"Ez lett a vesztünk..." 9. fejezet

- Váááárj még! – visított Zsanett a konyhából, aztán beviharzott, kezében egy kilós, vödrös jégkrémmel, és két kanállal. A vödröt letette kettőnk közé a kanapéra, ahol törökülésben kuporogtam, majd belebökte a rózsaszín masszába a két kanalat.

- Kezdheted! – telepedett le velem szemben, és úgy nézett rám, mintha az év szenzációját akarnám bejelenteni. – Mondj el mindent! Milyen volt?

- Normális – foglaltam össze tömören az előző nap eseményeit. – Vagyis… odafelé még igen. Visszafelé már kissé borgőzös állapotban volt – vigyorogtam el magam.

- Na nehogy már letudd ennyivel! – méltatlankodott a barátnőm. – Minden részt tudni akarok, minden másodpercet. Jaj, ne csigázz már!

- Oké, oké – adtam meg magam, és kanalazni kezdtem a fagyit. – Taxit hívott, azzal mentünk el a Halászbástyára. Végigcsodált mindent, és abszolút nem volt bunkó. Sőt… kimondottan jó fej volt. Leültünk, beszélgettünk, aztán megkóstoltattam vele a tokaji aszút. Az nagyon ízlett neki. Annyira, hogy vett egy üveggel, amitől elég vidámra sikerült a visszaút – röhögtem el magam önkéntelenül.

- Hogyhogy? – csúszott fel Zsani szemöldöke a homlokába.

- Hát, kissé becsípett. És az alkohol valami nagyon különös állapotot hozott ki belőle. Visszafelé a taxiban be nem állt a szája. De szó szerint értsd. Egy másodpercre sem. Minden beautiful, wonderful., meg very nice volt neki. Végiglelkendezte az utat. De esküszöm, mindenre ezt mondta. A városra, a sirályokra, a közlekedőkre… mikor kiszálltunk a hotel előtt, még egy bokrot is körbedédelgetett, hogy milyen fabulous. Úgyhogy gyorsan felvittem a szobájába, bár a folyosón már kissé támogatni kellett. Bedugtam az ágyába, aztán hazamentem. Ideje is volt már este tízkor – dugtam a számba a kanalat, és lehunytam a szemeimet.

- Beszarás… - ámélkodott Zsani. – Te ágyba dugtad Joseph Morgant.

- Még mielőtt meglódulna a fantáziád, csak alvás céljából. Csak azért mondom, mert már ismerlek.

- Ez úgy hangzott, mintha bánnád, hogy elaludt – jött a válasz egy széles vigyor kíséretében.

- Hé! – méltatlankodtam felháborodva. – Lehet, hogy te megtennéd, de ezt ne vetítsd ki rám. Egy napig normálisan viselkedett, na bumm. Majd meglátom, milyen lesz holnap. Lehet, hogy megint előjön belőle a nagybunkó.

- Kétlem – ingatta a fejét Zsani, aztán közelebb hajolt, a cinkosok ravaszságával. – Fogadok, hogy tutira bejössz neki.

- He? – kérdeztem meglehetősen bambán, és kezem megállt a kanállal a fagyis vödör felett. – Te miről beszélsz?

- Atyaég – fordította barátnőm az égnek a szemeit. – Tetszel neki, te szerencsétlen! – csapott a kezemre. – Nem tűnt még fel?

- Nem, egyáltalán nem. Az eddig töltött idő 95 százalékában elviselhetetlen volt. Egy nő szívét tudtommal nem így szokták megszerezni.

- Te még mindig abban a világban élsz, ahol hercegnők élnek, meg lovagok fehér paripán – replikázott Zsani.

- Ja, akárcsak Morgan. Esküszöm, az óvodában viselkednek így a kisfiúk, ha bejön nekik egy kislány. Bántják, húzzák a haját, mit tudom én. De mi már felnőtt emberek vagyunk, és véleményem szerintem az általad vázolt opció elég lehetetlen. Egyszerűen csak revansot vesz a pimaszságomért, plusz kihasználja az ingyen idegenvezetést. Unatkozik. Ennyi – rántottam vállat, mire Zsanett hosszan ecsetelte, hogy milyen hülye is vagyok, és hogy Joseph Morgan mennyire szexi és jóképű, illetve hogy ő már mit művelt volna vele a helyemben.

Bevallom, a második mondatnál elvesztettem a fonalat. Bőszen bólogattam ugyan, de lélekben máshol jártam.

Mi van, ha Zsanettnak mégis igaza van?

*****

Ahogy a takarítószerekkel egyetemben kiléptem a liftből, szinte azonnal földbe is gyökerezett a lábam. Morgan kinn állt a folyosón – vagyis inkább sétált fel és alá – aztán mikor a következő fordulónál meglátott, felragyogott a képe.

- Hello – vigyorgott, és integetett, hogy menjek csak.

- Jó estét, uram – cipeltem oda a vödrömet, mire kissé lefagyott róla a jókedve.

- Uram – ismételte meg. – Már megint túl hivatalosak leszünk egymással? A tegnap este után?

- Én itt dolgozom, uram – tettem le a vödröt, aztán kissé ugrottam egyet. – A tegnap este után? – hebegtem. Atyaég, mi történt? Miről beszél ez? Lehet, hogy én is részeg voltam, és kiesett néhány dolog? Lehetetlen. Egy pohár bort ittam. Ki tudja ez a Morgan miket fantáziált össze alkoholmámoros álmában. A gondolatra némileg elvörösödtem.

- Hát persze – jött a válasz. – Jó volt az este, nem? Én nagyon jól éreztem magam. Igaz, ma reggel eléggé fájt a fejem – dörgölte meg  aztán a halántékát, én pedig becsörömpöltem a vödrömmel a szobába.

- Aha – jegyeztem meg röviden, felfogva végre, hogy csak a mi kis kirándulásunkra gondolt. Ettől némileg megkönnyebbültem.

- Mondja… maga dugott ágyba? – követett Morgan, mint egy kiskutya.

- Igen, én voltam – biccentettem, amitől újra pirosban kezdtem játszani. Az isten szerelmére… mintha valami szűz kislány lennék!

- És maga vetkőztetett le? – jött az új kérdés, bár nem bosszús, sokkal inkább tréfás hangon.

- Hogyan? – hökkentem meg. – Nem, dehogy! – tiltakoztam élénken. – Nekem eszembe sem jutott volna ilyesmi!

- Kár – jött a válasz, amit csak fél füllel hallottam, mert elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy az ágyra néztem. A feltúrt lepedő, és gyűrött párna-takaró kombináció láttán lelki szemeim előtt megjelent, ahogy Morgan épp az igazak álmát alussza. Szőke feje borzas lesz, ahogy forgolódik a párnán. Látni a takaró felett meztelen felsőtestének izmait, és ha fellebbenti a takarót, akkor meztelen testének más részeit is.

- Hmmmhhhhh… - nyögtem ki ennyit a perverz gondolat hatására, és ekkor már szívesen elsüllyedtem volna. A fenébe is, mi van velem? Lehet, hogy összeesküdtek ellenem! Ez a Morgan, meg Zsanett. Bedrogoznak… más magyarázat nem lehet. Bár tudtam, hogy ez kb olyan hihető, mintha holnap Vilmos herceg kopogna az ajtómon, hogy megkérje a kezem.

- Hall engem? – jelent meg egy kéz az arcom előtt, amitől megrezzenve tértem vissza a valóságba. – Már harmadszor kérdezem.

- Bocsánat – leheltem. – Csak kissé fáradt vagyok – találtam hihető magyarázatot. – Mi volt a kérdés?

- Hogy legközelebb elvisz-e engem ahhoz a szoborhoz, amit a várból néztünk – érkezett újra el az információ az agyamig.

- Igen, egy feltétellel. Mondja ki, hogy Halászbástya – vigyorogtam el magam. – Persze magyarul. Tegnap este nem mert nekifutni a feladatnak.

- Annyi bor után? Örültem, hogy a saját anyanyelvemen meg bírtam szólalni – nevetett Morgan, aztán közelebb lépett. – Oké, ismételje el. De csak lassan.

- Ha-lász-bás-tya – tagoltam a szót, és vártam, mi fog következni.

Az első két próbálkozás felismerhetetlen volt. A negyedik már alakult, az ötödik pedig egész jól sikerült.

- Rendben, teljesítettnek nyilvánítom a feladatot – törölgettem meg a nevetéstől könnyes szemeimet. – Gratulálok Mr. Morgan, megtanult egy magyar szót.

- Ezért még revansot veszek! – ingatta az ujját Morgan, szintén nevetve, aztán mikor lecsillapodtunk, az órájára nézett.

- Mennem kell. Belyukad a gyomrom, olyan éhes vagyok – vágott keserves képet. – Szóval, akkor legközelebb a szobornál. Két nap múlva.

- Két nap? – csúszott a homlokomba a szemöldököm.

- Igen. Filmet forgatok, és olvasópróba lesz. Helyszínszemle, ilyesmi. Két napig elég elfoglalt leszek. Holnapután este látjuk egymást. Jó munkát, Andrea – mosolygott rám, aztán kilépett az ajtón, otthagyva engem a távozását követő csendben.

- Két nap – motyogtam, és megijedtem hirtelen saját magamtól.

Rájöttem, hogy pokolian fog hiányozni a pasas.

Vége

Folyt. Köv.