A játszma elkezdődött 16. fejezet

- Köszönöm – foglaltam helyet egy elég kényelmes színészi székben, míg velem szemben Kevin Williamson ült le. – Nem így képzeltem el Önt – hajtottam félre a fejem mosolyogva.

- Vehetem ezt úgy, hogy nem egy középmagas, kopaszodó, és pocakos figurát várt? – vonta fel Kevin a szemöldökét jókedvűen, mire nyakig vörösödtem.

- Nem úgy értettem – magyaráztam. – Csak hát Ian… vagyis Mr. Somerhalder ahogy Önről beszélt, minimum Indiana Jonesként élt bennem. Aki egyszerre akcióhős és könyvmoly régész. Ennyi az egész – tártam szét a karjaimat, majd megköszörültem a torkomat.

- Kérem, Mr. Williamson, nagyon komoly témáról kellene beszélnünk. És ennél kissé nyugodtabb helyen – pillantottam körbe, ahogy néha elsétált mellettünk egy-egy színész, vagy stábtag. Egy pakolómunkás külsejű illető példának okáért egy malomkerék nagyságú hamburgert egyenesen két méterre tőlünk kezdett elfogyasztani.

- Oh – mondta ezúttal Kevin tényleg némileg meglepődve. – Ian azt mondta, interjút akar velem készíteni.

- Én kértem rá, hogy ezt mondja – ismertem be. – Elnézést a kegyes csalás miatt, de féltem, ha megtudja hogy rendőrként szeretnék Önnel tárgyalni, nem lett volna ilyen együttműködő.

- A nők mindig meghülyítik az embereket – dörmögte Kevin az orra alá, természetesen úgy, hogy én is halljam, majd feltápászkodott, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy kövessem. Hátrapillantva még láttam, hogy a hamburgeres fickó azonnal elfoglalta a székemet, jókora hagymakarikákat hullajtva közben mindenfelé.

Kevin egy lakókocsiba vezetett, majd bezárta az ajtót, és hellyel kínált.

- Remélem itt megfelel. Ez Steven R. McQueen lakókocsija, de remélem majd megbocsátja, hogy igénybe vettük. Jeremy-é – tette aztán hozzá kissé értetlen tekintetemre.

- Igen, persze – kaptam észbe, majd megvártam, míg ő maga is kényelmesen elhelyezkedik, és jelezte, hogy tessék, feltehetem a kérdéseimet.

- Mr. Williamson, meg kell kérdeznem, mennyit tud Mr. Somerhalder jelenlegi helyzetéről. Valamennyit nyilván, hiszen felajánlotta neki a házát.

- Annyit tudok, amennyit elmondott nekem – jött a válasz. – Azt mondta, hogy egy ideje egy magát Vámpírvadásznak nevező illető küldözget neki fenyegető leveleket. És hogy nem hivatalosan, de már nyomoznak az illető után. Nyilván nem tévedek, ha a „nem hivatalos” részt Ön képviseli – vetett felém fürkésző pillantást.

- Igen, ez pontosan így van – biccentettem. – Nos, Mr. Somerhalder elmondása szerint az üzenetek eleinte viccnek tűntek, egy ideje viszont a Vámpírvadász már életveszélyes fenyegetésekkel bombázza őt. Jobbnak láttam őt egy olyan helyre küldeni, ahol nagyobb biztonságban van, mint a jelenlegi otthonában.

- Tehát ezért kérte el a házamat – vágott fura fejet Kevin. – Bocsásson meg, de… nem szeretnék sem hullákat, sem rendőrségi csetepatét a házamban. Elég volt eddig egy halott Ian lakásában.

- Erről Ön honnan tud? – csaptam le a kérdéssel kíméletlenül.

- Tőle magától – vont vállat Kevin. – Nézze, nem igazán értem, mi folyik itt. Mintha kaptam volna egy-két kirakós darabot, hogy mondjam meg róluk, a nagy kép mit ábrázol. Elmondja valaki végre nyíltan, és őszintén, mi ez az egész?

- Mint már mondtam, Mr. Williamson, Iant valaki egy ideje levélben fenyegeti az élete kioltásával. Nyilván valami zavart elméjű illető, mert normális ember nem valóságként fogná fel azt, amit a képernyőn lát. Mr. Somerhalder nem akart nagy hírverést, és ebben egyetértek vele. A nyomozás érdekében is jobb, ha ezt az ügyet titokban tartjuk. Mindenesetre – ahogy az előbb jeleztem – jobbnak láttam biztonságosabb környezetbe helyezni őt. Történetesen az Ön házába. Csakhogy a tervem itt némileg dugába dőlt.

- Hogyhogy? – ráncolta a szemöldökét Kevin, és most igazán őszinte érdeklődést, és némi rémületet is láttam az arcán.

- Úgy, hogy ma reggelre virradóan a Vámpírvadász ránk talált, és az üzenete alapján azt kell mondanom, hogy az összecsapás nyilván nem sokáig várat magára. Én viszont szeretnék gyorsabb lenni nála. Ezért kérem, Mr. Williamson, mondja el nekem, kiknek árulta el, hogy Mr. Somerhalder hol található.

- Micsoda? – kérdezte Kevin kissé felhördülve. – Ha jól értem, most azzal gyanúsít, hogy veszélybe kevertem a kedvenc színészem életét?

- Szó sincs erről! – vágtam rá hevesen. – De mindössze két ember tud arról, hogy Ian hová költözött. Az egyiket már ellenőriztem, ő tiszta. Ezért hát Öntől kell megkérdeznem, hogy elmondta-e valakinek az információt.

- Senkinek! – emelte meg a hangját Kevin. – És ha kell, akkor akár az Alkotmányra, vagy a Bibliára, vagy bármire megesküszöm.

- Sem a családban, sem munkában? Egy elejtett megjegyzés véletlenül otthon? – próbálkoztam tovább.

- Munkában nem beszélünk ilyesmiről. Ha valakinek problémája van, tiszteletben tartjuk, ha hallgat róla. És Ian nem beszélt ilyesmiről, mi pedig nem szoktunk faggatózni, ha valaki nem akar beszélni – fintorgott Kevin. – A családban pedig azért nem említettem, mert nem szeretném, ha a feleségem tudomást szerezne arról a helyről. Ennek okait nyilván megérti.

- Oh – motyogtam, aztán nyeltem egyet. – Tehát Ön azt állítja, senkinek nem beszélt erről a házról, és arról, hogy Ian beköltözött. De hát akkor a Vadász honnan tudhatja? – dünnyögtem a kérdést már csak magam elé, aztán megmasszíroztam a halántékomat, ami mintha azonnal darabokra akart volna szakadni.

- Sajnálom, ha nem tudtam segíteni – mondta Kevin. – Ha valamiben állhatok még rendelkezésére, akkor… - tette hozzá, és tisztán kihallottam a mondatból, hogy távozhatnék végre.

- Nem, köszönöm. Nincs több kérdésem – ráztam a fejem, és felkeltem. – Mellesleg, tényleg segített. A Vadászt illetően most már legalább azt kizárhatom, hogy honnan NEM jöhetett. Bár, ez még mindig nyitva hagy millió lehetőséget – indultam el kifelé, és Kevin követett.

- Arra kérem, Mr. Williamson, hogy erről a beszélgetésről ne szerezzen tudomást senki – mondtam, mikor már a lakókocsi előtte füves részen álltunk. – A Vadász előbb-utóbb hibázni fog. És ha hibázik, és esküszöm, hogy elkapom.

- Tegye – biccentett Kevin, majd kezet nyújtott. – Kívánom a legjobbakat, és hogy szerencsével járjon. Tudom, milyen érzés lehet elveszteni valakit, aki fontos nekünk – hunyorgott rám, és ebből azt is kitaláltam, hogy nagyjából mindent sejt rólunk. Mire azonban reagáltam volna bármit is, elköszönt, és ruganyos léptekkel távozott.

****

- Nem hazudott, ebben biztos vagyok – könyököltem ki a lehúzott ablakba, és az sem zavart, hogy a szél összefújja a hajamat. – Tényleg nem beszélt róla senkinek. Legalábbis esküszik rá, én pedig hiszek neki.

- Erre csak azt kell mondanom, hogy sajnos – morogta Ian. – Mert ebben az esetben legalább gyanúnk lett volna arról, ki a Vadász. Te elkaptad volna, én bemosok néhányat Kevinnek, aztán élünk, amíg meg nem halunk. Nem jött össze – sóhajtott fel, és rákanyarodott a házhoz vezető útra.

- Azért még mindig van némi előnyünk. Szerintem legalábbis – morfondíroztam. – A Vadász fenyegetőzik, és nyilván hamarosan lépni is fog. Ha kell, minden éjjel őrt állok a nappali ablakában – ígértem meg.

- Mmmm… - állította le Ian a kocsit a ház előtt, majd felém fordult az ülésben. – Nem jó ötlet. Éjjel őrt állsz, nappal meg majd alszol. Hát mit kezdjek én egy ilyen barátnővel? Az éjszakát másra szoktam használni – mondta pimaszul, majd odahajolt hozzám, és megcsókolt.

- Miért mondtad el Kevinnel a hullát? – kérdeztem hirtelen. – Azt mondtad, ez túl zűrös ügy. Nem sok mindent osztottál meg vele, ezt viszont elmondtad. Nem értem.

- Hullát? – kerekedett ki Ian szeme. – Úgy érted azt, ami légneművé vált a lakásomban? – kérdezte, mire mereven biccentettem.

- De Rory – emelte meg a szemöldökét Ian. – Én nem meséltem róla neki!

- Hogyan? – kerekedett ki az én szemem is. – Ezt nem értem. Tudott róla. És azt mondta, tőled tudja!

- Hidd már el, hogy nem. Én erről nem beszéltem senkinek, de senkinek. Akarod, hogy megesküdjek rá?

- Nem, nem akarom – csóváltam a fejem értetlenül. – De ha te nem mondtad el neki… és ő tudja… akkor talán…

- Ugye, most nem azt akarod mondani, hogy ő lett az első számú gyanúsított? – nevetett fel Ian. – Nézd Rory. Ismerem Kevin Williamsont, és tudom, hogy erre nem lenne képes. Nem értem én sem a dolgot, de egyet tudok. Hogy ha valakit kizárhatunk, akkor az első körben ő benne van. Kérlek, higgy nekem.

- Jó… hiszek – motyogtam bizonytalanul. – De azt hiszem holnap újra találkozom vele.

- És erről nyilván nem tudnálak lebeszélni, ugye? – kérdezte Ian, aztán az arckifejezésemet látva bólintott. – Rendben, akkor nem is próbállak – veregette meg a kezem, majd a ház felé nézett.

– Van egy ötletem. Ki se szállj. Beszaladok, kapok magamra egy másik pólót, és elmehetnénk vacsorázni egyet. Kezd elegem lenni a mikrózott gyorskajákból. Mit mondasz?

- Elfogadom az ajánlatot – biccentettem. – Csak siess, jó? – simítottam végig az arcát, mielőtt kiszállt mellőlem, és becsapta a kocsi ajtaját.

- Vámpírgyorsaságot fogok használni – kacsintott rám Ian vissza, majd betrappolt a házba.

Csendesen nézelődtem a környéken. Néma volt, és kihalt. A csillagok fénye már fel-feltünedezett az alkonyi égbolton. Hát igen, én sosem sejtettem, hogy egy teljes napot igénybe vesz egy forgatás. Mindenesetre nem bántam meg, hogy ott maradtam. Holnap pedig Kevin Williamsont kőkeményen sarokba fogom szorítani. Valamit titkol, és addig maradok ott holnap, míg ki nem szedem belőle ezt a titkot.

A szél kissé feltámadt, megzizegtette a pálmafák leveleit, én pedig türelmetlenül dobolni kezdtem a kocsi ajtaján.

- Mi lesz már? – morogtam, az órámra nézve. Eltelt csaknem tíz perc. Ennyi ideig tart lecserélni egy nyomorult pólót? Mit csinál még közben, epilálja a mellkasát?

Egy sóhajjal én is kiszálltam a kocsiból, és elindultam a ház felé.

- Esküszöm, én nem szépítkezem ennyit – mormogtam az orrom alatt, ahogy beléptem a nappaliba, majd az emelet felé kiáltottam.

- Ne mondd, hogy nem találsz olyan pólót, ami…. – akadt el a hangom, és hirtelen úgy éreztem, egy jeges vasdarab járja át a szívemet.

Ian a nappali padlóján feküdt, eszméletlenül. Fekete haja alól vékony érben vércsík szivargott.

- ÚRISTEN! – kiáltottam fel teljes pánikban, és mellé zuhantam, hogy első reakcióként kitapogassam a pulzusát.

- Él… életben vagy – motyogtam lázasan, mint egy eszelős, és csak ekkor tudatosul bennem, hogy most alighanem hatalmas hibát követtem el. De reagálni már tudtam, mert ebben a pillanatban egy lépés koppant mögöttem.

- Hello, Rory – suttogta egy hang a fülem mellett. Egy fájó roppanást éreztem még a fejemen, aztán nem követte semmi más, csak a sötétség.

Vége

Folyt. Köv.

A játszma elkezdődött 15. fejezet

Úgy rántottam vissza Iant a házba, mintha valaki kézigránátot dobott volna a küszöbre, és bevágtam magam mögött az ajtót.

- Hmmmnnyn… - nyögött fel Ian, mikor a kissé nagy erőt vett lendülettől nekiütődött a cipőtároló sarkának, majd fájdalmasan megmasszírozta a gyomrát, és értetlenkedve fordult felém.

- Mindig ilyen szépen és finoman nyúlsz a férfiakhoz? – kérdezte. – Ha tíz centivel alacsonyabb ez az izé, most a földön fetrengenék, a két kezem a lábaim közé szorítva – morogta, és tágra nyíltak a szemei, ahogy nemes egyszerűséggel lehajoltam, és kihúztam a lábszáramra erősített tartóból egy pisztolyt.

- Laza. Töltött fegyver, csak így simán – csóválta a fejét. – Azt hiszed, odakinn van? – világosodott meg számára a dolog.

- Miért, mégis mit kéne hinnem? – álltam az ablak mellé, és a függöny sarkát elhúzva kilestem a házból. – Az is érdekelne többek között, hogy talált meg. Tudja, hol vagy! Nyilván nem gondolatolvasó – pásztáztam még pillantásommal az utcát, de nem láttam semmi érdekeset. Még parkoló autó is csak egy állt a házak előtt, de abba szemmel láthatóan egy nő fészkelte be éppen magát, aki után három gyerek integetett. Valamiért azonnal kihúztam őt a gyanúsítottak listájáról.

- Tisztának tűnik a levegő – fordultam el az ablaktól, de a pisztolyt még nem tettem el. – Oké, akkor tisztázzuk – húztam el Iant a nappaliig, majd a kanapéra nyomtam.

- Kinek mondtad el, hogy ide költözöl? Ki tudhat erről? És ne vicceld el! – néztem rá mérgesen, ahogy láttam a tekintetében kigyúlni azt a kis, gúnyos fényt. – Ha nem lennél vele tisztában, az életed múlhat ezen.

- Nem akartam elviccelni, komolyan! – emelte fel a kezeit Ian a megadás pózában. – Csak meg akartam jegyezni, hogy jól áll neked ha mérges vagy. És gyönyörű vagy fegyverrel a kezedben. Ennyi. Jól van, jól van… - emelte aztán tekintetét az ég felé mikor látta, hogy megforgatom a szememet. – Egyedül Kevin tudja, hogy itt vagyok, mivel tőle kértem el a házat. Senki másnak nem mondtam el, hová is megyek. Sem Ninának, sem Paulnak, sem Josephnek… senkinek a kollégák meg a stábtagok közül. Esküszöm.

- Ezt nem értem… - ráztam a fejem tanácstalanul. – De akkor honnan tudja a Vadász, hogy….

- Talán a te szád járt el? – kérdezte csevegő hangnemben Ian. – TE véletlenül nem tárgyaltál valakivel erről?

- Meghibbantál? – ugrottam fel a kanapéról felháborodva. – Rendőr vagyok, nem hülye! Minek mondtam volna el, azért, hogy ilyen történjen? – böktem rá a babára, amit Ian még mindig a kezében szorongatott. – Jó hogy meg nem gyanúsítasz, hogy én vagyok a Vadász!

- Jól van, nem kell halálra sértődni! – vágta be a durcást ezúttal a kékszemű. – Ha észrevetted, az én bőrömre megy a vásár. Ha valaki megsértődhetne, az én vagyok.

- Testőrösdit játszom veled, méghozzá külön fizetés nélkül. Én is duzzoghatnék – fontam karba a kezem, sötét pillantásokkal méregetve Iant.

- Ja, hogy pénzért csinálnád! – csapott ő a homlokára. – Miért nem közölted? Azonnal kiállítottam volna egy csekket. Tisztára elszoktam attól, hogy pénzért minden nőt meg lehet venni.

- Micsoda? – sipítottam, és olyan düh fogott el hirtelen, hogy ott termettem előtte, és öklömmel püfölni kezdtem a mellkasát, megfeledkezve mindenről. – Te szemét! Hogy mondhatsz nekem ilyet?

- Te emlegettél pénzt az előbb! – paprikázódott fel Ian is, és lefogta a kezeimet. – Már megtanultam, hogy a nőket meg lehet, és meg is kell fizetni. Az a nő, aki pénzt fogad el valamiért, vagy nagyon jól végzi a munkáját, vagy egy kur…. – harapta el a szó utolsó felét, de már későn.

A szemem – magam is éreztem – szinte szikrákat vetett, és a másodperc tört része alatt olyan istenes pofont húztam le neki, hogy még az én kezem is belefájdult.

- Akkor halj meg, te szemét, nem érdekel!  - tettem le a fegyvert a kanapéra, mert félő volt, hogy a következő mondat után én magam lövöm agyon, aztán sarkon fordultam, hogy távozzam. Bár még azt nem döntöttem el, hogy az emeletre menjek, és maradjak egy házban vele, vagy vágtassak ki az utcára, ahol legalább a szellő kissé lehűtheti a forró fejemet.

Nem jutottam azonban még két lépésre sem, mert egy kéz a csuklómra kulcsolódott, és visszarántott.

- Oké, nem érdekel, felfogtam – lépett elém Ian, közvetlen közelről nézve a szemembe, és az ő pillantásában valami olyan parázs égett, amitől azt éreztem, jobb ha most meg sem szólalok. – De még mielőtt meghalnék, valamit mindenképpen meg kell tennem – tette hozzá, és a következő pillanatban máris a számra tapadt, és úgy szívta az ajkaimat, mintha ez lenne az utolsó cselekedete.

El akartam taszítani jó messzire, újra megütni, felképelni, akár tökön is rúgni… de valamiért nem tettem. Nem tehettem… mert a testem felülírta a gondolataimat. És még mielőtt rájöttem volna, mit is teszek, két kezemmel a sűrű fekete hajba túrva viszonozni kezdtem a csókját.

Aztán már csak azt éreztem, ahogy két erős kar felemelt… majd a kanapéra dobott. Azt észre sem vettem, mikor kerültek le rólunk a ruhák. Már nem érzékeltem semmit, csak Ian forró testét, ahogy beborított, és hangos nyögésekkel adtam tudtára, hogy én is mindennél jobban vágyom rá. Ő pedig nem váratott sokáig, szinte percek alatt varázsolt el mindkettőnket a mámor világába.

*****

- Tüzes kis boszorkány vagy, azt meg kell hagyni – suttogta halkan Ian, mikor a vágy csillapodtával a kanapén feküdtünk, és fejem a mellkasán pihentettem, ő pedig egy hajtincsemmel játszott. – Pedig esküdni mertem volna rá, hogy ha ezt meglépem, te magad fogsz megölni.

- Még benne van a pakliban – válaszoltam erőtlenül, és elmosolyogtam magam ahogy éreztem, hogy halkan felnevet, majd hangosan felsóhajtottam.

- Ez egy elég elgondolkodó, és bánatos sóhaj volt – állt meg Ian keze a hajamban, mire felemeltem a fejem, és belenéztem nyugodt, szép metszésű arcába.

- Nem az volt. Bánatos legalábbis nem. Elgondolkodó… talán. Minden nőt úgy összezavarsz, ahogy engem? Előbb felidegesítesz, hogy legszívesebben én löknélek a Vadász elé, aztán meg… ez lesz belőle. Imádod az ilyet, ugye?

- Melyik férfi ne imádná? – kérdezte Ian. – Jó módszer arra, hogy leszereljünk hisztis nőket. Olyanokat főleg, akiknek fegyver is van a kezében. Nem azért mondtam, hé… - fogta meg aztán a kezem. – Ami téged illet, ez nem egy férfi fegyvere volt egy nő ellen. Nálad ez másról szólt. Már régóta meg akartam tenni. Akár hiszed akár nem, de már a bálon… amikor kiszabadítottalak a kollégád alól, legszívesebben átvettem volna a helyét. Bár gyanítom, akkor és ott ezt nem vetted volna túl jó néven – vigyorogta el magát.

- Eltaláltad – nevettem fel újra már kissé vidámabban, és felültem, hogy a felsőm után nyúljak, de a mozdulat megakadt valahol félúton.

- Irgalmas isten – motyogtam döbbenten, és visszakaptam a fejem Ian felé.

- Mi az? – ült fel ő is. – Eltéptem a felsődet? Nem akartam, bocs. Biztos találunk itt valamit, amit felveh…

- Nem a felső. Semmi baja – bújtam gyorsan bele a ruhadarabba, majd Ian mellől kimászva magamra kaptam a nadrágomat és a cipőmet is. – Csak egy gondolat… amit utálok. Mert ha egyszer valami az eszembe jut, sosem mászik ki többet onnan – ültem aztán vissza mellé, és néztem a takaró alá bújtatott alakját.

- Megosztod velem? – érdeklődött Ian, és maga is összeszedte a ruháit, komótos öltözködésbe kezdve.

- Nem is tudom… - motyogtam, elfordítva róla a tekintetem, mert félő volt hogy ha sokáig néztem meztelenségét ezúttal én teperem őt magam alá. – Ez csak egy gondolat, egy sugallat… egy ötlet. És talán nincs alapja. Talán meggyanúsítok valakit, akit nem kellene.

- Köztünk marad, ígérem – rogyott le mellém Ian, és megfogta a kezem. – Mondd el. Kérlek. Talán igazad lesz… te is tudod, hogy a biztonságom múlhat rajta.

- Igaz – biccentettem, majd a szemébe néztem. – Josh. Josh Stewens, a piás kolléga, aki alól a bálon kiszabadítottál. Szerelmes belém. Azóta, hogy betettem a lábam az irodába. De mindig visszautasítottam. Jó haver, jó kolléga, de mint férfi soha nem érdekelt. Mi van, ha… ha látja, hogy te viszont igen? Jól hallod, igen, az első perctől kezdve – vallottam be kissé pirulva. – Mi van, ha ő esküdött bosszút? Azért, mert te megkaphattál, ő pedig nem – ráztam a fejem olyan lassan, mintha csak álmomban tenném.

Támadt egy percnyi csend, míg Ian megemésztette az információt.

- Elsőre azt mondanám, nem hiszem – válaszolt aztán. – Másodszor viszont már igen. Én nem ismerem őt, te igen. Neked kell tudnod, hogy ezt kinézed-e belőle. Viszont a gondolat belevág abba, amit nekem mondtál. Hogy a Vadász hősnek érzi magát. És lehet akár rendőr is – töprengett Ian összeráncolt szemöldökkel. – Magamból kiindulva… tettem már jókora őrültséget azért, hogy elnyerjem egy nő kegyeit, aki addig magasról tett a fejemre. A szerelem nevében túl sok őrültséget is elkövetnek az emberek. De még mindig nem ad választ arra a kérdésre, hogy honnan tudta, hogy ebben a házban leszek. És azt se felejtsük el, hogy már a bál előtt is kaptam üzeneteket. Azokat pedig nyilván nem ő küldte, hiszen akkor még nem találkoztunk egymással.

- Igaz. Erre nem gondoltam – ismertem be, és megdörgöltem a fejem, ami mintha szét akart volna pattanni a gondolataimtól. – Akkor most egyet tehetünk. Elviszlek forgatni. Vedd úgy, hogy rendőri díszkíséretet kapsz. És ott lesz alkalmam elbeszélgetni Kevinnel. Tudni akaroml, kinek adta át az információt, hogy megkaptad a házát – álltam talpra, és Ian követett.

- Hé Rory – lépett utánam, ahogy megindultam az ajtó felé. – Nem is mondtad, hogy jó volt velem. Meg hogy isten vagyok az ágyban – jegyezte meg, én pedig szinte azonnal a plafonra kerülve visszafordultam.

- Csak vicceltem… - vigyorgott rám Ian, és magához húzva megölelt. – Nagyon jó volt veled. Olyan jó, amilyen már nagyon régóta nem. Senkivel sem.

- Tényleg? Vagy csak azért mondod ezt, mert pisztoly van nálam? – vigyorogtam magam is, és ahogy belesimultam Ian ölelésébe, magam is szélesen elmosolyodtam vidám nevetésének hallatán.

Vége

Folyt. Köv.

A játszma elkezdődött 14. fejezet

Egy halk zörrenésre nyitottam ki a szemem, de azonnal be is csuktam, ahogy a jókora ablakon át egyenesen szemembe tűzött a napfény. Hajnalodott még, de a Nap máris úgy szikrázott a felhőtlen, nyári égbolton, mint a legszebb, és legtüzesebb gyémánt.

Nyögtem egyet halkan, majd felkönyököltem. Konstatáltam, hogy hason fekszem, méghozzá a szőnyegen. Beletelt némi időbe, mire helyre raktam magamban, hol is vagyok, és miért. A mozaik utolsó darabja akkor került a helyére, mikor félig vakon tapogatózva kezem hozzáért a tegnap használt társasjáték táblájához, és feldöntött bábuihoz. Legalább a zörrenés oka megvolt.

Ásítozva felültem, és oldalra fordítottam a fejem, eközben leesett a vállamról egy könnyű kis takaró. Ez még este nem volt rajtam. Legalábbis emlékeim szerint… Tény, hogy az utolsó amire emlékszem az, hogy míg Ian erőteljesen gondolkodott egy fogós kérdésen, ami a társasjáték kártyáján állt, és a szőnyegre tettem a fejem. Ezek szerint egész éjjel már fel sem emeltem onnan. A takarót pedig – hacsak nem vagyok alvajáró – Ian terítette rám.

Ekkor már megláttam az említettet is. Ott hevert, szintén a szőnyegen, talán egy méterre tőlem, és olyan hangos szuszogással húzta a lóbőrt, mint egy óvodás a déli pihenőben. Elvigyorogtam kicsit magam, majd közelebb másztam, és megigazítottam a rajta lévő takarót, amit álmában letúrt magáról. Aztán csak térdeltem mellette, és gyönyörködtem a tökéletes arcában, a lehunyt, sűrű szempilláiban, és azon kaptam magam hogy félig öntudatlanul a hajába túrok. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne érintsem meg őt…

- Mmmm – nyögött fel hirtelen Ian lehunyt szemekkel, és mire észbe kaphattam volna magához rántott, aztán szorosan a számra tapadt. Nyelvét átcsúsztatta az én számba, és én az első másodpercek meglepetése után heves szenvedéllyel viszonoztam a csókot. A fenébe is, hiszen egyszer élünk, nem? Aztán ha elenged, akkor már teljes boldogsággal akár meg is halhatok.

- Oh – engedett el hirtelen Ian – mintegy feleszmélve, és teljesen felébredve, majd azzal a lendülettel úgy ült fel, hogy a fejünk egymásnak koccant. – Ajaj! – óbégatott egyet halkan, és kezére szorította a fejét.

- Mondd, mindig így ébredsz? – préseltem ki magamból egy mondatot szikrázó szemekkel, a homlokomat tapogatva. Fel voltam paprikázódva. Egyrészt rájöttem, hogy a csók nyilván nem nekem szólt, ki tudja, ki a fenét képzelt maga mellé. Másrészt, mivel azonnal tombolni kezdtek bennem a férfira vágyó hormonok, most olyan érzésem támadt, mintha azonnal egy hordónyi jeges vízbe dugtak volna bele. Testben-lélekben egyaránt.

- Nem mindig – jött a halk válasz, miközben Ian levette a kezét a fejéről, még utoljára megdörgölve a fájó pontot a koponyáján. – Bár nem is mindig a szőnyegen alszom el.

- És nyilván nem is kapsz le mindenkit, akit magad mellett találsz. Vagy igen? – ugrottam talpra kissé sértetten, és összehajtottam a takarót.

- Nem, dehogy. Ne haragudj, csak… - kezdett Ian is feltápászkodni, és gyűrött ruhájában, még álmos szemeivel, kócos hajával úgy festett hogy el kellett tőle fordulnom. Tudtam, ha még egy másodpercig bámulom engem nemi erőszak vádjával tartóztatnak majd le.

- Nem haragszom – szűrtem a szót a fogam között, holott legszívesebben a társasjáték táblájával okoztam volna újabb fájó sérüléseket rajta. – De legközelebb légy oly kedves, tartsd magad távol tőlem. Mellesleg, jó reggelt.

- Jó reggelt… de nem értem, most mi a bajod – bámult rám Ian a nagy kék szemeivel. – Mondtam, hogy sajnálom.

- Igen, mondtad! – sisteregtem, és úgy vágtam a játékot a sarokba, hogy csodáltam, amiért épségben érkezett meg a doboz.

- Na jó, ki vele, mi bajod! – fortyant fel Ian is. – Közlöm veled, hogy még nem ittam kávét. Ergo morcos, nyűgös, és rosszkedvű vagyok.

- Nem fogok neked kávét főzni. Nem vagyok a házvezetőd – morogtam, de már jóval szelídebben. Láttam ugyanis az arcán, hogy most tényleg nem tanácsos ujjat húzni vele. Nem tudom a mérges Ian Somerhalder arcát hányan látták eddig, de közel sem olyan kellemes és szép látvány, mint amit általában az újságok címlapján látni.

- Főzök kávét – változtattam hirtelen véleményt, kihúzva a kezem a mancsából, és kisiettem a konyhába. Reméltem, hogy eltűnik valahol a fürdőszoba irányában, és békén hagy. Addig, amíg magam is le nem higgadok.

Reményeim abban a pillanatban szét is foszlottak, mikor kávéfőzés közben meghallottam a dobogó lépteket magam mögött.

- Még mindig nem tudom, mi bajod – állt meg mögöttem Ian csípőre vágott kézzel, és olyan zordul méregetett, hogy szinte azonnal az öreg Wilkers képe derengett fel előttem. – És ne merd azt mondani, hogy semmi!

- Tényleg tudni akarod? – kiabáltam, mikor beláttam, hogy addig úgysem szabadulok tőle, míg a képébe nem szórom az igazságot. – Hát jó, legyen! Nehogy véletlenül ne a te akaratod érvényesüljön! – vágtam a kávésbögrét az asztalra, mire Ian arca megrándult.

- Megcsókoltál, te hülye! – mondtam iszonyú mérgesen. – Van fogalmad róla, hogy… hogy mennyire bírom a fejedet? Amíg nem ismertelek személyesen is így voltam vele! Mint bármelyik lány… és most a közeledben vagyok, és ez összezavar! Nem lehetek tekintettel a saját érzéseimre, mert elvakíthatnak, és hibázhatok! És ha hibázok, akkor bajod eshet, amit nem engedhetek! De ha te engem csókolgatsz, akkor… - hallgattam el, majd elkeseredve hozzátettem. – Ráadásul úgy, hogy nem tudom, kit képzeltél oda a helyembe… nem vagyok pótlék! Szóval, tartsd a kezed távol tőlem, világos? – vágtam a mutatóujjam a képébe, majd visszafordultam a tűzhely felé.

Nagy levegőt vettem, és égnek függesztett szemekkel fel voltam készülve a dörgedelemre, ami most nyilván fel fog hangzani a hátam mögül. Annál inkább csodálkoztam azon, hogy még egy jó perccel később is néma csend volt a konyhában. Már úgy hittem, Ian talán nem is áll a hátamnál, hanem kiment, így némileg megkönnyebbülten megfordultam, hogy azonnal bele is ütközzek a kékszeműbe.

- Hát ide hallgass Loreley Brawn – fogta meg Ian az államat kedvesen, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Nem akartalak összezavarni. Igaz, te láttál már engem a tévében, újságokban stb, én viszont csak azon a bizonyos bálon találkoztam veled először, de… amikor megláttam, hogy a kollégád mit művel veled, legszívesebben kinyírtam volna. Olyan édes voltál, amikor bénáztál, és utána is. Közvetlen, kedves, szemtelen… nagyon megtetszettél nekem. Amikor elmondtam az igazságot, hogy miért kerestelek meg azt hittem, meggyűlölsz. De nem így történt. Jó ember is vagy, Rory. Jószívű, jólelkű ember. Ezt kevesen mondhatják el magukról – simította végig Ian az arcomat. – És ha kíváncsi vagy valamire, akkor azt is elárulom. Álmomban téged csókoltalak meg. Veled álmodtam, vagyis… rólad. És abban a bizonyos pillanatban, félúton az ébrenlét meg az álom között, szóval… olyan volt, mint álmomban. Ezért kaptad a reggeli csókot. Meg azért is, mert már igazából hosszú napok óta meg akartam ezt tenni. Nem gondoltam közben senki másra. Akár elhiszed ezt, akár nem. Tessék, már tudod az igazat. Most csinálj, ami jólesik. Akár fel is képelhetsz – engedett el Ian.

Káprázó szemekkel, bambán meredtem rá, aztán magamhoz húztam, és ezúttal én voltam az, aki úgy tapadt rá, mint egy pióca.

- Ismételjük meg. Ezúttal teljesen ébren – motyogtam, és lehunytam a szemem mikor újra megéreztem Ian nyelvét a számban. Nem tudtam eldönteni, hol van a kezem, vagy a földet éri-e még egyáltalán a lábam. Mintha ebben a csókban valami boldog, testetlen lebegés vette volna kezdetét, és mikor percek múlva elváltunk egymástól láttam, hogy Ian is úgy néz rám, mint akit fejbevágtak valamivel.

- Nos… ezt remek napindító volt – köszörülte meg a torkát, miközben továbbra is a szemembe meredt, aztán arcára kúszott már jól ismert mosolya. – Rory, én… - hallgatott aztán el, mert a falióra kíméletlen hangossággal ütni kezdte az időt.

- Irgalmas isten! – kaptam a fejemhez. – Már megint… nyolc óra… elkéstem! Már most elkéstem… Wilkers kinyír – kaptam fűhöz-fához. Nem tudtam eldönteni, hogy a fürdőbe rohanjak-e, kávét igyak, vagy a ruháimat hozzam rendbe.

- Sietnem kell. Ha fél órán belül odaérek, van rá reményem, hogy legalább gyorsan és kíméletesen végez velem, nem lassan, és fájdalmasan – adtam meg a magyarázatot Ian csodálkozó tekintetére.

- Akkor elviszlek – öntötte magába Ian egy nagy kortyra a kávéját, majd ellenőrizte az arcát a mikró fémes felületében, és legyintett. – Azt mondják, néha a kócosságban van a sárm.

- Jól mondják – vigyorogtam el magam, miközben tíz körmömmel a hajamba túrtam. – De ha lehet, most siessünk, oké?

- Oké – kapta fel Ian a kabátját az előtérben, én pedig szapora lábdobogással követtem. – Egy óra múlva nekem is a stúdióban kell lennem, olvasópróbán – mondta, miközben felkaptam a táskámat. – Ha végeztem, érted megyek. Feltéve, ha hajlandó vagy velem tölteni a mai estét is. Elmegyünk hozzád, tölthetünk ott néhány órát. Macskákat kell etetni. De estére visszatérhetünk ide.

- Most melyikünk a nyomozó, aki irányít? – vigyorogtam, majd bólintottam. – Egyébiránt igazad van. Ez itt a legbiztonságosabb hely. Neked legalábbis momentán az – nyitottam ki a bejárati ajtót, de a küszöbön már nem tudtam kilépni. Úgy torpantam meg, mintha hirtelen a küszöbre szögezték volna a lábam. A mögöttem igyekvő Ian alaposan nekem is jött.

- Mi az? – értelenkedett, és átkukucskált a vállam felett, hogy a reggeli jókedv neki is hamar lefagyjon az arcáról.

Lehajoltam, és kézbe vettem a küszöbön hagyott tárgyat. Egy baba volt… olyan harminc centi nagyságú plüssbáb. Egy bárgyú képű, vigyori vámpírfigura. A szíve táján egy jókora, faragott fakaróval. Ami szemmel láthatóan nem volt a tartozéka. Valaki kézzel nyomta bele.

- Itt van ez is – suttogtam rekedten, jeges rémülettel, majd felvettem a küszöbön heverő borítékot, és Ian kezébe nyomtam, hogy amikor kinyissa, döbbenten olvassuk a sorokat.

Vámpír, vámpír, hiába futsz,

Elrejtőzni úgysem tudsz.

A Vámpírvadász ím, rád talál,

S eljön érted a rút halál.

Vége

Folyt. Köv.

Nemsokára indul a nyereményjáték!

A jelenlegi történet a háromnegyedénél jár, tehát nemsokára véget fog érni. De ne aggódjatok, a következő történet - Joseph Morgan főszereplésével - már talonban van, csak arra vár, hogy megírhassam nektek.

Ennek okán úgy döntöttem, a leghűségesebb kommentelőmet szeretném meglepni egy apró ajándékkal. Tehát a következő a feladat:

A következő történet (a Josephes) során, azok közt, akik minden részhez kommentet írnak, kisorsolok egy saját készítésű VD bögrét. Körülbelül így képzeljétek el: (mármint a mintát)

Természetesen a győztes az általa kért kedvenc szereplőjének nevével, és a másik oldalon a szereplő portréjával kapja meg. 

Szóval, várjátok az új történetet, és ha elindul, hát kommentre fel! :)

A játszma elkezdődött 13. fejezet

A lábaim reszkettek, mint a kocsonya, ahogy egyre és egyre közelebb éreztem magamhoz Iant. Forró lehelete megcsapta a számat, és tudtam, hogy hamarosan megérzem, amint az ajkamhoz tapad. Ez pedig – amellett, hogy nyilván belehaltam volna az érzésbe – szinte azonnal ki is józanított. Felpattant a szemem, és hátraléptem, így Ian kissé egyensúlyát vesztve előretántorodott egy lépést.

- Sajnálom – motyogtam ijedt képpel. – Ne haragudj… én csak – hebegtem tétován. Hű, de iszonyú hülye helyzet! Akarom, atyaég, hogyne akarnám! Legszívesebben a nap 24 órájában ezt tenném, aztán az ablakból boldogan kiabálnám világgá. Melyik rajongó nem cserélne ma velem? Másrészt, nem, nem akarom. És nyomós okom van rá.

- Oh… - nézett rám Ian döbbenten. – Nem, én sajnálom. Nem akartam tolakodó lenni. Csak azt hittem, hogy….

- Nem veled van a baj – sóhajtottam nagyot, aztán hozzá léptem, és finoman a karjára tettem a kezem. – Megijedtem.

- Miért? – kérdezett vissza Ian halvány mosollyal. – Csak azt ne mondd, hogy még sosem csináltál ilyet.

- Jaj, menj már! – csaptam egy aprót a karjára. – Szó sincs erről. Csak tudod… - túrtam a hajamba, hogy zavaromat leplezzem. – Biztos megszoktad, hogy elájulnak tőled a nők. És ami azt illeti, én sem vagyok kivétel, efelől biztosítalak. De félek, hogy én egy idő után többet akarnék… te meg nem. Ha így lenne, nagyon hülyén érezném magam. És amúgy is, lehet nem tudnék a feladatomra koncentrálni, hogy megvédjelek, akkor pedig…

- Világos – szakította félbe Ian a hadaró szóáradatot. – Semmi gond, értelek én. Bár roppantul sajnálom – vont aztán vállat bocsánatkérő vigyorral. – Akkor csak dumáljunk egy keveset? Vagy máris induljunk tovább?

- Nem, szerintem még várjunk – ráztam a fejem. – Jobb lesz este menni. És az én autómmal. Kisebb az esélye, hogy bárki is felfigyel rád. Plusz, ha Kevin odavisz valakit, akkor a mozgolódás láttán talán a szomszédok is azt hiszik, hogy ő érkezett valami légyottra. Kerüljünk minden kockázatot. Nem akarom, hogy a Vadász rád találjon.

- Azt én sem –dünnyögte Ian, és leült a konyhaasztal mellé, majd rám pislogott égszínkék szemeivel.

- Szerinted milyen? – kérdezte kíváncsian. – Úgy értem, a Vadász.

- Pszichiátriai eset – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Találkoztam már ilyennel nyomozói munkám során. Igaz, csak eggyel, de… ha egyet látsz, látod mindet. Szerintem – öntöttem két bögre kávét, és az egyiket Ian elé tolva vele szemben foglaltam helyet.

- Amit lát, ő valósnak hiszi. Nem tud különbséget tenni a fantázia, és a hétköznapi világ között. Ez arra utal, hogy gyerekként nem lehetett túl jó sora. Nem tanították meg neki az alapvető viselkedési normákat. Talán nem is törődtek vele túl sokat. Belemenekült a saját gondolatainak világába. Nyilván sokat olvasott… ezekből táplálkozott szellemileg - tűnődtem hangosan. – Az ilyen emberek általában szeretik piedesztálra emelni magukat. Hős szerepében tetszelegni, hogy kivívják az elismerést és figyelmet, amit egész életükben hiányoltak. Véleményem szerint van emberi foglalkozása, úgymond hobbiszinten űzi a világmegváltó hős „munkáját”. Mint Batman… és Bruce Wayne. Érted, ugye? – ittam a kávéba. – Nem vagyok pszichiáter, és szaktekintély ebben a témában, de szerintem így festhet az illető. Belülről. Kívülről meg… azt ne kérdezd. Nem látnok vagyok, csak nyomozó – mosolyogtam el magam.

- Ejha – szólalt meg Ian elismerően némi csend után. – Ha most rajtam lenne a kalapom, megemelném. Profi jellemrajz volt. Már persze, ha jól következtetsz. Csak az a baj, hogy ha ez a pasas így belesimul a tömegbe… megtaláljuk valaha is? Sőt, az is lehet, hogy nő, nem?

- Kétlem – ráncoltam a szemöldökömet. – Vadásznak hívja magát. Nem Vadásznőnek.

- Ja, a sorozatban Buffyt is Vadásznak hívták, mégis lány volt – replikázott Ian.

- Ott a pont – sóhajtottam. – De maradjunk abban, hogy férfit keresünk. Ne kérdezd, miért – ráztam a fejem. – Csak megérzés.

- Jó, legyen – engedett Ian. – Lenne azonban még egy kérdésem. Ha szeret hős szerepében tetszelegni, ahogy mondtad… szerinted milyen munkája lehet? Mert nem hiszem, hogy például bróker.

- Olyan munkája, ami csakugyan igényel bátorságot, néha hősiességet. Katona, tűzoltó, robbantási szakértő… bármi, ami veszélyes lehet, ennél fogva a veszély legyőzése az ő agyában hőstetté minősül. Akár rendőr is lehet – csúszott ki a számon.

- Basszus – emelte meg Ian a szemöldökét. – De ugye nem te vagy az?

- Hééé! – kezdtem el vérig sértve méltatlankodni, és mikor láttam, hogy kajánul vigyorog, nemes egyszerűséggel hozzávágtam a törlőruhát.

- Engedj el, hallod? – visítottam, amikor erre Ian felpattant, és bosszúból a mosogatószivacsot nyomta a képembe. – Ez hatóság elleni erőszak! Börtön jár érte!

- Állok elébe – nevetett Ian, és lefogta a kezem, ahogy egy fakanállal kezdtem közeledni hozzá. – Na, most próbálj megütni vele – zárta szoros bilincsbe mindkét kezemet.

- Személyi szabadság korlátozása. Öt év – közöltem vele vigyorogva. – És most ki tudnék szabadulni, de az nagyon fájna neked – emeltem meg jelképesen a térdem az ágyéka felé.

- Hé, őt ne bántsd. A legféltettebb részem – engedett el Ian hirtelen, és ahogy maga elé kapta a kezeit úgy festett, mint egy szabadrúgáshoz felállt sorfal egyik focistája. – Amúgy is, simogatáshoz van szokva.

- Aha… oké… - vörösödtem el, ahogy magam elé képzeltem a jelenetet, és ott tartottam, hogy kinyitom a hűtőt, és bedugom a fejem. Az legalább lehűtené a kissé perverz fantáziámat. – Válthatnánk témát? – nyeltem aztán egyet.

- Igen, válthatnánk – engedett Ian, szemmel láthatóan ő is kissé feszengve, hogy ingoványos talajra tévedtünk.

- Szerintem pihenj le. Hagylak aludni egy-két órát. Aztán indulunk tovább. Addig csinálok valami kaját – fordultam el a konyhapult felé, de jobbnak láttam jelenleg nem megfogni semmit. Úgy reszketett a kezem, mint egy parkinson-kórosnak. De ennek nem betegség volt az oka. Hanem a mögöttem álló srác személye.

- Jól van, megyek már, ha terhedre vagyok – válaszolt Ian, és nem kellett hátranéztem ahhoz hogy megérezzem, mosolyog.

- Viszlát nemsokára, Rory – lépett hirtelen oda hozzám, és könnyű csókot nyomott a nyakamra. Beleremegtem a rajtam végigfutó, perzselő tűzbe, de mire bármit is reagáltam volna Ian sarkon fordult, és nemsokára csak a vendégszoba ajtajának zárját hallottam kattanni utána. Egy nyávogókórussal kiegészítve.

*****

 - Akkor te vezetsz – adtam Ian kezébe a kocsi kulcsait, míg én bezártam a bejárati ajtót. – Te ismered az utat. Mennyire megyünk messze?

- Nem annyira. Tíz utcányira van a ház az én házamtól – ült be Ian a volán mögé, én meg az anyósülésre kászálódtam, és elvigyorogtam magam látva, hogy úgy ül, mintha rápréselték volna a kocsit.

- Van ülésállító kar – hoztam a tudomására, ő pedig égnek emelte a szemét.

- Köszönöm, magamtól is tudom – válaszolt, és megfelelő méretre állította az ülést maga alatt. – Ilyenkor látni, tényleg milyen apró vagy.

- A méret meg a hatékonyság nem függ össze – vágtam rá.

- Aha – mosolygott Ian, de olyan kétértelműen, hogy azonnal a kezembe temettem az arcomat. – Nem muszáj mindent félreérteni – motyogtam a kezeim mögül.

- Nem. Azt viszont imádom, mikor nyakig vörösödsz – jött a meglehetősen pimasz válasz, én pedig csak akkor vettem el a kezem az arcom elől, mikor a kocsi meglódult alattunk.

- Összezavarsz, mikor ilyeneket mondasz – vettem nagy levegőt. – És most figyelnem kell – állítottam be az oldalsó visszapillantót úgy, hogy lássam az utca mögénk eső szakaszát. – Ha követnének, majd én irányítalak. És ha most megjegyzést teszel, hogy szereted, ha a nő irányít, én magam lőlek le – emeltem fel az ujjamat, és talán a komolyságom volt az oka, de Ian magába nyelte a válaszát.

Negyed órás autókázás után egy impozáns ház elé kanyarodtunk be, ahol is Ian leállította a motort.

- Szép ház. Szerelmi fészeknek talán túlzottan is… hivalkodó – néztem fel az épületre, mikor kiszálltam. – Nem, maradj. Add ide a kulcsot. Elsőre egyedül megyek be – jelentettem ki, és előhúztam a pisztolyomat a dzsekim belső zsebéből.

- Mintha azt mondtad volna, leadtad a fegyveredet – jegyezte meg Ian, a hideg fémre sandítva.

- Biztonsági okokból mindig van másik – válaszoltam, aztán felsiettem az öt lépcsőfokon, és belöktem a ház ajtaját.

Lassan, alaposan – ahogy a kiképzésen tanultuk – végigjártam minden zeg-zugot, aztán a fegyvert eltéve kiálltam az ajtóba.

- Oké, minden tiszta. Jöhetsz – jegyeztem meg, mire Ian is kiszállt, és a sporttáskáját megfogva felügetett mellém.

- Mi van? – kérdeztem. – Eléggé le vagy fagyva.

- Csak nem szeretem a fegyvereket. Már úgy értem, velem egy légtérben. Pláne, ha én lehetek az áldozat.

- Hát, ha a Vadász rád talál, neki nem pisztolya lesz. Nyilván karóval akar végezni veled – jegyeztem meg.

- Kösz, ettől most sokkal jobb lett nekem – sóhajtott Ian. – A hálószoba az emeleten van. Kipakolok… és aztán?

- Aztán? – hökkentem meg. – Nem tudom. Nézz tévét… egyél… amit otthon is szoktál. Csak lehetőleg húzd le a rolókat mindenhol. Nem akarom, hogy bárki is belásson ide.

- Nekem rohadtul nincs kedvem egyedül maradni – nézett Ian a szemembe. – Ne érts félre, nem félek. Csak nem szeretem a magányt. Más házában legalábbis nem.

- Vegyem ezt invitálásnak, hogy maradjak? – emeltem meg a szemöldökömet. – Na és a macskáid?

- Adtál nekik enni. Holnapig csak alszanak majd, a lakásod minden zugában. Akkor is ez lenne, ha ott lennél – unszolt finoman Ian. – Amúgy is, ez egy szerelmi fészek. Hát hogy legyen én itt egyedül? – mosolyogta el magát.

- Jó legyen… maradok – egyeztem bele. – De mégis, mit fogunk csinálni? – tettem fel egy nagyon bugyuta kérdést, és Ian vigyora láttán szívem szerint fejbe vágtam volna a pisztoly markolatával.

Vége

Folyt. Köv.

Mivel a jövő hétvégén nem tartózkodom itthon - előre láthatólag - ezért az új fejezetet 15-én, hétfőn fogom hozni!