"Ez lett a vesztünk...." 10. fejezet

Kiszálltam a taxiból, kisimítottam a homlokomból néhány, izzadtságtól nyirkos hajtincset, és fejem a Duna felé fordítva megfürdettem magam a víz felől érkező, kissé hűvösebb szélben.

- Pokoli a hőség ma is – sóhajtottam, miközben Joseph üggyel-bajjal kifizette a taxit. – Néha már úgy érzem mintha a sivatagban élnék.

- Többek közt ezért is szeretem nagyon a jó öreg Angliát – biccentett Joseph felém. – Ott nincs ilyen hőség.

- Csak köd, meg állandó eső. Két véglet – csóváltam a fejem. – Viszont ha már eljött idáig Miszter, és várost akar látni, hát izzadjon érte – vigyorogtam, és megálltam a Gellért hegy aljában, fejem felemelve az egyelőre láthatatlan magasságban lévő tető felé. – Szép hosszú út lesz.

- Van időm – mosolygott Joseph, miközben fellépdeltünk egy sor lépcsőn. – Várjon! – torpant meg hirtelen útitársam. – Ez micsoda? – mutatott egy jókora ajtóra, és úgy merészkedett közelebb, mintha az oroszlán barlangjába kellene lépnie.

- Sziklakápolna – adtam meg a felvilágosítást. – A hegy oldalába vájt templom.

- Szeretném megnézni! – fordult felém Joseph határozottan.

- Nem tudtam, hogy vallásos, Mr. Morgan – dünnyögtem az orra alatt.

- Tévedés, nem vagyok az – csóválta a fejét az említett. – De erre kíváncsi vagyok. Még sosem láttam ilyesmit – nyitotta meg az ajtót, aztán – csodák csodájára udvariasan – előreengedett.

Engem noha sosem kötöttek le a templomok, azt meg kell hagyni, két okból is hiba lett volna kihagyni a kápolnát. Egyrészt csakugyan szép volt, és a maga nemében különleges. Másrészt a kinti tikkasztó hőség mintha kívül rekedt volna, valahol a bejáratnál, mert idebenn kellemes hűvös fogadott.

- Itt tényleg tartanak miséket? – suttogta Joseph halkan a fülembe, elcsodálkozva a szemünk elé tárult látványon.

- Minden bizonnyal – súgtam vissza, aztán beljebb sétáltunk. A hely láthatóan nem csak kápolnaként, hanem részben valamiféle múzeumként is működött.

- A Pálos-rendi szerzetesek kápolnája – fordítottam egy ismertető táblát Josephnek. – A kommunista diktatúra idején a kápolna be volt falazva. 1990-ben nyitották meg újra – simítottam végig önkéntelenül is a köveken.

- Az ott az imaterem – mutattam előre, és a többi látogató és kíváncsiskodó között előrenyomultunk a barlang közepén felállított oltárig.

- A lengyel címer – böktem a réz madárra. – A magyar és lengyel rend testvériségét szimbolizálja – fűztem össze a karomat magamon, mert a hideg barlangban, az egy szál ujjatlan felsőben némileg megborzongtam. – Ha gondolja, megnézhetünk egy istentiszteletet. Hamarosan kezdődik egy.

- Hogy a végén az én lelkemen száradjon a maga halála – csóválta fejét Joseph, akinek nem kerülte el a figyelmét, hogy lassan a fogaim kasztanyetta módjára fognak vacogni. – Jöjjön… menjünk oda, ahová indultunk – kanyarodtunk ki a kápolnából, és kissé megkönnyebbülten fellélegeztem mikor újra megéreztem a nap sugarait a bőrömön.

- Azért így sokkal jobb – nyújtóztam kéjesen, és csak akkor engedtem le zavartan a karjaimat, mikor szemem sarkából észrevettem, hogy Joseph leplezetlenül méregeti a testemre feszülő felsőben kidomborodó melleimet.

- Arra menjünk – motyogtam halkan, mire ő rám mosolygott, és csendesen róni kezdtük a felfelé vezető milliónyi lépcsőt.

*****

Az előbbi megállapításom, miszerint mennyivel jobb a napon, már a hegy közepén megdőlt. Legszívesebben a tüdőmet köptem volna ki. Lépcső lépcső hátán. Egy huszas sor lépcső…. Egy forduló… és mikor már azt hinnénk, célhoz értünk, egy újabb sor lépcső.

- Nem bírom – nyöszörögtem, és nekitámaszkodtam a korlátnak, hogy szuszogva kissé megpihenjek. – Várjon egy kicsit.

- Satnya a kondíció? – csipkelődött Joseph, bár az ő homlokáról is dőlt az izzadtság. Engedelmesen megállt mellettem, és bármennyire is igyekezett titkolni, ő is elég szaporán vette a levegőt.

- Csak azért nem kap pofont, Mr. Morgan, mert ahhoz sincs erőm – motyogtam, oldalamra szorított kézzel.

- Ajánlok egy alkut – lihegte Joseph, szemtelen vigyorral. – Ha felértünk, átadhatja. Ígérem, nem fogok bosszút forralni érte.

- Hiába erőlködik. Nem húz csőbe újra – ingattam az ujjamat, mire Joseph felnevetett, és elkapta a kezem.

- Na jöjjön. Majd segítek – indult el újra, de nem engedett el. Éreztem, ahogy ujjaim a tenyerébe simulnak, és azt hiszem, az út második felében már nem a hőség, és a lépcsők miatt izzadtam a kelleténél jobban.

- Már fenn is vagyunk – vigyorgott rám Joseph jó tíz perc elteltével, és ahogy a fák lombjának takarásából kiérve megpillantottam az emlékművet, végigborzongott a hideg a hátamon. Éreztem, hogy a kezem nyirkosabbá válik Joseph tenyerében, de ez már hideg verejték volt.

- Ez káprázatos! – ámélkodott Joseph, és közelebb lépett, én pedig – mivel továbbra is fogva tartott – kényszerűen követtem. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas.

- 14 méter – motyogtam zsibbadó szájjal. – A talapzattal egyetemben 40.

- Na és az a két szobor két oldalt? – tudakolta Joseph kíváncsian.

- Háború utáni emlékmű – nyeltem nagyot, és résnyire nyitott szemekkel megnéztem a bal, és jobboldali monstrumot is. – A háború legyőzését szimbolizálja. A gonosz legyőzését, ha így jobban tetszik – pislogtam, és elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy felnéztem az emlékműre.

A szobor inogni kezdett a talapzatán. Egyre szélesebben, egyre jobban… már-már ledőléssel fenyegetett. A kőarcon ádáz gyűlölet és hideg közöny ült egyszerre, és nem értettem, az alant járó turisták miért nem veszik észre a közelgő tragédiát.

- Minden rendben? – hallottam valahonnan nagyon messziről Joseph mély, és meghökkent hangját. – Az isten szerelmére, maga halottsápadt!

- A szobor… - nyögtem, aztán megpördültem, hátat fordítottam az emlékműnek, és lebámultam a Duna vizére. – Sajnálom – reszkettem minden porcikámban. – Én csak… rettegek tőle.

- De hát ez csak egy szobor… - lépett mellém Joseph döbbent és értetlen arccal, aztán a következő pillanatban azt éreztem, hogy két erős kar szorosan átfog, és egy testhez ölel.

- Hé… semmi baj… - mormolta Joseph a fülembe lágyan, miközben finoman a vállamat simogatta.  – Andrea, ne félj. Ez csak egy szobor. Nem lép onnan, és nem bánt. Nyugodj meg.

A világ hirtelen helyrezökkent körülöttem. Hogy a Joseph testéből áradó erő tette-e, vagy az a meghökkenés, hogy jelenleg épp hozzá simulok, és a karjaiban keresek védelmet, azt nem tudtam eldönteni. De magam is éreztem, hogy némileg visszatér a szín az arcomba, és az előbb kocsonyaként remegő lábaim is stabilabban álltak már alattam.

- Mi volt ez, mondd? – tudakolta Joseph, és hálás voltam, amiért még mindig nem engedett ki az öleléséből. Kimondottan jólesett hozzá bújni. A fene se gondolta volna ezt korábban…

- Én csak… - nyeltem nagyot, és nagy levegőt vettem. – Gyűlölöm az ilyen nagy szobrokat. A frászt kapom tőlük. Ettől is… ha a tévében mutatják az amerikai Szabadság-szobrot, vagy a riói Krisztus-szobrot, attól is. Biztos valami fóbia – vontam vállat. – De iszonyúan félek tőlük. Pánikba esem. Olyan, mintha rám akarnának dőlni… mintha egy másodperc választana el a katasztrófától, vagy egy borzalmas haláltól – igyekeztem visszafogni hangomban a hisztériát.

- De hát miért nem mondtad el, te kis buta? – vonta össze Joseph a szemöldökét, és ekkor kibontakoztam a karjai közül.

- Mert ide akartál jönni. Ezért. És féltem, hogy ha nemet mondok, akkor….

- Te tényleg ennyire rossz véleménnyel vagy rólam? – borult el Joseph arca, és valami megbántottság-féle csillogott a szemeiben.

- Először szemrebbenés nélkül feltételeztem volna rólad – tegeztem vissza. – Most már nem. De tényleg nem akartam lemondani. Gondoltam, lásd hogy milyen, ha már kíváncsi vagy rá. Reméltem, megbirkózom vele. Nem sikerült. Sajnálom, nem akartam tönkretenni a kirándulást.

- Jaj, sosem fogom megérteni a nőket – csóválta Joseph a fejét, és noha kiengedett az öleléséből, a kezem továbbra sem engedte el. – Gyere… látok ott egy kisebb zsibvásárt, meg napernyőket. Leülünk, iszunk valamit, és ott talán megnyugszol. És ülhetsz háttal a szobornak – mosolygott rám, én pedig mit tehettem volna mást, visszamosolyogtam. És ez most, még ezen körülmények között sem esett nehezemre.

Vége

Folyt. Köv.