Tüskék közt a virág 3. fejezet

Lélegzetemet visszafojtva álltam az ajtó takarásában, lázasan zakatoló aggyal. Most mitévő legyek? Ha a betörő rájön, hogy a ház nem lakatlan… ha itt talál engem… nem biztos, hogy megúszom élve.

A sötétség szerencsére jótékony takarásába vont, míg az ő alakját némileg megvilágították a szapora villámcsapások. Egyelőre még csak egy helyben álldogált a nappali közepén, és magában morogva a hajából borzolgatta kifelé a vizet. Tudtam, hogy alig egy-két perc, és körbejár… akkor pedig hatalmas bajban leszek. Egy módon kerülhetek fölénybe. Ha élek a meglepetés erejével, és megvédem magam. Bármi áron.

Körülnéztem a hálóban, és felkaptam egy vázát, ami az ágyammal szembeni szekrényen álldogált. Nem a legtökéletesebb fegyver, de a célnak nagyon is megfelel. Leütöm, megkötözöm, aztán a cb-n kihívom a rendőröket. Bárcsak a gyakorlatban is ilyen egyszerű lenne, mint elméletben…

Nyirkos markomba fogtam a váza nyakát, majd vadul kalapáló szívvel újra az ajtó felé lopakodtam, és ismét szemügyre vettem az illetőt.

Ő közben befejezte önmaga tessék-lássék szárítását, és megfordult, hogy bezárja az eddig nyitva hagyott bejárati ajtót. Felbuzgott bennem az adrenalin, és tudtam, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom!

Egy hangos sikítással előugrottam rejtekemből, és megálltam a háta mögött, hogy ott folytassam a csillagokat is megrengető visítást, közben fenyegetően lóbáltam kezemben a vázát.

A betörő torkából egy hangos ordítás tört fel, alighanem a frászt hoztam rá a hirtelen támadással. Sarkon perdült, és egy ekkor lesújtó villámcsapás megvilágította az alakját. Nem tartott sokáig, csupán egy-két másodpercig, de arra elég volt, hogy futólag szemügyre vegyem. Kissé hullámos szőke haja alatt egy halálra rémült szempár villogott felém, és mikor felfogta a helyzet súlyosságát, kezét védekezően kapta maga elé, de már elkésett.

A karom meglendült, és egyenesen a feje búbjára csaptam a vázával, ami csörömpölve tört darabokra a kezemben, a betörő pedig hangos üvöltéssel a szőnyegre vetette magát, ott fetrengett tehetetlen fájdalmában.

Kissé magam is megijedtem az eredmény láttán. A filmekben ilyenkor az áldozat nemes egyszerűséggel össze szokott csuklani, ami elég a hősnek ahhoz, hogy a biztonsága érdekében gúzsba kötözze. Most viszont, jelen helyzetben, fogalmam sem volt, mit is tehetnék. Keressek egy másik vázát?

Körbefuttattam a szemem a nappalin, de ekkor egy kéz kulcsolódott a bokámra, lerántott a földre, és máris jókora erővel csapódtam a szőnyegnek. A betörő kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenségemet, és noha nem lehetett egészen magánál, arra volt ereje, hogy védekezzen. Vagy támadjon, attól függ, honnan nézzük.

Elöntött a halálos rémület. Ez a küzdelem most életre-halálra ment… és felrémlettek bennem a néhány hónappal ezelőtt átéltek. A jeges rémület pedig parázsló haraggá változott bennem. Nem! Ha életben maradtam, hát most sem adom olcsón a bőrömet!

Már nem néztem, mit művelek, csíptem, haraptam, karmoltam, és bősz diadallal vettem tudomásul, hogy a támadóm nem bír velem, pedig igencsak rajta volt, hogy valami úton-módon lefogjon, és a szőnyegre szorítson. Egészen addig, míg egy jól irányzott mozdulattal ágyéka közepére nem térdeltem. Akkor felhördült, mindkét kezét fájó pontjára tapasztva, én pedig kihasználtam az alkalmat hogy talpra ugorjak, és felkaptam egy olvasólámpát. Nem tudtam eldönteni, mit is tegyek. Sújtsak-e le újra, vagy a zsinórjával kötözzem-e össze a betörőt, így csak álltunk mindketten, mint valami groteszk pillanatkép.

- Ne, kérem… - hörögte az alak a földről. – Ne tegye…

Egy másodperc erejéig meglepődtem. Spanyol szavakat vártam, de a könyörgés angolul érkezett. Ám jelen pillanatban ez volt a legkisebb gondolkoznivalóm.

- És miért ne? – lóbáltam a lámpát fenyegetően, miközben már éreztem a gyors kézitusa fájdalmát az oldalamban. Alighanem én is kaptam néhány jókora ütést, amit a verekedés hevében észre sem vettem. – Csak egy okot mondjon, miért ne üssem meg, ha már betört ide!

- Micsoda? – nyögött a férfi, és a hangjában őszinte csodálkozást véltem felfedezni. – Nem vagyok betörő…

- Ó, hát hogyne – mondtam gúnyosan. – Forduljon meg! Meg fogom kötözni! – lengettem meg a lámpát. – És a legkisebb gyanús mozdulatra azonnal leütöm! Nem tréfálok! – igyekeztem magabiztos álarcot ölteni.

- A fenébe is, hallgasson már meg végre! – kiáltott rám az alak, de engedelmesen hasra fordult, mikor felfogta, hogy jelen helyzetben jobb ha nem ellenkezik velem.

- Nem törtem be ide! – magyarázta arccal lefelé, egyenesen a szőnyegnek. – Kibéreltem ezt a helyet!

- Aha, hát persze – rázogattam az olvasólámpa összegubancolódott zsinórját. – Meg ne merjen moccanni! – rivalltam rá aztán a szőke fickóra, mikor szemmel láthatóan megpróbált feltápászkodni.

- Senor Diego Valdestől béreltem ezt a házat – fordult vissza a hátára a behatoló, aztán megpróbálkozott egy felüléssel. – Azt hiszem, jelenleg én vagyok az, aki jogosan kérdezheti magától, hogy Ön kicsoda, és mit keres a házamban – jegyezte meg fájó feje búbját tapogatva, én pedig abbahagytam a vezeték bogozgatását, és a számat tátva meredtem az illetőre.

- Ismételje meg! – szólítottam fel, kezem pedig közben megtalálta a kis lámpa kapcsolóját, hogy a következő pillanatban sápadt fény világítsa be a nappalit, és kettőnk alakját.

Alaposan szemügyre vettem a fickót, és nagyot nyeltem. Látszatra nem tűnt betörő típusnak, de persze sosem lehet biztosra menni e tekintetben. Az arca kissé nyugodtabbnak tűnt, és vonásain jelenleg egyszerre tükröződött felháborodás, gyanakvás, némi félelem… és kevés fájdalom is, legalábbis mikor szőke hajában kutató keze megérintette a pontot, ahol a váza és a koponyája találkozott.

- Mint már mondtam, ezt a házat kibéreltem. Kerek két hétre – sziszegte még mindig a feje búbját tapogatva, aztán megvizsgálta ujjai hegyét, lát-e rajtuk vércseppeket. – A pasas neve aki kiadta nekem, Diego Valdes. Az enyém pedig Joseph Morgan. Ha nem hiszi, megmutathatom az igazolványomat, meg a bérleti szerződést. Feltéve, ha kienged a csomagjaimért a kocsimhoz. Bár előtt hallani szeretném, hogy maga mit keres itt – állt közben talpra óvatosan, megtartva köztünk a három lépés távolságot.

Reszkető kezekkel leraktam a lámpát az asztalra, és a hajamba túrtam. Ha volt valaha hülye helyzet az életemben, ez a mostani pillanat méltán pályázhatott erre az elnevezésre.

- A nevem Aurélia Gracy – nyögtem ki aztán. – És a tegnapi naptól két hétre kibéreltem ezt a házat. Senor Diego Valdestől.

- És most tényleg azt várja, hogy ezt is higgyem? – meredtek ki a fickó szemei.

- Ha gondolja, szívesen megmutatom a bérleti szerződésemet – vontam vállat, észre sem véve, hogy az eddigi erőviszonyok kissé megváltoztak, és most én kényszerültem némi magyarázkodásra. – Tegnap érkeztem, mint láthatja – mutattam a nappaliban kipakolt munkaeszközeimre, aztán – folyamatosan szemmel tartva – előkapartam a fényképezőgépem tokjából a bérleti papírt, és az orra alá toltam.

- Tessék – biccentettem. – Én igazat mondtam.

- Kienged a kocsimhoz? Igérem, nem szököm meg – nézett a szemembe a szőke fickó, aztán mikor aprót bólintottam kirohant a szakadó esőbe, hogy kicsivel később egy papírral a kezében térjen vissza.

- Mint látja, én is igazat mondtam – nyomta kezembe a saját szerződését, és mikor átfutott a szemem a sorokon, lassan vörösbe borultam.

- Ez akkor azt jelenti… - hebegtem, de a jövevény a szavamba vágott.

- Ez azt jelenti – és javítson ki, ha tévedek -  hogy érzéseim szerint Senor Valdes jó alaposan rászedett bennünket – vágta zsebre a kezét bosszús arccal, és percekig nem tudott egyikünk sem szólni, csak meredtünk a másikra néma döbbenettel.

Vége

Folyt. Köv.