A játszma elkezdődött 5. fejezet

- Mondja, van fogalma arról, hogy sikeresen hírbe hoztuk saját magunkat? – kérdeztem könnyednek szánt, mégis kissé remegő hangon, mikor Ian kikanyarodott a városháza épülete elől, és néhány percig némán szlalomozott a forgalomban.

- Mindenki azt gondol, amit jónak lát – vont ő a vállán könnyedén. – Bár van abban valami, amit mond – tette aztán hozzá kissé elgondolkodva. – Jól elbeszélgettünk, táncoltunk, és a végén az ölemben hoztam ki – fordult felém széles vigyorral. – Ne lepődjön meg, ha a holnapi újságban azt olvassa, hogy még ma este feleségül is vettem.

- Jaj! – mondtam kissé ijedten, magam sem tudtam miért. Egyrészt a frászt kaptam volna, ha ilyen hírt látok a holnapi címlapokon, másrészt viszont… álmodozni lehet róla, nem?

Elpirultam csak némán, és piszkálni kezdtem a ruhám szegélyét, igyekezve nem tudomást venni róla, hogy az amúgy térdig érő selyemcsoda most combközéptől lefelé szabadon hagyja mindkét lábamat.

- Mondja, a barátja… kollégája – helyesbített Ian – nagyon bunkó lesz majd, ha magához tér? Elvégre otthagytuk. Bár, megvolt rá minden ok – mormogta Ian. – De ha szemétkedne magával, csak szóljon, és majd én leállítom. Tudja, én vagyok a páncélos lovag – folytatta, elkapva értetlen és meglepett tekintetemet – ergo, a kötelezettségem nem csak a bál időtartamára szól, hanem utána is.

- Köszönöm, jó lovag – biccentettem széles vigyorral – de azt hiszem, egyedül is le tudom őt szerelni.

- Ja persze, a város legjobb rendőre… - motyogta Ian kissé csalódott képpel. Legalábbis mintha valami ilyesmit láttam volna rajta. – Mit csinál majd vele, lelövi?

- Isten ments! – rémüldöztem. – Nem, sajnos a törvény büntetne érte. A börtönben pedig rosszul járnék, lévén, hogy tele van olyanokkal, akiket én tartóztattam le. Nem, semmiképp nem lőném le. Viszont odabilincselném a korláthoz… mondjuk a mélygarázsban. Vagy a kazánházban – gondolkodtam hangosan. – Néha adnék neki némi vizet és száraz kenyeret. Addig tartanám ott, amíg térden állva a bocsánatomért nem esedezik – biccentettem nagyot, mint aki pontot tesz egy mondat végére.

- És még szadista is – tört ki a nevetés Ianből, majd elhalkult, és a Lincoln avenue-n kérdőn nézett rám, hogy most merre tovább?

- Jobbra – mutattam ki az ablakon, a külváros felé. – Kérem – tettem hozzá gyorsan, és míg Ian ráállt az útra, mindketten újra mély hallgatásba dermedtünk.

- Meséljen magáról – szólalt meg aztán Ian hirtelen. – Nem is tudunk egymásról semmit. Úgy értem, táncoltunk, hazaviszem… és mégis két idegen vagyunk. Szeretnék kicsit többet tudni, ha nem bánja.

„Érdeklődik utánam” – villant a fejembe, ettől millió érzés öntött el hirtelen. Elvörösödtem, újfent, mert a tény mintha bombát robbantott volna fel a gyomromban. Aztán legszívesebben térden állva mondtam volna hálaimát, hogy kicsit később elkapjon az az érzés, hogy pofozzam fel magam, mert beleélem magam olyasvalamibe, amibe nem kellene. És aminek persze, szép pofáraesés lesz a vége.

Mindez alig egy másodperc alatt rohant végig az agyamon, majd nagy sóhajjal megadtam magam az első érzéseknek. Az utolsót akár még otthon is követhetem majd, és felképelhetem önmagam.

- A nyomozóra kíváncsi, vagy a magánember Rory-ra? – kérdeztem. – A nyomozóból már látott valamennyit. A magánember… nos, Texarkanában született. Azt is elárulom, hogy 27 évvel ezelőtt – pislogtam Ianre egy pillanatra. - Igazi, vadnyugati lány vagyok – mosolyogtam. – De sosem szerettem az ottani életmódot. Mióta az eszem tudom, mindig rendőr akartam lenni. Eljöttem hát ide Atlantába, és végigjártam a szamárlétrát. Főiskola, járőr… aztán két éve vagyok nyomozó. Dióhéjban ennyi – tártam szét a karjaimat. – Imádom az olasz konyhát, a rockzenét, a finom borokat, meg… a filmeket – köszörültem meg kissé a torkomat. – A kertvárosban élek, van egy macskám… és nagy a szám, néha pedig túl sokat beszélek – fejeztem be a monológomat.

- Az sosem baj – nevetett Ian. – Csak adjon néhány másodpercet, hogy feldolgozzam az információkat – vigyorgott.

- Ugye nem zavarja, ha nem kérdezek vissza? – mondtam bájosan. – Ha valaki híres, arról úgyis tudnak mindent. Azért ez néha kellemetlen lehet, nem? – tűnődtem. – Mert a mindent, azt tényleg úgy értem, hogy MINDENT. Aki híres, annak magánélete sem lehet túlzottan. Önnek van? – bukott ki belőlem a kérdés, hogy aztán újra vérvörösen kezdjek belesüllyedni az ülésbe.

- Bocsásson meg… nem úgy értettem – leheltem halkan, és nem mertem a tekintetem felemelni a kezeimről. Hű de ciki. Most szinte nyíltan megkérdeztem, van-e valakije…

- Igen, tényleg kellemetlen – válaszolt Ian. Ő a forgalmat figyelte – legalábbis ahogy szemem sarkából rásandítottam – és nem vette észre zavaromat, sem a kérdés kissé kínos voltát. Vagy pedig egyszerűen nem mutatta.

- Magánéletem azért van. Létezik olyan része, amit nagyon keményen őrzök – pislogott rám Ian. – Én is imádom az olasz konyhát, bár a kínait sem vetem meg. Szeretek eljárni néha ide-oda a barátaimmal, vagy csak elmegyek a családomhoz, tartunk egy klassz kis estét. Beszélgetünk, pattogatott kukoricát eszünk, tudja mint a normális családok – dobolt ujjaival Ian a kormányon. – A rockzenét is kedvelem, macskám ugyan nincs, sem kutyám. Sem barátnőm, sem feleségem, szóval most van időm arra, hogy máskor kissé elfeledett dolgokkal is foglalkozzam.

Az utolsó mondata hallatán újra elfogott az előbbi érzés. „Nincs barátnője… és érdeklődik irántam” – gyengült el az álmodozó énem. – „Igen, aztán kirak majd a ház előtt, soha többet rád sem bagózik, és ennyi. Ébredj fel!” – vágta harciasan csípőre a kezét a józanabbik felem.

- Lassan ott leszünk – mondtam halkan. – A következő utcánál balra, majd a Fergusson streeten végig. Ott szintén balra, és a legelső ház az enyém – adtam ki az utasítást csendesen.

Ian engedelmesen kanyargott a megadott irányba, és a kocsi belsejére valami különös csend szakadt. Én némán átkoztam magam, meg a hülye fejemet, hogy olyan dolgokat képzelek be, amiket nagyon nem kellene. Hogy Ian mit gondolt, arra nem tudhattam a választ, bár jelenleg odaadtam volna öt évet az életemből, ha legalább két percre beleláthattam volna a fejébe.

- Az ott a házam – böktem előre a szélvédő felé, ahogy megláttam a barna cserepekkel borított tetőt, és az udvarban álló jókora szikomorfa tetejét, Ian pedig fél perccel később leállította a motort a ház előtt. A csend ettől még nagyobbá vált köztünk, mintha valami szikla zuhant volna az autóra.

- Mondja, haragszik? – kérdeztem őszintén, feltéve mindent egy lapra. – Csak mert olyan csendben van, és nem szól egy szót sem.

- Mit? – verdesett Ian a szempilláival, és olybá tűnt, hogy most ragadtam őt ki valami mély gondolkodás kellős közepéből. – Ugyan, miért haragudnék? – nézett rám értetlenkedve. – Tudtommal nem adott rá okot.

- Csak azt hittem… mert, hogy annyit kérdeztem… meg dumáltam… - hebegtem össze-vissza, aztán megfogtam a kocsi kilincsét, és újra kézbe vettem a szandálokat. – Akkor hát… nagyon köszönöm, hogy elhozott – motyogtam kedvetlenül. Legszívesebben napokig ültem volna itt a kocsiban – persze, vele együtt – vagy hangos dudálással hajtottam volna végig a városon, sűrűn mutogatva a mellettem ülőre, hogy igen, ő az, lehet irigykedni mindenkinek. – Azért ha nem baj, egy autogrammot kérhetek? – néztem rá bocsánatkérően, mint egy tinilány, és Ian szájának a sarka megrándult.

- Igen, hogyne – biccentett, majd beletúrt a fekete hajába. Szinte sercegtek a fekete szálak az érintése alatt, és azon kaptam magam, azt kívánom, bár én tehetném meg ugyanezt.

- Mit szólna, ha nem most adnék autogrammot, hanem legközelebb? – szaladt ki Ian száján a mondat, aminek hallatán elengedtem a szandálokat, és belecsíptem a saját lábamba, hogy elhiggyem, nem álmodom, vagy képzelgek.

- Engem érdekel a munkája – tárta szét a kezét Ian. – Végre valami, ami izgalmas, és nem csak kamerákról, meg sminkesekről és forgatókönyvről szól. Mondja… lehetne egy nagy kérésem? – fordult aztán felém szinte teljesen az ülésben.

- Hát hogyne – motyogtam kiszáradt szájjal. Reméltem, hogy egy csókot fog kérni. Naná, hogy teljesítem! Le sem tud majd választani magáról…

- Vigyen el engem a munkahelyére – nézett rám Ian szépen, és ezúttal ő festett úgy, mint egy kisgyerek, ha meglátja a karácsonyi dobozt, amit még nem nyithat ki. – Szeretném megnézni, ahogy dolgozik. Sőt, mondok mást. Vigyen el engem magával egy akcióra! Tudja, ahogy a tévében, a dokumentumsorozatokban! Egy rendőrautó, zsaruk az első ülésen… a kíváncsi civil meg hátul.

Először nem is tudtam mit reagálni, csak eltátottam a számat, de szó szerint. Beletelt néhány másodpercre míg tudatosult bennem, hogy így nem lehetek túl vonzó látvány, hát köszörültem néhányat a torkomon.

- Nem vihetem el magammal a főnököm beleegyezése nélkül – mondtam meg az igazat. – Tudja, itt nem dönthetek csak én. Ha valami balul sül el, Önnek kell vállalnia a felelősséget. De ha nagyon akarja, akkor meg fogom őt kérdezni. Sőt, addig fogom rágni a fülét, míg be nem adja a derekát. Higgye el, rém kiborító tudok lenni – vigyorogtam szélesen. Bár a vigyor annak a ténynek szólt, hogy ezek szerint nem most látom utoljára ezt a jóképű és vonzó pasit.

- Tényleg megteszi? – ragyogott fel Ian képe, és egy pillanatra megláttam, hogy milyen lehetett valamikor gyerekként. Fogadok, már a játszótéren levette a lányokat a lábukról.

- Igen, megteszem. Nyomozói becsületszavamat adom rá! – emeltem két ujjam fel, másik kezem pedig a szívemre tettem. – Bízhat bennem, el lesz intézve. Csak kérem, adjon rá néhány napot.

- Hát persze – bólogatott Ian. – De ha nem túl nagy kérés, és nincs más dolga… nem lenne kedve egy vacsora mellett mesélni is arról, hogy fog zajlani az egész? Kíváncsi vagyok – engedte el Ian a féloldalas mosolyát, amitől a lábaim azonnal megremegtek.

- De… szívesen – nyeltem nagyot, és abbahagytam a lábam csipkedését, ami már csúnyán ki volt pirosodva.

- A holnapután megfelel? – kérdezte Ian. – Holnap dolgozom, egész késő estig – nyúlt a kesztyűtartóba, majd kihalászott egy darab papírt, és kétfelé tépte.

- Tessék, a számom – firkált valamit az egyik cetlire, és kezembe nyomta a papírost. Értettem a gesztust, hát én is megcselekedtem ugyenezt.

- Ez pedig az enyém – kuncogtam valami hihetetlen jókedvvel. – És holnapután tökéletes lesz. Szabad leszek – fejeztem be. „Vagy ha nem, hát az sem érdekel. Tőlem a város is összedőlhet, vagy kirabolhatják, de akkor sem mondom le a vacsorát” – döntöttem el magamban a kérdést.

- Most akkor… megyek – szedtem fel újra a szandálokat. – Köszönöm az estét. A gondoskodást, a fuvart… és mindent – nyitottam ki az ajtót, kiszálltam, majd visszahajoltam, hogy Ian szemébe nézzek. – Jó éjt, és szép álmokat. Vigyázz magadra hazafelé – mondtam ekkor már tegeződve.

Ian szeme rám szegeződött, és valami láng lobbant a szemeiben, majd torkát köszörülve újraindította a motort.

- Én köszönöm. Klassz este volt – mosolygott már rám, de az a fura tűz még mindig ott lángolt a pillantásában. – Vigyázok… és ha nem baj, holnap felhívlak. Megbeszéljük a holnaputánt – intett még nekem, és miután becsaptam a kocsi ajtaját elindult. A sarkon még egy hosszú dudaszóval búcsúzott, és elkanyarodott, hogy eltűnjön a szemem elől.

Ott álltam a ház előtti gyepen, fél kezemben a szandálokat, és Ian cetlijét szorongatva, míg másik kezemmel megpróbáltam a kulcsot kihalászni a táskámból. Ahogy lenéztem, akkorát csuklottam, hogy azt hittem, a szomszéd is meghallotta. Már rájöttem, miért bámult rám Ian az előbb olyan különösen. Ahogy a kocsiba behajoltam… egyenes rálátása nyílt a melleimre.

Vége

Folyt. Köv.