A játszma elkezdődött 7. fejezet

- Felkészültél? – fürkésztem Ian arcát, amin úgy csillogott a kíváncsiság, és az öröm, hogy szinte le sem lehetett volna mosni róla. – Atyaég, ne csinálj már úgy, mint egy kisgyerek. Nemsokára belépsz egy halom rendőr közé – csóváltam a fejem. – Kissé több komolyságot – mondtam neki félig-meddig komolyan. – Bár még mindig jobb arcot vágsz, mint a fegyverraktárban. Ha akkor láttad volna magad….

- Azért tartottad végig rajtam a szemed, mert féltél, hogy eldugok egy fegyvert? – vigyorgott rám Ian. – Nem teszek ilyet, törvénytisztelő amerikai polgár vagyok. De nekem ez most olyan, mint gyerekkoromban volt Disneyland – adta meg a magyarázatot, én pedig közben elképzeltem, hogyan festhetett gyerekként. Aztán nagy sóhajjal visszatértem a jelenbe, és abbahagytam az álmodozást. Túl cuki volt az elképzelés.

- Jól van, akkor menjünk – nyitottam be az ajtón, beterelve magam előtt Iant, aztán vártam a kollégák reakcióját.

Beletelt néhány másodpercbe, mire mindenki felfogta, ki lépett a helyiségbe. Úgy tűnik, nem csak én nem szóltam nekik, de az öreg Wilkers sem, hogy miféle látogató érkezik ma. Döbbent csend minden asztalnál, és bámész tekintetek. Néhol eléggé bambák. Ha ezt tudom, előző éjjel bekameráztam volna az egész irodát, és leadatom a Kész Átverésben.

- Nos, mindenki… bár nyilván nem kell bemutatnom, de az úr Mr. Ian Somerhalder – mutattam az ezerrel vigyorgó Ian felé. – Ők pedig… a közvetlen kollégáim. Gyere, bemutatom őket – indultunk meg feléjük. Reméltem, hogy lesz a srácokban annyi kímélet, hogy kíméletesen fogják Iant szétszedni.

- Hello… üdv… jó napot… szép pisztoly!  - mondta Ian a kézfogások után, és valami olyan hihetetlen vidámság sugárzott belőle, ami szinte azonnal feloldotta az első néhány perc döbbenetét.

Nem is zavartam a vizet, leültem csendben az asztalomhoz, némileg kívülállóként, és csak néztem-hallgattam a kollégák beszélgetését Iannel, ami hamarosan nevetgélésbe váltott át, majd autogramm osztásba, végül – nomen est omen – egy doboz fánk is előkerült valaki fiókjából.

Elgondolkodva, vegyes érzésekkel figyeltem ezt a szép arcú férfit itt előttem. Hihetetlen, mekkora véletlen sodort össze vele, és nem is tudom… mintha minden kifordult volna a sarkából abban a pillanatban. Ha valaki előtte azt mondja, a bálon Ian Somerhalderrel találkozom, és azóta is – Wilkers szavaival élve – együtt lógok vele, egyszerűen képen röhögtem volna az illetőt. Most viszont támadt bennem némi lelkifurdalás. Nekem van okom, hogy miért töltsem vele az időmet. De az ő oka vajon micsoda?

Megfordultam, mikor megéreztem a szivarbűzt a hátam mögött, és láttam, ahogy feltűnt mögöttem az általam emlegetett saját okom forrása. Az öreg Wilkers csak az irodájából pislogott ki néhány másodpercre, tekintetével megkeresett, majd elégedetten bólintott. Szemlátomást már maga előtt látta a másnapi újságok cikkeit, melyekben a rendőrség éppen a mit sem sejtő Ian Somerhalder hátán akar kimászni az erkölcsi gödörből, ahová taszítottam. Ettől a gondolattól pedig nagyon nem lett jó kedvem. Sőt, egyenesen lelkifurdalásom támadt tőle.

*****

- Köszönöm. Nagyon jó fej voltál a többiekkel – mondtam Iannek, mikor már újra kettesben róttuk a székház folyosóját. – Ez nekik legalább akkor élmény volt, mint neked. Már attól tartottam, hogy valamelyik még a pisztolyát is neked adja. Hatással voltál rájuk.

- Szívesen elkértem volna valamelyikük fegyverét, csak nem volt hozzá szabad kezem – dünnyögte Ian. – A balomat folyton rázta valaki, a jobb kezem meg kiállt. Egy közönségtalálkozón sem adok annyi autogrammot, mint itt. Főleg annak a csinos kis szőkének, aki egy emelettel lejjebbről tévedt fel – hunyorgott kajánul, és ennek hallatán görcsbe kapta valami rossz érzés az egész belsőmet. Na ne már. Most féltékeny leszek? Istenem… jobb lesz idejében leszoknom erről az egész marhaságról, mert ha felébredek, majd bilibe lóg a kezem.

- Arra mi van? Arrafelé még nem mentünk – bökött Ian egy ajtóra az alsó szinten, majd kérdőn nézett rám.

- Nincs ott semmi extra. Mélygarázs – adtam meg a felvilágosítást. – Meg az alagsor, pince… vagyis, egy komplett katakomba, ha jól belegondolok. Csodálom, hogy a gondnok nem téved el ott néha. Jól van, nézzük meg ha akarod – emeltem a szemem az égnek, látva Ian arckifejezését. – Bár igazán nem tudom, mi érdekes van egy mélygarázson.

- Hát ez! – mutatott előre Ian, mikor belöktem az ajtót, és meglátta a szép sorban álló rendőrautók garmadát. – Atyaég. Nem gondoltam volna, hogy ennyi zsaru van ebben a városban. Az autók számából gondolva – tette hozzá.

- Azért látsz csak ennyit, mert a többség a városban van, és járőrözik – mosolyogtam. – Látod, vigyázunk az állampolgárok biztonságára.

- És ha… - kezdett bele Ian, de aztán előbb még kisfiúsan vidám arca elkomorodott kissé, mintha az eddigi jókedve csak egy magára öltött álca lett volna. Valami olyan sejtésem támadt, hogy a mondat hátralévő része, ami valahogy a szájában ragadt, nem hordozott túl jó befejezést.

- Mi van, ha….? – kérdeztem vissza, de Ian csak legyintett.

- Nem érdekes – adta meg a választ. – Meg nem is olyan fontos, és nem is sürgős. Csak egy kérdés lett volna. Nem, hagyjuk – mondta már kissé erőteljesebb hangon, mikor látta, hogy kérdezősködni akarok.

- Jól van, figyelj – engedtem ki a levegőt hatalmas sóhajjal, mint egy gumilabda. – Mondanom kell neked valamit. Nem lennék rá köteles, de… azt hiszem, jobb ha tudsz mindenről. Azért, hogy miért is vagy ma itt.

- Oké, nem igazán értelek – ráncolta össze Ian a szemöldökét, és az előbbi kíváncsiság most úgy pattant át köztünk, egyikünkről a másikra, mint egy teniszlabda. – Én kértem, hogy hozz ide, és mutasd meg nekem a rendőrséget.

- Igen, te kérded. De van más oka is – piszkálgattam az egyik járőrautó antennáját, és épp belevágtam volna a gyónásba, mikor Ian a szavamba vágott.

- Jól van, most te figyelj – vette kölcsön az előbbi szavaimat. -  Ahogy látom, titokzatosságban sem megy egyikünk sem a szomszédba. Ajánlok neked valamit.

- Előre szólok, ha tisztességtelen, lelőhetlek – próbáltam poénnal elütni a kissé riasztó és komor légkört, ami közénk telepedett.

- Képes lennél rá? – vágott Ian fancsali képet. – A filmvilág erőteljesen hiányolna. És amúgy is, gyorsan lebuknál.

- Nem, nem hiszem – válaszoltam negédes mosollyal. – Zsaru vagyok, tudom, hogy tüntessem el a nyomokat. A hulládat pedig elrejteném a pincekatakombában. Mire valaki rád találna, sosem mondanák meg, hogy valaha ilyen jóképű voltál – vörösödtem el aztán, mikor rájöttem, mi bukott ki végszóként a számon.

- Igaz is… a pincehálózat – biccentett Ian, aki viszont szemlátomást jól szórakozott a zavaromon.

- Nos, az épület még a hidegháborúban épült – próbáltam terelni kissé a szót a cikis helyzetemről. – Akkor még fel voltak készülve atomtámadásra, hát eléggé sokirányú és szerteágazó menekülési útvonalakat terveztek. Elvileg a pincéből bárhová eljuthatsz, utcákon keresztül fut a föld alatt. Persze, az átjárókat befalazták. Ma már szinte senki nem tudja, hol voltak annak idején – szedtem össze magam a monológom alatt, majd megráztam a fejem, mint aki álomból ébred.

- Viszont ha jól emlékszem, ajánlani akartál valamit – kapaszkodtam vissza a képzeletbeli ló nyergébe, mire Ian bólintott. Az előbb eldarált mondandóm láthatóan őt is kizökkentette a befejezetlen gondolatmenetéből.

- Igen, tényleg – bólogatott élénken. – Az ajánlatom a következő. Ne titkolózzunk. Bökd ki, ami nyomja a lelkedet, és… és én is elmondom, ami nyomja az enyémet. De ne itt, ha lehet. Valahogy ez a hely nem megfelelő. Még akkor sem, ha ennél nincs biztonságosabb. Ezt kissé… másképp akarom csinálni. Meghittebb környezetben. Mit szólnál mondjuk holnapután este egy vacsorához? – mosolygott rám kedvesen, ellenállhatatlan sármmal, és mit tudna ebben a helyzetben tenni egy olyan vérbeli rajongó, mint én? Semmi mást, csak bólogatni a javaslatra.

Vége

Folyt. Köv.

Ha eddig tetszik a történet, legyetek szívesen kommentelni. Egy írónak mindig jólesik, ha visszajelzéseket kap, és mivel mostanság nem sokan véleményeztek, eléggé elmegy a kedvem attól, hogy folytassam az egészet. :(