Még egy nap a paradicsomban 4. fejezet

Belököm a kulcsot a zárba, és belépek a házba. Végre valahára. Elég volt ebből a napból is. Fáradt vagyok, tényleg istentelenül fáradt. És még azt mondják, a színészet könnyű mesterség….

Ledobom a lakáskulcsot, és a kocsi kulcsait az előtérben álló komód tetejére, aztán felakasztom a kabátom. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy Moke máris megjelenjen, és fel-alá somfordáljon a lábam körül, aztán hangos nyávogással követeli ki magának a szokásos érkezési ceremóniát.

Leguggolok, beletúrok a sűrű, rőtvörös bundába, mire üvöltő dorombolással hanyatt vágja magát a kezem alatt.

- Szia – dörmögöm mély hangon, mire felugrik, nyújtózik, és a nappali irányába kocog, közben vissza-visszanéz rám, mintha csak azt kérdezné, megyek-e utána. Naná, hogy megyek szépségem. Rohadtul kell egy ital.

Felkattintom a villanyt a nappaliban, és a fehér fény elárasztja a szobát. Bentről a lámpa fénye, kintről a Hold ezüst sarlója megvillan az elhúzható üvegfalon, és az udvaron, a medence vizén. Kedvem támadna úszni, bár a kaliforniai tél azért nem épp erre lett kitalálva. Némi hezitálás után úgy döntök, marad a meleg vizű fürdőkád.

Öntök egy italt, kapcsolok némi zenét, és úgy vetem el magam a kanapén, mint akit elhagyott ereje utolsó maradéka is. Jobb, ha nem hunyom le a szemem, mert talán itt, ebben a szent percben el is aludnék.

Két puffanás, és a kanapé oldalának süllyedése mutatja, hogy megérkezett Miss Linx és Thursday is. Persze, Moke sem marad ki a sorból, naná, hogy nem. Ha a macskáknál van falkavezér, akkor az bizonyára ő. A három állat három felől veti rám magát, és három felől vedlenek össze éppen. Remek, ez a nadrág ma már biztosan a szennyesben végzi. Fel nem foghatom, hogy képes Mrs. Groove ezekből a szinte csak szőrből álló ruhákból újakat varázsolni. Talán ideje lenne fizetésemelést adnom neki.

Belekortyolok a whiskybe, és elégedetten felnyögök. Ez az íz jelzi számomra ténylegesen a nap végét. 12 óra hajtás… százszor ismételt jelenetek, verekedés, fagyoskodás. Aki azt mondja, hogy könnyű kamerák előtt állni, azt egyszer szívesen elvinném egy ilyen napra. Aztán hátha megváltoztatná a véleményét.

Jó ezt a whisky. Megmelegít. Ma az erdőben nem volt épp túl jó az idő. Az eső szakad – még most is -, és ez már nem a nyári, apró szemű, meleg eső, hanem olyan, ami a telet ígéri. Jeges, hideg, és kíméletlenül vág, mint a penge. Noha amikor lehetőség nyílt rá kabátba burkolóztunk, és bemenekültünk valamelyik fűtött lakókocsiba, csontig átfagytam. Fel nem foghatom, milyen lehet ilyenkor az utcán élni.

Tessék, már csak ez a gondolat hiányzott. Erről azonnal beugrik egy másik gondolat is. Egy lány. Egy smaragdzöld szemű lány. Mikor is láttam utoljára? Négy napja… abban a gyorsétteremben. Amikor kiosztott, aztán elrohant. Különös, de minden nap eszembe jut, ettől pedig dühös leszek. A francba, mit érdekel engem egy koldus, csöves nő? Ki ő nekem? Senki a világon. Segítettem annyit, amennyit lehetett. A többit oldja meg magának!

Újra elönt a harag. Annál rosszabb, mikor rájövök, hogy saját magamra vagyok mérges. Öntök egy újabb italt – a három macska háromfelé potyog az ölemből – és hogy eltereljem a gondolataimat, benyomom az üzenetrögzítő gombját. Három üzenet. Remek.

Az első a szokásos. Anyám. Önkéntelenül is elvigyorodom a szóáradaton.

- … és képzeld, Lizzy férjez megy. Tudod, a szomszédból, akivel annyit játszottál gyerekként. Mindig mondtuk is az anyjával, hogy….

Ezt szeretem anyámban. Noha már régen nem élek otthon, ha felhív, és mesélni kezd, szinte újraéled a gyerekkorom. Legalábbis fél Louisiana ott téblábol anyám, meg a telefon körül. És ahogy hallgatom, hát körülöttem is, mintha csak átúsztak volna az éteren.

- … azért majd hívj is, jó? Tudom, hogy sokat dolgozol, de mindjárt itt a karácsony. Remélem itthon töltöd, és nem…. Na mindegy. Légy jó kisfiam!

Kattanás, a vonal megszakad. Tudom, mit jelent a lenyelt mondat. Reméli, hogy nem Nina szoknyája mellé szaladok majd karácsonykor. Horkanok egyet. Na igen, ez az anyám. Imádta Ninát, de mióta megtudta, hogy szétváltunk, azóta újra az ő „kicsi fia” lettem.

A második üzenet. Semmi különös. Pénzügy, bank… stb. Ja, igaz is, a karácsonyi jótékonykodás. Mindig utalok egy izmosabb összeget valahová. Gyerekkórháznak, állatmenhelynek, ami épp jön. Idén hová kellene? Talán egy hajléktalan központnak.

Dühösen vágom le a poharat, amikor rájövök, hogy már megint egyfelé kalandoznak a gondolataim. Szerencsére a második üzenet véget ér, és a kijelző szerint még egy van hátra. Hát jó, gyerünk. Felkészültem mindenre.

Az ügynököm. Végre, erre vártam már napok óta! Leteszem az italt, és mohón bámulok az üzenetrögzítőre, mintha szuggerálnám. Gyerünk már, bökd ki!

- ….gratulálok Mr. Somerhalder, Öné a főszerep. És….

Fecseg még valamit, aztán elköszön, én pedig hihetetlenkedve csóválom a fejem. Greta… már ezerszer elmondtam, hogy hívjon Ian-nek, tegezzen, és ne nézzen úgy rám, mint egy testet öltött istenre. Úgy tűnik, hiába. Bár persze a hiúságomat legyezgeti, hogy akárhányszor rám néz, olvasni tudok a gondolataiban. A meglehetősen pajzán gondolataiban, hogy őszinte legyek.

Elvigyorgom magam, ezúttal már az örömtől. Sikerült a meghallgatás. Megkaptam a szerepet! Belebokszolok győztesen a levegőbe! Ez az, Ian Somerhalder. Még mindig én vagyok a legjobb.

*****

A forró fürdő nem sokat segített. Fáradt vagyok, de hiába forgolódom a kényelmes ágyban, az illatos ágyneműk között, képtelen vagyok a pihenésre. A fejem tele millió gondolattal. A munka, Nina, a munka, a zöld szemű lány…. Kicsoda? Úristen, megőrültem! Miért gondolok rá? Nem mindegy nekem, ki az a kis tetűfészek?

Dühösen, vad mozdulattal fordulok oldalra, aztán felnyögök, mikor rájövök, miért gondolok rá túl sokat… főképp Greta telefonja után.

Hány szerepet is vállaltam életemben? Fene tudja így nagy hirtelen. Sokat. Játszottam víz alatti kincskeresőt… hetekig vettem búvárleckét. Játszottam hajó… vagyis repülőgéptöröttet… néhány hétig egyedül éltem az isten háta mögött, hogy tudjam, milyen is ez. Játszottam világvége elől menekülő computertudóst… akkor részt vettem egy számítógépes kurzuson. Játszottam régen élt felfedezőt, elutaztam Ázsiába, hogy átéljem a hangulatát. Játszottam bérgyilkost, börtönökbe látogattam, hogy beszéljek eggyel-kettővel. Bármilyen szerepet is kaptam, igyekeztem jól felkészülni rá. Tapasztalatokat szerezni, hogy tényleg hiteles legyek. És, legyünk őszinték, mindig fene jól csináltam!

És most az új film… Egy szépen lassan lecsúszó tanárt kellene játszanom. Aki eljut a normál emberi életből az utcán való életig. A hajléktalanságig. És ha követem az eddigi gyakorlatot, akkor…

Felülök, mintha csak fellökne egy gondolat. Kérjek segítséget valakitől újra? Szerezzek újabb tapasztalatot, hogy hiteles legyek a filmben? Tényleg ezt akarom tenni?

Beletúrok a hajamba, és a gondolataim között megvillan egy zöld szempár. Csak egy valakire tudok gondolni, aki számításba jöhet. Bár jelenleg úgy gondolom, tényleg kezdek becsavarodni.

Az is lehet, hogy meg sem találom. Vagy ha mégis, hát faképnél hagy, vagy képen vág.

Tartok tőle, és valahol tudat alatt remélem is, hogy talán ez lenne a legjobb megoldás.

Vége

Folyt. Köv.