A játszma elkezdődött 4. fejezet

Nyakam tekergetve körbekémleltem a nagyteremben, de szerencsére nem láttam ismerős arcokat. Konkrétan sem a főnökömet, sem másik kollégát, ami hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el. Noha a jelenlévők nyilván mind tudták, ki is vagyok, és emlékeikben élénken élt az a másfél órával ezelőtti pillanat, mikor a dicső büszkeségből a dicstelen bénázás poklába zuhanva vettem át a díjat, de ez most nem érdekelt. Nem voltam hajlandó egy baki – na jó, legyünk őszinték, két baki – okánál fogva elbújni, és sírdogálni valahol. Arra ott lesz a holnapi nap, amikor is a főnököm érzéstelenítés nélkül fogja kitépni a gerincemet, mint valami szivarozó Alien.

- Bocsánat, hogy eddig tartott, de kissé hosszú a sor – tért vissza Ian két pohár pezsgővel. – Most jött el a bál azon korszaka, mikor letudva a hivatalos ceremóniát, mindenki pocsolyarészeg szeretne lenni, hogy elviselje ezt az egészet – nyomta a kezembe az egyik pohár italt. - Alkoholmentes nem volt – tette hozzá mentegetőzve.

- Sebaj – vontam vállat, és belekortyoltam a csillogó nedűbe. Nem értettem ugyan az ilyesmihez, de azt azonnal megállapítottam, hogy isteni finomságot iszom.

- Szóval elég lesújtó a véleménye a bálról – állapítottam meg aztán. – Csak erről, vagy mindről úgy általában?

- Utálom az ilyen helyeket – fintorgott Ian. – Utálok szmokingot húzni, a hülye nyakkendő meg mintha megfojtana – feszegette kissé ujjaival az említett darabot.

- Akkor azt hiszem, a mostani estére ugyanúgy nem önszántából érkezett, ahogy én – sóhajtottam nagyot.

- Nos, tudom ez roppant logikátlannak tűnik, de igen. Saját elhatározásomból jöttem. Mazochista vagyok – villantott fel Ian egy pimasz kis mosolyt. – Nem, nem vagyok az, nehogy komolyan vegyen! – tiltakozott aztán rögtön, látva a kissé ledöbbent pillantásomat. – Mondjuk úgy, hogy oka van az ittlétemnek.

- Nem mondja el? – kérdeztem szinte azonnal. – Bocsánat, nem akarok a magándolgaiban turkálni – dünnyögtem aztán utána.

- Igen, azt látom – nevetett fel Ian röviden. – Ez úgy látom, valamiféle szakmai ártalom, ugye?

- Vegye annak – bólintottam, aztán felhajtottam a pezsgő maradékát, és egy asztalkára tettem a poharat, majd mély hallgatásba burkolóztam.

- Valami rosszat mondtam? – rántott ki Ian hangja az ábrándozásból, és láttam, hogy legszívesebben meglengetné a tenyerét az arcom előtt, jelen vagyok-e még egyáltalán.

- Ugyan, semmi rosszat! – vágtam rá őszintén. – Csak túl sok minden történt velem alig két óra leforgása alatt. Idejöttem sikerem teljében. Kitüntetés, elismerés… - motyogtam. – Aztán egy perc leforgása alatt leromboltam az alig felépült nimbuszomat. A város rendőréből béna, szerencsétlen alakká züllöttem, akit maga alá temetett a részeg kollégája. Ez egy hétre is elég lenne nekem, nem pedig egy estére. A holnapi napba meg inkább nem is gondolok bele, mikor a főnököm szeme elé kell kerülnöm – legyintettem lemondóan.

- Azt hittem, a munkájával jár, hogy szereti a zűrös helyzeteket – mondta Ian kissé csodálkozva. – Hiszen nyomozó. Tudja, olyan… Starsky és Hutch féle. Mindig benne az akció közepében…

- Látom, jobbára csak a filmekből meríti a tudományát – jegyeztem meg. – Azoknak nincs túl sok köze a valósághoz.

- Talán nálam meg ez a szakmai ártalom – vont vállat Ian. – De lőni legalább lőtt már valaha? Úgy értem, emberre… ha muszáj volt.

- Igen, lőttem – mormogtam. – De ne higgye, hogy az olyan vagány dolog. Inkább teher. Még akkor is, ha tudom, hogy nem volt más választásom. És a pisztolycső elé kerülni sem túl nagy élvezet – fogtam meg a vállam egy pillanatra, ahogy eszembe idéződött a lövés okozta fájdalom.

- Ezért tisztelem a rendőröket, tűzoltókat, és mentőket – biccentett Ian nyomatékosan. – Sosem lennék képes arra az áldozathozatalra, amire ők. A mai este viszont, ceremónia és hülye öltöny ide vagy oda, szerencsés véget ért Önnel – mosolyogta el aztán magát.

- Mi van bennem olyan nagy szám? – lepődtem meg. – Ja persze, a város kitüntetett rendőre. Biztos jól mutatunk majd együtt holnap valamelyik újság címlapján – fintorogtam. – Akar keresni egy fotóst?

- Félreértett – sóhajtott fel Ian, búzavirágkék szemeit az ég felé emelve. – Csak végre valahára emberi társaságban érzem magam. Ezek itt... – nézett szét a minket körülvevő tömegen, majd legyintett. – Tudja mit? Inkább hagyjuk. Nem kenyerem a trágárkodás.

- Ami engem illet, még mindig nem vagyok túl a télikertbe történő belépésén – néztem bele Ian arcába. – És még mindig nem voltam képes eldönteni, hogy nem rúgtam-e be magam is, és most Josh alatt hortyogva nem csak álmodom-e ezt az egészet. Hogy pont Önnel futok össze itt. És hogy együtt beszélgetünk, pezsgőzünk… a barátnőim ki fognak nyírni, ha ezt elmesélem – kuncogtam el magam. – Azt hiszem, hat a pezsgő – tettem hozzá vidoran.

- Ha akarja, fotózhatunk is együtt, autogrammot is adok – vigyorgott Ian maga is. – Ismerem, milyen a káröröm. Ha a barátnői irigyek, legyen teljes a siker – kacsintott rám, engem pedig ettől – vagy az italtól, ki tudja – de elöntött a hőség.

- Pokoli a meleg – legyeztem magamon egyet-kettőt. – Talán… talán friss levegőt szívnék…

- Oh – biggyesztette le az ajkát Ian kissé csalódottan. – Pedig épp most szerettem volna felkérni egy táncra.

- Aha… én… nem vagyok valami ügyes táncos – nyögtem keservesen, a báli cipőbe bújtatott lábaimat bámulva. – Látta, milyen béna tudok lenni.

- A lábamra léphet, nem fog zavarni – biztosított Ian, majd ő is letette a saját poharát, és a kezét nyújtotta felém. – Mit mond? Na, csak egy táncot. Egyetlen egyet, kérem – unszolt kedvesen. – Maga az egyetlen normális emberi lény ezen a helyen. Tartsunk össze.

- Jó, egy tánc – adtam meg magam, kezébe csúsztatva a kezem, és reméltem nem látni meg rajtam, hogy elalélok a meleg bőre érintésétől.

Ian a parkettre vezetett, ahol már néhány pár keringett-forgott, vagy lépkedett a zene lassú ütemére, majd egyik kezem a kezébe vette, míg másikkal megfogta a derekamat.

- Nem harapok. Csak a filmben vagyok vámpír – nézett rám szemtelen kajánsággal, és közelebb húzott. – Valami gond van? – fürkészte aztán az arcomat.

- Nincs – ráztam meg a fejem, igyekezvén úgy lépkedni a táncban, hogy ne vegye észre lábaim finom reszketését. Ami igen nehéz feladat volt, figyelembe véve, hogy éreztem teste melegét. – Csak egyre inkább úgy hiszem, álmodom. Olyan ez, mint a Csipkerózsika mesében. Megjelenik a mesebeli herceg… - haraptam el a mondatot, és vörösbe gyúltam.

- Lassan itt az éjfél – mutatott fejével Ian egy jókora óra irányába. – Remélem, nem fogja az üvegcipő törni a lábát, és nem tűnik el innen, egerek által hajtott hintón.

- Nem egerek voltak. Lovak, akiket egerekből varázsoltak – helyesbítettem, némileg visszanyerve az önbizalmamat. – És ami a cipőt illeti… - vágtam fájdalmas fintort – higgye el, nem túl kényelmes viselet. Főleg egy magamfajtának. Örülök, ha holnap tornacipőt bírok húzni – dünnyögtem. – Azt hiszem, van már néhány vízhólyagom. Amiből legalább kettő már vérzik is – tettem hozzá, mire Ian megcsóválta a fejét.

- Ezt igazán mondhatta volna hamarabb is – állt meg a tánccal, és levezetett a parkettről, majd egy kissé néptelenebb sarokba vonult velem. Ott lenyomott egy székre, majd leguggolt, és kezébe fogta a lábaimat.

- Mutassa! – szólított fel, és lehúzta rólam a cipőket, én meg óhatatlanul is elvigyorogtam magam. Tényleg olyan, mint a mesében… csak a mesebeli herceg most nem felfelé, hanem lefelé szedi rólam a topánkákat. Amik az én esetemben mintha spanyolcsizmává változtak volna néhány óra leforgása alatt.

- Atyaég – csóválta a fejét Ian, mikor meglátta a lábam állapotát. – A diagnózisa helyes volt. Néhány vízhólyag, amiből kettő már ki is fakadt. Szép, véres sebek… - csóválta a fejét. – El kellene látni.

- Majd otthon – motyogtam. – Hazamegyek, és… megcsinálom otthon én.

- Szóval menni akar – állapította meg Ian, és a cipőimmel a kezében feltápászkodott.

- Nem, nem akarok – ráztam a fejem. – Vagyis… a bálért nem kár. De a társaságért igen – pirultam el újra, és hogy ne lássa ezt rajtam, makacsul a bálterem parkettáját bámultam.

- Hát, erre tudok megoldást – hallottam Ian hangját a fejem fölött. – Ezekben a kínzóeszközökben – himbálta a cipőket -  már úgysem jut haza. Az én autóm viszont itt áll lenn. És miféle páncélos lovag lennék én, ha magára hagynék egy bajba jutott hölgyet? – kérdezte somolyogva. – Hazaviszem.

Felemeltem fejem, a csodálkozás szinte teljesen rámfagyott.

- Ne nézzen már így rám – dörmögte Ian, majd a topánkákat továbbra is a kezében tartva lehajolt, és nemes egyszerűséggel az ölébe vett.

- A bejáratig, és az autómig tudom az utat. Onnan viszont maga fog kalauzolni engem – indult meg velem kifelé a bálteremből. Közben a szemembe nézett, és a tekintete kékje úgy megbabonázott, hogy észre sem vettem a bámész pillantásokat, melyek távozó kettősünket kísérték.

Vége

Folyt. Köv.