A játszma elkezdődött 14. fejezet

Egy halk zörrenésre nyitottam ki a szemem, de azonnal be is csuktam, ahogy a jókora ablakon át egyenesen szemembe tűzött a napfény. Hajnalodott még, de a Nap máris úgy szikrázott a felhőtlen, nyári égbolton, mint a legszebb, és legtüzesebb gyémánt.

Nyögtem egyet halkan, majd felkönyököltem. Konstatáltam, hogy hason fekszem, méghozzá a szőnyegen. Beletelt némi időbe, mire helyre raktam magamban, hol is vagyok, és miért. A mozaik utolsó darabja akkor került a helyére, mikor félig vakon tapogatózva kezem hozzáért a tegnap használt társasjáték táblájához, és feldöntött bábuihoz. Legalább a zörrenés oka megvolt.

Ásítozva felültem, és oldalra fordítottam a fejem, eközben leesett a vállamról egy könnyű kis takaró. Ez még este nem volt rajtam. Legalábbis emlékeim szerint… Tény, hogy az utolsó amire emlékszem az, hogy míg Ian erőteljesen gondolkodott egy fogós kérdésen, ami a társasjáték kártyáján állt, és a szőnyegre tettem a fejem. Ezek szerint egész éjjel már fel sem emeltem onnan. A takarót pedig – hacsak nem vagyok alvajáró – Ian terítette rám.

Ekkor már megláttam az említettet is. Ott hevert, szintén a szőnyegen, talán egy méterre tőlem, és olyan hangos szuszogással húzta a lóbőrt, mint egy óvodás a déli pihenőben. Elvigyorogtam kicsit magam, majd közelebb másztam, és megigazítottam a rajta lévő takarót, amit álmában letúrt magáról. Aztán csak térdeltem mellette, és gyönyörködtem a tökéletes arcában, a lehunyt, sűrű szempilláiban, és azon kaptam magam hogy félig öntudatlanul a hajába túrok. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne érintsem meg őt…

- Mmmm – nyögött fel hirtelen Ian lehunyt szemekkel, és mire észbe kaphattam volna magához rántott, aztán szorosan a számra tapadt. Nyelvét átcsúsztatta az én számba, és én az első másodpercek meglepetése után heves szenvedéllyel viszonoztam a csókot. A fenébe is, hiszen egyszer élünk, nem? Aztán ha elenged, akkor már teljes boldogsággal akár meg is halhatok.

- Oh – engedett el hirtelen Ian – mintegy feleszmélve, és teljesen felébredve, majd azzal a lendülettel úgy ült fel, hogy a fejünk egymásnak koccant. – Ajaj! – óbégatott egyet halkan, és kezére szorította a fejét.

- Mondd, mindig így ébredsz? – préseltem ki magamból egy mondatot szikrázó szemekkel, a homlokomat tapogatva. Fel voltam paprikázódva. Egyrészt rájöttem, hogy a csók nyilván nem nekem szólt, ki tudja, ki a fenét képzelt maga mellé. Másrészt, mivel azonnal tombolni kezdtek bennem a férfira vágyó hormonok, most olyan érzésem támadt, mintha azonnal egy hordónyi jeges vízbe dugtak volna bele. Testben-lélekben egyaránt.

- Nem mindig – jött a halk válasz, miközben Ian levette a kezét a fejéről, még utoljára megdörgölve a fájó pontot a koponyáján. – Bár nem is mindig a szőnyegen alszom el.

- És nyilván nem is kapsz le mindenkit, akit magad mellett találsz. Vagy igen? – ugrottam talpra kissé sértetten, és összehajtottam a takarót.

- Nem, dehogy. Ne haragudj, csak… - kezdett Ian is feltápászkodni, és gyűrött ruhájában, még álmos szemeivel, kócos hajával úgy festett hogy el kellett tőle fordulnom. Tudtam, ha még egy másodpercig bámulom engem nemi erőszak vádjával tartóztatnak majd le.

- Nem haragszom – szűrtem a szót a fogam között, holott legszívesebben a társasjáték táblájával okoztam volna újabb fájó sérüléseket rajta. – De legközelebb légy oly kedves, tartsd magad távol tőlem. Mellesleg, jó reggelt.

- Jó reggelt… de nem értem, most mi a bajod – bámult rám Ian a nagy kék szemeivel. – Mondtam, hogy sajnálom.

- Igen, mondtad! – sisteregtem, és úgy vágtam a játékot a sarokba, hogy csodáltam, amiért épségben érkezett meg a doboz.

- Na jó, ki vele, mi bajod! – fortyant fel Ian is. – Közlöm veled, hogy még nem ittam kávét. Ergo morcos, nyűgös, és rosszkedvű vagyok.

- Nem fogok neked kávét főzni. Nem vagyok a házvezetőd – morogtam, de már jóval szelídebben. Láttam ugyanis az arcán, hogy most tényleg nem tanácsos ujjat húzni vele. Nem tudom a mérges Ian Somerhalder arcát hányan látták eddig, de közel sem olyan kellemes és szép látvány, mint amit általában az újságok címlapján látni.

- Főzök kávét – változtattam hirtelen véleményt, kihúzva a kezem a mancsából, és kisiettem a konyhába. Reméltem, hogy eltűnik valahol a fürdőszoba irányában, és békén hagy. Addig, amíg magam is le nem higgadok.

Reményeim abban a pillanatban szét is foszlottak, mikor kávéfőzés közben meghallottam a dobogó lépteket magam mögött.

- Még mindig nem tudom, mi bajod – állt meg mögöttem Ian csípőre vágott kézzel, és olyan zordul méregetett, hogy szinte azonnal az öreg Wilkers képe derengett fel előttem. – És ne merd azt mondani, hogy semmi!

- Tényleg tudni akarod? – kiabáltam, mikor beláttam, hogy addig úgysem szabadulok tőle, míg a képébe nem szórom az igazságot. – Hát jó, legyen! Nehogy véletlenül ne a te akaratod érvényesüljön! – vágtam a kávésbögrét az asztalra, mire Ian arca megrándult.

- Megcsókoltál, te hülye! – mondtam iszonyú mérgesen. – Van fogalmad róla, hogy… hogy mennyire bírom a fejedet? Amíg nem ismertelek személyesen is így voltam vele! Mint bármelyik lány… és most a közeledben vagyok, és ez összezavar! Nem lehetek tekintettel a saját érzéseimre, mert elvakíthatnak, és hibázhatok! És ha hibázok, akkor bajod eshet, amit nem engedhetek! De ha te engem csókolgatsz, akkor… - hallgattam el, majd elkeseredve hozzátettem. – Ráadásul úgy, hogy nem tudom, kit képzeltél oda a helyembe… nem vagyok pótlék! Szóval, tartsd a kezed távol tőlem, világos? – vágtam a mutatóujjam a képébe, majd visszafordultam a tűzhely felé.

Nagy levegőt vettem, és égnek függesztett szemekkel fel voltam készülve a dörgedelemre, ami most nyilván fel fog hangzani a hátam mögül. Annál inkább csodálkoztam azon, hogy még egy jó perccel később is néma csend volt a konyhában. Már úgy hittem, Ian talán nem is áll a hátamnál, hanem kiment, így némileg megkönnyebbülten megfordultam, hogy azonnal bele is ütközzek a kékszeműbe.

- Hát ide hallgass Loreley Brawn – fogta meg Ian az államat kedvesen, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Nem akartalak összezavarni. Igaz, te láttál már engem a tévében, újságokban stb, én viszont csak azon a bizonyos bálon találkoztam veled először, de… amikor megláttam, hogy a kollégád mit művel veled, legszívesebben kinyírtam volna. Olyan édes voltál, amikor bénáztál, és utána is. Közvetlen, kedves, szemtelen… nagyon megtetszettél nekem. Amikor elmondtam az igazságot, hogy miért kerestelek meg azt hittem, meggyűlölsz. De nem így történt. Jó ember is vagy, Rory. Jószívű, jólelkű ember. Ezt kevesen mondhatják el magukról – simította végig Ian az arcomat. – És ha kíváncsi vagy valamire, akkor azt is elárulom. Álmomban téged csókoltalak meg. Veled álmodtam, vagyis… rólad. És abban a bizonyos pillanatban, félúton az ébrenlét meg az álom között, szóval… olyan volt, mint álmomban. Ezért kaptad a reggeli csókot. Meg azért is, mert már igazából hosszú napok óta meg akartam ezt tenni. Nem gondoltam közben senki másra. Akár elhiszed ezt, akár nem. Tessék, már tudod az igazat. Most csinálj, ami jólesik. Akár fel is képelhetsz – engedett el Ian.

Káprázó szemekkel, bambán meredtem rá, aztán magamhoz húztam, és ezúttal én voltam az, aki úgy tapadt rá, mint egy pióca.

- Ismételjük meg. Ezúttal teljesen ébren – motyogtam, és lehunytam a szemem mikor újra megéreztem Ian nyelvét a számban. Nem tudtam eldönteni, hol van a kezem, vagy a földet éri-e még egyáltalán a lábam. Mintha ebben a csókban valami boldog, testetlen lebegés vette volna kezdetét, és mikor percek múlva elváltunk egymástól láttam, hogy Ian is úgy néz rám, mint akit fejbevágtak valamivel.

- Nos… ezt remek napindító volt – köszörülte meg a torkát, miközben továbbra is a szemembe meredt, aztán arcára kúszott már jól ismert mosolya. – Rory, én… - hallgatott aztán el, mert a falióra kíméletlen hangossággal ütni kezdte az időt.

- Irgalmas isten! – kaptam a fejemhez. – Már megint… nyolc óra… elkéstem! Már most elkéstem… Wilkers kinyír – kaptam fűhöz-fához. Nem tudtam eldönteni, hogy a fürdőbe rohanjak-e, kávét igyak, vagy a ruháimat hozzam rendbe.

- Sietnem kell. Ha fél órán belül odaérek, van rá reményem, hogy legalább gyorsan és kíméletesen végez velem, nem lassan, és fájdalmasan – adtam meg a magyarázatot Ian csodálkozó tekintetére.

- Akkor elviszlek – öntötte magába Ian egy nagy kortyra a kávéját, majd ellenőrizte az arcát a mikró fémes felületében, és legyintett. – Azt mondják, néha a kócosságban van a sárm.

- Jól mondják – vigyorogtam el magam, miközben tíz körmömmel a hajamba túrtam. – De ha lehet, most siessünk, oké?

- Oké – kapta fel Ian a kabátját az előtérben, én pedig szapora lábdobogással követtem. – Egy óra múlva nekem is a stúdióban kell lennem, olvasópróbán – mondta, miközben felkaptam a táskámat. – Ha végeztem, érted megyek. Feltéve, ha hajlandó vagy velem tölteni a mai estét is. Elmegyünk hozzád, tölthetünk ott néhány órát. Macskákat kell etetni. De estére visszatérhetünk ide.

- Most melyikünk a nyomozó, aki irányít? – vigyorogtam, majd bólintottam. – Egyébiránt igazad van. Ez itt a legbiztonságosabb hely. Neked legalábbis momentán az – nyitottam ki a bejárati ajtót, de a küszöbön már nem tudtam kilépni. Úgy torpantam meg, mintha hirtelen a küszöbre szögezték volna a lábam. A mögöttem igyekvő Ian alaposan nekem is jött.

- Mi az? – értelenkedett, és átkukucskált a vállam felett, hogy a reggeli jókedv neki is hamar lefagyjon az arcáról.

Lehajoltam, és kézbe vettem a küszöbön hagyott tárgyat. Egy baba volt… olyan harminc centi nagyságú plüssbáb. Egy bárgyú képű, vigyori vámpírfigura. A szíve táján egy jókora, faragott fakaróval. Ami szemmel láthatóan nem volt a tartozéka. Valaki kézzel nyomta bele.

- Itt van ez is – suttogtam rekedten, jeges rémülettel, majd felvettem a küszöbön heverő borítékot, és Ian kezébe nyomtam, hogy amikor kinyissa, döbbenten olvassuk a sorokat.

Vámpír, vámpír, hiába futsz,

Elrejtőzni úgysem tudsz.

A Vámpírvadász ím, rád talál,

S eljön érted a rút halál.

Vége

Folyt. Köv.