"Ez lett a vesztünk..." 11. fejezet

- Jobb már egy kicsit? – kérdezte Joseph kedvesen, míg én egy pohár hideg ásványvizet kortyolgattam, és élveztem, hogy enyhet adó szellő támadt közben odafenn a hegyen.

- Igen, azt hiszem – bólogattam. – Bár a vízen kívül azt hiszem a másik tényező ebben az, hogy kissé távolabb kerültünk…”tőle” – mutattam hátra, a szobor irányába. – Most biztos komplett őrültnek nézel, ugye?

- Dehogy! Mondtam ilyet? – méltatlankodott Joseph kicsit. – Csak egy kicsit fura volt az egész. Mert tudom, hogy vannak, akik félnek a pókoktól, békáktól, kígyóktól… vannak, akik a bohócoktól, példának okáért. De még nem találkoztam olyannal, aki egy szobortól félt volna. És kicsit meg is ijedtem.

- Te ijedtél meg? – meresztettem ki a szemeimet. „Mit mondjak akkor én?” – dünnyögtem magamban némán.

- Hogyne ijedtem volna meg – csóválta a fejét Joseph. – Bevallok neked valamit őszintén – hajolt közelebb, némileg cinkosan. – Nyugtatásban profi vagyok. De ájult emberekkel nem nagyon tudnék mit kezdeni. Max fel-alá futkosni, és segítségért óbégatni – vigyorogta el magát, az én lelki szemeim előtt pedig megjelent az a kép, ahogy én fekszem, elterülve a földön. Négy végtagom négyfelé eldobálva, talán még a nyelvem is kilóg kissé a szám sarkában, ezerrel tűz rám a nyári fény, ez az elfuserált „mentőangyal” meg rókaként körbe-körbe futkos mellettem, riadt rikoltozással. Ennél a pontnál nem volt megállás, prüszkölve felnevettem, és a jókedvem egy darabig még nem is csillapodott le.

- Látod? Sokkal jobban szeretlek így látni. Vidáman, jókedvűen – nyúlt át az asztalon Joseph, és megmarkolta a kezemet, hogy aztán el se engedje.

Beállt néhány másodpercnyi csend. Ez az érintés kissé másabb volt, mint felfelé jövet. Úgy éreztem, mintha valami nagyon különös bizsergés támadna bőröm minden négyzetcentijében, ahol kezem Joseph kezéhez ért. Meg mertem volna esküdni rá, hogy ha most nem fényes nappal lett volna, hanem sötét éjszaka, még szikrákat is láttam volna kiugrani az ujjaink közül. Egyszerre volt ez az érzés mámorító, boldogító, de ugyanakkor kissé ijesztő is. És ahogy belenéztem Joseph szemeibe, láthatóan ő is ugyanúgy érzett, ahogy én.

- Mr. Morgan… - köszörültem meg a torkomat, bár a kezem bolond lettem volna elhúzni – lehetne…

- Jaj, ne – forgatta meg Joseph a szemeit, és fújt egyet, mint egy bika. – Ne hívj így, Andrea. Jó, tudom… - emelte meg aztán a két kezét, a megadás pózában. – A szállóban muszáj, mert te ott dolgozol, blablabla. De most magánemberek vagyunk. És utálom, hogy lemrmorganeznek. Hívj JoMo-nak, ahogy általában mások is. Ezt sokkal jobban szeretem – mosolygott rám ellenállhatatlanul.

- Hát… rendben – adtam be a derekam meglepően könnyedén. – Akkor… JoMo… pofátlan módon kérhetnék még egy ásványizet? – billentettem félre a fejem, őzikeszemekkel nézve partneremre.

- Milyen páncélos vitéz lennék, ha nemet mondanék? – tolta ki Joseph a széket maga alól, aztán a néhány méterre álldogáló büfé-buszhoz lépett, hogy megvegye az ásványvizemet.

- Ez azért hangulatos – mutatott a buszra, mikor visszaült mellém. – Kicsit olyan, mint nálunk, a jó öreg Albionban. Piros emeletes busz… - sóhajtott.

- Honvágy? – kérdeztem megértően. – Nem lehet kellemes ide-oda utazni a világban. Vagyis… részben.

- Igen, értem mire gondolsz – bólogatott JoMo. – Egyrészt nagyon jó, tényleg. Olyan helyekre is eljutok, ahová másképp nem. Csodálatos tájakon jártam már, de nem kezdek neki a felsorolásnak. Hosszadalmas lenne. De mindezt úgy csinálni, hogy a szeretteimet talán félévente látom… én is ember vagyok, nekem is kell a családi légkör.

- Ezt hívják úgy, hogy valamit valamiért, ugye? – mosolyogtam rá vigasztalóan. – Na és kiket értesz családi légkör alatt? – érdeklődtem, aztán valamiért – fene tudja miért – kissé ideges lettem, és a torkomba kúszott a szívem. – Szülők… egy feleség… eltitkolt gyerekek? – kérdezgettem úgy, mintha túlzottan nem érdekelne a válasz, de a gyomrom az utóbbi két tényező gondolatára különös görcsbe kezdett csavarodni.

Joseph némileg meghökkent tekintettel kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a hangok vagy szavak megformálásáig nem jutott el. Mert ebben a pillanatban olyan visítás hangzott fel, mintha egy légoltalmi sziréna kürtölt volna egyenesen a fülünkbe. Megrezzentem, és vállam közé húztam a nyakam, de ahogy láttam, Joseph is összerándult a hirtelen ijedtségtől, aztán körbeforgatta a fejét, a hihetetlen visítás forrását keresve.

Hamar megtalálta. Tőlünk kb négy méterre négy tizenéves lánykából álló társaság sétafikált, és ezt a már nem is emberinek nevezhető hangot a bal szélső adta ki, miközben nyolc szem meredt egyenesen az asztalnál üldögélő kettősünkre.

- JOOOOSEPH MOOOORGAN! – visított a fő hangadó lányka még mindig, a másik három társa pedig hangos – véleményem szerint túl hangos – és lányos sikítozással társultak hozzá. Félő volt, hogy lassan mindenki minket fog nézni, és gyanítottam, hogy ettől a hangerőtől a rémálmom is valóra válik, mert a szobor darabjaira fog törni a vibrációtól.

Aztán a visítás-sikítás ugyanolyan hirtelen maradt abba, ahogy elkezdődött, hogy meginduljon egy jól kitervelt roham. Ez viszont olyan hevesen, hogy Joseph ösztönösen hátrált egy métert a székkel egyetemben.

- Bocsáss meg – nézett még felém, de ennyi ideje volt csak, hogy ezt a két szót kinyögje. A következő pillanatban a lánykák máris a nyakán voltak. Persze, nem szó szerint. De körbefogták, és folyamatosan csacsogva – vagy épp egymás között vihogógörcsöt kapva – fogva tartották.

Felkeltem a székről, és a büfé ablaka mellé álltam, onnan figyeltem a különös ötöst. Joseph egyszerűen kifogástalan volt. Beszélgetett a lányokkal – miért van az, hogy mindig tinilány nyögdös valamennyit angolul? – nevetgélt velük, és nemcsak autógrammokat adottt, hanem mindegyikükkel lelkesen fotózkodott is. Néha felém kapta a fejét, de nem volt sok időnk pillantásokat váltani, és beletelt jó negyed órába, mire a négy lány távozott. Igaz, szemmel láthatóan ezt már nem lábon tették. Szinte szárnyaltak a levegőben a túláradó boldogságtól.

- Kérvényezni fogom, hogy vezessék vissza az iskolákba az orosz nyelv oktatását az angol helyett – mondtam, mikor Joseph – ezúttal végre rajongómentesen – odalépett mellém. – Rendes voltál velük.

- Szeretem a rajongóimat – vont vállat Joseph. – Tényleg így van. Miért ne szeretném őket? Egyrészt, belőlük élek. Legyünk őszinték és tárgyilagosak, ez tényleg így van. Másrészt… annak idején, még kisfiúként, és is sokakért rajongtam. Tudod, ahol laktunk, London déli részében – kezdte el mesélni, és már észre sem vettem, mikor fogta meg a kezem, hogy így, édes kettesben andalogva, gyalog induljunk lefelé a hegyről – szóval, ahol laktunk, volt egy filmgyár. Nem volt nagy, persze… de fordultak meg ott híres színészek. A nyári fesztiválokon együttesek, énekesek… és mint mindenki, én is rajongtam sokakért. Tudom, milyen érzés, ha a kedvencünk észrevesz, és foglalkozik velünk… meg azt is, hogy milyen, amikor levegőnek néz. Ez a négy lány ma szép emlékekkel távozott innen – bökött hüvelykujjával hátra, a hegy másik irányába, ahol a négyesfogat eltűnt. – És ez nem csak nekik, hanem nekem is jól eső érzés. Talán ennyi a titka az egésznek – nézett rám, és láttam a tekintetén, hogy őszintén csillog.

- Hadd mondjak valamit, Joseph Morgan – szólaltam meg néhány másodperc csend után. – Tartozom egy őszinte vallomással. Te nem is vagy olyan pöffeszkedő, undok, arrogáns és elviselhetetlen alak, amilyennek először gondoltalak – mondtam, kissé pimasz és évődő mosollyal.

- Oh. Ez nagyon kedves, köszönöm – nevetett fel JoMo telt, erős hangon, aztán megtorpant az árnyas sétány közepén, ezzel megállásra kényszerítve engem is.

- Akkor most szerintem én jövök – fordult szembe velem. – Te sem vagy egy olyan pofátlan, nagyszájú és kiállhatatlan boszorkány, ahogy én először megismertelek – vigyorgott teli szájjal, és felkuncogtam.

- Sőt, én azt hiszem… - lépett közelebb Joseph, és már olyan közel állt hozzám, hogy akár megszámolhattam volna minden szempilláját – te valójában egy végtelenül aranyos, és kedves lány vagy. Még akkor is, ha ezt te sem hiszed el saját magadról – motyogta. – És ha már itt tartunk, el kell mondanom még valamit. Hogy már akkor, mikor a hotelszobámban először találkoztunk… meg akartam tenni valamit – hajolt egyre közelebb, hogy már szinte semmit nem láttam, csak az égszínkék szemeit… és még mielőtt megtörtént volna, már tudtam, mit fog következni.

Folyt. Köv.