Még egy nap a paradicsomban 5. fejezet

Tátogok, mint hal a szárazföldön, és a döbbenettől hátrálok néhány lépést. Az ajtó kicsúszik a kezemből, és a feltámadó szél sarkig nyitja. Azt hiszem, ha maga Santa Claus állna a bejárat előtt, az sem lenne ilyen megdöbbentő látvány, mint a kékszemű.

A hátrálásomat alighanem jelzésként értelmezi, hogy tolja be a garázsba a meglehetősen izgató testét. Erre a gondolatra kissé magamhoz térek, bár érezhetően el is pirulok közben.

- Ne szégyellje magát - von vállat, és körbenéz. Örülök, hogy nem lát bele a fejembe, így azt hiszi, azért vagyok vörös, mert marhára szégyellem a körülményeimet. Most, hogy ez eszembe jut, azt hiszem, igaz is. Ettől végigvág rajtam egy újabb hőhullám. Még jó, hogy nincs tükör a falon. Azt hiszem, már nem vörösben, hanem lassan lilában pompázok. Hogy zavaromat leplezzem, lerángatom a kabátomat meg az ételes dobozt az egyetlen székről, és suta mozdulattal jelzem, hogy foglaljon helyet.

Kissé feszengve néz rám, majd megrázza a fejét, és nekitámaszkodik a garázs falának. A zavarom hirtelen messze tűnik, most legszívesebben gúnyosan horkantanék egyet. Mit képzel ez, hol van, divatfotózáson? Ott szoktak így állni a modellek.

- Azt hittem, megkérdezi hogy kerültem ide, és miért - szólal meg a kékszemű, arcán egyszerre tükröződik csodálkozás és kíváncsiság.

- Amint magamhoz térek, ezt meg is fogom tenni - morgom válaszul, aztán megadom magam a belőle áradó érzéseknek, és leengedem a vállam. Szemmel láthatóan úgysem tűnik el addig, míg a végére nem jár a dolgának. Ha képes volt idejönni, a gettó kellős közepébe, nyomós oka lehetett, ha felkeresett.

- Ha most azzal akar gyanúsítani, hogy elloptam valamijét múltkor a kávézóban, jobb ha sarkon is fordul, és megy, ahogy jött - csattanok fel hirtelen. - És az újabb adományaira sem tartok igényt! Lehet, hogy úgy gondolja, hogy.... - fújom szinte egy levegővel, és csak akkor hallgatok el, mikor felemelt kézzel szót kér.

- Megengedné, hogy én is beszéljek? - vonja fel a szemöldökét, ezúttal kissé dühösen. - Nem szoktam tolvajlással megvádolni senkit alaptalanul, és néhány napja elég érthetően hozta a tudomásomra, hogy a pénzemből sem kér - fintorog, én pedig - csodák csodája - csendben várom a folytatást. Oké, akkor ezek szerint nem rendőrséggel fenyeget, és nem is a bőrömet akarja lenyúzni.

- Akkor meg mit keres itt? Egyáltalán hogy talált meg? - teszem fel végül a nagy kérdést. Hogy a köztünk vibráló - nem túl pozitív - energia teszi-e vagy sem, de a mennyezeten lógó csupasz villanykörte éles sercenésekkel vibrálni kezd. Aggódva kapom oda a fejem, ahogy a kékszemű is. Ő nyilván a testi épsége miatt aggódik, én meg azon, hogy rohadtul nincs pénzem új körtére. A sötétben élni viszont kedvem nincs.

- Szóval? - teszem oda újra a kérdést afféle mankóként, és a kékszemű végre elfordítja a tekintetét a lámpáról.

- Azért jöttem, hogy a segítségét kérjem. És ha ad nekem egy percet, hogy végre beszéljek, azt is elmondom, hogy bukkantam magára - hallom azt a mondatot, amit egyelőre csak a fülem fog fel, az értelmem nem. - Maga az egyetlen, aki szóba jöhet, és szükségem van magára. Elmondhatom a lényeget? - kérdezi, majd óvatosan leengedi a fenekét a székre, bár látszik rajta némi viszolygás.

A falig hátrálok, úgy nézek rá. A szavai végre eljutnak a tudatomig, és tátott szájjal meredek rá. Van még új a nap alatt. Ez minden gondolatom, miközben a matracra ereszkedem, és bamba bólintással jelzem, hogy beszéljen.

- Segítsen nekem felkészülni a legújabb filmemre - hallom a hangját, és most már meg vagyok róla győződve, hogy alighanem még mindig álmodom.

*****

Imádkozom. Komolyan, nem tudom hányadik fohászt mormolom el, mióta leállítottam a kocsit az utca elején. Ez a környék... egyenesen vérfagyasztó. Egy gettó. A közepes fajtából. Hosszan töröm a fejem, kiszálljak-e vagy sem. Egyrészt féltem magamat, mert nem szeretnék összeverve és kifosztva egy kórházban ébredni. Másrészt féltem a kocsimat. Gyanítom, hogy nagyon gyorsan csak a puszta váza maradna meg, amint beláthatatlan távolságra kerülnék tőle.

Úgy döntök, biztos ami biztos, és a volán mögött maradok. Lassan, szinte lépésben hajtok végig az úton. Tudom, hogy mit kell keresnem, csak azt nem tudom, hogy hol. Az ördögbe is, nem elég, hogy nyomorultul csóró, de azt hiszem ez talán a világ leghosszabb utcája.

Észreveszek egy csapat fiatal, színesbőrű fiút. Kinn ülnek egy hajdan szebb napokat is látott ház lépcsőjén. Magnó van mellettük, és ordít belőle valami olyan zene, ami egy primitív zenei alapból, meg sűrű és bősz káromkodásból áll.

Ahogy leállítom mellettük a kocsit, rémülten tekintenek fel. Nem tudom, van-e vaj a fejükön, de nyilván igen. Csak akkor nyugszanak meg kissé, mikor látják, hogy nem a helyi rendőrség érkezett.

Előveszek egy ötven dollárost, és meglobogtatom az ablakon át, hogy lássák. Összedugják a fejüket, végül az egyikük - amolyan falkavezér lehet - ruganyos léptekkel a kocsihoz siet. Elhúzom a pénzt az orra elől. Nem öregem, előbb beszélj. Láthatóan nem tetszik neki a rendszer, de végül engedi, hogy kifaggassam. Pontos címet nem, de legalább egy irányt mond. Remek.

Alig tíz perc múlva egy garázssoron állok. Néptelen, kihalt, és koszos. Végtelenül szemetes. Atyaég, itt élni nemcsak borzalmas lehet, de egy kész fertőzésveszély is. Legszívesebben elhajtanék, és elfelejteném az egészet örökre, de valami különös erő hatására kiszállok a kocsiból. Kissé összeszorul a gyomrom attól, hogy milyen magányosan koppan a léptem a feltört betonon.

A tizedik garázs ajtaján kopogtatok éppen. Eddig eredménytelenül. Már épp el akarok innen is sétálni, tovább a tizenegyedikhez, mikor az ajtó kinyílik. A nappali fényben hunyorogva, kócosan, koszosan ott áll előttem a smaragdzöldszemű lány. A szemében döbbenet. Meg tudom érteni. Úgy néz rám, mintha én lennék a Santa Claus.

Elengedi az ajtót, és elhátrál, amit felfogok invitálásként, hát belépek. Körülnézek, ennek láttára elpirul. Nem, ez talán nem is jó szó. Olyan vörös lett, mintha leégett volna a napon.

- Ne szégyellje magát - jegyzem meg egy apró vállvonással. Oké, hát nem egy Hilton, de azt hiszem egy hajléktalannak ez azért egész jó kis búvóhely. Feltéve ha eltekintünk a hidegtől, a kosztól, meg a berendezés szinte teljes hiányától. Furcsa mód még vörösebbé válik, aztán lepakolja az egyetlen székről a kabátját, meg egy jókora ételes dobozt. Még mindig nem szólal meg, csak egy béna mozdulattal jelzi, hogy foglaljak helyet. Végigfut rajtam a viszolygás. Istenem, hogy üljek le? Attól is frászban vagyok, hogy valamihez egyáltalán hozzáérek. Helyette inkább a garázs falának támaszkodom. Itt van talán a legminimálisabb veszélye a fertőzésnek. A lány arcán a zavart felváltja valami gúnyos megvetés. De még mindig nem szól. Olyanná válik ez az egész, mint egy némajáték, tekintve, hogy a kávézóban pár napja elég közlékenynek bizonyult.

- Azt hittem megkérdezi hogy kerültem ide, és miért - jegyzem meg, és kíváncsian méregetem a kócos hajtömeg alól kikandikáló zöld szempárt.

- Amint magamhoz térek, ezt meg is fogom tenni - jön a válasz, ami úgy hangzik, mintha egy rosszkedvű kutya morogna rám. Nem foglalkozom ezzel. Ezek szerint a döbbenet vette el a szavát. Nem csodálom. Mindenesetre jegyzem a tényt. Ha igent mond arra, amit kérni akarok tőle, még a jövőben is alkalmazhatom ezt a megszerzett információt, hogy mivel lehet leszerelni. Hirtelen vád és dac önti el az arcát, én pedig nem tudom hová tenni ezt a hirtelen pálfordulást.

- Ha most azzal akar gyanúsítani, hogy elloptam valamijét múltkor a kávézóban, jobb ha sarkon is fordul, és megy, ahogy jött - sziszegi felém, mire felvonom a szemöldökömet, elég értetlenül. - És az újabb adományaira sem tartok igényt! Lehet, hogy úgy gondolja, hogy.... - fújja, de ekkor már megunom a dolgot. Felemelem a kezem, szinte félbeszakítva vele a szóáradatot. Olyan ez a lány, mint.... egy macska. Ha veszélyben érzi magát - akár vélt veszélyben is - azonnal támad. Az előbb még akár ölbe lehetett volna venni megsimogatni, mint egy kölyökállatot. Most meg mind a tíz körmét villogtatja felém. Képletesen persze.

- Megengedné, hogy én is beszéljek? - vonom fel a szemöldökömet, és most érzem, hogy mérges vagyok. - Nem szoktam tolvajlással megvádolni senkit alaptalanul, és néhány napja elég érthetően hozta a tudomásomra, hogy a pénzemből sem kér - teszem hozzá apró fintorral. Egyszerűen nem értem, hogy lehet valaki ennyire önérzetes a nyomorban is, mint ez a lány.

- Akkor meg mit keres itt? Egyáltalán, hogy talált meg? - faggat, és ez alkalommal a tagadhatatlan kíváncsiság ragyog a képén. Bingo, végre, köszönöm! Eszerint rátérhetek a lényegre. Itt volt az ideje. A válaszba belekezdeni már nincs időm, mert a plafonon lévő csupasz villanykörte sercegni kezd. Kissé elhátrálok alóla, nem szeretném, ha szikrákat is szórna, és felgyújtaná a hajam, vagy a kabátom. A francba, ezerötszáz dolláros kabátról van szó. A meglepően jóképű fizimiskámat már nem is említve.

- Szóval? - teszi fel a kérdést újra a lány, elfordítva fejét az égőről. Az előbb ő is feszülten figyelte, de némi aggodalommal. Mintha azt számolgatta volna, vajon mennyibe kerülhet egy új körte, ha a régi bemondja az unalmast.

- Azért jöttem, hogy a segítségét kérjem. És ha ad nekem egy percet, hogy végre beszéljek, azt is elmondom, hogy bukkantam magára. Maga az egyetlen, aki szóba jöhet, és szükségem van magára. Elmondhatom a lényeget? - adom fel aztán az elvemet, és óvatosan leereszkedem a szabaddá tett, ütött-kopott székre. Azt hiszem, már így is úgy is összeszedtem valami fertőzést. Nagyot sóhajtok, és várakozásteljes arccal nézek a lányra. Ő a falig hátrál döbbenetében, és még a száját is nyitva felejti. Megmosolyogtató látvány. 

- Segítsen nekem felkészülni a legújabb filmemre - bukik ki a számon, és kénytelen vagyok elfojtani egy vigyort. Ott áll a falnál, és úgy néz rám, hogy a szemmel láthatóan meg van győződve róla, hogy ez csak egy álom lehet, semmi más.

Vége

Folyt. köv.