A játszma elkezdődött 15. fejezet

Úgy rántottam vissza Iant a házba, mintha valaki kézigránátot dobott volna a küszöbre, és bevágtam magam mögött az ajtót.

- Hmmmnnyn… - nyögött fel Ian, mikor a kissé nagy erőt vett lendülettől nekiütődött a cipőtároló sarkának, majd fájdalmasan megmasszírozta a gyomrát, és értetlenkedve fordult felém.

- Mindig ilyen szépen és finoman nyúlsz a férfiakhoz? – kérdezte. – Ha tíz centivel alacsonyabb ez az izé, most a földön fetrengenék, a két kezem a lábaim közé szorítva – morogta, és tágra nyíltak a szemei, ahogy nemes egyszerűséggel lehajoltam, és kihúztam a lábszáramra erősített tartóból egy pisztolyt.

- Laza. Töltött fegyver, csak így simán – csóválta a fejét. – Azt hiszed, odakinn van? – világosodott meg számára a dolog.

- Miért, mégis mit kéne hinnem? – álltam az ablak mellé, és a függöny sarkát elhúzva kilestem a házból. – Az is érdekelne többek között, hogy talált meg. Tudja, hol vagy! Nyilván nem gondolatolvasó – pásztáztam még pillantásommal az utcát, de nem láttam semmi érdekeset. Még parkoló autó is csak egy állt a házak előtt, de abba szemmel láthatóan egy nő fészkelte be éppen magát, aki után három gyerek integetett. Valamiért azonnal kihúztam őt a gyanúsítottak listájáról.

- Tisztának tűnik a levegő – fordultam el az ablaktól, de a pisztolyt még nem tettem el. – Oké, akkor tisztázzuk – húztam el Iant a nappaliig, majd a kanapéra nyomtam.

- Kinek mondtad el, hogy ide költözöl? Ki tudhat erről? És ne vicceld el! – néztem rá mérgesen, ahogy láttam a tekintetében kigyúlni azt a kis, gúnyos fényt. – Ha nem lennél vele tisztában, az életed múlhat ezen.

- Nem akartam elviccelni, komolyan! – emelte fel a kezeit Ian a megadás pózában. – Csak meg akartam jegyezni, hogy jól áll neked ha mérges vagy. És gyönyörű vagy fegyverrel a kezedben. Ennyi. Jól van, jól van… - emelte aztán tekintetét az ég felé mikor látta, hogy megforgatom a szememet. – Egyedül Kevin tudja, hogy itt vagyok, mivel tőle kértem el a házat. Senki másnak nem mondtam el, hová is megyek. Sem Ninának, sem Paulnak, sem Josephnek… senkinek a kollégák meg a stábtagok közül. Esküszöm.

- Ezt nem értem… - ráztam a fejem tanácstalanul. – De akkor honnan tudja a Vadász, hogy….

- Talán a te szád járt el? – kérdezte csevegő hangnemben Ian. – TE véletlenül nem tárgyaltál valakivel erről?

- Meghibbantál? – ugrottam fel a kanapéról felháborodva. – Rendőr vagyok, nem hülye! Minek mondtam volna el, azért, hogy ilyen történjen? – böktem rá a babára, amit Ian még mindig a kezében szorongatott. – Jó hogy meg nem gyanúsítasz, hogy én vagyok a Vadász!

- Jól van, nem kell halálra sértődni! – vágta be a durcást ezúttal a kékszemű. – Ha észrevetted, az én bőrömre megy a vásár. Ha valaki megsértődhetne, az én vagyok.

- Testőrösdit játszom veled, méghozzá külön fizetés nélkül. Én is duzzoghatnék – fontam karba a kezem, sötét pillantásokkal méregetve Iant.

- Ja, hogy pénzért csinálnád! – csapott ő a homlokára. – Miért nem közölted? Azonnal kiállítottam volna egy csekket. Tisztára elszoktam attól, hogy pénzért minden nőt meg lehet venni.

- Micsoda? – sipítottam, és olyan düh fogott el hirtelen, hogy ott termettem előtte, és öklömmel püfölni kezdtem a mellkasát, megfeledkezve mindenről. – Te szemét! Hogy mondhatsz nekem ilyet?

- Te emlegettél pénzt az előbb! – paprikázódott fel Ian is, és lefogta a kezeimet. – Már megtanultam, hogy a nőket meg lehet, és meg is kell fizetni. Az a nő, aki pénzt fogad el valamiért, vagy nagyon jól végzi a munkáját, vagy egy kur…. – harapta el a szó utolsó felét, de már későn.

A szemem – magam is éreztem – szinte szikrákat vetett, és a másodperc tört része alatt olyan istenes pofont húztam le neki, hogy még az én kezem is belefájdult.

- Akkor halj meg, te szemét, nem érdekel!  - tettem le a fegyvert a kanapéra, mert félő volt, hogy a következő mondat után én magam lövöm agyon, aztán sarkon fordultam, hogy távozzam. Bár még azt nem döntöttem el, hogy az emeletre menjek, és maradjak egy házban vele, vagy vágtassak ki az utcára, ahol legalább a szellő kissé lehűtheti a forró fejemet.

Nem jutottam azonban még két lépésre sem, mert egy kéz a csuklómra kulcsolódott, és visszarántott.

- Oké, nem érdekel, felfogtam – lépett elém Ian, közvetlen közelről nézve a szemembe, és az ő pillantásában valami olyan parázs égett, amitől azt éreztem, jobb ha most meg sem szólalok. – De még mielőtt meghalnék, valamit mindenképpen meg kell tennem – tette hozzá, és a következő pillanatban máris a számra tapadt, és úgy szívta az ajkaimat, mintha ez lenne az utolsó cselekedete.

El akartam taszítani jó messzire, újra megütni, felképelni, akár tökön is rúgni… de valamiért nem tettem. Nem tehettem… mert a testem felülírta a gondolataimat. És még mielőtt rájöttem volna, mit is teszek, két kezemmel a sűrű fekete hajba túrva viszonozni kezdtem a csókját.

Aztán már csak azt éreztem, ahogy két erős kar felemelt… majd a kanapéra dobott. Azt észre sem vettem, mikor kerültek le rólunk a ruhák. Már nem érzékeltem semmit, csak Ian forró testét, ahogy beborított, és hangos nyögésekkel adtam tudtára, hogy én is mindennél jobban vágyom rá. Ő pedig nem váratott sokáig, szinte percek alatt varázsolt el mindkettőnket a mámor világába.

*****

- Tüzes kis boszorkány vagy, azt meg kell hagyni – suttogta halkan Ian, mikor a vágy csillapodtával a kanapén feküdtünk, és fejem a mellkasán pihentettem, ő pedig egy hajtincsemmel játszott. – Pedig esküdni mertem volna rá, hogy ha ezt meglépem, te magad fogsz megölni.

- Még benne van a pakliban – válaszoltam erőtlenül, és elmosolyogtam magam ahogy éreztem, hogy halkan felnevet, majd hangosan felsóhajtottam.

- Ez egy elég elgondolkodó, és bánatos sóhaj volt – állt meg Ian keze a hajamban, mire felemeltem a fejem, és belenéztem nyugodt, szép metszésű arcába.

- Nem az volt. Bánatos legalábbis nem. Elgondolkodó… talán. Minden nőt úgy összezavarsz, ahogy engem? Előbb felidegesítesz, hogy legszívesebben én löknélek a Vadász elé, aztán meg… ez lesz belőle. Imádod az ilyet, ugye?

- Melyik férfi ne imádná? – kérdezte Ian. – Jó módszer arra, hogy leszereljünk hisztis nőket. Olyanokat főleg, akiknek fegyver is van a kezében. Nem azért mondtam, hé… - fogta meg aztán a kezem. – Ami téged illet, ez nem egy férfi fegyvere volt egy nő ellen. Nálad ez másról szólt. Már régóta meg akartam tenni. Akár hiszed akár nem, de már a bálon… amikor kiszabadítottalak a kollégád alól, legszívesebben átvettem volna a helyét. Bár gyanítom, akkor és ott ezt nem vetted volna túl jó néven – vigyorogta el magát.

- Eltaláltad – nevettem fel újra már kissé vidámabban, és felültem, hogy a felsőm után nyúljak, de a mozdulat megakadt valahol félúton.

- Irgalmas isten – motyogtam döbbenten, és visszakaptam a fejem Ian felé.

- Mi az? – ült fel ő is. – Eltéptem a felsődet? Nem akartam, bocs. Biztos találunk itt valamit, amit felveh…

- Nem a felső. Semmi baja – bújtam gyorsan bele a ruhadarabba, majd Ian mellől kimászva magamra kaptam a nadrágomat és a cipőmet is. – Csak egy gondolat… amit utálok. Mert ha egyszer valami az eszembe jut, sosem mászik ki többet onnan – ültem aztán vissza mellé, és néztem a takaró alá bújtatott alakját.

- Megosztod velem? – érdeklődött Ian, és maga is összeszedte a ruháit, komótos öltözködésbe kezdve.

- Nem is tudom… - motyogtam, elfordítva róla a tekintetem, mert félő volt hogy ha sokáig néztem meztelenségét ezúttal én teperem őt magam alá. – Ez csak egy gondolat, egy sugallat… egy ötlet. És talán nincs alapja. Talán meggyanúsítok valakit, akit nem kellene.

- Köztünk marad, ígérem – rogyott le mellém Ian, és megfogta a kezem. – Mondd el. Kérlek. Talán igazad lesz… te is tudod, hogy a biztonságom múlhat rajta.

- Igaz – biccentettem, majd a szemébe néztem. – Josh. Josh Stewens, a piás kolléga, aki alól a bálon kiszabadítottál. Szerelmes belém. Azóta, hogy betettem a lábam az irodába. De mindig visszautasítottam. Jó haver, jó kolléga, de mint férfi soha nem érdekelt. Mi van, ha… ha látja, hogy te viszont igen? Jól hallod, igen, az első perctől kezdve – vallottam be kissé pirulva. – Mi van, ha ő esküdött bosszút? Azért, mert te megkaphattál, ő pedig nem – ráztam a fejem olyan lassan, mintha csak álmomban tenném.

Támadt egy percnyi csend, míg Ian megemésztette az információt.

- Elsőre azt mondanám, nem hiszem – válaszolt aztán. – Másodszor viszont már igen. Én nem ismerem őt, te igen. Neked kell tudnod, hogy ezt kinézed-e belőle. Viszont a gondolat belevág abba, amit nekem mondtál. Hogy a Vadász hősnek érzi magát. És lehet akár rendőr is – töprengett Ian összeráncolt szemöldökkel. – Magamból kiindulva… tettem már jókora őrültséget azért, hogy elnyerjem egy nő kegyeit, aki addig magasról tett a fejemre. A szerelem nevében túl sok őrültséget is elkövetnek az emberek. De még mindig nem ad választ arra a kérdésre, hogy honnan tudta, hogy ebben a házban leszek. És azt se felejtsük el, hogy már a bál előtt is kaptam üzeneteket. Azokat pedig nyilván nem ő küldte, hiszen akkor még nem találkoztunk egymással.

- Igaz. Erre nem gondoltam – ismertem be, és megdörgöltem a fejem, ami mintha szét akart volna pattanni a gondolataimtól. – Akkor most egyet tehetünk. Elviszlek forgatni. Vedd úgy, hogy rendőri díszkíséretet kapsz. És ott lesz alkalmam elbeszélgetni Kevinnel. Tudni akaroml, kinek adta át az információt, hogy megkaptad a házát – álltam talpra, és Ian követett.

- Hé Rory – lépett utánam, ahogy megindultam az ajtó felé. – Nem is mondtad, hogy jó volt velem. Meg hogy isten vagyok az ágyban – jegyezte meg, én pedig szinte azonnal a plafonra kerülve visszafordultam.

- Csak vicceltem… - vigyorgott rám Ian, és magához húzva megölelt. – Nagyon jó volt veled. Olyan jó, amilyen már nagyon régóta nem. Senkivel sem.

- Tényleg? Vagy csak azért mondod ezt, mert pisztoly van nálam? – vigyorogtam magam is, és ahogy belesimultam Ian ölelésébe, magam is szélesen elmosolyodtam vidám nevetésének hallatán.

Vége

Folyt. Köv.