól ismerjük a nevét. A régi trükkje, hogy kiadja valakinek a házat, majd kiadja valaki másnak is. Aztán kikapcsolja a telefonját, és eltűnik valamerre. A házban lakók pedig általában döbbenten szembesülnek a ténnyel, hogy alaposan becsapták őket. Vétel – tette hozzá a végén.

Némán hápogtam egy darabig, csak arra tértem magamhoz, hogy Joseph kissé megbökdöste a vállamat.

- Ezt nem látják a túlsó felén – jegyezte meg gúnyosan, mire perzselő tekintettel lesöpörtem magamról a kezét, és újra kézbe vettem a beszélgetés fonalát.

- De hát ez csalás – mondtam felháborodottan. – És most mondja meg, mégis mit csináljunk? Vétel.

- Nos, sok mindent nem tudnak tenni. Csalás… az Államokban. Nálunk toppant ravasz üzleti módszernek hívják – magyarázta Eduardo, és szinte láttam magam előtt egy alakot, aki a vállát vonogatva magyaráz nekem. – Ha nem akarnak egy fedél alatt maradni, egyiküknek keresnie kell másik helyet. Senor Valdes utolérésével ne is próbálkozzanak. Úgysem fog sikerülni. Vétel.

- Értem – pislogtam szaporán. – És mondja, van Önöknél szabad szoba? Mert az időközben időtolakodó úriember szeretne távozni innen. Vétel.

- Hé! – méltatlankodott Joseph. – Szó sincs róla, hogy….

- Nincs szabad szobánk, Senora Gracy – jött Eduardo válasza. – És gyanítom, hogy sehol máshol sem fognak találni. Főszezon van. Egy gombostűt sem lehetne leejteni sehol. Próbálkozzanak talán később, vagy benn a Cityben. Ott még talán akad kiadó szállodai szoba. Vétel.

- Megbeszélhetnénk ezt normálisan? – hajolt fölém Joseph, a fogai között szűrve a szót, és szemmel láthatóan elég dühösnek tűnt, én pedig egy néma sóhajjal széttártam a kezem, jelezve, hogy ha muszáj, akkor igen.

- Akkor… én most búcsúzom, Senor Amparo – nyeltem nagyot. – Köszönöm a segítséget…és a felvilágosítást. Vétel.

- Bármikor, Senora Gracy – jött a válasz az éterből. – Ha gondjaik vannak a továbbiakban is, hívjanak újra. Kérjenek csak engem. Dios bendiga con usted. Vége – fejezte be, és nemsokára már csak a jól ismert recsegés jött a rádióból, míg jeges ujjakkal ki nem kapcsoltam a gépet.

Vége

Folyt. Köv.

Tüskék közt a virág 3. fejezet

Lélegzetemet visszafojtva álltam az ajtó takarásában, lázasan zakatoló aggyal. Most mitévő legyek? Ha a betörő rájön, hogy a ház nem lakatlan… ha itt talál engem… nem biztos, hogy megúszom élve.

A sötétség szerencsére jótékony takarásába vont, míg az ő alakját némileg megvilágították a szapora villámcsapások. Egyelőre még csak egy helyben álldogált a nappali közepén, és magában morogva a hajából borzolgatta kifelé a vizet. Tudtam, hogy alig egy-két perc, és körbejár… akkor pedig hatalmas bajban leszek. Egy módon kerülhetek fölénybe. Ha élek a meglepetés erejével, és megvédem magam. Bármi áron.

Körülnéztem a hálóban, és felkaptam egy vázát, ami az ágyammal szembeni szekrényen álldogált. Nem a legtökéletesebb fegyver, de a célnak nagyon is megfelel. Leütöm, megkötözöm, aztán a cb-n kihívom a rendőröket. Bárcsak a gyakorlatban is ilyen egyszerű lenne, mint elméletben…

Nyirkos markomba fogtam a váza nyakát, majd vadul kalapáló szívvel újra az ajtó felé lopakodtam, és ismét szemügyre vettem az illetőt.

Ő közben befejezte önmaga tessék-lássék szárítását, és megfordult, hogy bezárja az eddig nyitva hagyott bejárati ajtót. Felbuzgott bennem az adrenalin, és tudtam, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom!

Egy hangos sikítással előugrottam rejtekemből, és megálltam a háta mögött, hogy ott folytassam a csillagokat is megrengető visítást, közben fenyegetően lóbáltam kezemben a vázát.

A betörő torkából egy hangos ordítás tört fel, alighanem a frászt hoztam rá a hirtelen támadással. Sarkon perdült, és egy ekkor lesújtó villámcsapás megvilágította az alakját. Nem tartott sokáig, csupán egy-két másodpercig, de arra elég volt, hogy futólag szemügyre vegyem. Kissé hullámos szőke haja alatt egy halálra rémült szempár villogott felém, és mikor felfogta a helyzet súlyosságát, kezét védekezően kapta maga elé, de már elkésett.

A karom meglendült, és egyenesen a feje búbjára csaptam a vázával, ami csörömpölve tört darabokra a kezemben, a betörő pedig hangos üvöltéssel a szőnyegre vetette magát, ott fetrengett tehetetlen fájdalmában.

Kissé magam is megijedtem az eredmény láttán. A filmekben ilyenkor az áldozat nemes egyszerűséggel össze szokott csuklani, ami elég a hősnek ahhoz, hogy a biztonsága érdekében gúzsba kötözze. Most viszont, jelen helyzetben, fogalmam sem volt, mit is tehetnék. Keressek egy másik vázát?

Körbefuttattam a szemem a nappalin, de ekkor egy kéz kulcsolódott a bokámra, lerántott a földre, és máris jókora erővel csapódtam a szőnyegnek. A betörő kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenségemet, és noha nem lehetett egészen magánál, arra volt ereje, hogy védekezzen. Vagy támadjon, attól függ, honnan nézzük.

Elöntött a halálos rémület. Ez a küzdelem most életre-halálra ment… és felrémlettek bennem a néhány hónappal ezelőtt átéltek. A jeges rémület pedig parázsló haraggá változott bennem. Nem! Ha életben maradtam, hát most sem adom olcsón a bőrömet!

Már nem néztem, mit művelek, csíptem, haraptam, karmoltam, és bősz diadallal vettem tudomásul, hogy a támadóm nem bír velem, pedig igencsak rajta volt, hogy valami úton-módon lefogjon, és a szőnyegre szorítson. Egészen addig, míg egy jól irányzott mozdulattal ágyéka közepére nem térdeltem. Akkor felhördült, mindkét kezét fájó pontjára tapasztva, én pedig kihasználtam az alkalmat hogy talpra ugorjak, és felkaptam egy olvasólámpát. Nem tudtam eldönteni, mit is tegyek. Sújtsak-e le újra, vagy a zsinórjával kötözzem-e össze a betörőt, így csak álltunk mindketten, mint valami groteszk pillanatkép.

- Ne, kérem… - hörögte az alak a földről. – Ne tegye…

Egy másodperc erejéig meglepődtem. Spanyol szavakat vártam, de a könyörgés angolul érkezett. Ám jelen pillanatban ez volt a legkisebb gondolkoznivalóm.

- És miért ne? – lóbáltam a lámpát fenyegetően, miközben már éreztem a gyors kézitusa fájdalmát az oldalamban. Alighanem én is kaptam néhány jókora ütést, amit a verekedés hevében észre sem vettem. – Csak egy okot mondjon, miért ne üssem meg, ha már betört ide!

- Micsoda? – nyögött a férfi, és a hangjában őszinte csodálkozást véltem felfedezni. – Nem vagyok betörő…

- Ó, hát hogyne – mondtam gúnyosan. – Forduljon meg! Meg fogom kötözni! – lengettem meg a lámpát. – És a legkisebb gyanús mozdulatra azonnal leütöm! Nem tréfálok! – igyekeztem magabiztos álarcot ölteni.

- A fenébe is, hallgasson már meg végre! – kiáltott rám az alak, de engedelmesen hasra fordult, mikor felfogta, hogy jelen helyzetben jobb ha nem ellenkezik velem.

- Nem törtem be ide! – magyarázta arccal lefelé, egyenesen a szőnyegnek. – Kibéreltem ezt a helyet!

- Aha, hát persze – rázogattam az olvasólámpa összegubancolódott zsinórját. – Meg ne merjen moccanni! – rivalltam rá aztán a szőke fickóra, mikor szemmel láthatóan megpróbált feltápászkodni.

- Senor Diego Valdestől béreltem ezt a házat – fordult vissza a hátára a behatoló, aztán megpróbálkozott egy felüléssel. – Azt hiszem, jelenleg én vagyok az, aki jogosan kérdezheti magától, hogy Ön kicsoda, és mit keres a házamban – jegyezte meg fájó feje búbját tapogatva, én pedig abbahagytam a vezeték bogozgatását, és a számat tátva meredtem az illetőre.

- Ismételje meg! – szólítottam fel, kezem pedig közben megtalálta a kis lámpa kapcsolóját, hogy a következő pillanatban sápadt fény világítsa be a nappalit, és kettőnk alakját.

Alaposan szemügyre vettem a fickót, és nagyot nyeltem. Látszatra nem tűnt betörő típusnak, de persze sosem lehet biztosra menni e tekintetben. Az arca kissé nyugodtabbnak tűnt, és vonásain jelenleg egyszerre tükröződött felháborodás, gyanakvás, némi félelem… és kevés fájdalom is, legalábbis mikor szőke hajában kutató keze megérintette a pontot, ahol a váza és a koponyája találkozott.

- Mint már mondtam, ezt a házat kibéreltem. Kerek két hétre – sziszegte még mindig a feje búbját tapogatva, aztán megvizsgálta ujjai hegyét, lát-e rajtuk vércseppeket. – A pasas neve aki kiadta nekem, Diego Valdes. Az enyém pedig Joseph Morgan. Ha nem hiszi, megmutathatom az igazolványomat, meg a bérleti szerződést. Feltéve, ha kienged a csomagjaimért a kocsimhoz. Bár előtt hallani szeretném, hogy maga mit keres itt – állt közben talpra óvatosan, megtartva köztünk a három lépés távolságot.

Reszkető kezekkel leraktam a lámpát az asztalra, és a hajamba túrtam. Ha volt valaha hülye helyzet az életemben, ez a mostani pillanat méltán pályázhatott erre az elnevezésre.

- A nevem Aurélia Gracy – nyögtem ki aztán. – És a tegnapi naptól két hétre kibéreltem ezt a házat. Senor Diego Valdestől.

- És most tényleg azt várja, hogy ezt is higgyem? – meredtek ki a fickó szemei.

- Ha gondolja, szívesen megmutatom a bérleti szerződésemet – vontam vállat, észre sem véve, hogy az eddigi erőviszonyok kissé megváltoztak, és most én kényszerültem némi magyarázkodásra. – Tegnap érkeztem, mint láthatja – mutattam a nappaliban kipakolt munkaeszközeimre, aztán – folyamatosan szemmel tartva – előkapartam a fényképezőgépem tokjából a bérleti papírt, és az orra alá toltam.

- Tessék – biccentettem. – Én igazat mondtam.

- Kienged a kocsimhoz? Igérem, nem szököm meg – nézett a szemembe a szőke fickó, aztán mikor aprót bólintottam kirohant a szakadó esőbe, hogy kicsivel később egy papírral a kezében térjen vissza.

- Mint látja, én is igazat mondtam – nyomta kezembe a saját szerződését, és mikor átfutott a szemem a sorokon, lassan vörösbe borultam.

- Ez akkor azt jelenti… - hebegtem, de a jövevény a szavamba vágott.

- Ez azt jelenti – és javítson ki, ha tévedek -  hogy érzéseim szerint Senor Valdes jó alaposan rászedett bennünket – vágta zsebre a kezét bosszús arccal, és percekig nem tudott egyikünk sem szólni, csak meredtünk a másikra néma döbbenettel.

Vége

Folyt. Köv.

Tüskék közt a virág 2. fejezet

Túl korán jött el az este, és túl korán virradt fel a másnap. Legalábbis én úgy éreztem. A napfény reggel egyenesen a szemembe tűzött, és noha máskor nem keltem ilyen korán, most jóleső érzésekkel másztam ki az ágyból. Jó volt itt lenni. Jó volt a csend, a magány. Mintha kicsit magam is a természet részévé váltam volna, ahogy egykor tették ezt indián őseim. Persze, az ő fejük felett bőrsátor állt, nem egy ilyen ház, de az érzés… az áldott megkönnyebbülés, mikor a fekete éjt felváltotta a sötétség, mindannyiunkban ugyanaz lehetett.

Nem sok mindent csináltam napközben. Ettem, fürödtem, lazítottam. Ebéd után még aludtam is keveset, igaz, az akkor földet perzselő hőséget másképpen nem is lehetett volna elviselni.

Nem feledkeztem el arról sem, hogy benzint töltsek a generátorba, így élvezhettem egy ventilátor hűvös fuvallatát is. A benzin miatt nem aggódtam. Az én kocsimon szintén volt két ötliteres kanna, és nagy utakat amúgy sem terveztem. Ismeretlen környéken, ahol amúgy is kígyók hemzsegnek, nem nekem való feladat a magányos felderítő szerepe.

Az este viharos gyorsasággal érkezett el, és a Nap úgy bukott le a hegyek mögött, mintha csak egy céllövölde bábja lett volna, amit egy mesterlövész terít le bravúros mozdulattal a vurstliban.

Minden a helyére került ekkora. A ruháim, a felszerelésem szekrényekben, asztalokon, csatasorba állítva. Már másnap reggel neki akartam kezdeni a munkának.

*****

- Maradj már nyugton, szépségem – suttogtam alig hallhatóan, és igyekeztem fókuszba hozni a színpompás lepkét, ami egy vöröslő sziklán pihent éppen. – Nem tudom, milyen fajta lehetsz… de még sosem láttam ilyet – gyönyörködtem a szinte égi tüneményben, ami ellibbent a szemem elől, de elégedetten vettem tudomásul, hogy alighanem életem egyik legjobb képét sikerült elkészítenem, két másodperccel a távozása előtt.

- Jó utat! – intettem a kis teremtmény után, ahogy a kék ég felé emelkedett, mintha egy szárnyra kapott ékkő lett volna, majd szemem arrébb csúszott az égbolton.

Kelet felől fekete felhők közeledtek, ijesztő gyorsasággal. Egyre nőttek, alakjuk változott, formálódott, és oly hatalmassá váltak, mintha el akarnák nyelni a földet és az eget. Zúgás hangzott fel, jeges szél borzolta meg a hajamat, és olyan sötétség ereszkedett le, mintha a nappal kellős közepén jött volna el az éjszaka.

- Szép kis vihar lesz – kapkodtam a cuccaimat össze, és mikor sarkon fordultam, megláttam a terepjáróm mellett álldogálni egy aprócska fiút. Tipikus mexikói viselet volt rajta. Fehér ing,  fehér nadrág, ami a bokájáig sem ért. A feje tetejébe jókora sombrerót nyomtak, ami árnyékot vont az arcára, csak a szeme fehérje világított ki belőle. Valami megcsillant az arcán, és felismertem, hogy könnyek nyomát látom.

- Hola chico – próbálkoztam sekélyes spanyol nyelvtudásomat elővéve, alig titkolva el a meglepetésemet. – Hogy kerültél te ide? Itt laksz valahol? Vivir aqui? – kérdezgettem, de nem kaptam választ. A sírás abbamaradt… de felhangzott máshol. Egészen pontosan mindenhol. Mintha a sziklák, az apró zuzmók, és a felhők egyszerre adták volna vissza a gyerek zokogását, halk hüppögését.

- Kisfiú, jól vagy? – lépkedtem óvatosan a meredt némaságba burkolózó gyerek felé. – Estas bien? Hogy kerültél ide? – guggoltam le a kisfiú elé, aki hátratolta a fején a kalapot, és a szemembe nézett, én pedig guggolva hátratántorodtam a meglepetéstől.

A gyerek bőre fekete volt. Olyan fekete, mint a korom… nem mexikóinak tűnt. A legkevésbé sem. Göndör, sűrű, fekete haj… széles orra, és vastag ajkak, amelyek mögött vakítóan fehér fogak villantak fel. És a legrosszabb az volt mikor rájöttem, hogy én már láttam ezt az arcot.

- Hát ez hogyan….? – tátogtam ledermedve, de a kicsi a szavamba vágott.

- Miért nem segítettél? – szólalt meg tökéletes angolossággal. – Annyira féltem… láttál engem. Miért nem segítettél? – villantak fel a szemei, és rémülten hátrálni kezdtem, ahogy megláttam, hogy könnycseppek helyett ezúttal vér hullott a szemeiből.

- Miért hagytál egyedül? – kérdezte még panaszosan a kisfiú, lassan felém közeledve, és hatalmasat kiáltottam, ahogy mögöttem fenyegetően megdördült az ég.

*****

Levegő után kapkodva ültem fel, össze-vissza dobogó szívvel, és éreztem, hogy a pizsamám nyirkos a verejtékemtől. A rémálom… amit már olyan jól ismertem az elmúlt hónapokban, nem hagyott el. Itt is rám talált.

- Bocsáss meg nekem… - suttogtam a semminek, és beletúrtam két kezemmel a hajamba, aztán nagyot rándultam, és halkan fel is sikítottam, mikor egy hatalmas dörrenéssel és csattanással odakinn tombolni kezdett a vihar.

- Oké, ezt a részét mégsem álmodtam – motyogtam, és reszkető kezekkel elhúztam a függönyt, hogy azonnal el is engedjem, és rémülten pislogjak magam elé.

A ház előtt egy autó állt. Egy fekete terepjáró… de nem az én autóm. Valaki volt itt a háznál.

Éjjel, a viharban, a semmi közepén, nyilván nem lehetett tisztességes szándékú ember.

Kimásztam az ágyból, és csak most éreztem, hogy a rémálom és a váratlan látogató feltűnése mekkora ijedtséget váltott ki belőlem. Lábaim úgy reszkettek alattam, mintha gitárhúrok lennének, és félő volt, hogy nemes egyszerűséggel összecsuklom a szőnyegen.

Nem volt időm a hezitálásra, vagy a sokáig tartó rémüldözésre. Mert a bejárati ajtó felől motoszkálás hangzott fel, halk dünnyögés és káromkodás, aztán egy csendes nyikordulással az ajtó feltárult.

Bárki is volt az éjjeli látogató, már itt volt benn a házban.

Vége

Folyt. köv.

Sziasztok!

Mint látjátok, felkerült az új történet első fejezete. Vasárnap hozom a másodikat, és innentől visszaállok a hetente egy fejezet rendszerbe. :)))))). Nekem könnyebb így, mert hétvégén van szinte csak időm, ti meg legalább kíváncsibbak lesztek. :)
Az oldalon található chatet meg fogom szüntetni, mivel szinte csak idegen nyelvű szövegeket látok mostanában rajta, ennek viszont nem látom semmiféle értelmét. Szóval aki keresni akarja majd, ne tegye, mert ez a funkció mostantól elérhetetlen lesz. :)