A játszma elkezdődött 7. fejezet

- Felkészültél? – fürkésztem Ian arcát, amin úgy csillogott a kíváncsiság, és az öröm, hogy szinte le sem lehetett volna mosni róla. – Atyaég, ne csinálj már úgy, mint egy kisgyerek. Nemsokára belépsz egy halom rendőr közé – csóváltam a fejem. – Kissé több komolyságot – mondtam neki félig-meddig komolyan. – Bár még mindig jobb arcot vágsz, mint a fegyverraktárban. Ha akkor láttad volna magad….

- Azért tartottad végig rajtam a szemed, mert féltél, hogy eldugok egy fegyvert? – vigyorgott rám Ian. – Nem teszek ilyet, törvénytisztelő amerikai polgár vagyok. De nekem ez most olyan, mint gyerekkoromban volt Disneyland – adta meg a magyarázatot, én pedig közben elképzeltem, hogyan festhetett gyerekként. Aztán nagy sóhajjal visszatértem a jelenbe, és abbahagytam az álmodozást. Túl cuki volt az elképzelés.

- Jól van, akkor menjünk – nyitottam be az ajtón, beterelve magam előtt Iant, aztán vártam a kollégák reakcióját.

Beletelt néhány másodpercbe, mire mindenki felfogta, ki lépett a helyiségbe. Úgy tűnik, nem csak én nem szóltam nekik, de az öreg Wilkers sem, hogy miféle látogató érkezik ma. Döbbent csend minden asztalnál, és bámész tekintetek. Néhol eléggé bambák. Ha ezt tudom, előző éjjel bekameráztam volna az egész irodát, és leadatom a Kész Átverésben.

- Nos, mindenki… bár nyilván nem kell bemutatnom, de az úr Mr. Ian Somerhalder – mutattam az ezerrel vigyorgó Ian felé. – Ők pedig… a közvetlen kollégáim. Gyere, bemutatom őket – indultunk meg feléjük. Reméltem, hogy lesz a srácokban annyi kímélet, hogy kíméletesen fogják Iant szétszedni.

- Hello… üdv… jó napot… szép pisztoly!  - mondta Ian a kézfogások után, és valami olyan hihetetlen vidámság sugárzott belőle, ami szinte azonnal feloldotta az első néhány perc döbbenetét.

Nem is zavartam a vizet, leültem csendben az asztalomhoz, némileg kívülállóként, és csak néztem-hallgattam a kollégák beszélgetését Iannel, ami hamarosan nevetgélésbe váltott át, majd autogramm osztásba, végül – nomen est omen – egy doboz fánk is előkerült valaki fiókjából.

Elgondolkodva, vegyes érzésekkel figyeltem ezt a szép arcú férfit itt előttem. Hihetetlen, mekkora véletlen sodort össze vele, és nem is tudom… mintha minden kifordult volna a sarkából abban a pillanatban. Ha valaki előtte azt mondja, a bálon Ian Somerhalderrel találkozom, és azóta is – Wilkers szavaival élve – együtt lógok vele, egyszerűen képen röhögtem volna az illetőt. Most viszont támadt bennem némi lelkifurdalás. Nekem van okom, hogy miért töltsem vele az időmet. De az ő oka vajon micsoda?

Megfordultam, mikor megéreztem a szivarbűzt a hátam mögött, és láttam, ahogy feltűnt mögöttem az általam emlegetett saját okom forrása. Az öreg Wilkers csak az irodájából pislogott ki néhány másodpercre, tekintetével megkeresett, majd elégedetten bólintott. Szemlátomást már maga előtt látta a másnapi újságok cikkeit, melyekben a rendőrség éppen a mit sem sejtő Ian Somerhalder hátán akar kimászni az erkölcsi gödörből, ahová taszítottam. Ettől a gondolattól pedig nagyon nem lett jó kedvem. Sőt, egyenesen lelkifurdalásom támadt tőle.

*****

- Köszönöm. Nagyon jó fej voltál a többiekkel – mondtam Iannek, mikor már újra kettesben róttuk a székház folyosóját. – Ez nekik legalább akkor élmény volt, mint neked. Már attól tartottam, hogy valamelyik még a pisztolyát is neked adja. Hatással voltál rájuk.

- Szívesen elkértem volna valamelyikük fegyverét, csak nem volt hozzá szabad kezem – dünnyögte Ian. – A balomat folyton rázta valaki, a jobb kezem meg kiállt. Egy közönségtalálkozón sem adok annyi autogrammot, mint itt. Főleg annak a csinos kis szőkének, aki egy emelettel lejjebbről tévedt fel – hunyorgott kajánul, és ennek hallatán görcsbe kapta valami rossz érzés az egész belsőmet. Na ne már. Most féltékeny leszek? Istenem… jobb lesz idejében leszoknom erről az egész marhaságról, mert ha felébredek, majd bilibe lóg a kezem.

- Arra mi van? Arrafelé még nem mentünk – bökött Ian egy ajtóra az alsó szinten, majd kérdőn nézett rám.

- Nincs ott semmi extra. Mélygarázs – adtam meg a felvilágosítást. – Meg az alagsor, pince… vagyis, egy komplett katakomba, ha jól belegondolok. Csodálom, hogy a gondnok nem téved el ott néha. Jól van, nézzük meg ha akarod – emeltem a szemem az égnek, látva Ian arckifejezését. – Bár igazán nem tudom, mi érdekes van egy mélygarázson.

- Hát ez! – mutatott előre Ian, mikor belöktem az ajtót, és meglátta a szép sorban álló rendőrautók garmadát. – Atyaég. Nem gondoltam volna, hogy ennyi zsaru van ebben a városban. Az autók számából gondolva – tette hozzá.

- Azért látsz csak ennyit, mert a többség a városban van, és járőrözik – mosolyogtam. – Látod, vigyázunk az állampolgárok biztonságára.

- És ha… - kezdett bele Ian, de aztán előbb még kisfiúsan vidám arca elkomorodott kissé, mintha az eddigi jókedve csak egy magára öltött álca lett volna. Valami olyan sejtésem támadt, hogy a mondat hátralévő része, ami valahogy a szájában ragadt, nem hordozott túl jó befejezést.

- Mi van, ha….? – kérdeztem vissza, de Ian csak legyintett.

- Nem érdekes – adta meg a választ. – Meg nem is olyan fontos, és nem is sürgős. Csak egy kérdés lett volna. Nem, hagyjuk – mondta már kissé erőteljesebb hangon, mikor látta, hogy kérdezősködni akarok.

- Jól van, figyelj – engedtem ki a levegőt hatalmas sóhajjal, mint egy gumilabda. – Mondanom kell neked valamit. Nem lennék rá köteles, de… azt hiszem, jobb ha tudsz mindenről. Azért, hogy miért is vagy ma itt.

- Oké, nem igazán értelek – ráncolta össze Ian a szemöldökét, és az előbbi kíváncsiság most úgy pattant át köztünk, egyikünkről a másikra, mint egy teniszlabda. – Én kértem, hogy hozz ide, és mutasd meg nekem a rendőrséget.

- Igen, te kérded. De van más oka is – piszkálgattam az egyik járőrautó antennáját, és épp belevágtam volna a gyónásba, mikor Ian a szavamba vágott.

- Jól van, most te figyelj – vette kölcsön az előbbi szavaimat. -  Ahogy látom, titokzatosságban sem megy egyikünk sem a szomszédba. Ajánlok neked valamit.

- Előre szólok, ha tisztességtelen, lelőhetlek – próbáltam poénnal elütni a kissé riasztó és komor légkört, ami közénk telepedett.

- Képes lennél rá? – vágott Ian fancsali képet. – A filmvilág erőteljesen hiányolna. És amúgy is, gyorsan lebuknál.

- Nem, nem hiszem – válaszoltam negédes mosollyal. – Zsaru vagyok, tudom, hogy tüntessem el a nyomokat. A hulládat pedig elrejteném a pincekatakombában. Mire valaki rád találna, sosem mondanák meg, hogy valaha ilyen jóképű voltál – vörösödtem el aztán, mikor rájöttem, mi bukott ki végszóként a számon.

- Igaz is… a pincehálózat – biccentett Ian, aki viszont szemlátomást jól szórakozott a zavaromon.

- Nos, az épület még a hidegháborúban épült – próbáltam terelni kissé a szót a cikis helyzetemről. – Akkor még fel voltak készülve atomtámadásra, hát eléggé sokirányú és szerteágazó menekülési útvonalakat terveztek. Elvileg a pincéből bárhová eljuthatsz, utcákon keresztül fut a föld alatt. Persze, az átjárókat befalazták. Ma már szinte senki nem tudja, hol voltak annak idején – szedtem össze magam a monológom alatt, majd megráztam a fejem, mint aki álomból ébred.

- Viszont ha jól emlékszem, ajánlani akartál valamit – kapaszkodtam vissza a képzeletbeli ló nyergébe, mire Ian bólintott. Az előbb eldarált mondandóm láthatóan őt is kizökkentette a befejezetlen gondolatmenetéből.

- Igen, tényleg – bólogatott élénken. – Az ajánlatom a következő. Ne titkolózzunk. Bökd ki, ami nyomja a lelkedet, és… és én is elmondom, ami nyomja az enyémet. De ne itt, ha lehet. Valahogy ez a hely nem megfelelő. Még akkor sem, ha ennél nincs biztonságosabb. Ezt kissé… másképp akarom csinálni. Meghittebb környezetben. Mit szólnál mondjuk holnapután este egy vacsorához? – mosolygott rám kedvesen, ellenállhatatlan sármmal, és mit tudna ebben a helyzetben tenni egy olyan vérbeli rajongó, mint én? Semmi mást, csak bólogatni a javaslatra.

Vége

Folyt. Köv.

Ha eddig tetszik a történet, legyetek szívesen kommentelni. Egy írónak mindig jólesik, ha visszajelzéseket kap, és mivel mostanság nem sokan véleményeztek, eléggé elmegy a kedvem attól, hogy folytassam az egészet. :( 

A játszma elkezdődött 6. fejezet

- Szabad! – dörgött ki az öreg Wilkers hangja az irodaajtó mögül, ahol épp bekopogtam, én pedig egy segélykérő, elhaló fohásszal az ajkamon benyitottam, és óvatosan bedugtam az apró résen a fejem. Jobb volt a körültekintő óvatosság az oroszlán barlangjának a szájában.

- Á, Miss Brawn – bólogatott a főnököm mikor meglátott. – Jöjjön csak be… jöjjön – dőlt hátra a székkel, és valami nagyon rossz érzésem támadt. A hangsúlyból adódóan ugyanis a mondat ki nem mondott része valahogy így hangzott volna: „most itt vagy, és a kezembe kerültél…”

- Jó napot uram! – erőltettem magamra egy vidámnak, és megnyerőnek szánt mosolyt, majd lehuppantam az íróasztal előtti székbe.

- Az már van – morogta Wilkers, az elmaradhatatlan szivarját rágcsálva, és felemelt valamit az asztalról. – A reggeli újság, Miss Brawn. Mondja, látta már? – kérdezte negédesen, és mikor megráztam a fejem, vicsornak is beillő mosollyal elém tolta a sajtóterméket.

„ORÁLIS AKTUS A RENDŐRBÁLON” – ordította felém a szalagcím, én pedig hatalmasat csuklottam, ahogy megláttam a cikk alatti fotón önmagam, amint épp a polgármester ágyékának… szóval, amint épp szembesülök egy általam legkevésbé sem vágyott területtel. Az, hogy a cikkben a nevem is megemlítik, már csak a hab volt a tortán.

Szótlanul, és vöröslő fejjel visszatoltam az újságot Wilkers elé, aki szintén céklaszínű arccal bámult rám, majd viharos gyorsasággal galacsinná gyúrta a lapot, és egy jól irányzott dobással a szemetesbe juttatta.

- Három pont – jegyeztem meg halkan, de a főnököm nem volt jelenleg vevő a humoromra.

- Ugye tudja, hogy most legszívesebben lelőném? – hörögte felém. – Vagy csak simán kiraknám a város fekete negyedében, tisztelt nyomozónő, ahonnan maga juttatta rács mögé a gettó kétharmadát. Igen, talán ez lenne a megfelelő büntetés. Sajnos visszatart tőle, hogy nincs kedvem gyilkosság miatt börtönbe kerülni. Előre kitervelt, különös kegyetlenséggel, rendőr terhére elkövetett… hosszú börtönéveket kapnék ezért.

- Megnyugtató, uram – dünnyögtem az asztal lábának.

- Mindazonáltal biztosra veszem, hogy maga fog engem eljuttatni a korai nyugdíjazásomig, vagy egy szívkoszorúér elzáródásig – csapott az asztalra Wilkers, majd kidobta a már felismerhetetlenségig rágott szivart, hogy azonnal elő is bányásszon fiókjából egy újat.

- Árulja el, ezek után hogy nézzek a város vezetőségének a szemébe? – kérdezte haragosan. – A legjobb nyomozóm, az idei év kitüntetettje, botrányt okoz a rendőrbálon. És nem akárkivel, hanem a polgármesterrel! – emelte fel a hangját Wilkers még jobban, és – magam sem tudom, miért pont erre figyeltem – de hallottam, ahogy odakinn elnémult a mindennapi munkával járó lárma. Remek, csak az hiányzott, hogy odakinn is hallja mindenki, ahogy idebenn éppen lekapnak a tíz körmömről.

- Sajnos uram, csak vele tudtam botrányt okozni. Ő adta át a díjat – szaladt ki a számon a szemtelen válasz, és ettől a pimaszságtól az öreg Wilkersnek elakadt a szava. Hál istennek, épp ez volt a célom. Igy legalább én is szóhoz juthattam.

- Sajnálom uram. Higgye el, nem ez volt a célom. Mint mondtam Önnek, nem vagyok hozzászokva a báli ruhákhoz, és a báli cipőkhöz. Az a francos magassarkú tehet mindenről – magyaráztam. – Eszem ágában sem volt csak azért ilyet tenni, hogy egy újság címlapjára kerüljek – mutattam a szemétkosár felé. – Eredetileg az sem volt eszemben, hogy elmenjek a bálra – tettem hozzá még utoljára, bár ezt már igencsak halkan tettem.

Csend támadt egy percig az irodában, és ahogy néha a főnököm arcára néztem, láthatóan olyan szemekkel meredt rám, mintha azt latolgatná, az általa ismert módszerek közül éppen hogy tegyen el láb alól.

- Nos, azért legalább valami jó is kisülhet a dologból – morogta aztán váratlanul normális hangnemben, én pedig felkaptam a fejem.

- Bocsásson meg uram, de ezt nem értem – ráztam a fejem meglepetten. Olyan volt számomra ez a hirtelen váltás, mintha a rám csapó sas villámgyorsan szelíd galambbá változna.

- A cikket nem olvasta végig rendesen, ugye? – bányászta ki Wilkers az újsággombócot a szemetesből, majd kisimította, és ujjával egy pontra bökve elém tolta a kérdéses részt.

„… Miss Aurora Brawn, aki az este hátralévő részét a színésszel, a tinilányok bálványával, Mr. Ian Somerhalderrel töltötte….” – olvastam hangosan, majd végigfutott a szemem még olyan mondattöredékeken, mint „szemlátomást azonnali összhang”, „édes kettesben léptek a távozás mezejére”, és ekkor félretoltam az újságot.

- Én is láttam magukat – jegyezte meg a főnököm mikor befejeztem az olvasást, és leült elém, egyenesen az íróasztal sarkára, onnan fürkészett, kb úgy mint a gólya a békát, mikor azon gondolkodik, lenyelje-e.

- Nos, uram… igen, vele voltam – biccentettem. – De még mindig nem értem, mire utalt az előbb. Mi köze ehhez az egészhez?

- Akkor hagy körvonalazzam, Miss Brawn – kapta ki a szivart Wilkers a szájából, és felém bökögetett vele. – Önnek hála, jelenleg most fél Atlanta a városi rendőrségen röhög. Remélem megérti, hogy elég érzékenyen érint a presztizsromlás. És nem akarok újságírókat látni a székházban sem, akik mind az orális élvezetek királynőjére kíváncsiak – tette hozzá kegyetlenül, és mikor felháborodottan tiltakozni akartam, felemelte a kezét.

- Nem az én szavaim, Miss Brawn. Az újságírókat tépje miatta darabokra – mentegetőzött kissé mikor látta haragos tekintetemet. – Viszont Mr. Somerhalder még jól jöhet nekünk.

- Hogyan? – hökkentem meg az eddiginél is jobban.

- Nos, Mr. Somerhalder megjelenésének, és munkásságának ezerszám vannak követői a városban. Milliószerte az egész világban, bár a világ engem jelenleg nem érdekel. De ő híres színész, elkötelezett természetvédő. Fogadásokra jár, sőt, találkozott magával az elnökkel is – bólintott Wilkers, akinek ez a tény kb olyan horderejűnek tűnt, mintha Ian Somerhalder magával a fenséges Jóistennel teázgatna minden szombat délután. – Szóval, Miss Brawn… legyen a környékén. Vagy ha mai zsargonban kifejezhetem magam, lógjon vele. Ha azt látják, hogy ilyen ember, mint ő, kapcsolatot tart Önnel, és Önön keresztül a városi rendőrséggel, sokkal érdekesebb információ lesz mindenki számára, mint az, hogy Ön milyen közeli helyzetbe került a polgármester… intim részeivel – fejezte be Wilkers.

- Uram, egy pillanat! – emeltem fel a kezem hitetlenkedve, de éledező felháborodással. – Ön most azt kéri tőlem, hogy legyek együtt egy férfival, csak azért, mert… mert rángassuk ki a rendőrség szekerét az árnyékból? – háborogtam.

- Az árnyékból, ahová Ön lökte, kedves nyomozó – bólogatott Wilkers. – Nézze, ha nem láttam volna magukat, ahogy látványosan megfeledkeztek maguk körül mindenki másról, nem kérném ezt. De szemmel láthatóan remekül elvoltak, tehát, azon túl, hogy az Önök magánéletébe nem szólok bele, próbáljuk ezt a helyzetet kihasználni. Mondja, Miss Brawn… természetes távol álljon tőlem a magánéletében való turkálás… de találkozik még Mr. Somerhalderrel? – érdeklődött aztán a főnököm.

- Igen, terveztük – vágtam rá sértődötten. – És elhiheti, hogy nem lesz túl vidám, ha meghallja az Ön eszmefuttatását, és a neki szánt szerepet!

- Miss Brawn, nyilván nem kell mondanom, hogy amennyiben elárulja neki, személyesen fogom olyan körülmények közé kényszeríteni, amihez képest a spanyol inkvizíció egy luxusnyaralás – vette elő a főnököm egy ragadozó mosolyát.

Legszívesebben azonnal felugrottam volna a székből, hogy szétverjem a berendezést, és világgá ordítsam a felháborodásomat, de a munkám elvesztésének gondolata azonnal mérsékeltebb cselekedetekre hangolt.

- Nos uram… - vettem nagy levegőt – igazából azért jöttem volna, mert Mr. Somerhalderrel úgy beszéltük meg, hogy… szeretné megnézni a rendőrség munkáját itt nálunk – morogtam, és jobb volt a szőnyeget bámulnom közben, mert ha most megláttam volna Wilkers önelégült arcát, féltem hogy elkap a tettvágy, és a szájából kilógó szivart sokkal kellemetlenebb helyre dugom. – Engedélyt szerettem volna kérni, hogy elkísérhessen egy akcióra, persze semmi veszélyes, csak egy egyszerű cirkálás a városban, és….

 - Megadom az engedélyt – vágott a szavamba a főnököm, alig titkolható elégedettséggel a hangjában. – Látja, Miss Brawn. Nem kell keresztben lenyelnie. Az én kérésem nélkül is stimmelnek a céljaink. Hozza csak nyugodtan Mr. Somerhaldert. Mutasson meg neki bármit. Akármit is szeretne látni. Járjon a kedvében – tette hozzá. – Jaj, nem kell mindent azonnal félreérteni – sóhajtotta mikor látta, hogy épp ismét háborogni készülök a szavai nyomán.

Leült az íróasztal mögé, gyorsan firkált néhány sort, és átnyújtotta nekem a papírt.

- Tessék, egy főnöki engedély. Bárhová elviheti Mr. Somerhaldert a rendőrség berkein belül, itt, vagy az utcán, mindaddig, míg a személyes biztonságát nem veszélyezteti vele. Ennek a határnak az eldöntését Önre bízom – fűzte hozzá, majd széttárta a karjait. – Ennyi lett volna a mondandóm, Miss Brawn. És ha megbocsát, most sürgősen beszélnem kell valakivel – intett a telefon felé, majd az ajtó irányába, és ez egyértelmű jel volt a távozásra.

Kisétáltam, bezártam magam mögött az iroda ajtaját, és nekidőltem a szemközti falnak, mint akit elhagyott minden ereje. Már megint sikerült a lehető legnagyobb kalamajkába belekeverni magam.

Vége

Folyt. Köv. 

A játszma elkezdődött 5. fejezet

- Mondja, van fogalma arról, hogy sikeresen hírbe hoztuk saját magunkat? – kérdeztem könnyednek szánt, mégis kissé remegő hangon, mikor Ian kikanyarodott a városháza épülete elől, és néhány percig némán szlalomozott a forgalomban.

- Mindenki azt gondol, amit jónak lát – vont ő a vállán könnyedén. – Bár van abban valami, amit mond – tette aztán hozzá kissé elgondolkodva. – Jól elbeszélgettünk, táncoltunk, és a végén az ölemben hoztam ki – fordult felém széles vigyorral. – Ne lepődjön meg, ha a holnapi újságban azt olvassa, hogy még ma este feleségül is vettem.

- Jaj! – mondtam kissé ijedten, magam sem tudtam miért. Egyrészt a frászt kaptam volna, ha ilyen hírt látok a holnapi címlapokon, másrészt viszont… álmodozni lehet róla, nem?

Elpirultam csak némán, és piszkálni kezdtem a ruhám szegélyét, igyekezve nem tudomást venni róla, hogy az amúgy térdig érő selyemcsoda most combközéptől lefelé szabadon hagyja mindkét lábamat.

- Mondja, a barátja… kollégája – helyesbített Ian – nagyon bunkó lesz majd, ha magához tér? Elvégre otthagytuk. Bár, megvolt rá minden ok – mormogta Ian. – De ha szemétkedne magával, csak szóljon, és majd én leállítom. Tudja, én vagyok a páncélos lovag – folytatta, elkapva értetlen és meglepett tekintetemet – ergo, a kötelezettségem nem csak a bál időtartamára szól, hanem utána is.

- Köszönöm, jó lovag – biccentettem széles vigyorral – de azt hiszem, egyedül is le tudom őt szerelni.

- Ja persze, a város legjobb rendőre… - motyogta Ian kissé csalódott képpel. Legalábbis mintha valami ilyesmit láttam volna rajta. – Mit csinál majd vele, lelövi?

- Isten ments! – rémüldöztem. – Nem, sajnos a törvény büntetne érte. A börtönben pedig rosszul járnék, lévén, hogy tele van olyanokkal, akiket én tartóztattam le. Nem, semmiképp nem lőném le. Viszont odabilincselném a korláthoz… mondjuk a mélygarázsban. Vagy a kazánházban – gondolkodtam hangosan. – Néha adnék neki némi vizet és száraz kenyeret. Addig tartanám ott, amíg térden állva a bocsánatomért nem esedezik – biccentettem nagyot, mint aki pontot tesz egy mondat végére.

- És még szadista is – tört ki a nevetés Ianből, majd elhalkult, és a Lincoln avenue-n kérdőn nézett rám, hogy most merre tovább?

- Jobbra – mutattam ki az ablakon, a külváros felé. – Kérem – tettem hozzá gyorsan, és míg Ian ráállt az útra, mindketten újra mély hallgatásba dermedtünk.

- Meséljen magáról – szólalt meg aztán Ian hirtelen. – Nem is tudunk egymásról semmit. Úgy értem, táncoltunk, hazaviszem… és mégis két idegen vagyunk. Szeretnék kicsit többet tudni, ha nem bánja.

„Érdeklődik utánam” – villant a fejembe, ettől millió érzés öntött el hirtelen. Elvörösödtem, újfent, mert a tény mintha bombát robbantott volna fel a gyomromban. Aztán legszívesebben térden állva mondtam volna hálaimát, hogy kicsit később elkapjon az az érzés, hogy pofozzam fel magam, mert beleélem magam olyasvalamibe, amibe nem kellene. És aminek persze, szép pofáraesés lesz a vége.

Mindez alig egy másodperc alatt rohant végig az agyamon, majd nagy sóhajjal megadtam magam az első érzéseknek. Az utolsót akár még otthon is követhetem majd, és felképelhetem önmagam.

- A nyomozóra kíváncsi, vagy a magánember Rory-ra? – kérdeztem. – A nyomozóból már látott valamennyit. A magánember… nos, Texarkanában született. Azt is elárulom, hogy 27 évvel ezelőtt – pislogtam Ianre egy pillanatra. - Igazi, vadnyugati lány vagyok – mosolyogtam. – De sosem szerettem az ottani életmódot. Mióta az eszem tudom, mindig rendőr akartam lenni. Eljöttem hát ide Atlantába, és végigjártam a szamárlétrát. Főiskola, járőr… aztán két éve vagyok nyomozó. Dióhéjban ennyi – tártam szét a karjaimat. – Imádom az olasz konyhát, a rockzenét, a finom borokat, meg… a filmeket – köszörültem meg kissé a torkomat. – A kertvárosban élek, van egy macskám… és nagy a szám, néha pedig túl sokat beszélek – fejeztem be a monológomat.

- Az sosem baj – nevetett Ian. – Csak adjon néhány másodpercet, hogy feldolgozzam az információkat – vigyorgott.

- Ugye nem zavarja, ha nem kérdezek vissza? – mondtam bájosan. – Ha valaki híres, arról úgyis tudnak mindent. Azért ez néha kellemetlen lehet, nem? – tűnődtem. – Mert a mindent, azt tényleg úgy értem, hogy MINDENT. Aki híres, annak magánélete sem lehet túlzottan. Önnek van? – bukott ki belőlem a kérdés, hogy aztán újra vérvörösen kezdjek belesüllyedni az ülésbe.

- Bocsásson meg… nem úgy értettem – leheltem halkan, és nem mertem a tekintetem felemelni a kezeimről. Hű de ciki. Most szinte nyíltan megkérdeztem, van-e valakije…

- Igen, tényleg kellemetlen – válaszolt Ian. Ő a forgalmat figyelte – legalábbis ahogy szemem sarkából rásandítottam – és nem vette észre zavaromat, sem a kérdés kissé kínos voltát. Vagy pedig egyszerűen nem mutatta.

- Magánéletem azért van. Létezik olyan része, amit nagyon keményen őrzök – pislogott rám Ian. – Én is imádom az olasz konyhát, bár a kínait sem vetem meg. Szeretek eljárni néha ide-oda a barátaimmal, vagy csak elmegyek a családomhoz, tartunk egy klassz kis estét. Beszélgetünk, pattogatott kukoricát eszünk, tudja mint a normális családok – dobolt ujjaival Ian a kormányon. – A rockzenét is kedvelem, macskám ugyan nincs, sem kutyám. Sem barátnőm, sem feleségem, szóval most van időm arra, hogy máskor kissé elfeledett dolgokkal is foglalkozzam.

Az utolsó mondata hallatán újra elfogott az előbbi érzés. „Nincs barátnője… és érdeklődik irántam” – gyengült el az álmodozó énem. – „Igen, aztán kirak majd a ház előtt, soha többet rád sem bagózik, és ennyi. Ébredj fel!” – vágta harciasan csípőre a kezét a józanabbik felem.

- Lassan ott leszünk – mondtam halkan. – A következő utcánál balra, majd a Fergusson streeten végig. Ott szintén balra, és a legelső ház az enyém – adtam ki az utasítást csendesen.

Ian engedelmesen kanyargott a megadott irányba, és a kocsi belsejére valami különös csend szakadt. Én némán átkoztam magam, meg a hülye fejemet, hogy olyan dolgokat képzelek be, amiket nagyon nem kellene. Hogy Ian mit gondolt, arra nem tudhattam a választ, bár jelenleg odaadtam volna öt évet az életemből, ha legalább két percre beleláthattam volna a fejébe.

- Az ott a házam – böktem előre a szélvédő felé, ahogy megláttam a barna cserepekkel borított tetőt, és az udvarban álló jókora szikomorfa tetejét, Ian pedig fél perccel később leállította a motort a ház előtt. A csend ettől még nagyobbá vált köztünk, mintha valami szikla zuhant volna az autóra.

- Mondja, haragszik? – kérdeztem őszintén, feltéve mindent egy lapra. – Csak mert olyan csendben van, és nem szól egy szót sem.

- Mit? – verdesett Ian a szempilláival, és olybá tűnt, hogy most ragadtam őt ki valami mély gondolkodás kellős közepéből. – Ugyan, miért haragudnék? – nézett rám értetlenkedve. – Tudtommal nem adott rá okot.

- Csak azt hittem… mert, hogy annyit kérdeztem… meg dumáltam… - hebegtem össze-vissza, aztán megfogtam a kocsi kilincsét, és újra kézbe vettem a szandálokat. – Akkor hát… nagyon köszönöm, hogy elhozott – motyogtam kedvetlenül. Legszívesebben napokig ültem volna itt a kocsiban – persze, vele együtt – vagy hangos dudálással hajtottam volna végig a városon, sűrűn mutogatva a mellettem ülőre, hogy igen, ő az, lehet irigykedni mindenkinek. – Azért ha nem baj, egy autogrammot kérhetek? – néztem rá bocsánatkérően, mint egy tinilány, és Ian szájának a sarka megrándult.

- Igen, hogyne – biccentett, majd beletúrt a fekete hajába. Szinte sercegtek a fekete szálak az érintése alatt, és azon kaptam magam, azt kívánom, bár én tehetném meg ugyanezt.

- Mit szólna, ha nem most adnék autogrammot, hanem legközelebb? – szaladt ki Ian száján a mondat, aminek hallatán elengedtem a szandálokat, és belecsíptem a saját lábamba, hogy elhiggyem, nem álmodom, vagy képzelgek.

- Engem érdekel a munkája – tárta szét a kezét Ian. – Végre valami, ami izgalmas, és nem csak kamerákról, meg sminkesekről és forgatókönyvről szól. Mondja… lehetne egy nagy kérésem? – fordult aztán felém szinte teljesen az ülésben.

- Hát hogyne – motyogtam kiszáradt szájjal. Reméltem, hogy egy csókot fog kérni. Naná, hogy teljesítem! Le sem tud majd választani magáról…

- Vigyen el engem a munkahelyére – nézett rám Ian szépen, és ezúttal ő festett úgy, mint egy kisgyerek, ha meglátja a karácsonyi dobozt, amit még nem nyithat ki. – Szeretném megnézni, ahogy dolgozik. Sőt, mondok mást. Vigyen el engem magával egy akcióra! Tudja, ahogy a tévében, a dokumentumsorozatokban! Egy rendőrautó, zsaruk az első ülésen… a kíváncsi civil meg hátul.

Először nem is tudtam mit reagálni, csak eltátottam a számat, de szó szerint. Beletelt néhány másodpercre míg tudatosult bennem, hogy így nem lehetek túl vonzó látvány, hát köszörültem néhányat a torkomon.

- Nem vihetem el magammal a főnököm beleegyezése nélkül – mondtam meg az igazat. – Tudja, itt nem dönthetek csak én. Ha valami balul sül el, Önnek kell vállalnia a felelősséget. De ha nagyon akarja, akkor meg fogom őt kérdezni. Sőt, addig fogom rágni a fülét, míg be nem adja a derekát. Higgye el, rém kiborító tudok lenni – vigyorogtam szélesen. Bár a vigyor annak a ténynek szólt, hogy ezek szerint nem most látom utoljára ezt a jóképű és vonzó pasit.

- Tényleg megteszi? – ragyogott fel Ian képe, és egy pillanatra megláttam, hogy milyen lehetett valamikor gyerekként. Fogadok, már a játszótéren levette a lányokat a lábukról.

- Igen, megteszem. Nyomozói becsületszavamat adom rá! – emeltem két ujjam fel, másik kezem pedig a szívemre tettem. – Bízhat bennem, el lesz intézve. Csak kérem, adjon rá néhány napot.

- Hát persze – bólogatott Ian. – De ha nem túl nagy kérés, és nincs más dolga… nem lenne kedve egy vacsora mellett mesélni is arról, hogy fog zajlani az egész? Kíváncsi vagyok – engedte el Ian a féloldalas mosolyát, amitől a lábaim azonnal megremegtek.

- De… szívesen – nyeltem nagyot, és abbahagytam a lábam csipkedését, ami már csúnyán ki volt pirosodva.

- A holnapután megfelel? – kérdezte Ian. – Holnap dolgozom, egész késő estig – nyúlt a kesztyűtartóba, majd kihalászott egy darab papírt, és kétfelé tépte.

- Tessék, a számom – firkált valamit az egyik cetlire, és kezembe nyomta a papírost. Értettem a gesztust, hát én is megcselekedtem ugyenezt.

- Ez pedig az enyém – kuncogtam valami hihetetlen jókedvvel. – És holnapután tökéletes lesz. Szabad leszek – fejeztem be. „Vagy ha nem, hát az sem érdekel. Tőlem a város is összedőlhet, vagy kirabolhatják, de akkor sem mondom le a vacsorát” – döntöttem el magamban a kérdést.

- Most akkor… megyek – szedtem fel újra a szandálokat. – Köszönöm az estét. A gondoskodást, a fuvart… és mindent – nyitottam ki az ajtót, kiszálltam, majd visszahajoltam, hogy Ian szemébe nézzek. – Jó éjt, és szép álmokat. Vigyázz magadra hazafelé – mondtam ekkor már tegeződve.

Ian szeme rám szegeződött, és valami láng lobbant a szemeiben, majd torkát köszörülve újraindította a motort.

- Én köszönöm. Klassz este volt – mosolygott már rám, de az a fura tűz még mindig ott lángolt a pillantásában. – Vigyázok… és ha nem baj, holnap felhívlak. Megbeszéljük a holnaputánt – intett még nekem, és miután becsaptam a kocsi ajtaját elindult. A sarkon még egy hosszú dudaszóval búcsúzott, és elkanyarodott, hogy eltűnjön a szemem elől.

Ott álltam a ház előtti gyepen, fél kezemben a szandálokat, és Ian cetlijét szorongatva, míg másik kezemmel megpróbáltam a kulcsot kihalászni a táskámból. Ahogy lenéztem, akkorát csuklottam, hogy azt hittem, a szomszéd is meghallotta. Már rájöttem, miért bámult rám Ian az előbb olyan különösen. Ahogy a kocsiba behajoltam… egyenes rálátása nyílt a melleimre.

Vége

Folyt. Köv.

A játszma elkezdődött 4. fejezet

Nyakam tekergetve körbekémleltem a nagyteremben, de szerencsére nem láttam ismerős arcokat. Konkrétan sem a főnökömet, sem másik kollégát, ami hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el. Noha a jelenlévők nyilván mind tudták, ki is vagyok, és emlékeikben élénken élt az a másfél órával ezelőtti pillanat, mikor a dicső büszkeségből a dicstelen bénázás poklába zuhanva vettem át a díjat, de ez most nem érdekelt. Nem voltam hajlandó egy baki – na jó, legyünk őszinték, két baki – okánál fogva elbújni, és sírdogálni valahol. Arra ott lesz a holnapi nap, amikor is a főnököm érzéstelenítés nélkül fogja kitépni a gerincemet, mint valami szivarozó Alien.

- Bocsánat, hogy eddig tartott, de kissé hosszú a sor – tért vissza Ian két pohár pezsgővel. – Most jött el a bál azon korszaka, mikor letudva a hivatalos ceremóniát, mindenki pocsolyarészeg szeretne lenni, hogy elviselje ezt az egészet – nyomta a kezembe az egyik pohár italt. - Alkoholmentes nem volt – tette hozzá mentegetőzve.

- Sebaj – vontam vállat, és belekortyoltam a csillogó nedűbe. Nem értettem ugyan az ilyesmihez, de azt azonnal megállapítottam, hogy isteni finomságot iszom.

- Szóval elég lesújtó a véleménye a bálról – állapítottam meg aztán. – Csak erről, vagy mindről úgy általában?

- Utálom az ilyen helyeket – fintorgott Ian. – Utálok szmokingot húzni, a hülye nyakkendő meg mintha megfojtana – feszegette kissé ujjaival az említett darabot.

- Akkor azt hiszem, a mostani estére ugyanúgy nem önszántából érkezett, ahogy én – sóhajtottam nagyot.

- Nos, tudom ez roppant logikátlannak tűnik, de igen. Saját elhatározásomból jöttem. Mazochista vagyok – villantott fel Ian egy pimasz kis mosolyt. – Nem, nem vagyok az, nehogy komolyan vegyen! – tiltakozott aztán rögtön, látva a kissé ledöbbent pillantásomat. – Mondjuk úgy, hogy oka van az ittlétemnek.

- Nem mondja el? – kérdeztem szinte azonnal. – Bocsánat, nem akarok a magándolgaiban turkálni – dünnyögtem aztán utána.

- Igen, azt látom – nevetett fel Ian röviden. – Ez úgy látom, valamiféle szakmai ártalom, ugye?

- Vegye annak – bólintottam, aztán felhajtottam a pezsgő maradékát, és egy asztalkára tettem a poharat, majd mély hallgatásba burkolóztam.

- Valami rosszat mondtam? – rántott ki Ian hangja az ábrándozásból, és láttam, hogy legszívesebben meglengetné a tenyerét az arcom előtt, jelen vagyok-e még egyáltalán.

- Ugyan, semmi rosszat! – vágtam rá őszintén. – Csak túl sok minden történt velem alig két óra leforgása alatt. Idejöttem sikerem teljében. Kitüntetés, elismerés… - motyogtam. – Aztán egy perc leforgása alatt leromboltam az alig felépült nimbuszomat. A város rendőréből béna, szerencsétlen alakká züllöttem, akit maga alá temetett a részeg kollégája. Ez egy hétre is elég lenne nekem, nem pedig egy estére. A holnapi napba meg inkább nem is gondolok bele, mikor a főnököm szeme elé kell kerülnöm – legyintettem lemondóan.

- Azt hittem, a munkájával jár, hogy szereti a zűrös helyzeteket – mondta Ian kissé csodálkozva. – Hiszen nyomozó. Tudja, olyan… Starsky és Hutch féle. Mindig benne az akció közepében…

- Látom, jobbára csak a filmekből meríti a tudományát – jegyeztem meg. – Azoknak nincs túl sok köze a valósághoz.

- Talán nálam meg ez a szakmai ártalom – vont vállat Ian. – De lőni legalább lőtt már valaha? Úgy értem, emberre… ha muszáj volt.

- Igen, lőttem – mormogtam. – De ne higgye, hogy az olyan vagány dolog. Inkább teher. Még akkor is, ha tudom, hogy nem volt más választásom. És a pisztolycső elé kerülni sem túl nagy élvezet – fogtam meg a vállam egy pillanatra, ahogy eszembe idéződött a lövés okozta fájdalom.

- Ezért tisztelem a rendőröket, tűzoltókat, és mentőket – biccentett Ian nyomatékosan. – Sosem lennék képes arra az áldozathozatalra, amire ők. A mai este viszont, ceremónia és hülye öltöny ide vagy oda, szerencsés véget ért Önnel – mosolyogta el aztán magát.

- Mi van bennem olyan nagy szám? – lepődtem meg. – Ja persze, a város kitüntetett rendőre. Biztos jól mutatunk majd együtt holnap valamelyik újság címlapján – fintorogtam. – Akar keresni egy fotóst?

- Félreértett – sóhajtott fel Ian, búzavirágkék szemeit az ég felé emelve. – Csak végre valahára emberi társaságban érzem magam. Ezek itt... – nézett szét a minket körülvevő tömegen, majd legyintett. – Tudja mit? Inkább hagyjuk. Nem kenyerem a trágárkodás.

- Ami engem illet, még mindig nem vagyok túl a télikertbe történő belépésén – néztem bele Ian arcába. – És még mindig nem voltam képes eldönteni, hogy nem rúgtam-e be magam is, és most Josh alatt hortyogva nem csak álmodom-e ezt az egészet. Hogy pont Önnel futok össze itt. És hogy együtt beszélgetünk, pezsgőzünk… a barátnőim ki fognak nyírni, ha ezt elmesélem – kuncogtam el magam. – Azt hiszem, hat a pezsgő – tettem hozzá vidoran.

- Ha akarja, fotózhatunk is együtt, autogrammot is adok – vigyorgott Ian maga is. – Ismerem, milyen a káröröm. Ha a barátnői irigyek, legyen teljes a siker – kacsintott rám, engem pedig ettől – vagy az italtól, ki tudja – de elöntött a hőség.

- Pokoli a meleg – legyeztem magamon egyet-kettőt. – Talán… talán friss levegőt szívnék…

- Oh – biggyesztette le az ajkát Ian kissé csalódottan. – Pedig épp most szerettem volna felkérni egy táncra.

- Aha… én… nem vagyok valami ügyes táncos – nyögtem keservesen, a báli cipőbe bújtatott lábaimat bámulva. – Látta, milyen béna tudok lenni.

- A lábamra léphet, nem fog zavarni – biztosított Ian, majd ő is letette a saját poharát, és a kezét nyújtotta felém. – Mit mond? Na, csak egy táncot. Egyetlen egyet, kérem – unszolt kedvesen. – Maga az egyetlen normális emberi lény ezen a helyen. Tartsunk össze.

- Jó, egy tánc – adtam meg magam, kezébe csúsztatva a kezem, és reméltem nem látni meg rajtam, hogy elalélok a meleg bőre érintésétől.

Ian a parkettre vezetett, ahol már néhány pár keringett-forgott, vagy lépkedett a zene lassú ütemére, majd egyik kezem a kezébe vette, míg másikkal megfogta a derekamat.

- Nem harapok. Csak a filmben vagyok vámpír – nézett rám szemtelen kajánsággal, és közelebb húzott. – Valami gond van? – fürkészte aztán az arcomat.

- Nincs – ráztam meg a fejem, igyekezvén úgy lépkedni a táncban, hogy ne vegye észre lábaim finom reszketését. Ami igen nehéz feladat volt, figyelembe véve, hogy éreztem teste melegét. – Csak egyre inkább úgy hiszem, álmodom. Olyan ez, mint a Csipkerózsika mesében. Megjelenik a mesebeli herceg… - haraptam el a mondatot, és vörösbe gyúltam.

- Lassan itt az éjfél – mutatott fejével Ian egy jókora óra irányába. – Remélem, nem fogja az üvegcipő törni a lábát, és nem tűnik el innen, egerek által hajtott hintón.

- Nem egerek voltak. Lovak, akiket egerekből varázsoltak – helyesbítettem, némileg visszanyerve az önbizalmamat. – És ami a cipőt illeti… - vágtam fájdalmas fintort – higgye el, nem túl kényelmes viselet. Főleg egy magamfajtának. Örülök, ha holnap tornacipőt bírok húzni – dünnyögtem. – Azt hiszem, van már néhány vízhólyagom. Amiből legalább kettő már vérzik is – tettem hozzá, mire Ian megcsóválta a fejét.

- Ezt igazán mondhatta volna hamarabb is – állt meg a tánccal, és levezetett a parkettről, majd egy kissé néptelenebb sarokba vonult velem. Ott lenyomott egy székre, majd leguggolt, és kezébe fogta a lábaimat.

- Mutassa! – szólított fel, és lehúzta rólam a cipőket, én meg óhatatlanul is elvigyorogtam magam. Tényleg olyan, mint a mesében… csak a mesebeli herceg most nem felfelé, hanem lefelé szedi rólam a topánkákat. Amik az én esetemben mintha spanyolcsizmává változtak volna néhány óra leforgása alatt.

- Atyaég – csóválta a fejét Ian, mikor meglátta a lábam állapotát. – A diagnózisa helyes volt. Néhány vízhólyag, amiből kettő már ki is fakadt. Szép, véres sebek… - csóválta a fejét. – El kellene látni.

- Majd otthon – motyogtam. – Hazamegyek, és… megcsinálom otthon én.

- Szóval menni akar – állapította meg Ian, és a cipőimmel a kezében feltápászkodott.

- Nem, nem akarok – ráztam a fejem. – Vagyis… a bálért nem kár. De a társaságért igen – pirultam el újra, és hogy ne lássa ezt rajtam, makacsul a bálterem parkettáját bámultam.

- Hát, erre tudok megoldást – hallottam Ian hangját a fejem fölött. – Ezekben a kínzóeszközökben – himbálta a cipőket -  már úgysem jut haza. Az én autóm viszont itt áll lenn. És miféle páncélos lovag lennék én, ha magára hagynék egy bajba jutott hölgyet? – kérdezte somolyogva. – Hazaviszem.

Felemeltem fejem, a csodálkozás szinte teljesen rámfagyott.

- Ne nézzen már így rám – dörmögte Ian, majd a topánkákat továbbra is a kezében tartva lehajolt, és nemes egyszerűséggel az ölébe vett.

- A bejáratig, és az autómig tudom az utat. Onnan viszont maga fog kalauzolni engem – indult meg velem kifelé a bálteremből. Közben a szemembe nézett, és a tekintete kékje úgy megbabonázott, hogy észre sem vettem a bámész pillantásokat, melyek távozó kettősünket kísérték.

Vége

Folyt. Köv.