A játszma elkezdődött 13. fejezet

A lábaim reszkettek, mint a kocsonya, ahogy egyre és egyre közelebb éreztem magamhoz Iant. Forró lehelete megcsapta a számat, és tudtam, hogy hamarosan megérzem, amint az ajkamhoz tapad. Ez pedig – amellett, hogy nyilván belehaltam volna az érzésbe – szinte azonnal ki is józanított. Felpattant a szemem, és hátraléptem, így Ian kissé egyensúlyát vesztve előretántorodott egy lépést.

- Sajnálom – motyogtam ijedt képpel. – Ne haragudj… én csak – hebegtem tétován. Hű, de iszonyú hülye helyzet! Akarom, atyaég, hogyne akarnám! Legszívesebben a nap 24 órájában ezt tenném, aztán az ablakból boldogan kiabálnám világgá. Melyik rajongó nem cserélne ma velem? Másrészt, nem, nem akarom. És nyomós okom van rá.

- Oh… - nézett rám Ian döbbenten. – Nem, én sajnálom. Nem akartam tolakodó lenni. Csak azt hittem, hogy….

- Nem veled van a baj – sóhajtottam nagyot, aztán hozzá léptem, és finoman a karjára tettem a kezem. – Megijedtem.

- Miért? – kérdezett vissza Ian halvány mosollyal. – Csak azt ne mondd, hogy még sosem csináltál ilyet.

- Jaj, menj már! – csaptam egy aprót a karjára. – Szó sincs erről. Csak tudod… - túrtam a hajamba, hogy zavaromat leplezzem. – Biztos megszoktad, hogy elájulnak tőled a nők. És ami azt illeti, én sem vagyok kivétel, efelől biztosítalak. De félek, hogy én egy idő után többet akarnék… te meg nem. Ha így lenne, nagyon hülyén érezném magam. És amúgy is, lehet nem tudnék a feladatomra koncentrálni, hogy megvédjelek, akkor pedig…

- Világos – szakította félbe Ian a hadaró szóáradatot. – Semmi gond, értelek én. Bár roppantul sajnálom – vont aztán vállat bocsánatkérő vigyorral. – Akkor csak dumáljunk egy keveset? Vagy máris induljunk tovább?

- Nem, szerintem még várjunk – ráztam a fejem. – Jobb lesz este menni. És az én autómmal. Kisebb az esélye, hogy bárki is felfigyel rád. Plusz, ha Kevin odavisz valakit, akkor a mozgolódás láttán talán a szomszédok is azt hiszik, hogy ő érkezett valami légyottra. Kerüljünk minden kockázatot. Nem akarom, hogy a Vadász rád találjon.

- Azt én sem –dünnyögte Ian, és leült a konyhaasztal mellé, majd rám pislogott égszínkék szemeivel.

- Szerinted milyen? – kérdezte kíváncsian. – Úgy értem, a Vadász.

- Pszichiátriai eset – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Találkoztam már ilyennel nyomozói munkám során. Igaz, csak eggyel, de… ha egyet látsz, látod mindet. Szerintem – öntöttem két bögre kávét, és az egyiket Ian elé tolva vele szemben foglaltam helyet.

- Amit lát, ő valósnak hiszi. Nem tud különbséget tenni a fantázia, és a hétköznapi világ között. Ez arra utal, hogy gyerekként nem lehetett túl jó sora. Nem tanították meg neki az alapvető viselkedési normákat. Talán nem is törődtek vele túl sokat. Belemenekült a saját gondolatainak világába. Nyilván sokat olvasott… ezekből táplálkozott szellemileg - tűnődtem hangosan. – Az ilyen emberek általában szeretik piedesztálra emelni magukat. Hős szerepében tetszelegni, hogy kivívják az elismerést és figyelmet, amit egész életükben hiányoltak. Véleményem szerint van emberi foglalkozása, úgymond hobbiszinten űzi a világmegváltó hős „munkáját”. Mint Batman… és Bruce Wayne. Érted, ugye? – ittam a kávéba. – Nem vagyok pszichiáter, és szaktekintély ebben a témában, de szerintem így festhet az illető. Belülről. Kívülről meg… azt ne kérdezd. Nem látnok vagyok, csak nyomozó – mosolyogtam el magam.

- Ejha – szólalt meg Ian elismerően némi csend után. – Ha most rajtam lenne a kalapom, megemelném. Profi jellemrajz volt. Már persze, ha jól következtetsz. Csak az a baj, hogy ha ez a pasas így belesimul a tömegbe… megtaláljuk valaha is? Sőt, az is lehet, hogy nő, nem?

- Kétlem – ráncoltam a szemöldökömet. – Vadásznak hívja magát. Nem Vadásznőnek.

- Ja, a sorozatban Buffyt is Vadásznak hívták, mégis lány volt – replikázott Ian.

- Ott a pont – sóhajtottam. – De maradjunk abban, hogy férfit keresünk. Ne kérdezd, miért – ráztam a fejem. – Csak megérzés.

- Jó, legyen – engedett Ian. – Lenne azonban még egy kérdésem. Ha szeret hős szerepében tetszelegni, ahogy mondtad… szerinted milyen munkája lehet? Mert nem hiszem, hogy például bróker.

- Olyan munkája, ami csakugyan igényel bátorságot, néha hősiességet. Katona, tűzoltó, robbantási szakértő… bármi, ami veszélyes lehet, ennél fogva a veszély legyőzése az ő agyában hőstetté minősül. Akár rendőr is lehet – csúszott ki a számon.

- Basszus – emelte meg Ian a szemöldökét. – De ugye nem te vagy az?

- Hééé! – kezdtem el vérig sértve méltatlankodni, és mikor láttam, hogy kajánul vigyorog, nemes egyszerűséggel hozzávágtam a törlőruhát.

- Engedj el, hallod? – visítottam, amikor erre Ian felpattant, és bosszúból a mosogatószivacsot nyomta a képembe. – Ez hatóság elleni erőszak! Börtön jár érte!

- Állok elébe – nevetett Ian, és lefogta a kezem, ahogy egy fakanállal kezdtem közeledni hozzá. – Na, most próbálj megütni vele – zárta szoros bilincsbe mindkét kezemet.

- Személyi szabadság korlátozása. Öt év – közöltem vele vigyorogva. – És most ki tudnék szabadulni, de az nagyon fájna neked – emeltem meg jelképesen a térdem az ágyéka felé.

- Hé, őt ne bántsd. A legféltettebb részem – engedett el Ian hirtelen, és ahogy maga elé kapta a kezeit úgy festett, mint egy szabadrúgáshoz felállt sorfal egyik focistája. – Amúgy is, simogatáshoz van szokva.

- Aha… oké… - vörösödtem el, ahogy magam elé képzeltem a jelenetet, és ott tartottam, hogy kinyitom a hűtőt, és bedugom a fejem. Az legalább lehűtené a kissé perverz fantáziámat. – Válthatnánk témát? – nyeltem aztán egyet.

- Igen, válthatnánk – engedett Ian, szemmel láthatóan ő is kissé feszengve, hogy ingoványos talajra tévedtünk.

- Szerintem pihenj le. Hagylak aludni egy-két órát. Aztán indulunk tovább. Addig csinálok valami kaját – fordultam el a konyhapult felé, de jobbnak láttam jelenleg nem megfogni semmit. Úgy reszketett a kezem, mint egy parkinson-kórosnak. De ennek nem betegség volt az oka. Hanem a mögöttem álló srác személye.

- Jól van, megyek már, ha terhedre vagyok – válaszolt Ian, és nem kellett hátranéztem ahhoz hogy megérezzem, mosolyog.

- Viszlát nemsokára, Rory – lépett hirtelen oda hozzám, és könnyű csókot nyomott a nyakamra. Beleremegtem a rajtam végigfutó, perzselő tűzbe, de mire bármit is reagáltam volna Ian sarkon fordult, és nemsokára csak a vendégszoba ajtajának zárját hallottam kattanni utána. Egy nyávogókórussal kiegészítve.

*****

 - Akkor te vezetsz – adtam Ian kezébe a kocsi kulcsait, míg én bezártam a bejárati ajtót. – Te ismered az utat. Mennyire megyünk messze?

- Nem annyira. Tíz utcányira van a ház az én házamtól – ült be Ian a volán mögé, én meg az anyósülésre kászálódtam, és elvigyorogtam magam látva, hogy úgy ül, mintha rápréselték volna a kocsit.

- Van ülésállító kar – hoztam a tudomására, ő pedig égnek emelte a szemét.

- Köszönöm, magamtól is tudom – válaszolt, és megfelelő méretre állította az ülést maga alatt. – Ilyenkor látni, tényleg milyen apró vagy.

- A méret meg a hatékonyság nem függ össze – vágtam rá.

- Aha – mosolygott Ian, de olyan kétértelműen, hogy azonnal a kezembe temettem az arcomat. – Nem muszáj mindent félreérteni – motyogtam a kezeim mögül.

- Nem. Azt viszont imádom, mikor nyakig vörösödsz – jött a meglehetősen pimasz válasz, én pedig csak akkor vettem el a kezem az arcom elől, mikor a kocsi meglódult alattunk.

- Összezavarsz, mikor ilyeneket mondasz – vettem nagy levegőt. – És most figyelnem kell – állítottam be az oldalsó visszapillantót úgy, hogy lássam az utca mögénk eső szakaszát. – Ha követnének, majd én irányítalak. És ha most megjegyzést teszel, hogy szereted, ha a nő irányít, én magam lőlek le – emeltem fel az ujjamat, és talán a komolyságom volt az oka, de Ian magába nyelte a válaszát.

Negyed órás autókázás után egy impozáns ház elé kanyarodtunk be, ahol is Ian leállította a motort.

- Szép ház. Szerelmi fészeknek talán túlzottan is… hivalkodó – néztem fel az épületre, mikor kiszálltam. – Nem, maradj. Add ide a kulcsot. Elsőre egyedül megyek be – jelentettem ki, és előhúztam a pisztolyomat a dzsekim belső zsebéből.

- Mintha azt mondtad volna, leadtad a fegyveredet – jegyezte meg Ian, a hideg fémre sandítva.

- Biztonsági okokból mindig van másik – válaszoltam, aztán felsiettem az öt lépcsőfokon, és belöktem a ház ajtaját.

Lassan, alaposan – ahogy a kiképzésen tanultuk – végigjártam minden zeg-zugot, aztán a fegyvert eltéve kiálltam az ajtóba.

- Oké, minden tiszta. Jöhetsz – jegyeztem meg, mire Ian is kiszállt, és a sporttáskáját megfogva felügetett mellém.

- Mi van? – kérdeztem. – Eléggé le vagy fagyva.

- Csak nem szeretem a fegyvereket. Már úgy értem, velem egy légtérben. Pláne, ha én lehetek az áldozat.

- Hát, ha a Vadász rád talál, neki nem pisztolya lesz. Nyilván karóval akar végezni veled – jegyeztem meg.

- Kösz, ettől most sokkal jobb lett nekem – sóhajtott Ian. – A hálószoba az emeleten van. Kipakolok… és aztán?

- Aztán? – hökkentem meg. – Nem tudom. Nézz tévét… egyél… amit otthon is szoktál. Csak lehetőleg húzd le a rolókat mindenhol. Nem akarom, hogy bárki is belásson ide.

- Nekem rohadtul nincs kedvem egyedül maradni – nézett Ian a szemembe. – Ne érts félre, nem félek. Csak nem szeretem a magányt. Más házában legalábbis nem.

- Vegyem ezt invitálásnak, hogy maradjak? – emeltem meg a szemöldökömet. – Na és a macskáid?

- Adtál nekik enni. Holnapig csak alszanak majd, a lakásod minden zugában. Akkor is ez lenne, ha ott lennél – unszolt finoman Ian. – Amúgy is, ez egy szerelmi fészek. Hát hogy legyen én itt egyedül? – mosolyogta el magát.

- Jó legyen… maradok – egyeztem bele. – De mégis, mit fogunk csinálni? – tettem fel egy nagyon bugyuta kérdést, és Ian vigyora láttán szívem szerint fejbe vágtam volna a pisztoly markolatával.

Vége

Folyt. Köv.

Mivel a jövő hétvégén nem tartózkodom itthon - előre láthatólag - ezért az új fejezetet 15-én, hétfőn fogom hozni!