Még egy nap a paradicsomban 3. fejezet

Nagy keservesen belököm lábammal a garázs ajtaját, és beoldalazom rajta. Egy apró nyikordulással záródik be mögöttem. Mindig is csodálkoztam, mióta van egy garázsnak normális módon nyíló, igazi ajtaja, de aztán felvilágosítottak, hogy ez a hely már régen nem funkcionál garázsként. Mindegy, nem is érdekel. Most az én kis rejtekhelyem, és azt hiszem, ez bőven elég.

Fél kézzel magamhoz szorítom a kincsemet, a másik kezemmel pedig felkattintom a villanyt. Ez a mozdulat, és a nyomában mindent elöntő halvány, sárgás fény annyira tetszik, hogy egymás után megismétlem még vagy háromszor, és képtelen vagyok betelni vele. Az elmúlt évtizedben, míg egyik utcáról vagy városról kallódtam a másikra, sosem volt lehetőségem egy ilyen apró, és mégis civilizált műveletre. Most úgy érzem, a villany felkapcsolása jelenti nekem a kiemelkedést. A tényt, hogy nem a puszta utcán hajtom álomra a fejem. Legalábbis még három héten át.

Óvatosan az egyetlen kopott székre teszem a kezemben tartott dobozt, és lehuppanok a matracra. Ezzel lényegében azt hiszem, ki is merül a szobám berendezése. A szék, a matrac két takaróval, a hátizsákom a sarokban, benne egy váltás ruhával, és a csupasz villanykörte a mennyezeten. Ez jelenleg minden magaménak mondott tulajdonom.

A doboz… ez most a legjelentősebb mind közül. Nagyot szippantok az ételek szagából. Nem kukákból kiszedett kajamaradékot eszem. Nem, egyáltalán nem. Dolgoztam, és a munkám gyümölcse van most itt előttem. Azt hiszem, megfogtam az isten lábát.

Előkotrok egy halas szendvicset. Az ösztön azt súgja, faljam fel két harapással, de megtanultam már, hogy a ritka lehetőségeket jobb kiélvezni. Szinte morzsákat csippentek csak belőle, minden falatnál kiélvezem a számban elomló ízt, a halat, a salátát, a majonézes öntetet a két meleg cipó közt. Kár, hogy csak három nap volt. Kár, hogy már vége…

Lassan óvakodom be a kis kifőzdébe. Elég sokan vannak benn, valahogy elvegyülök a tömegben. Szerencsére nem vesznek észre, vagy ha igen, hát mit sem foglalkoznak velem.

Elindulok lassan az asztalok közt, benézek mindenhová, mintha csak valami ismerőst keresnék. Sehol, semmi maradék étel. Pedig ennem kell… már két napja nem volt normális étel a számban. Érzem, hogy éhes vagyok. De ma talán nem itt fogom megtalálni a szerencsémet.

Egy üres asztalon pénz… nyilván fizették a számlát, de még nem jött senki, aki eltegye a bankót. Tíz dollár… atyaég, mennyi mindent vehetnék belőle! Szendvicset… tejet… vagy egy hot-dogot. Nagyot nyelek, és még mielőtt gondolkodnék, hogy mit is művelek, úgy teszek, mintha megbotlanék, és ráesnék az asztalra. A pénz pedig már itt is van a markomban… érzem a ropogós bankjegyet. Jól van Connie… egy ember figyelt csak fel rám, az is csak jót vihogott a „bénaságomon”. Most már csak szépen, lassan, kifejezéstelen arccal visszafelé, úgy, ahogy bejöttem… egészen a kijáratig.

- Tegye csak szépen vissza azt a pénzt – szólal meg hirtelen egy hang a hátam mögött, én pedig riadt képpel perdülök meg. A francba! A rohadt, büdös életbe! Már majdnem összejött, csaknem sikerült! De még próbálom menteni a menthetőt, bár tudom, hogy vajmi kevés esélyem van rá.

- Miféle pénzt? – kérdezem ártatlanul, tágra nyílt szemekkel. Kipróbált módszer, általában bejön. De ennél a pasasnál nem fog. Nagydarab férfi. Úgy értem, magas, és izmos. Az arca barázdált, kemény, olyan jó ötvenes lehet. Ha visszautaznék az időben, azt hiszem, ilyenek lehettek az első telepesek a földrészen. Olyan ez a pasi, mint egy modern cowboy.

- Amit a markodban szorongatsz, te lány – morogja oda nekem a férfi. Délies akcentussal beszél. Szerintem jól tippeltem. Tényleg cowboy. Talán Louisiana, Texas, Arizona lehet a születési helye. Legszívesebben röhögnék, amikor azon kapom magam, hogy noha épp most kaptak lopáson, én magamban földrajzolok.

Belátom, hogy nincs értelme a tagadásnak. Már páran minket néznek, és ha ellenállok, vagy balhézok, akkor jön a rendőrség. A puszta gondolatra is kiráz a hideg.

Engedelmesen szétnyitom a markom, és a szemem lesütve hagyom, hogy a férfi elvegye a bankót a tenyeremből. Ezzel vége annak a reményemnek, hogy ma legalább megtömhetem valamivel a dühös medveként korgó gyomromat.

- Éhes vagy, lány? – hallom a kérdést, már valamivel enyhébb hangnemben, de nem emelem fel a fejem. Mégis mit gondolt? Hobbiból járok kaját vagy lóvét csórni valahová? A fejem továbbra is lehajtva tartom. Szégyellem magam. Még mindig, még most is mélyen szégyellem magam, minden alkalommal, mikor tudom, mennyire mélyre süllyedtem.

- Gyere – ragadja meg a karom a férfi. Nem fájón, de határozottan. Vezetni kezd a bolt hátsó része felé. Egy apró iroda, alighanem az övé. Menet közben átadja a pénzt egy vékony, magas fiúnak, aki leplezetlen lenézéssel mér végig engem. Hajszál választ el tőle, hogy ne rúgjak tisztességeset a bokájába.

- Ülj le – int a férfi, de nem zárja be mögöttünk az irodája ajtaját. Egy kis szekrény, egy íróasztal, egy szék, meg egy fotel. Szőnyeg a lábam alatt. Tisztességes ember tisztességes helyének tűnik. Talán van annyi mázlim, hogy nem fogja rám hívni a zsarukat. Félve leereszkedem a fa székre, de csak fél fenékkel. Itt minden túl tiszta hozzám, meg a ruhámhoz képest.

- Nézd…. – vágja zsebre kezeit a férfi, fel-alá járkálva előttem. – Látom, hogy nem vagy a helyzet magaslatán. Gondolom nincs hol enned, sem hol élned. Így van? – teszi fel a kérdést. Megrántom a vállam. Kezdjek el magyarázkodni?

- Ennek ellenére lopni még mindig törvényellenes – torpan meg a „cowboy”. – Ha pénzre, vagy bármi másra szükséged van, dolgozz meg érte.

Felkapom a fejem. Dolgozni…. Fura, de jó dolog. Szeretek dolgozni! Olyankor embernek érzem magam, nem valami csatornába való mocsoknak.

- Az egyik emberem kidőlt a sorból, legalábbis néhány napra. Szükségem lenne valakire, aki mosogat a vendégek után. Talán vállalhatnád, ha lenne kedved.

Nem válaszolok, de feszült figyelemmel bámulok rá. A képemre kiül a mohósággal kevert remény.

- Három nap – mondja hirtelen a férfi. – Kapsz tiszta ruhát, pénzt a munkádért, és ehetsz közben annyit, amennyi beléd fér. Ez az ajánlatom. Azt hiszem, elég tisztességes. Cserébe elvárom, hogy ha vállalod, te is az legyél. Ha lopáson, vagy más disznóságon kaplak, nemcsak kipenderítelek, hanem kihívom a rendőröket is. Értettük egymást?

Biccentek, de a lelkemben kinyílt valami remény. Még ennyi év után is meghat, ha találkozom az emberi jósággal.

- Akkor azt hiszem, máris kezdhetsz – mondja a férfi. – A nevem egyébként Uncle Jack. Nem viccelek – teszi hozzá, mikor látja, hogy kissé megrándul az ajkam. – Mondj már valamit. Talán néma vagy?

Felnézek, egyenesen a szemébe. Kék, kobaltkék. Úgy látszik, a sors mostanában a kék szeműeket sodorja az utamba.

- Nem uram, nem vagyok az – válaszolom halkan, de határozottan. – A nevem Connie Cooper. És vállalom a munkát.

Felriadok a merengésből. A halas szendvics már elfogyott, és most egy újabbat veszek elő a dobozból. A bőrömön még mindig érzem a tusfürdő illatát. Uncle Jack azt is megengedte, hogy használjam a tusolóját. Egész pontosan, még mielőtt a konyhájába engedett, elzavart tisztálkodni. Utólag belegondolva, meg is tudom őt érteni.

El sem lehet mondani, milyen volt a forró fürdő, és a tisztaság. Ruhákat hozatott nekem. Tiszta ruhákat. Olyanokat, amiket más nem hordott még talán előttem. Ha behajlítom a karom, szinte érzem a friss anyag roppanását.

A munka kemény, és fárasztó, de mégis jó. A konyhában meleg van, isteni, áldott meleg egyfolytában. Szorgosan mosogatok, és rengeteg tányéron van maradék. Néha olyan falatok, amikhez hozzá sem nyúltak.

Zabálok. Tudtam, hogy a többi dolgozó lenéz érte, amiért maradékot tömök magamba, mint egy disznó, de nem érdekel. Ők nem tudják milyen fázni, milyen éhesnek lenni, mígnem az ember már elszédül, és a lelke üdvét is odaadná egy fél kifliért. Néha úgy teleeszem magam, hogy úgy érzem, napokig nem leszek éhes. Kezdek hozzászokni a jóhoz. Túlságosan is…

Uncle Jack meg volt elégedve velem. Egészen addig, míg a harmadik nap délutánján, a legnagyobb munkám közepette meg nem szólalt egy nyekergő, arrogáns hang a hátam mögött.

- Hát ez az a szutykos, akit Jack a helyemre állított?

Szinte látom magam, ahogy megperdülök. A vadmacska abban a pillanatban felébred bennem, és kiereszti a körmeit. Fiatal fiú, talán olyasmi lehet, mint én. A tekintetében pedig az az undor, amihez már volt időm hozzászokni hosszú évek alatt.

- Tűnés a helyemről, de nyomorult, büdös kis csöves – sziszegi felém, az öklöm pedig abban a pillanatban meglendül. Egyenes a fiú arcának közepébe vágódik, a vér pedig, az orra vére, ívben a falra fröccsen.

Aznap este két k.o-t ütöttem. Egyet a srácnak, és egyet magamnak. Uncle Jack kiadta a béremet, és kidobott. Azt mondta, gyűlöli a verekedőket, és hogy a környékére ne tegyem soha többé a lábamat.

Nagyot sóhajtva, és jóllakva elnyúlok a matracon, magamra húzva a két takarót. El kell aludnom, nagyon gyorsan el kell aludnom. Ismerem ezeket a perceket. Azelőtt kell aludnom, mielőtt eljön, és markába kapja a lelkemet a reménytelenség. Lekattintom a villanyt, lehunyom a szemem, és átadom magam az álomnak.

Ki tudja, mennyi idő elteltével dörömbölnek az ajtón, hogy az csaknem kiszakad a helyéről. Rémülten ugrom fel, lábujjammal belerúgok a székbe. Szaporán káromkodom, és keresem a vaksötétben a kapcsolót. Megvan. A sárgás fény felvillan a mennyezeten, én pedig dobogó szívvel igyekszem az ajtó felé. A dörömbölés újra felhangzik, én pedig rémülten nyitom ki az ajtót, és leesik az állam. A vonattól megmentő kékszemű áll a jelképes küszöbön.

- Na végre – mondja köszönésképpen, és végigmér tetőtől talpig. – Órák óta keresem. Beszélnem kell magával.

Vége

Folyt. Köv.