"Ez lett a vesztünk..." 12. fejezet

Önkéntelenül is lehunytam a szemem, és alig néhány másodperc múlva megéreztem Joseph ajkának puha érintését a számon. Úgy álltam ott, döbbenten, a lélegzetem visszafojtva, mint aki élete első csókját kapja, és épp fogalma sincs arról, mit is csináljon. Bár, az utóbbi részt illetően tényleg így is volt. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy hagyjam, vagy szedjem össze minden bátorságomat, és határozottan toljam el magamtól. Aztán valahogy már nem is tudtam többet foglalkozni a problémával, mert a lábaim megreszkettek, és a gondolatok hirtelen tovaillantak a fejemből, mikor Joseph magához ölelt, és megéreztem teste melegét. A csók közben kissé intenzívebbé vált. Nem tolakodóan persze, csak amolyan puhatolózó módon. Mintha kissé félve ízlelgetett volna engem…

Önkéntelenül is belesóhajtottam a tevékenységébe, és aljas módon ki is használta az alkalmat, hogy nyelvével utat találjon, és megtalálja az én nyelvemet. Ekkor már kimondottan örültem, hogy két erős karjával átölel, mert mégis ciki lett volna, ha nemes egyszerűséggel a földre pottyanok.

Jólesően átadtam magam a csóknak, és nem értettem, mi van velem. Most komolyan… eddig szívem szerint kinyírtam, vagy legalábbis néhányszor belerúgtam volna. Néhány napig kedves velem, és ezzel engedem, hogy rögtön le is vegyen a lábamról? Hát meg vagyok én veszve? És amúgy is… négy hét múlva eltűnik, és soha többé nem is látom. Akkor meg mire jó ez az egész?

Felpattantak a szemeim, mintha csak hirtelen tudtára ébredtem volna annak, hogy mit is teszek, és egy hirtelen, de határozott mozdulattal eltoltam magamtól Josephet, aki levegőért kapkodva, és kissé döbbenten nézett rám.

- Most mi baj? – kutatta a tekintetemet, ahogy ott álltam egyik lábamról a másikra, és egyszerűen nem mertem huzamosabb ideig rá nézni.

- Miért csinálod ezt velem? – motyogtam végül és úgy néztem rá, ahogy Piroska nézhetett a nagy, csúnya, és ijesztő farkasra.

- Miért, nem volt jó? – mosolygott Joseph kedvesen, és ettől valahogy újra kedvem támadt ahhoz, hogy csókolózzak vele. Szerencsére az énem józanabbik része megjelent, és irtózatos pofont vágott le énem könnyed erotikát kívánó részének.

- Nem, nem volt jó – ráztam meg a fejem, még mindig iszonyatos zavarban.

- Hát, még soha senki nem mondta, hogy nem jó a technikám – dünnyögte Joseph kissé elsötétedett arccal.

- Nem, nem erről van szó! – tiltakoztam élénken. – Amit csináltál, az…. Nagyon jó volt – nyeltem hatalmasat. – De nem értem, miért tetted.

- Ezt el kell magyarázni? – lépett közelebb Joseph, és szinte dorombolva szólt hozzám. Tudtam, hogy ha a közelembe engedem annak mi lesz újfent a vége, hát vele egy időben hátráltam egy keveset.

- Andrea, kedvellek – torpant meg Joseph, és beérte annyival, hogy folyamatosan fixírozott két lépés távolságból. – Azt hittem először, hogy kiállhatatlan vagy. De aztán rájöttem, hogy ez fegyver. Mert valójában kedves vagy, és meleg szívű. Jó, amikor felszabadultnak látlak, jó amikor nevetsz. És emellett nagyon szép vagy – tette hozzá. – Egyszerűen csak szeretném, ha nem a morcos énedet látnám ezután.

- Akkor miért játszol velem? – suttogtam el halkan a kérdést, tudván, hogy ezzel erőteljesen le fogom lohasztani Joseph csókolózási hajlamát. Egyrészt ebben reménykedtem, másrészt bántam. Hát a jelek szerint én tényleg teljesen meg vagyok veszve.

- Nem játszom veled, Andrea! – mondta Joseph határozottan, és kissé emelt hangon. – Miért hiszed ezt rólam?

- Mert neked könnyű – suttogtam. – Megjelensz valahol… te, a nagy sztár, a híres színész, a nők bálványa, és mit tudom még én, hányféle jelzővel szoktak illetni… eléred, hogy megszédíts egy olyan egyszerű, hétköznapi lányt, mint én. Úgy érzem, játéknak tekintesz. Valaminek, amivel eléred, hogy ne unatkozz néhány hétig. Egy emberi, élő játéknak… Aztán négy hét múlva te szeded a sátorfádat, elmész, és sosem jut többé eszedbe ez a kis ország, és az a lány, akivel összesodort a sors. A te életed folytatódik a maga csillogó útján… a következő országban talán lesz egy újabb lány, egy még újabb, még újabb… De itt? – böktem a mellkasomra. – Itt mi lesz, ha elmész? Béke? Zavar? Megnyugvás?

- Hm…  - reagált Joseph, akinek szemlátomást minden szavam után egyre sötétebbé vált a tekintete. – Szóval úgy gondolod, csak amolyan unaloműzőnek szánlak. Figyelj rám. Tudom, a megismerkedésünk nem volt éppen zökkenőmentes, és a pokolba kívántuk egymást. Te feltételezed rólam, hogy abból az általad felségesnek tartott magasságból, ahová engem helyezel, egy egyszerű embert nem is tekintek emberi lénynek. Pedig tévedsz. Nem játszom senki érzelmeivel. Én csak úgy hittem, te is jól érzed magad velem. És azt hiszem, ez így is van, mert visszacsókoltál. Először legalábbis – tette hozzá. – Az indokaidat nem értem meg, de elfogadom, és tiszteletben tartom. Akkor is, ha nehezemre fog esni, hogy ha melletted vagyok, legalább a kezed ne fogjam meg. Te ha neked így felel meg, akkor megígérem, hogy amíg találkozunk, nem érek hozzád egy ujjal sem. És csókolgatni sem foglak. Így jó lesz?

- Hát… ööööö….azt hiszem, igen – nyögtem ki nagy keservesen, és ha most nem haladt volna el mellettünk egy népesebb család, megfordultam volna, megkeresem az első nagyobb fát, és beleverem a fejem. Fal ugyebár nem volt a közelben.

- Azt viszont ne várd, hogy bocsánatot kérjek – mondta Joseph még kiegészítésül. – Mert a legkevésbé sem bántam meg, hogy megcsókoltalak. Túlontúl is élveztem.

Félszegen pillantottam rá. Nem volt kedvem bevallani neki, hogy sajnos én is így vagyok ezzel.

*****

- Ezt nem mondod – nyögte Zsanett elképedve. – Ez komoly? Joseph Morgan megcsókolt TÉGED?

- Kösz – dörmögtem. – Mintha valami bűnronda boszorkány lennék – dohogtam, és kikaptam a szekrényből egy tábla vigaszcsokoládét, hogy a felét egészben a számba tömjem.

- Jaj ne csináld már – mérgelődött Zsanett. – Tudod jól, hogy nem erről van szó. Mindig is mondtam hogy te vagy a legdögösebb a hotelben dolgozók közül. Szerinted Tormás miért szállt rád?

- Légy szíves, és róla ne beszélj – rágtam szaporán az édességet. – Elveszed az étvágyam a csokitól.

- Oké, legyen – rángatta Zsanett a vállát. – De nem értem, Morgant miért állítottad le. Jesszus… gondold csak el… ki tudja, meddig jutottatok volna tegnap – kacsintott rám vidáman, de közben láttam a sárga irigységet megvillanni a szemeiben. – Mázlista dög – tört ő is a csokimból egy jó darabot.

- Nézd… - vakartam meg a fejem. – Ezt már elmondtam JoMonak is. Nem akarom, hogy valami játéknak nézzen, amivel öt hétig elszórakozik, aztán elfelejti azt is, hogy a világon van egyáltalán.

- JoMo-nak hívod? – meregette a szemeit Zsani.

- Ja – biccentettem. – Azt mondta, ha magunk között vagyunk, csak szólítsam így. Miért?

- Te idióta – sziszegte hirtelen Zsani, és ettől a hirtelen váltástól elég meglepve pislogtam rá. – Na ide figyelj, te szerencsétlen – sóhajtott aztán, és úgy kezdett magyarázni, mintha egy értetlen óvodás lennék.

- Imádom a pasast, te is tudod. Összeolvastam már róla mindent, amit csak lehet – fogott bele Zsanett a bevezetőbe. – Azokkal hívatja így magát, akik közel állnak hozzá. Már ha hinni lehet az újságoknak. A családja, a kollégái, a közeli barátai… meg most te – állapította meg a végén. – Az isten szerelmére, Andrea! – csattant fel hirtelen, mikor látta, hogy nem fogtam fel az információ súlyosságát. – Nem tudom, mit csináltál, és azt sem, hogy hogyan, de teljesen levetted a pasast a lábáról! És tudod mit mondok? Hogy bármennyire is tusakodsz ellene, ez fordított irányban is így igaz. Ugye eltaláltam?

Nem válaszoltam, csak a kezeimbe temettem az arcomat. Atyaég, mibe kerültem én már megint bele?

- Igaz – dünnyögtem ki aztán a beismerő választ az ujjaim menedékéből. – Jaj Zsani… most mégis, mi a fenét csináljak?

- Találkoztok még, ugye? – jött a kérdés.

- Igen, hát persze – tettem le a kezeimet. – Nem mondott le a megérdemelt jussáról, hogy végigkísérgessem a városon.

- Akkor ne tégy semmit, te kis béna – nevetett rám Zsanett. – Csak légy önmagad. És élvezd az életet. Élvezd Joseph közelségét. Hát tényleg olyan rossz dolog ez? – kérdezte, én pedig ezúttal nem tudtam válaszolni. Nem volt kedvem kimondani, hogy mindannak ellenére, amiket a hegyen vágtam JoMo fejéhez, alighanem legközelebb nekem kell visszafogni magam, hogy ne csókoljam meg.

Vége

Folyt. Köv. 

Sziasztok

Elnézést kérek mindenkitől, de a hétvégi műszak, és egyéb irányú elfoglaltságaim miatt az új fejezet hétfőn, azaz holnap fog a blogba felkerülni.
Köszönöm a megértéseteket. :)

"Ez lett a vesztünk..." 11. fejezet

- Jobb már egy kicsit? – kérdezte Joseph kedvesen, míg én egy pohár hideg ásványvizet kortyolgattam, és élveztem, hogy enyhet adó szellő támadt közben odafenn a hegyen.

- Igen, azt hiszem – bólogattam. – Bár a vízen kívül azt hiszem a másik tényező ebben az, hogy kissé távolabb kerültünk…”tőle” – mutattam hátra, a szobor irányába. – Most biztos komplett őrültnek nézel, ugye?

- Dehogy! Mondtam ilyet? – méltatlankodott Joseph kicsit. – Csak egy kicsit fura volt az egész. Mert tudom, hogy vannak, akik félnek a pókoktól, békáktól, kígyóktól… vannak, akik a bohócoktól, példának okáért. De még nem találkoztam olyannal, aki egy szobortól félt volna. És kicsit meg is ijedtem.

- Te ijedtél meg? – meresztettem ki a szemeimet. „Mit mondjak akkor én?” – dünnyögtem magamban némán.

- Hogyne ijedtem volna meg – csóválta a fejét Joseph. – Bevallok neked valamit őszintén – hajolt közelebb, némileg cinkosan. – Nyugtatásban profi vagyok. De ájult emberekkel nem nagyon tudnék mit kezdeni. Max fel-alá futkosni, és segítségért óbégatni – vigyorogta el magát, az én lelki szemeim előtt pedig megjelent az a kép, ahogy én fekszem, elterülve a földön. Négy végtagom négyfelé eldobálva, talán még a nyelvem is kilóg kissé a szám sarkában, ezerrel tűz rám a nyári fény, ez az elfuserált „mentőangyal” meg rókaként körbe-körbe futkos mellettem, riadt rikoltozással. Ennél a pontnál nem volt megállás, prüszkölve felnevettem, és a jókedvem egy darabig még nem is csillapodott le.

- Látod? Sokkal jobban szeretlek így látni. Vidáman, jókedvűen – nyúlt át az asztalon Joseph, és megmarkolta a kezemet, hogy aztán el se engedje.

Beállt néhány másodpercnyi csend. Ez az érintés kissé másabb volt, mint felfelé jövet. Úgy éreztem, mintha valami nagyon különös bizsergés támadna bőröm minden négyzetcentijében, ahol kezem Joseph kezéhez ért. Meg mertem volna esküdni rá, hogy ha most nem fényes nappal lett volna, hanem sötét éjszaka, még szikrákat is láttam volna kiugrani az ujjaink közül. Egyszerre volt ez az érzés mámorító, boldogító, de ugyanakkor kissé ijesztő is. És ahogy belenéztem Joseph szemeibe, láthatóan ő is ugyanúgy érzett, ahogy én.

- Mr. Morgan… - köszörültem meg a torkomat, bár a kezem bolond lettem volna elhúzni – lehetne…

- Jaj, ne – forgatta meg Joseph a szemeit, és fújt egyet, mint egy bika. – Ne hívj így, Andrea. Jó, tudom… - emelte meg aztán a két kezét, a megadás pózában. – A szállóban muszáj, mert te ott dolgozol, blablabla. De most magánemberek vagyunk. És utálom, hogy lemrmorganeznek. Hívj JoMo-nak, ahogy általában mások is. Ezt sokkal jobban szeretem – mosolygott rám ellenállhatatlanul.

- Hát… rendben – adtam be a derekam meglepően könnyedén. – Akkor… JoMo… pofátlan módon kérhetnék még egy ásványizet? – billentettem félre a fejem, őzikeszemekkel nézve partneremre.

- Milyen páncélos vitéz lennék, ha nemet mondanék? – tolta ki Joseph a széket maga alól, aztán a néhány méterre álldogáló büfé-buszhoz lépett, hogy megvegye az ásványvizemet.

- Ez azért hangulatos – mutatott a buszra, mikor visszaült mellém. – Kicsit olyan, mint nálunk, a jó öreg Albionban. Piros emeletes busz… - sóhajtott.

- Honvágy? – kérdeztem megértően. – Nem lehet kellemes ide-oda utazni a világban. Vagyis… részben.

- Igen, értem mire gondolsz – bólogatott JoMo. – Egyrészt nagyon jó, tényleg. Olyan helyekre is eljutok, ahová másképp nem. Csodálatos tájakon jártam már, de nem kezdek neki a felsorolásnak. Hosszadalmas lenne. De mindezt úgy csinálni, hogy a szeretteimet talán félévente látom… én is ember vagyok, nekem is kell a családi légkör.

- Ezt hívják úgy, hogy valamit valamiért, ugye? – mosolyogtam rá vigasztalóan. – Na és kiket értesz családi légkör alatt? – érdeklődtem, aztán valamiért – fene tudja miért – kissé ideges lettem, és a torkomba kúszott a szívem. – Szülők… egy feleség… eltitkolt gyerekek? – kérdezgettem úgy, mintha túlzottan nem érdekelne a válasz, de a gyomrom az utóbbi két tényező gondolatára különös görcsbe kezdett csavarodni.

Joseph némileg meghökkent tekintettel kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a hangok vagy szavak megformálásáig nem jutott el. Mert ebben a pillanatban olyan visítás hangzott fel, mintha egy légoltalmi sziréna kürtölt volna egyenesen a fülünkbe. Megrezzentem, és vállam közé húztam a nyakam, de ahogy láttam, Joseph is összerándult a hirtelen ijedtségtől, aztán körbeforgatta a fejét, a hihetetlen visítás forrását keresve.

Hamar megtalálta. Tőlünk kb négy méterre négy tizenéves lánykából álló társaság sétafikált, és ezt a már nem is emberinek nevezhető hangot a bal szélső adta ki, miközben nyolc szem meredt egyenesen az asztalnál üldögélő kettősünkre.

- JOOOOSEPH MOOOORGAN! – visított a fő hangadó lányka még mindig, a másik három társa pedig hangos – véleményem szerint túl hangos – és lányos sikítozással társultak hozzá. Félő volt, hogy lassan mindenki minket fog nézni, és gyanítottam, hogy ettől a hangerőtől a rémálmom is valóra válik, mert a szobor darabjaira fog törni a vibrációtól.

Aztán a visítás-sikítás ugyanolyan hirtelen maradt abba, ahogy elkezdődött, hogy meginduljon egy jól kitervelt roham. Ez viszont olyan hevesen, hogy Joseph ösztönösen hátrált egy métert a székkel egyetemben.

- Bocsáss meg – nézett még felém, de ennyi ideje volt csak, hogy ezt a két szót kinyögje. A következő pillanatban a lánykák máris a nyakán voltak. Persze, nem szó szerint. De körbefogták, és folyamatosan csacsogva – vagy épp egymás között vihogógörcsöt kapva – fogva tartották.

Felkeltem a székről, és a büfé ablaka mellé álltam, onnan figyeltem a különös ötöst. Joseph egyszerűen kifogástalan volt. Beszélgetett a lányokkal – miért van az, hogy mindig tinilány nyögdös valamennyit angolul? – nevetgélt velük, és nemcsak autógrammokat adottt, hanem mindegyikükkel lelkesen fotózkodott is. Néha felém kapta a fejét, de nem volt sok időnk pillantásokat váltani, és beletelt jó negyed órába, mire a négy lány távozott. Igaz, szemmel láthatóan ezt már nem lábon tették. Szinte szárnyaltak a levegőben a túláradó boldogságtól.

- Kérvényezni fogom, hogy vezessék vissza az iskolákba az orosz nyelv oktatását az angol helyett – mondtam, mikor Joseph – ezúttal végre rajongómentesen – odalépett mellém. – Rendes voltál velük.

- Szeretem a rajongóimat – vont vállat Joseph. – Tényleg így van. Miért ne szeretném őket? Egyrészt, belőlük élek. Legyünk őszinték és tárgyilagosak, ez tényleg így van. Másrészt… annak idején, még kisfiúként, és is sokakért rajongtam. Tudod, ahol laktunk, London déli részében – kezdte el mesélni, és már észre sem vettem, mikor fogta meg a kezem, hogy így, édes kettesben andalogva, gyalog induljunk lefelé a hegyről – szóval, ahol laktunk, volt egy filmgyár. Nem volt nagy, persze… de fordultak meg ott híres színészek. A nyári fesztiválokon együttesek, énekesek… és mint mindenki, én is rajongtam sokakért. Tudom, milyen érzés, ha a kedvencünk észrevesz, és foglalkozik velünk… meg azt is, hogy milyen, amikor levegőnek néz. Ez a négy lány ma szép emlékekkel távozott innen – bökött hüvelykujjával hátra, a hegy másik irányába, ahol a négyesfogat eltűnt. – És ez nem csak nekik, hanem nekem is jól eső érzés. Talán ennyi a titka az egésznek – nézett rám, és láttam a tekintetén, hogy őszintén csillog.

- Hadd mondjak valamit, Joseph Morgan – szólaltam meg néhány másodperc csend után. – Tartozom egy őszinte vallomással. Te nem is vagy olyan pöffeszkedő, undok, arrogáns és elviselhetetlen alak, amilyennek először gondoltalak – mondtam, kissé pimasz és évődő mosollyal.

- Oh. Ez nagyon kedves, köszönöm – nevetett fel JoMo telt, erős hangon, aztán megtorpant az árnyas sétány közepén, ezzel megállásra kényszerítve engem is.

- Akkor most szerintem én jövök – fordult szembe velem. – Te sem vagy egy olyan pofátlan, nagyszájú és kiállhatatlan boszorkány, ahogy én először megismertelek – vigyorgott teli szájjal, és felkuncogtam.

- Sőt, én azt hiszem… - lépett közelebb Joseph, és már olyan közel állt hozzám, hogy akár megszámolhattam volna minden szempilláját – te valójában egy végtelenül aranyos, és kedves lány vagy. Még akkor is, ha ezt te sem hiszed el saját magadról – motyogta. – És ha már itt tartunk, el kell mondanom még valamit. Hogy már akkor, mikor a hotelszobámban először találkoztunk… meg akartam tenni valamit – hajolt egyre közelebb, hogy már szinte semmit nem láttam, csak az égszínkék szemeit… és még mielőtt megtörtént volna, már tudtam, mit fog következni.

Folyt. Köv.

"Ez lett a vesztünk...." 10. fejezet

Kiszálltam a taxiból, kisimítottam a homlokomból néhány, izzadtságtól nyirkos hajtincset, és fejem a Duna felé fordítva megfürdettem magam a víz felől érkező, kissé hűvösebb szélben.

- Pokoli a hőség ma is – sóhajtottam, miközben Joseph üggyel-bajjal kifizette a taxit. – Néha már úgy érzem mintha a sivatagban élnék.

- Többek közt ezért is szeretem nagyon a jó öreg Angliát – biccentett Joseph felém. – Ott nincs ilyen hőség.

- Csak köd, meg állandó eső. Két véglet – csóváltam a fejem. – Viszont ha már eljött idáig Miszter, és várost akar látni, hát izzadjon érte – vigyorogtam, és megálltam a Gellért hegy aljában, fejem felemelve az egyelőre láthatatlan magasságban lévő tető felé. – Szép hosszú út lesz.

- Van időm – mosolygott Joseph, miközben fellépdeltünk egy sor lépcsőn. – Várjon! – torpant meg hirtelen útitársam. – Ez micsoda? – mutatott egy jókora ajtóra, és úgy merészkedett közelebb, mintha az oroszlán barlangjába kellene lépnie.

- Sziklakápolna – adtam meg a felvilágosítást. – A hegy oldalába vájt templom.

- Szeretném megnézni! – fordult felém Joseph határozottan.

- Nem tudtam, hogy vallásos, Mr. Morgan – dünnyögtem az orra alatt.

- Tévedés, nem vagyok az – csóválta a fejét az említett. – De erre kíváncsi vagyok. Még sosem láttam ilyesmit – nyitotta meg az ajtót, aztán – csodák csodájára udvariasan – előreengedett.

Engem noha sosem kötöttek le a templomok, azt meg kell hagyni, két okból is hiba lett volna kihagyni a kápolnát. Egyrészt csakugyan szép volt, és a maga nemében különleges. Másrészt a kinti tikkasztó hőség mintha kívül rekedt volna, valahol a bejáratnál, mert idebenn kellemes hűvös fogadott.

- Itt tényleg tartanak miséket? – suttogta Joseph halkan a fülembe, elcsodálkozva a szemünk elé tárult látványon.

- Minden bizonnyal – súgtam vissza, aztán beljebb sétáltunk. A hely láthatóan nem csak kápolnaként, hanem részben valamiféle múzeumként is működött.

- A Pálos-rendi szerzetesek kápolnája – fordítottam egy ismertető táblát Josephnek. – A kommunista diktatúra idején a kápolna be volt falazva. 1990-ben nyitották meg újra – simítottam végig önkéntelenül is a köveken.

- Az ott az imaterem – mutattam előre, és a többi látogató és kíváncsiskodó között előrenyomultunk a barlang közepén felállított oltárig.

- A lengyel címer – böktem a réz madárra. – A magyar és lengyel rend testvériségét szimbolizálja – fűztem össze a karomat magamon, mert a hideg barlangban, az egy szál ujjatlan felsőben némileg megborzongtam. – Ha gondolja, megnézhetünk egy istentiszteletet. Hamarosan kezdődik egy.

- Hogy a végén az én lelkemen száradjon a maga halála – csóválta fejét Joseph, akinek nem kerülte el a figyelmét, hogy lassan a fogaim kasztanyetta módjára fognak vacogni. – Jöjjön… menjünk oda, ahová indultunk – kanyarodtunk ki a kápolnából, és kissé megkönnyebbülten fellélegeztem mikor újra megéreztem a nap sugarait a bőrömön.

- Azért így sokkal jobb – nyújtóztam kéjesen, és csak akkor engedtem le zavartan a karjaimat, mikor szemem sarkából észrevettem, hogy Joseph leplezetlenül méregeti a testemre feszülő felsőben kidomborodó melleimet.

- Arra menjünk – motyogtam halkan, mire ő rám mosolygott, és csendesen róni kezdtük a felfelé vezető milliónyi lépcsőt.

*****

Az előbbi megállapításom, miszerint mennyivel jobb a napon, már a hegy közepén megdőlt. Legszívesebben a tüdőmet köptem volna ki. Lépcső lépcső hátán. Egy huszas sor lépcső…. Egy forduló… és mikor már azt hinnénk, célhoz értünk, egy újabb sor lépcső.

- Nem bírom – nyöszörögtem, és nekitámaszkodtam a korlátnak, hogy szuszogva kissé megpihenjek. – Várjon egy kicsit.

- Satnya a kondíció? – csipkelődött Joseph, bár az ő homlokáról is dőlt az izzadtság. Engedelmesen megállt mellettem, és bármennyire is igyekezett titkolni, ő is elég szaporán vette a levegőt.

- Csak azért nem kap pofont, Mr. Morgan, mert ahhoz sincs erőm – motyogtam, oldalamra szorított kézzel.

- Ajánlok egy alkut – lihegte Joseph, szemtelen vigyorral. – Ha felértünk, átadhatja. Ígérem, nem fogok bosszút forralni érte.

- Hiába erőlködik. Nem húz csőbe újra – ingattam az ujjamat, mire Joseph felnevetett, és elkapta a kezem.

- Na jöjjön. Majd segítek – indult el újra, de nem engedett el. Éreztem, ahogy ujjaim a tenyerébe simulnak, és azt hiszem, az út második felében már nem a hőség, és a lépcsők miatt izzadtam a kelleténél jobban.

- Már fenn is vagyunk – vigyorgott rám Joseph jó tíz perc elteltével, és ahogy a fák lombjának takarásából kiérve megpillantottam az emlékművet, végigborzongott a hideg a hátamon. Éreztem, hogy a kezem nyirkosabbá válik Joseph tenyerében, de ez már hideg verejték volt.

- Ez káprázatos! – ámélkodott Joseph, és közelebb lépett, én pedig – mivel továbbra is fogva tartott – kényszerűen követtem. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas.

- 14 méter – motyogtam zsibbadó szájjal. – A talapzattal egyetemben 40.

- Na és az a két szobor két oldalt? – tudakolta Joseph kíváncsian.

- Háború utáni emlékmű – nyeltem nagyot, és résnyire nyitott szemekkel megnéztem a bal, és jobboldali monstrumot is. – A háború legyőzését szimbolizálja. A gonosz legyőzését, ha így jobban tetszik – pislogtam, és elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy felnéztem az emlékműre.

A szobor inogni kezdett a talapzatán. Egyre szélesebben, egyre jobban… már-már ledőléssel fenyegetett. A kőarcon ádáz gyűlölet és hideg közöny ült egyszerre, és nem értettem, az alant járó turisták miért nem veszik észre a közelgő tragédiát.

- Minden rendben? – hallottam valahonnan nagyon messziről Joseph mély, és meghökkent hangját. – Az isten szerelmére, maga halottsápadt!

- A szobor… - nyögtem, aztán megpördültem, hátat fordítottam az emlékműnek, és lebámultam a Duna vizére. – Sajnálom – reszkettem minden porcikámban. – Én csak… rettegek tőle.

- De hát ez csak egy szobor… - lépett mellém Joseph döbbent és értetlen arccal, aztán a következő pillanatban azt éreztem, hogy két erős kar szorosan átfog, és egy testhez ölel.

- Hé… semmi baj… - mormolta Joseph a fülembe lágyan, miközben finoman a vállamat simogatta.  – Andrea, ne félj. Ez csak egy szobor. Nem lép onnan, és nem bánt. Nyugodj meg.

A világ hirtelen helyrezökkent körülöttem. Hogy a Joseph testéből áradó erő tette-e, vagy az a meghökkenés, hogy jelenleg épp hozzá simulok, és a karjaiban keresek védelmet, azt nem tudtam eldönteni. De magam is éreztem, hogy némileg visszatér a szín az arcomba, és az előbb kocsonyaként remegő lábaim is stabilabban álltak már alattam.

- Mi volt ez, mondd? – tudakolta Joseph, és hálás voltam, amiért még mindig nem engedett ki az öleléséből. Kimondottan jólesett hozzá bújni. A fene se gondolta volna ezt korábban…

- Én csak… - nyeltem nagyot, és nagy levegőt vettem. – Gyűlölöm az ilyen nagy szobrokat. A frászt kapom tőlük. Ettől is… ha a tévében mutatják az amerikai Szabadság-szobrot, vagy a riói Krisztus-szobrot, attól is. Biztos valami fóbia – vontam vállat. – De iszonyúan félek tőlük. Pánikba esem. Olyan, mintha rám akarnának dőlni… mintha egy másodperc választana el a katasztrófától, vagy egy borzalmas haláltól – igyekeztem visszafogni hangomban a hisztériát.

- De hát miért nem mondtad el, te kis buta? – vonta össze Joseph a szemöldökét, és ekkor kibontakoztam a karjai közül.

- Mert ide akartál jönni. Ezért. És féltem, hogy ha nemet mondok, akkor….

- Te tényleg ennyire rossz véleménnyel vagy rólam? – borult el Joseph arca, és valami megbántottság-féle csillogott a szemeiben.

- Először szemrebbenés nélkül feltételeztem volna rólad – tegeztem vissza. – Most már nem. De tényleg nem akartam lemondani. Gondoltam, lásd hogy milyen, ha már kíváncsi vagy rá. Reméltem, megbirkózom vele. Nem sikerült. Sajnálom, nem akartam tönkretenni a kirándulást.

- Jaj, sosem fogom megérteni a nőket – csóválta Joseph a fejét, és noha kiengedett az öleléséből, a kezem továbbra sem engedte el. – Gyere… látok ott egy kisebb zsibvásárt, meg napernyőket. Leülünk, iszunk valamit, és ott talán megnyugszol. És ülhetsz háttal a szobornak – mosolygott rám, én pedig mit tehettem volna mást, visszamosolyogtam. És ez most, még ezen körülmények között sem esett nehezemre.

Vége

Folyt. Köv. 

"Ez lett a vesztünk..." 9. fejezet

- Váááárj még! – visított Zsanett a konyhából, aztán beviharzott, kezében egy kilós, vödrös jégkrémmel, és két kanállal. A vödröt letette kettőnk közé a kanapéra, ahol törökülésben kuporogtam, majd belebökte a rózsaszín masszába a két kanalat.

- Kezdheted! – telepedett le velem szemben, és úgy nézett rám, mintha az év szenzációját akarnám bejelenteni. – Mondj el mindent! Milyen volt?

- Normális – foglaltam össze tömören az előző nap eseményeit. – Vagyis… odafelé még igen. Visszafelé már kissé borgőzös állapotban volt – vigyorogtam el magam.

- Na nehogy már letudd ennyivel! – méltatlankodott a barátnőm. – Minden részt tudni akarok, minden másodpercet. Jaj, ne csigázz már!

- Oké, oké – adtam meg magam, és kanalazni kezdtem a fagyit. – Taxit hívott, azzal mentünk el a Halászbástyára. Végigcsodált mindent, és abszolút nem volt bunkó. Sőt… kimondottan jó fej volt. Leültünk, beszélgettünk, aztán megkóstoltattam vele a tokaji aszút. Az nagyon ízlett neki. Annyira, hogy vett egy üveggel, amitől elég vidámra sikerült a visszaút – röhögtem el magam önkéntelenül.

- Hogyhogy? – csúszott fel Zsani szemöldöke a homlokába.

- Hát, kissé becsípett. És az alkohol valami nagyon különös állapotot hozott ki belőle. Visszafelé a taxiban be nem állt a szája. De szó szerint értsd. Egy másodpercre sem. Minden beautiful, wonderful., meg very nice volt neki. Végiglelkendezte az utat. De esküszöm, mindenre ezt mondta. A városra, a sirályokra, a közlekedőkre… mikor kiszálltunk a hotel előtt, még egy bokrot is körbedédelgetett, hogy milyen fabulous. Úgyhogy gyorsan felvittem a szobájába, bár a folyosón már kissé támogatni kellett. Bedugtam az ágyába, aztán hazamentem. Ideje is volt már este tízkor – dugtam a számba a kanalat, és lehunytam a szemeimet.

- Beszarás… - ámélkodott Zsani. – Te ágyba dugtad Joseph Morgant.

- Még mielőtt meglódulna a fantáziád, csak alvás céljából. Csak azért mondom, mert már ismerlek.

- Ez úgy hangzott, mintha bánnád, hogy elaludt – jött a válasz egy széles vigyor kíséretében.

- Hé! – méltatlankodtam felháborodva. – Lehet, hogy te megtennéd, de ezt ne vetítsd ki rám. Egy napig normálisan viselkedett, na bumm. Majd meglátom, milyen lesz holnap. Lehet, hogy megint előjön belőle a nagybunkó.

- Kétlem – ingatta a fejét Zsani, aztán közelebb hajolt, a cinkosok ravaszságával. – Fogadok, hogy tutira bejössz neki.

- He? – kérdeztem meglehetősen bambán, és kezem megállt a kanállal a fagyis vödör felett. – Te miről beszélsz?

- Atyaég – fordította barátnőm az égnek a szemeit. – Tetszel neki, te szerencsétlen! – csapott a kezemre. – Nem tűnt még fel?

- Nem, egyáltalán nem. Az eddig töltött idő 95 százalékában elviselhetetlen volt. Egy nő szívét tudtommal nem így szokták megszerezni.

- Te még mindig abban a világban élsz, ahol hercegnők élnek, meg lovagok fehér paripán – replikázott Zsani.

- Ja, akárcsak Morgan. Esküszöm, az óvodában viselkednek így a kisfiúk, ha bejön nekik egy kislány. Bántják, húzzák a haját, mit tudom én. De mi már felnőtt emberek vagyunk, és véleményem szerintem az általad vázolt opció elég lehetetlen. Egyszerűen csak revansot vesz a pimaszságomért, plusz kihasználja az ingyen idegenvezetést. Unatkozik. Ennyi – rántottam vállat, mire Zsanett hosszan ecsetelte, hogy milyen hülye is vagyok, és hogy Joseph Morgan mennyire szexi és jóképű, illetve hogy ő már mit művelt volna vele a helyemben.

Bevallom, a második mondatnál elvesztettem a fonalat. Bőszen bólogattam ugyan, de lélekben máshol jártam.

Mi van, ha Zsanettnak mégis igaza van?

*****

Ahogy a takarítószerekkel egyetemben kiléptem a liftből, szinte azonnal földbe is gyökerezett a lábam. Morgan kinn állt a folyosón – vagyis inkább sétált fel és alá – aztán mikor a következő fordulónál meglátott, felragyogott a képe.

- Hello – vigyorgott, és integetett, hogy menjek csak.

- Jó estét, uram – cipeltem oda a vödrömet, mire kissé lefagyott róla a jókedve.

- Uram – ismételte meg. – Már megint túl hivatalosak leszünk egymással? A tegnap este után?

- Én itt dolgozom, uram – tettem le a vödröt, aztán kissé ugrottam egyet. – A tegnap este után? – hebegtem. Atyaég, mi történt? Miről beszél ez? Lehet, hogy én is részeg voltam, és kiesett néhány dolog? Lehetetlen. Egy pohár bort ittam. Ki tudja ez a Morgan miket fantáziált össze alkoholmámoros álmában. A gondolatra némileg elvörösödtem.

- Hát persze – jött a válasz. – Jó volt az este, nem? Én nagyon jól éreztem magam. Igaz, ma reggel eléggé fájt a fejem – dörgölte meg  aztán a halántékát, én pedig becsörömpöltem a vödrömmel a szobába.

- Aha – jegyeztem meg röviden, felfogva végre, hogy csak a mi kis kirándulásunkra gondolt. Ettől némileg megkönnyebbültem.

- Mondja… maga dugott ágyba? – követett Morgan, mint egy kiskutya.

- Igen, én voltam – biccentettem, amitől újra pirosban kezdtem játszani. Az isten szerelmére… mintha valami szűz kislány lennék!

- És maga vetkőztetett le? – jött az új kérdés, bár nem bosszús, sokkal inkább tréfás hangon.

- Hogyan? – hökkentem meg. – Nem, dehogy! – tiltakoztam élénken. – Nekem eszembe sem jutott volna ilyesmi!

- Kár – jött a válasz, amit csak fél füllel hallottam, mert elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy az ágyra néztem. A feltúrt lepedő, és gyűrött párna-takaró kombináció láttán lelki szemeim előtt megjelent, ahogy Morgan épp az igazak álmát alussza. Szőke feje borzas lesz, ahogy forgolódik a párnán. Látni a takaró felett meztelen felsőtestének izmait, és ha fellebbenti a takarót, akkor meztelen testének más részeit is.

- Hmmmhhhhh… - nyögtem ki ennyit a perverz gondolat hatására, és ekkor már szívesen elsüllyedtem volna. A fenébe is, mi van velem? Lehet, hogy összeesküdtek ellenem! Ez a Morgan, meg Zsanett. Bedrogoznak… más magyarázat nem lehet. Bár tudtam, hogy ez kb olyan hihető, mintha holnap Vilmos herceg kopogna az ajtómon, hogy megkérje a kezem.

- Hall engem? – jelent meg egy kéz az arcom előtt, amitől megrezzenve tértem vissza a valóságba. – Már harmadszor kérdezem.

- Bocsánat – leheltem. – Csak kissé fáradt vagyok – találtam hihető magyarázatot. – Mi volt a kérdés?

- Hogy legközelebb elvisz-e engem ahhoz a szoborhoz, amit a várból néztünk – érkezett újra el az információ az agyamig.

- Igen, egy feltétellel. Mondja ki, hogy Halászbástya – vigyorogtam el magam. – Persze magyarul. Tegnap este nem mert nekifutni a feladatnak.

- Annyi bor után? Örültem, hogy a saját anyanyelvemen meg bírtam szólalni – nevetett Morgan, aztán közelebb lépett. – Oké, ismételje el. De csak lassan.

- Ha-lász-bás-tya – tagoltam a szót, és vártam, mi fog következni.

Az első két próbálkozás felismerhetetlen volt. A negyedik már alakult, az ötödik pedig egész jól sikerült.

- Rendben, teljesítettnek nyilvánítom a feladatot – törölgettem meg a nevetéstől könnyes szemeimet. – Gratulálok Mr. Morgan, megtanult egy magyar szót.

- Ezért még revansot veszek! – ingatta az ujját Morgan, szintén nevetve, aztán mikor lecsillapodtunk, az órájára nézett.

- Mennem kell. Belyukad a gyomrom, olyan éhes vagyok – vágott keserves képet. – Szóval, akkor legközelebb a szobornál. Két nap múlva.

- Két nap? – csúszott a homlokomba a szemöldököm.

- Igen. Filmet forgatok, és olvasópróba lesz. Helyszínszemle, ilyesmi. Két napig elég elfoglalt leszek. Holnapután este látjuk egymást. Jó munkát, Andrea – mosolygott rám, aztán kilépett az ajtón, otthagyva engem a távozását követő csendben.

- Két nap – motyogtam, és megijedtem hirtelen saját magamtól.

Rájöttem, hogy pokolian fog hiányozni a pasas.

Vége

Folyt. Köv.