Még egy nap a paradicsomban 6. fejezet

- Szóval - dünnyögöm magam elé, mikor a kékszemű elhallgat. Az elmúlt öt percben elég sokat beszélt, az tény. Most előrehajol a széken, és a válaszomat várja. Fel sem fogja, hogy még egyelőre nem tudom, mit kellene mondanom neki. Ez az egész olyan, mint egy álom. Neki ez csak munka... úgy értem, amiket elsorolt: búvárkodás, utazgatás Ázsiába, és hasonlók... nekem viszont egy kusza, elhadart információhalmaz, amiben egyelőre rendet kéne tennem.

- Azt várja tőlem, hogy segítsek magának hajléktalant játszani egy filmben - foglalom össze aztán a hallottakat, és így, kimondva válik véglegessé a dolog számomra is. - Nem értem - rángatom meg aztán a vállam, és beletúrok a hajamba, ami ettől nyilván még kuszább lesz, mint volt. - Miért én? Van hajléktalanszálló. Vagy akár csak simán végigmehetne az utcán is, Miszter. Bárkit megkérdezhet. Egy-két tál levesért azt hiszem, akárki segítene - szívom meg az orromat, és magamra tekerem a takaróként használt pokrócot. Kissé átfagytam.

- Nem is tudom - dünnyögi el a választ a kékszemű. Ez most kb úgy hangzik, mintha azt mondaná, tudja az okokat, de nem fogja elmondani. Ha elhajtom a fenébe, akkor sem.

- Mit fizet nekem? - teszem fel a kérdést, és a meghökkent ábrázatán elnevetem magam. Meg is lepődök. Ilyen reakcióm még nem volt a közelében. Eddig csak zavart, vagy egyenesen dührohamot váltott ki belőlem.

- Mint a mondás tartja, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Tehát, mit fizet? - kérdezem újra, mohó képpel. Talán sikerül valami korrekt összeget kialkudnom belőle, és felkészülhetek a közelgő télre. Talán itt maradhatnék a garázsban, és esetleg még egy kályhára is sikerülne szert tennem. Olyan lenne az számomra, mint a földre szállt mennyország.

- Hát... nem gondoltam rá, hogy fizessek - böki ki végül a kékszemű, aztán belenéz a szemembe. Már formálódik a nyelvemen a mondat, hogy akkor kívül tágasabb, és ez a pasi vagy gondolatolvasó, vagy képes kissé átérezni a helyzetet, mert gyorsan hozzá is teszi a következő mondatait.

- Persze, beszélhetünk pénzről. Nem zárkózom el a dologtól - biccent, én pedig - önmagamban persze - győztesen belebokszolok a levegőbe. Azt hiszem, nyertem. Már a markomban van. Tényleg kell neki a segítségem, tehát bajban van. És ha bajban van, bármit megad majd nekem. Kissé felhorkanok aztán a saját gondolataimon. Fura, hogy melyikünknek mi a baj. Neki egy vacak film. Nekem a puszta életben maradás.

- Ötven dolcsi - szívom meg az orromat újra. - Naponta. Ennyi az ázsióm, miszter, nem több, nem kevesebb. Ha nem tetszik magának, hát ott az ajtó - mutatok az ütött-kopott, nyekergő tákolmányra. Követi az ujjamat, aztán az ajtóról a falra fordul a tekintete. Körbenéz a garázson, mintha elsőre nem látta volna rendesen. Hát, sok bámulnivalója nincs, az fix. Még jóindulattal sem lehetne berendezésnek nevezni azt, amit itt lát. Jobb híján hát engem kezd el fixírozni, olyan sokáig, hogy már kezd zavarni. Kínomban igyekszem a gubancokat tíz körömmel kikotorni a hajamból, vajmi kevés sikerrel.

- Na ne bámuljon már, hanem nyilatkozzon! - förmedek végre rá. - Nincs időm egész nap magára várni!

- Miért hová siet? Dolgozni? - kérdez vissza felemelt szemöldökkel. - Délelőtt tíz óra van. És épp alvásból keltettem fel. Kétlem, hogy a heverésen kívül mást is akarna ma csinálni.

- Dolgoztam éjjel - morgom oda dühösen. - Még akkor is, ha nem hiszi el, meg akkor is, ha totál semmi köze hozzá - vágom oda. Mondanék kissé keményebb dolgokat is, de az ötven dolcsi ígérete túl nagy úr. Inkább lenyelem a nyelvemet, de nem kockáztatom a pénzt.

- Mit szólna, ha természetben fizetnék? - teszi fel hirtelen a kérdést, engem pedig ennek hallatán a másodperc alatt elönt a hőség a felháborodástól. Úgy ugrom talpra, mintha rugók nőttek volna a matracon, és csodálkozom, amiért nem pukkan szét a villanykörte. Alighanem szikrákat szór a szemem.

- Maga szemét! - sziszegem, és a képébe vágom a mutatóujjamat. - Azt hiszi megengedném, hogy egy ujjal is hozzám nyúljon? Rohadék! Hajléktalan vagyok, nincstelen, de nem vagyok prosti! - tajtékzom, majd közvetlenül előtte termek. Idáig érzem belőle áradni a ruhái tiszta illatát, a tusfürdőjét, az arcszeszét, és ettől még inkább elönt a harag. Ő, az ápolt, jóképű ficsúr a világ tetején!

- Fizessen meg egy luxuskurvát, maga nyilván azt is megkapja! - kiabálok az arcába. - De én nem.... én nem vagyok olyan, megértette? - hadonászok, de elakad a szavam. A karom beleakad a kartondobozba, és az ételek szétszóródnak a földön, amitől egyszeriben leeresztek. Az őrjöngés helyett most valami más érzés önt el. A reménytelenség.

- Bassza meg... - suttogom, aztán térdre esem szegényes táplálékom felett, és elkezdem összekotorni a szendvicsek maradékát. - Ez volt minden ételem - hajtom le a fejem, és most a szégyen borítja el a képemet. Csak akkor rezzenek meg, mikor a látóterembe kerül két másik kéz, és a kékszemű segít összeszedni a morzsákat a földről.

- Menjen innen - szipogom. Legszívesebben bömbölni kezdenék, és rohadtul nem akarom, hogy azt végignézze. - Maga tönkretett mindent.

- Nem megyek el - jön a határozott válasz, és a két keze továbbra is úgy kotorászik a földön, mintha az ő ellátmánya vált volna füstté. Ezen meg is hökkenek kissé. Arra nem számítottam, hogy guggolva fogja a pusztításom nyomait takarítani a földről. Ráadásul puszta kézzel. Ettől a gondolattól elapadnak a könnyeim, de a tekintetemet továbbra is a földön tartom.

- Nézze, félreértett - sóhajt a kékszemű aztán jókorát. - A természetbeni járandságot nem úgy gondoltam, ahogy maga. Én arra céloztam, hogy pénz helyett mást adnék. Emberi életet. És ha most nem dob ki, akkor rátérnék, hogyan - nyúl hirtelen az állam alá, felemeli a fejem. A szemem az ő kék szemét pásztázza, és nem látok benne gúnyt, csak őszinteséget. Alighanem észreveszi a sírás nyomait rajtam, mert összeráncolja a homlokát. Egy rántással kiszabadítom az állam a keze fogságából, aztán biccentek.

- Hát rendben. Hallgatom. De ajánlom, piszkosul meggyőző ajánlata legyen.

*****

Az elmúlt percekben folyamatosan téptem a számat. Szinte megállás nélkül. Elmeséltem, hogy hány filmben játszottam már, és melyikre hogyan készültem fel. Nem öntömjénezés szempontjából persze, hanem azért, hogyha előrukkolok az ötletemmel, hát ez a lány ne nézzen úgy rám, mintha komplett elmebeteg lennék.

- Szóval – jegyzi meg, mikor elhallgatok, és beáll némi csönd. Kis szünetet tart, alighanem emészti az információkat. A tekintetén látom, hogy minden próbálkozásom ellenére már most bolondnak tart.

- Azt várja tőlem, hogy segítsek magának hajléktalant játszani egy filmben – összegzi a dolgot. Micsoda éleslátás…. – Nem értem – morogja aztán utána, mintegy kiegészítésképpen, és beletúr a hajába. Eddig is egy szénaboglya terpeszkedett a zölden villogó szemek felett, most aztán végképp. Louisiana jut az eszembe róla. A régi otthon, és a farmok. Egy pillanatra még a frissen kaszált rét illatát is érzem, de gyorsan magamhoz térek. Atyaég, megőrültem? Itt ülök egy mocskos, büdös és koszos garázsban egy vadidegen nővel, erre nosztalgiázom. Nem is értem, hogyan érezhettem az a mámorító illatot. Hogy a lány felől nem, az fix. Nem tudom milyen szagot áraszthat, mert nemes egyszerűséggel nem merek nagy levegőt venni a közelében.

- Miért én? Van hajléktalanszálló. Vagy akár csak simán végigmehetne az utcán is, Miszter. Bárkit megkérdezhet. Egy-két tál levesért azt hiszem, akárki segítene – fűzi aztán ő tovább a gondolatait, majd szipog egyet, és roppant „előkelő” mozdulattal a kézfejébe törli az orrát. Igyekszem tudomást sem venni a látványról. Meglehetősen kényes a gyomrom néhány témára. Aztán magára rángatja a takaróját, és ezt már meg tudom érteni. A vastag kabátban, és jó alaposan felöltözve is érzem a jeges hideget. Ez a kis lyuk csak annyival jobb, mint az utca, hogy itt legalább nem esik az eső a fejére. Látom a tekintetén, hogy választ vár, én meg rántok egyet a vállamon.

- Nem is tudom – dünnyögöm. Hát, pedig valójában tökéletesen tisztában vagyok vele. Csak nemes egyszerűséggel nem fogom ezeket elmondani. Egyszer már elhajtott, mikor segíteni próbáltam, gyanítom most sem végezném másképp. És amúgy is… van a tökéletes megfogalmazásom közepén valami. Valami, ami ködös, és megfoghatatlan, és amiről nem tudom, mi az. Én sem értem. Hogyan érthetné akkor ő?

- Mit fizet nekem? – szegezi nekem a kérdést a lány váratlanul, én pedig azt hiszem, elég látványosan döbbent arcot vághatok, mert hangosan elneveti magát. Ezt a hangot sem hallottam még a szájából. De olyan… mintha harangok szólnának. Cseng-bong tőle minden. Harangjáték. Kellemes és vonzó hang. Igazán az, érzem minden egyes idegszálamban, hogy ellazulok tőle valamicskét. Újra a nyári louisianai rét jut az eszembe. Ezúttal a ragyogó napfénnyel egyetemben.

- Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Tehát, mit fizet? – faggat újra, és kiül a képére némi mohóság. Na persze. Neki a pénz akár az életet is jelentheti. Teszek egy meglehetősen tanácstalan mozdulatot.

- Hát… nem gondoltam rá, hogy fizessek – bököm ki végül. A fenébe is, az a tény, hogy meg akartam támogatni egy száz dollárossal, még elmegy. De most vagy rendszeres apanázst vár tőlem, vagy nagyobb összeget. Most mondhatná bennem bármi, hogy magára fogja fordítani, ételre, tisztálkodásra, de ebben nem lehetek biztos. Lehet, hogy alkoholtól vagy épp drogtól mámorosan fog valahol fetrengeni. Nem ismerem, nem tudom, mire lenne képes.

- Persze, beszélhetünk pénzről. Nem zárkózom el a dologtól – mondom aztán sietve, mert látom a szemeiben – úgy olvasok bennük, mintha nyitott könyv lenne – hogy rövid úton ki akar hajítani ebből a szánalmas kis lyukból. A tekintete most viszont megenyhül. Szemmel láthatóan némi diadal csillan bennük. Jól van kislány, némán is elismerem, hogy egyelőre 1-0 arányban vezetsz.

- Ötven dolcsi – vágja ki aztán, némi gondolkodást követően. - - Naponta. Ennyi az ázsióm, miszter, nem több, nem kevesebb. Ha nem tetszik magának, hát ott az ajtó – bök a mögöttem nyikorgó tákolmányra, amit a szél – nyilván nem zártam be rendesen – kissé ide-oda mozgat. Most legszívesebben nevetnék a szánalmas összeget hallván, de meggondolom magam. Szánalmas nekem, akinek milliók forognak a kezében. Neki meg egy komplett vagyok lehet napi száz dolcsi. Kissé elszállnak a gondolataim. Ennél többet is adhatnék. Én meg sem érezném, neki viszont roppant jól jöhet. Talán ezt a francos féreglyukat is itt hagyhatná. Csak nézek rá, hosszan elgondolkodva, és láthatóan zavarba jön. Úgy igyekszik a tíz ujjával rendet teremteni a hajában, mintha…. Te jó ég, remélem nem hiszi, hogy azért nézem!

- Na ne bámuljon már, hanem nyilatkozzon! – csattan aztán rám. – Nincs időm egész nap magára várni!

Ettől a mondattól a másodperc törtrésze alatt önt el a düh. Legszívesebben megrángatnám. A pofátlan kis szutykos! Idejövök, hogy segítséget ajánljak neki, és… hogy veszi a bátorságot hozzá, hogy így beszéljen velem?

- Miért, hová siet? Dolgozni? – vetem oda fagyosan. - Délelőtt tíz óra van. És épp alvásból keltettem fel. Kétlem, hogy a heverésen kívül mást is akarna ma csinálni – teszem hozzá, aztán rájövök, hogy most legszívesebben beleverném a fejem a penészes falba. Rohadt életbe, tényleg ennyire szemét vagyok vele?

- Dolgoztam éjjel. Még akkor is, ha nem hiszi el, meg akkor is, ha totál semmi köze hozzá  – morogja oda nekem, de ebben a két szóban tagadhatatlan büszkeség csendül. Ez jó pont. Jó helyre könyvelem el. Még mielőtt meggondolnám mit mondok, már ki is csúszik a kérdés a számon.

- Mit szólna, ha természetben fizetnék? – javaslom, de a következő pillanatban már látom, hogy hiba volt. Úgy ugrik fel, mintha villamos áram rázta volna meg. Azon sem csodálkoznék, ha így lenne. A kócos haja most szinte szálanként mered az égnek. Esküszöm, tényleg olyan, mint egy macska. Momentán egy nagyon mérges és sértett macska, amelyik jó alaposan felfújta magát.

- Maga szemét! – sziszegi felém. Nem értem, mi baja, meghökkenve pislogok rá. Ennek teljesen elmentek otthonról, vagy mifene? - Azt hiszi megengedném, hogy egy ujjal is hozzám nyúljon? Rohadék! Hajléktalan vagyok, nincstelen, de nem vagyok prosti! – tajtékozik, és ebben a pillanatban leesik nálam az egycentes. Ó te jó ég… azt hitte, hogy….. hogy ajánlatot teszek neki? Egyrészt röhögnék egy sort, másrészt utálkozom. Most komolyan… tényleg úgy gondolja, egy ilyen szakadt, koszos kis csövesre jött meg az étvágyam? Nekem, aki sztárokat és modelleket hurcoltam már az ágyamba?

- Fizessen meg egy luxuskurvát, maga nyilván azt is megkapja!  De én nem.... én nem vagyok olyan, megértette? – cirkuszol tovább a lány, és most, ebben a pillanatban elhatározom, hogy hagyom a fenébe az egészet. Nem éri meg. Ki nekem ez a lány, hogy ennyi törődjek vele? Senki és semmi. Segíteni akartam rajta is, magamon is, nem jött össze. Akkor élje csak tovább az életét, amíg tudja. Fulladjon bele a mocsokba, haljon éhen, meg fagyjon meg az utcán, nem érdekel.

Az ajtó felé indulnék éppen, de úgy állok a betonhoz ragadva, mintha odaöntötték volna a lábam. A hadonászás közepette beleakadt a keze az ételes dobozba, amit lerántott a földre. Majonéz, saláta, kenyérdarabok, és húscipó fekszenek most szinte használhatatlan formában a földön.

- Bassza meg – szakad ki egy nem túl kulturált, de őszinte megnyilvánulás a lányból, és úgy esik térdre a maradékok mellett, mintha a kivégzésére készülne. Reszkető kezekkel kezdi összekotorni a földről a morzsákat, és érzem, tudom, hogy ez alkalommal nem a hidegtől remeg ennyire. – Ez volt minden ételem – hajtja le a fejét mélyen, és ez a mondat szinte belebokszol egyet a gyomromba. Fájón, keményen… és mélyen. Elszégyellem magam. Ha felnézne, most látná, hogy pirosban játszik a fejem, az előbbi gondolataim miatt. Én nem vagyok ilyen…. Egyáltalán nem! Miért, és hogyan gondolhattam rá így? Ő csak egy ember. Emberi lény, aki éhezik, fázik, és most végtelenül kétségbeesett. Macskának mondtam? Nem, olyan most, mint egy csapdába esett, vergődő kismadár. Észre sem veszem, mikor térdelek mellé, és a koszról tudomást sem véve segítek, hogy összekaparja a földről azt, ami még menthető.

- Menjen innen. Maga tönkretett mindent – suttogja, és a hangja reszket. Érzem benne az elfojtott könnyeket, ami ezúttal már nem a gyomromba, hanem a szívembe vág vele.

- Nem megyek – válaszolom határozottan, aztán úgy érzem, magyarázattal tartozom. – Nézze, félreértett – mondom ki a nyilvánvalót. - A természetbeni járandságot nem úgy gondoltam, ahogy maga. Én arra céloztam, hogy pénz helyett mást adnék. Emberi életet. És ha most nem dob ki, akkor rátérnék, hogyan – veszek nagy levegőt, és magam sem tudom hogyan – mintha valaki más mozgatná a karomat – megfogom az állát, és finoman felemelem a fejét, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. Ahogy meglátom a smaragdzöld tekintetet, kedvem lenne magamhoz ölelni, és megvigasztalni. Fekete reménytelenség bujkál a szeme mélyén, és könnycseppek csíkozzák az arcát. Fogalmam sincs, mit történik velem, de egyet tudok. Nem akarom, hogy ez a lány sírjon miattam…. Vagy sírjon bármiért is. Nevetni akarom hallani. A napfényt akarom… újra.

Nem túl hevesen és vadul, de kihúzza az állát a kezemből, de a düh már kihunyt a szemében. Óvatos kíváncsiság csillan meg benne, aztán nagyot szusszan.

- Hát rendben. Hallgatom. De ajánlom, piszkosul meggyőző ajánlata legyen.

Remek. Győzelem.

Vége

Folyt. Köv.