A játszma elkezdődött 6. fejezet

- Szabad! – dörgött ki az öreg Wilkers hangja az irodaajtó mögül, ahol épp bekopogtam, én pedig egy segélykérő, elhaló fohásszal az ajkamon benyitottam, és óvatosan bedugtam az apró résen a fejem. Jobb volt a körültekintő óvatosság az oroszlán barlangjának a szájában.

- Á, Miss Brawn – bólogatott a főnököm mikor meglátott. – Jöjjön csak be… jöjjön – dőlt hátra a székkel, és valami nagyon rossz érzésem támadt. A hangsúlyból adódóan ugyanis a mondat ki nem mondott része valahogy így hangzott volna: „most itt vagy, és a kezembe kerültél…”

- Jó napot uram! – erőltettem magamra egy vidámnak, és megnyerőnek szánt mosolyt, majd lehuppantam az íróasztal előtti székbe.

- Az már van – morogta Wilkers, az elmaradhatatlan szivarját rágcsálva, és felemelt valamit az asztalról. – A reggeli újság, Miss Brawn. Mondja, látta már? – kérdezte negédesen, és mikor megráztam a fejem, vicsornak is beillő mosollyal elém tolta a sajtóterméket.

„ORÁLIS AKTUS A RENDŐRBÁLON” – ordította felém a szalagcím, én pedig hatalmasat csuklottam, ahogy megláttam a cikk alatti fotón önmagam, amint épp a polgármester ágyékának… szóval, amint épp szembesülök egy általam legkevésbé sem vágyott területtel. Az, hogy a cikkben a nevem is megemlítik, már csak a hab volt a tortán.

Szótlanul, és vöröslő fejjel visszatoltam az újságot Wilkers elé, aki szintén céklaszínű arccal bámult rám, majd viharos gyorsasággal galacsinná gyúrta a lapot, és egy jól irányzott dobással a szemetesbe juttatta.

- Három pont – jegyeztem meg halkan, de a főnököm nem volt jelenleg vevő a humoromra.

- Ugye tudja, hogy most legszívesebben lelőném? – hörögte felém. – Vagy csak simán kiraknám a város fekete negyedében, tisztelt nyomozónő, ahonnan maga juttatta rács mögé a gettó kétharmadát. Igen, talán ez lenne a megfelelő büntetés. Sajnos visszatart tőle, hogy nincs kedvem gyilkosság miatt börtönbe kerülni. Előre kitervelt, különös kegyetlenséggel, rendőr terhére elkövetett… hosszú börtönéveket kapnék ezért.

- Megnyugtató, uram – dünnyögtem az asztal lábának.

- Mindazonáltal biztosra veszem, hogy maga fog engem eljuttatni a korai nyugdíjazásomig, vagy egy szívkoszorúér elzáródásig – csapott az asztalra Wilkers, majd kidobta a már felismerhetetlenségig rágott szivart, hogy azonnal elő is bányásszon fiókjából egy újat.

- Árulja el, ezek után hogy nézzek a város vezetőségének a szemébe? – kérdezte haragosan. – A legjobb nyomozóm, az idei év kitüntetettje, botrányt okoz a rendőrbálon. És nem akárkivel, hanem a polgármesterrel! – emelte fel a hangját Wilkers még jobban, és – magam sem tudom, miért pont erre figyeltem – de hallottam, ahogy odakinn elnémult a mindennapi munkával járó lárma. Remek, csak az hiányzott, hogy odakinn is hallja mindenki, ahogy idebenn éppen lekapnak a tíz körmömről.

- Sajnos uram, csak vele tudtam botrányt okozni. Ő adta át a díjat – szaladt ki a számon a szemtelen válasz, és ettől a pimaszságtól az öreg Wilkersnek elakadt a szava. Hál istennek, épp ez volt a célom. Igy legalább én is szóhoz juthattam.

- Sajnálom uram. Higgye el, nem ez volt a célom. Mint mondtam Önnek, nem vagyok hozzászokva a báli ruhákhoz, és a báli cipőkhöz. Az a francos magassarkú tehet mindenről – magyaráztam. – Eszem ágában sem volt csak azért ilyet tenni, hogy egy újság címlapjára kerüljek – mutattam a szemétkosár felé. – Eredetileg az sem volt eszemben, hogy elmenjek a bálra – tettem hozzá még utoljára, bár ezt már igencsak halkan tettem.

Csend támadt egy percig az irodában, és ahogy néha a főnököm arcára néztem, láthatóan olyan szemekkel meredt rám, mintha azt latolgatná, az általa ismert módszerek közül éppen hogy tegyen el láb alól.

- Nos, azért legalább valami jó is kisülhet a dologból – morogta aztán váratlanul normális hangnemben, én pedig felkaptam a fejem.

- Bocsásson meg uram, de ezt nem értem – ráztam a fejem meglepetten. Olyan volt számomra ez a hirtelen váltás, mintha a rám csapó sas villámgyorsan szelíd galambbá változna.

- A cikket nem olvasta végig rendesen, ugye? – bányászta ki Wilkers az újsággombócot a szemetesből, majd kisimította, és ujjával egy pontra bökve elém tolta a kérdéses részt.

„… Miss Aurora Brawn, aki az este hátralévő részét a színésszel, a tinilányok bálványával, Mr. Ian Somerhalderrel töltötte….” – olvastam hangosan, majd végigfutott a szemem még olyan mondattöredékeken, mint „szemlátomást azonnali összhang”, „édes kettesben léptek a távozás mezejére”, és ekkor félretoltam az újságot.

- Én is láttam magukat – jegyezte meg a főnököm mikor befejeztem az olvasást, és leült elém, egyenesen az íróasztal sarkára, onnan fürkészett, kb úgy mint a gólya a békát, mikor azon gondolkodik, lenyelje-e.

- Nos, uram… igen, vele voltam – biccentettem. – De még mindig nem értem, mire utalt az előbb. Mi köze ehhez az egészhez?

- Akkor hagy körvonalazzam, Miss Brawn – kapta ki a szivart Wilkers a szájából, és felém bökögetett vele. – Önnek hála, jelenleg most fél Atlanta a városi rendőrségen röhög. Remélem megérti, hogy elég érzékenyen érint a presztizsromlás. És nem akarok újságírókat látni a székházban sem, akik mind az orális élvezetek királynőjére kíváncsiak – tette hozzá kegyetlenül, és mikor felháborodottan tiltakozni akartam, felemelte a kezét.

- Nem az én szavaim, Miss Brawn. Az újságírókat tépje miatta darabokra – mentegetőzött kissé mikor látta haragos tekintetemet. – Viszont Mr. Somerhalder még jól jöhet nekünk.

- Hogyan? – hökkentem meg az eddiginél is jobban.

- Nos, Mr. Somerhalder megjelenésének, és munkásságának ezerszám vannak követői a városban. Milliószerte az egész világban, bár a világ engem jelenleg nem érdekel. De ő híres színész, elkötelezett természetvédő. Fogadásokra jár, sőt, találkozott magával az elnökkel is – bólintott Wilkers, akinek ez a tény kb olyan horderejűnek tűnt, mintha Ian Somerhalder magával a fenséges Jóistennel teázgatna minden szombat délután. – Szóval, Miss Brawn… legyen a környékén. Vagy ha mai zsargonban kifejezhetem magam, lógjon vele. Ha azt látják, hogy ilyen ember, mint ő, kapcsolatot tart Önnel, és Önön keresztül a városi rendőrséggel, sokkal érdekesebb információ lesz mindenki számára, mint az, hogy Ön milyen közeli helyzetbe került a polgármester… intim részeivel – fejezte be Wilkers.

- Uram, egy pillanat! – emeltem fel a kezem hitetlenkedve, de éledező felháborodással. – Ön most azt kéri tőlem, hogy legyek együtt egy férfival, csak azért, mert… mert rángassuk ki a rendőrség szekerét az árnyékból? – háborogtam.

- Az árnyékból, ahová Ön lökte, kedves nyomozó – bólogatott Wilkers. – Nézze, ha nem láttam volna magukat, ahogy látványosan megfeledkeztek maguk körül mindenki másról, nem kérném ezt. De szemmel láthatóan remekül elvoltak, tehát, azon túl, hogy az Önök magánéletébe nem szólok bele, próbáljuk ezt a helyzetet kihasználni. Mondja, Miss Brawn… természetes távol álljon tőlem a magánéletében való turkálás… de találkozik még Mr. Somerhalderrel? – érdeklődött aztán a főnököm.

- Igen, terveztük – vágtam rá sértődötten. – És elhiheti, hogy nem lesz túl vidám, ha meghallja az Ön eszmefuttatását, és a neki szánt szerepet!

- Miss Brawn, nyilván nem kell mondanom, hogy amennyiben elárulja neki, személyesen fogom olyan körülmények közé kényszeríteni, amihez képest a spanyol inkvizíció egy luxusnyaralás – vette elő a főnököm egy ragadozó mosolyát.

Legszívesebben azonnal felugrottam volna a székből, hogy szétverjem a berendezést, és világgá ordítsam a felháborodásomat, de a munkám elvesztésének gondolata azonnal mérsékeltebb cselekedetekre hangolt.

- Nos uram… - vettem nagy levegőt – igazából azért jöttem volna, mert Mr. Somerhalderrel úgy beszéltük meg, hogy… szeretné megnézni a rendőrség munkáját itt nálunk – morogtam, és jobb volt a szőnyeget bámulnom közben, mert ha most megláttam volna Wilkers önelégült arcát, féltem hogy elkap a tettvágy, és a szájából kilógó szivart sokkal kellemetlenebb helyre dugom. – Engedélyt szerettem volna kérni, hogy elkísérhessen egy akcióra, persze semmi veszélyes, csak egy egyszerű cirkálás a városban, és….

 - Megadom az engedélyt – vágott a szavamba a főnököm, alig titkolható elégedettséggel a hangjában. – Látja, Miss Brawn. Nem kell keresztben lenyelnie. Az én kérésem nélkül is stimmelnek a céljaink. Hozza csak nyugodtan Mr. Somerhaldert. Mutasson meg neki bármit. Akármit is szeretne látni. Járjon a kedvében – tette hozzá. – Jaj, nem kell mindent azonnal félreérteni – sóhajtotta mikor látta, hogy épp ismét háborogni készülök a szavai nyomán.

Leült az íróasztal mögé, gyorsan firkált néhány sort, és átnyújtotta nekem a papírt.

- Tessék, egy főnöki engedély. Bárhová elviheti Mr. Somerhaldert a rendőrség berkein belül, itt, vagy az utcán, mindaddig, míg a személyes biztonságát nem veszélyezteti vele. Ennek a határnak az eldöntését Önre bízom – fűzte hozzá, majd széttárta a karjait. – Ennyi lett volna a mondandóm, Miss Brawn. És ha megbocsát, most sürgősen beszélnem kell valakivel – intett a telefon felé, majd az ajtó irányába, és ez egyértelmű jel volt a távozásra.

Kisétáltam, bezártam magam mögött az iroda ajtaját, és nekidőltem a szemközti falnak, mint akit elhagyott minden ereje. Már megint sikerült a lehető legnagyobb kalamajkába belekeverni magam.

Vége

Folyt. Köv.