Tüskék közt a virág 2. fejezet

Túl korán jött el az este, és túl korán virradt fel a másnap. Legalábbis én úgy éreztem. A napfény reggel egyenesen a szemembe tűzött, és noha máskor nem keltem ilyen korán, most jóleső érzésekkel másztam ki az ágyból. Jó volt itt lenni. Jó volt a csend, a magány. Mintha kicsit magam is a természet részévé váltam volna, ahogy egykor tették ezt indián őseim. Persze, az ő fejük felett bőrsátor állt, nem egy ilyen ház, de az érzés… az áldott megkönnyebbülés, mikor a fekete éjt felváltotta a sötétség, mindannyiunkban ugyanaz lehetett.

Nem sok mindent csináltam napközben. Ettem, fürödtem, lazítottam. Ebéd után még aludtam is keveset, igaz, az akkor földet perzselő hőséget másképpen nem is lehetett volna elviselni.

Nem feledkeztem el arról sem, hogy benzint töltsek a generátorba, így élvezhettem egy ventilátor hűvös fuvallatát is. A benzin miatt nem aggódtam. Az én kocsimon szintén volt két ötliteres kanna, és nagy utakat amúgy sem terveztem. Ismeretlen környéken, ahol amúgy is kígyók hemzsegnek, nem nekem való feladat a magányos felderítő szerepe.

Az este viharos gyorsasággal érkezett el, és a Nap úgy bukott le a hegyek mögött, mintha csak egy céllövölde bábja lett volna, amit egy mesterlövész terít le bravúros mozdulattal a vurstliban.

Minden a helyére került ekkora. A ruháim, a felszerelésem szekrényekben, asztalokon, csatasorba állítva. Már másnap reggel neki akartam kezdeni a munkának.

*****

- Maradj már nyugton, szépségem – suttogtam alig hallhatóan, és igyekeztem fókuszba hozni a színpompás lepkét, ami egy vöröslő sziklán pihent éppen. – Nem tudom, milyen fajta lehetsz… de még sosem láttam ilyet – gyönyörködtem a szinte égi tüneményben, ami ellibbent a szemem elől, de elégedetten vettem tudomásul, hogy alighanem életem egyik legjobb képét sikerült elkészítenem, két másodperccel a távozása előtt.

- Jó utat! – intettem a kis teremtmény után, ahogy a kék ég felé emelkedett, mintha egy szárnyra kapott ékkő lett volna, majd szemem arrébb csúszott az égbolton.

Kelet felől fekete felhők közeledtek, ijesztő gyorsasággal. Egyre nőttek, alakjuk változott, formálódott, és oly hatalmassá váltak, mintha el akarnák nyelni a földet és az eget. Zúgás hangzott fel, jeges szél borzolta meg a hajamat, és olyan sötétség ereszkedett le, mintha a nappal kellős közepén jött volna el az éjszaka.

- Szép kis vihar lesz – kapkodtam a cuccaimat össze, és mikor sarkon fordultam, megláttam a terepjáróm mellett álldogálni egy aprócska fiút. Tipikus mexikói viselet volt rajta. Fehér ing,  fehér nadrág, ami a bokájáig sem ért. A feje tetejébe jókora sombrerót nyomtak, ami árnyékot vont az arcára, csak a szeme fehérje világított ki belőle. Valami megcsillant az arcán, és felismertem, hogy könnyek nyomát látom.

- Hola chico – próbálkoztam sekélyes spanyol nyelvtudásomat elővéve, alig titkolva el a meglepetésemet. – Hogy kerültél te ide? Itt laksz valahol? Vivir aqui? – kérdezgettem, de nem kaptam választ. A sírás abbamaradt… de felhangzott máshol. Egészen pontosan mindenhol. Mintha a sziklák, az apró zuzmók, és a felhők egyszerre adták volna vissza a gyerek zokogását, halk hüppögését.

- Kisfiú, jól vagy? – lépkedtem óvatosan a meredt némaságba burkolózó gyerek felé. – Estas bien? Hogy kerültél ide? – guggoltam le a kisfiú elé, aki hátratolta a fején a kalapot, és a szemembe nézett, én pedig guggolva hátratántorodtam a meglepetéstől.

A gyerek bőre fekete volt. Olyan fekete, mint a korom… nem mexikóinak tűnt. A legkevésbé sem. Göndör, sűrű, fekete haj… széles orra, és vastag ajkak, amelyek mögött vakítóan fehér fogak villantak fel. És a legrosszabb az volt mikor rájöttem, hogy én már láttam ezt az arcot.

- Hát ez hogyan….? – tátogtam ledermedve, de a kicsi a szavamba vágott.

- Miért nem segítettél? – szólalt meg tökéletes angolossággal. – Annyira féltem… láttál engem. Miért nem segítettél? – villantak fel a szemei, és rémülten hátrálni kezdtem, ahogy megláttam, hogy könnycseppek helyett ezúttal vér hullott a szemeiből.

- Miért hagytál egyedül? – kérdezte még panaszosan a kisfiú, lassan felém közeledve, és hatalmasat kiáltottam, ahogy mögöttem fenyegetően megdördült az ég.

*****

Levegő után kapkodva ültem fel, össze-vissza dobogó szívvel, és éreztem, hogy a pizsamám nyirkos a verejtékemtől. A rémálom… amit már olyan jól ismertem az elmúlt hónapokban, nem hagyott el. Itt is rám talált.

- Bocsáss meg nekem… - suttogtam a semminek, és beletúrtam két kezemmel a hajamba, aztán nagyot rándultam, és halkan fel is sikítottam, mikor egy hatalmas dörrenéssel és csattanással odakinn tombolni kezdett a vihar.

- Oké, ezt a részét mégsem álmodtam – motyogtam, és reszkető kezekkel elhúztam a függönyt, hogy azonnal el is engedjem, és rémülten pislogjak magam elé.

A ház előtt egy autó állt. Egy fekete terepjáró… de nem az én autóm. Valaki volt itt a háznál.

Éjjel, a viharban, a semmi közepén, nyilván nem lehetett tisztességes szándékú ember.

Kimásztam az ágyból, és csak most éreztem, hogy a rémálom és a váratlan látogató feltűnése mekkora ijedtséget váltott ki belőlem. Lábaim úgy reszkettek alattam, mintha gitárhúrok lennének, és félő volt, hogy nemes egyszerűséggel összecsuklom a szőnyegen.

Nem volt időm a hezitálásra, vagy a sokáig tartó rémüldözésre. Mert a bejárati ajtó felől motoszkálás hangzott fel, halk dünnyögés és káromkodás, aztán egy csendes nyikordulással az ajtó feltárult.

Bárki is volt az éjjeli látogató, már itt volt benn a házban.

Vége

Folyt. köv.