Tüskék közt a virág 4. fejezet

A reggeli napfény lassan, centiről centire bekúszott az ablakon. Megcsillant először a falon, majd a virágok szirmain. Egyre nagyobb teret kapott, mert nemsokára már a falióra üvegén szórta szét sugarait, hogy végül egy merész ugrással a nappali asztalára tévedjen, és megvilágítsa az álmos arcú Joseph szőke haját, ami most mintha arannyá vált volna a sárga sugarak közepette.

- Nos? – kérdeztem türelmetlenül, miközben a mobilját szorította a füléhez, mire ő lepisszegett.

- Semmi! – nyomta ki a telefont dühös mozdulattal, és megvakarta a fejét. – Elérhetetlen.

- Akkor majd én – vetettem rá egy lesújtó pillantást. – Talán csak neked nem veszi fel. Megértem. Ha látnám, hogy te vagy a hívó, én sem venném fel – mondtam undokul, és míg ő a szemeit villogtatta rám, addig előkotortam a saját készülékemet.

- Mondd, nem gyanús, hogy már éjjel is hívni próbáltuk Diego Valdest, és egyetlen egyszer sem volt elérhető? – érdeklődött aztán Joseph csevegő hangon, míg a fülemhez szorítottam a telefonomat, és – visszaadván az előbbi kölcsönt – most én pisszegtem le őt.

- Ez egyszerűen nem lehet igaz – morogtam dühös csalódottsággal, mikor a vonalban felhangzott az „ismételje meg hívását később” sablonszöveg.

- Neked sem veszi fel, mi? – vigyorgott Joseph. – Megértem. Ha látnám, hogy te vagy a hívó, én sem venném fel – vitte be a találatot, majd elégedetten hátradőlt, és karba fonta a kezeit, én pedig igyekeztem magamban legyűrni a vágyat, hogy újfent fejbe vágjam. Ezúttal a telefonnal.

- Akkor most mi legyen? – kérdezte aztán, látva, hogy összeráncolt szemöldökkel meredek a dohányzóasztal kissé repedezett, idő ette fájára.

- Hogyhogy mi lenne? Beszállsz a kocsidba, és elmész innen, úgy, ahogy jöttél – válaszoltam negédes mosollyal.

- Az ki van zárva – ingatta a fejét Joseph. – Szép összeget fizettem ezért a két hétért. Nem hagyom veszendőbe menni.

- Akárcsak én! – csattantam fel. – Én voltam itt előbb, ne is álmodj róla, hogy majd én megyek el!

- Az egyetlen, aki ezt eldönthetné Diego Valdes – vont vállat. – De ő ugyebár kísértetet játszik. Csak akkor bukkan fel, mikor ő akarja, hogy lássuk.

- Biztos tud magyarázattal szolgálni erre az egészre – kapaszkodtam még mindig a naivabbik lehetőségbe. – Talán csak összekevert valamit.

- Vagy nem, és most röhög a markába – jegyezte meg Joseph. – Szóval, amíg nincs senki, aki segít nekünk, addig….

- A rádió! – kiáltottam fel kitágult szemekkel. – Hogyne lenne! Van… van egy rádió – álltam fel a kanapéról lázas sietséggel.

- Miféle rádió? – követett Joseph értetlen arccal, mint egy kiskutya.

- Valdes azt mondta, ha ő valami oknál fogva elérhetetlen lenne, akkor van itt egy cb – nyitottam ki egy kis szekrényt a nappali sarkában, hogy felbukkanjon előttem egy kábelekből és alkatrészekből álló szerkentyű.

 – Azt hiszem, ez lesz az – mondtam elégedetten.

- És tudod, hogy kell ezt használni? – nézegette Joseph tanácstalanul a számára ismeretlen gépet.

- Hogyne tudnám! – feleltem méltatlankodva. –  Afrikában nagy hasznát vettem – tettem hozzá már kissé halkabban, majd elutasítóan felemelt kézzel jeleztem, hogy ez itt most nem a kérdések ideje.

Odahúztam egy széket a szekrény mellé, majd lenyomtam a bekapcsoló gombot, mire felvillant egy zöld fény, és sistergő zaj töltötte meg a levegőt.

- Adásban vagyunk? – morogta Joseph, és úgy meredt a cb-re, mintha attól félne, hogy az megtámadja.

- Mindjárt – sóhajtottam, majd némi keresgélés után kézbe fogtam az apró mikrofont, és – kissé reszkető hangon beleszóltam.

- Szabad ez a sáv?– érdeklődtem, de nem kaptam semmiféle választ, továbbra is csak a recsegést hallottam az éterből.

- Szabad ez a sáv? Es este la banda? – kérdeztem újra és újra, miközben tekergettem az állomáskereső gombot, mígnem olyan hirtelen szólalt meg valaki a túlsó oldalán a vonalnak, hogy csaknem kiestem a székből.

-  Ser la línea – recsegte egy hang. - En qué puedo ayudarle? – tette hozzá.

- Ööö – nyögtem ki szerencsétlenül. – Találok ott valakit, aki beszél angolul? Habla Inglés? Alguien habla Inglés? – szedtem össze sekélyes nyelvtudásomat, míg Joseph csak értetlenül pislogott mellettem.

- Eduardo! – kiabált az előbbi hang valamerre, aztán némi szünetet követően egy másik, jóval kellemesebb férfihang szólalt meg a rádióban.

- Itt a Los Zapatos túristaház, Eduardo Carlos Amparo vagyok, vétel – mondta tűrhető angolossággal, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam.

- Aurelia Gracy vagyok…. ööö… az isten háta mögül – motyogtam kissé bénán. – Vétel – tettem hozzá gyorsan.

- Nem kell szabályosan rádióznia, Senora Gracy – jött a válasz. – Miben lehetek a segítségére, ott az isten háta mögött? – érdeklődött. – Vétel.

- Nos, az a helyzet, hogy a San Bernadetto völgyben vagyok, egy kis házban, amit Senor Diego Valdestől béreltem – válaszoltam. – És jelentkezett némi probléma – néztem a szemem sarkából némileg megvetően Josephre, aki szinte szuggerálta a rádiót. – A probléma mellesleg itt áll mellettem. Vétel – tettem hozzá a végén.

Egy olyan hangot hallottam a túlsó oldalról, mint mikor valaki hosszasan fújja ki a levegőt, aztán egy olyan kérdés hangzott fel, amitől csaknem kiejtettem a mikrofont a kezemből.

- És most hányan vannak, Senora Gracy? – érdeklődött Eduardo néven megismert, alaktalan hang. – Vétel.

- Honnan… micsoda… - hebegtem meglepetten, és forogni kezdtem, mintha azt néztem volna, hol van a beépített kamera. – Honnan tudja, hogy… ez a probléma? Vétel – nyögtem még mindig a döbbenet hatása alatt.

- Mert Senor Diego Valdesnek ez a jól bevált módszere – hangzott fel újra Eduardo magyarázata. – Fogadok, hogy most elérhetetlen, ugye? – kérdezte, de meg sem várta a választ, folytatta. – Mi már sajnos jól ismerjük a nevét. A régi trükkje, hogy kiadja valakinek a házat, majd kiadja valaki másnak is. Aztán kikapcsolja a telefonját, és eltűnik valamerre. A házban lakók pedig általában döbbenten szembesülnek a ténnyel, hogy alaposan becsapták őket. Vétel – tette hozzá a végén.

Némán hápogtam egy darabig, csak arra tértem magamhoz, hogy Joseph kissé megbökdöste a vállamat.

- Ezt nem látják a túlsó felén – jegyezte meg gúnyosan, mire perzselő tekintettel lesöpörtem magamról a kezét, és újra kézbe vettem a beszélgetés fonalát.

- De hát ez csalás – mondtam felháborodottan. – És most mondja meg, mégis mit csináljunk? Vétel.

- Nos, sok mindent nem tudnak tenni. Csalás… az Államokban. Nálunk toppant ravasz üzleti módszernek hívják – magyarázta Eduardo, és szinte láttam magam előtt egy alakot, aki a vállát vonogatva magyaráz nekem. – Ha nem akarnak egy fedél alatt maradni, egyiküknek keresnie kell másik helyet. Senor Valdes utolérésével ne is próbálkozzanak. Úgysem fog sikerülni. Vétel.

- Értem – pislogtam szaporán. – És mondja, van Önöknél szabad szoba? Mert az időközben időtolakodó úriember szeretne távozni innen. Vétel.

- Hé! – méltatlankodott Joseph. – Szó sincs róla, hogy….

- Nincs szabad szobánk, Senora Gracy – jött Eduardo válasza. – És gyanítom, hogy sehol máshol sem fognak találni. Főszezon van. Egy gombostűt sem lehetne leejteni sehol. Próbálkozzanak talán később, vagy benn a Cityben. Ott még talán akad kiadó szállodai szoba. Vétel.

- Megbeszélhetnénk ezt normálisan? – hajolt fölém Joseph, a fogai között szűrve a szót, és szemmel láthatóan elég dühösnek tűnt, én pedig egy néma sóhajjal széttártam a kezem, jelezve, hogy ha muszáj, akkor igen.

- Akkor… én most búcsúzom, Senor Amparo – nyeltem nagyot. – Köszönöm a segítséget…és a felvilágosítást. Vétel.

- Bármikor, Senora Gracy – jött a válasz az éterből. – Ha gondjaik vannak a továbbiakban is, hívjanak újra. Kérjenek csak engem. Dios bendiga con usted. Vége – fejezte be, és nemsokára már csak a jól ismert recsegés jött a rádióból, míg jeges ujjakkal ki nem kapcsoltam a gépet.

Vége

Folyt. Köv.