"Ez lett a vesztünk..." 17. fejezet

Felszisszentem, ahogy Tormás a könyökömnél fogva, határozott és erős mozdulatokkal rángatott magával az irodája felé. Az arca zord volt, és játszott rajta valami olyan érzelem, ami még a méltatlankodást is belém fagyasztotta. Azon sem lepődtem volna meg, ha nekem ugrik, és nemes egyszerűséggel megfojt.

Egy hatalmas dörrenéssel kivágta az irodája ajtaját, és belökött a szőnyeg közepére. Egy újabb dörrenés – amivel be is zárta az ajtót magunk után – majd az íróasztal előtt álló székre bökött. Jobbnak láttam nem ellenkezni vele. Leültem, és igyekeztem olyan kicsire összehúzni magam, ahogy csak lehetett. Ha előttem termett volna most egy jó tündér, nem sokáig haboztam volna a kívánsággal. Szerettem volna láthatatlanná válni.

Tormás dölyfös képpel, saját erejének és fontosságának tudatában fel-alá kezdett járkálni körülöttem. Néha egy-egy tekintetet vetett rám, de ettől eltekintve néma maradt. Néhány másodperc múlva azonban úgy tűnt, döntésre jutott valami mélyen, önmagában feltett kérdést illetően, mert az íróasztal mögé sietett, leült, és úgy nézett rám, ahogy a bíró szokott a vádlottra.

- Nos, Andrea… most mondhatnám, hogy hallgatom a magyarázatát. De nem teszem – kezdte roppant lekicsinylő hangnemben. – Kérhetném, hogy magyarázza el mi is történik itt, de nem vagyok sem vak, sem pedig hülye. Láttam mindent maga és Mr. Morgan között.

Lesütöttem a szemeimet, és az ölemben heverő izzadó kezeimre meredtem. Szerettem volna megszólalni, megvédeni magam, de képtelen voltam rá. Szinte gombóc nőtt a torkomban, így hát csak vettem egy-két nagy levegőt, majd tehetetlen nyögéssel feladtam a magamért eddig sem igazán vívott küzdelmet.

- Kezdjük azzal a ténnyel, hogy ma hazudott nekem – fogott bele újra Tormás, és noha az arcára nem néztem fel, hallottam a hangján, hogy máris kőkemény diadalt ünnepelt. – Betegséget szimulált, csak azért, hogy együtt lehessen Mr. Morgannal. Árulja már el nekem, mióta is tart ez az egész? – tette fel a kérdést.

- Három hete… - leheltem a választ vékony hangon, amiben alig ismertem rá a sajátomra.

- Értem – koppantott tollával Tormás az íróasztalra, aztán megigazította a tokája alatt csomóra kötött nyakkendőjét. – És mondja, kedves Andrea… meddig jutottak már el? – mondta olyan maró gúnnyal, amire már tényleg kénytelen voltam meghökkenten belebámulni a felfuvalkodott arcba.

- Ehhez Önnek semmi köze – jött meg a bátorságom. Na nem. Josephet nem hagyom ebbe az egészbe belekeveredni! Igen, hibát követtem el, összeszűrtem a levet egy vendéggel. Talán nem kellett volna, az tény… de az isten szerelmére… most magyarázzam el Tormásnak… pont egy ilyen embernek, hogy mi az az érzelem, ami minket egymás karjába juttatott? Úgysem értené meg. Az ő életében nincs szerelem. Csak pénz, és hatalom.

- A nyavalyát nincs! – ordított fel hirtelen Tormás, és akkorát vágott az asztalra a tenyerével, hogy egy dosszié megugorva a földre esett. Nagyot ugrottam a hirtelen ijedtségtől, és valami iszonyatos, baljós sejtelem fogott el. Valami ezúttal nagyon, de nagyon nem stimmelt…

- Tudja Andrea… - fújt nagyot Tormás, és vöröslő arca láttán egy bika jutott az eszembe egy pamplonai arénában. Csak ez alkalommal a torreádor állt vesztésre. – Úgy gondolom, hogy már az egyik eset is megkövetelni, hogy azonnal távolítsam el magát innen. Ez a kettő pedig… egy hazudott betegszabadság, meg egy kapcsolat egy vendéggel… remélem megérti, hogy itt egy percig sem maradhat tovább. Azonnali hatállyal ki van rúgva. Még ma este haladéktalanul szedje össze a holmiját, és távozzon.

Nagyot nyeltem. Tudtam már az első pillanatban, mikor beléptem ide, hogy ez lesz a dolgok vége. De most, hogy már a saját fülemmel hallottam, elöntött a kétségbeesés. Az isten szerelmére… meddig tart, míg új munkát találok magamnak? Pont akkor, mikor a legnagyobb a munkanélküliség? Laknom kell valahol, ennem kell valamiből… ha nem lesz munkám, mit csinálok? Elmegyek a híd alá?

- Uram… - telt meg a hangom esdeklő könyörgéssel. – Kérem Uram… nagy bajba kerülök, ha elküld. Kérem, könyörgöm… nem lehetne megoldást találni erre? Bármit… bármit megtennék…bármilyen munkakört bevállalnék. Akár szemetet is szednék a hotel előtt - suttogtam könnyek között, és hogy elrejtem idegesen reszkető kezemet, a zsebembe csúsztattam, ahol is a mobilomat tapintottam ki. Úgy fogtam meg, mintha kapaszkodó lett volna a reménybe.

Tormás a tenyerébe támasztotta húsos állát, és végigmért tetőtől talpig.

- Nos… - tápászkodott fel, majd a székemet megkerülve az ajtóhoz lépett. Halk zörrenés a zárnál… mit művel ez? Bekulcsolja az ajtót?

- Talán lenne módja Andrea, hogy elfelejtsük ezt az egész incidenst – állt meg aztán a székem előtt, és a nadrágja szíja szinte pontosan a szemem elé került. Lesütöttem a tekintetemet, valahogy nem volt kedvem Tormás ágyékával szemezni. Ehelyett vártam, hogy miféle büntetést talál ki nekem vezeklés gyanánt.

A következő pillanatban halk surrogás jutott el a fülemig, amit egy zipzár adott ki magából. Értetlenkedve emeltem fel a pillantásom Tormás arcára, de a rossz érzés egyre erősödött bennem. Itt valami nagyon, de nagyon nem stimmelt…

- Adok egy esélyt Andrea – sziszegte felém Tormás, és megijesztett, hogy milyen vadállati módon csendült most a hangja. Nyoma sem volt benne a meghízelgésnek, a talpnyaló tiszteletnek, ahogy a vendégek előtt hallottam beszélni. Szinte teljesen kifordult önmagából.

- Légy jó kislány… - közelített hozzám Tormás, lehúzott zipzárral, mígnem alig öt centire állt meg az arcomtól. – Tudod, mi a dolgod...

Úgy éreztem magam, mint akit mázsás kővel vertek fejbe. Szinte megfagytam, ledermedtem. A legmélyebb rémálmot idézte a jelenet, és legszívesebben sikoltoztam volna, az ébredésért könyörögve. A gyomrom felfordult, és rám jött az émelygés. Úgy éreztem, most azonnal telibe hányom Tormás drága süppedős szőnyegét.

- Nem! – kiáltottam, és nem kellett tükörbe néznem ahhoz hogy elképzeljem, hogy is festhetek jelenleg. Döbbent, sápadt arc, és iszonyodó pillantás. – Nem, ezt nem! Hagyjon békén! – kiáltottam, és ez volt az a pillanat, mikor rájöttem, hogy két dolgot tehetek. Vagy engedek neki… vagy küzdök az utolsó leheletemig.

A második verziót választottam. Méghozzá gondolkodás nélkül. Felugrottam a székből, mint egy elmebeteg, és ezzel egyidejűleg nagyot taszítottam Tormáson. Ő nem számított a hirtelen, és heves mozdulatomra, ezért hátratántorodott néhány lépést, és fenekét beleverte az íróasztal szélébe. Sziszegve, fájdalmas képpel tapogatta az ülepét, én pedig az ajtóhoz rohantam, és igyekeztem kinyitni. Sajnos hiába.

- Ezt keresed, szépségem? – vigyorgott Tormás ragadozó módjára, és meglóbálta a kezében tartott kulcsot. – Két esetben mehetsz ki innen. Vagy szétrágod a fát, vagy a kedvemre teszel, és kiengedlek.

- Inkább kikaparom magam innen! – kiabáltam, és ekkor döbbentem rá, hogy fél kézzel még mindig a telefonomat szorongatom. De ez a tény adott egy jó ötletet…használhatom fegyverként a készüléket. Igazából mindig is ezt kellett volna tennem.

- Ugyan már, Andrea… - közelített Tormás, vadul villogó szemekkel. – Amiből jutott Morgannek, abból miért ne jutna nekem is? Amikor először elmondtam neked, hogy tetszel… akkor mikor idekerültél, nyilván emlékszel rá… és elhívtalak valahová, te lepattintottál. Azóta várok erre az alkalomra, hogy végre bosszút álljak, és elvegyem azt, ami megillet engem. Vetkőzz le szépen. Hidd el, ha küzdesz, sokkal jobban fog fájni. Mit számít egy negyed órácska? Letudjuk ezt a dolgot… aztán többé nem beszélünk róla. És ki tudja… talán kicsit feljebb is emelkedhetsz a ranglétrán – közelített felém izgatott lihegéssel, majd váratlanul és hirtelen egy ordítással rám vetette magát.

A földre zuhantam Tormás roppant súlya alatt, és úgy tűnt, hogy ő maga is erre számított. A szőnyegbe préselt, és éreztem, ahogy nekem nyomódik megkeményedett nemi szerve. Az undor viszont erőt adott nekem a küzdelemhez. Úgy éreztem magam, mintha én lennék Sárkányölő Szent György… és meg kell ölnöm a sárkányt.

Haraptam, rúgtam – már amennyire tudtam – és karmoltam. De sajnos hiába. Ugyan hol volt az én gyenge kis erőm Tormás erejéhez képest?

- Küzdesz, vadmacska? – lihegte az arcomba Tormás. – Csak nyugodtan. Ettől még izgalmasabb a dolog… - térdelt fel, és lehunytam a szemem, mert rájöttem, hogy le akarja tolni a nadrágját. Nekem pedig nem volt kedvem látni azt, amitől valószínűleg okádtam volna.

- Mindjárt túl leszünk rajta… - suttogta Tormás felajzva, és ez volt az a másodperc mikor tudtam, hogy most van lehetőségem a végső védekezésre.

Felemeltem a térdem, pont abban a pillanatban, mikor Tormás vissza akart hajolni rám. A térdkalácsom pedig egyenesen az ágyékának ütközött. Éreztem a roppanást, aztán felhangzott a fájdalmas üvöltés, ami jelezte, hogy sikerrel jártam.

Úgy pattantam fel a szőnyegről, mintha rugók löktek volna fel, és kikaptam az ekkor már a szőnyegen fetrengő rohadék kezéből az ajtó kulcsát.

- Tormás úr… - sziszegtem, miközben kissé eligazgattam magamon megtépett ruhámat – ezúton szeretném közölni, hogy felmondok – löktem a kulcsot a zárba, és kiléptem a folyosóra. A kulcsot visszadobtam, aztán – ahogy úrihölgyhöz illik – hatalmasat köptem Tormás felé, aki már kezdte legyűrni a fájdalmát, és lassan, de biztosan feltápászkodott a földről.

- Még nem végeztünk, te szuka… - hörögte felém, és úgy döntöttem jobb, ha menekülőre fogom. Rohanni kezdtem végig a folyosón, és imádkoztam, hogy csak legalább a recepcióig érjek fel biztonságban. A liftet meg sem néztem, hogy az emeleten van-e, rohantam le a nem épp futásra tervezett magassarkúban az alsóbb szintre. Tormás pedig lihegve a nyomomban. Ahogy fokozatosan múlt a fájdalma, úgy vált egyre és egyre gyorsabbá.

A hosszú folyosón és a lépcsőkön is visszhangot vert a rémült, sípoló légzésem, és Tormás rekedt lihegése. Tudtam, hogy ha most utolér, és elkap, vissza fog vonszolni az irodájába… és akkor a jó isten legyen nekem irgalmas!

Nem törődtem a testem minden porcikáját elöntő fájdalommal, csak szedtem a lépcsőket sorban egymás után… még  négy forduló… még kettő… még egy utolsó… és berobbantam a recepcióra, ekkor már sírva a félelemtől, és az áldott megkönnyebbüléstől is.

Mert a recepciónál ott állt Joseph, és éppen a csodálkozó, semmit nem értő, pult mögött ácsorgó Gáborral kiabált. A lábaim remegni kezdtek… hát sikerült… sikerrel járt a tervem.

- Andrea! – kiáltott fel Joseph rémülettel teli hangon, mikor odabotorkáltam hozzá, és nem törődve sem az utánam lihegő Tormással, sem a nagy szemeket meresztő Gáborral, egyszerűen a nyakába vetettem magam, hogy kitörjön belőlem a testet rázó, mélyről jövő, keserves zokogás. Éreztem, ahogy Joseph átölel, magához szorít, és ez most többet jelentett nekem mindennél.

Végre biztonságban voltam.

Vége

Folyt. köv