Még egy nap a paradicsomban 10. fejezet

Talán hébe-hóba templomba kéne járnom.  Biztosan sikerülne elcsípni annyi morzsát a lelki malasztból, hogy megtanuljak egy-két hálaadó éneket, amit elzenghetek, amikor végre hazaérek, és bezárom magam mögött az ajtót. Mintha a világot, a zűrzavart, a fáradtságot zárnám ki az utcára, hogy aztán másnap reggel kilépve, újra magamra öltsem őket, mint a ruhát.

- Hallelluja - nyögöm aztán, átmeneti megoldásként, mikor lerogyok végre a nappali díványára. Moke már azonnal ott is van, őt követik a többiek. A nyögésem hangosabbá válik, ahogy három súly nehezedik hirtelen a lábamra, a hasamra és a mellkasomra. Fél perc sem telik el, máris össze vagyok szőrözve, nyálazva, és szétdorombolva. Felnevetek, megsimogatom mindhárom állatot. Fények az éjszakában. A lelkem éjszakájában, ha patetikus akarok lenni. Engedelmesen elterülve mozdulatlanná válok, és engedem, hogy tempós, dagasztó mozdulatokkal kimasszírozzák belőlem a belső szerveimet. Ez is a szertartásunk része. Aztán – ahogy szokták – elvágtatnak a konyhába, hogy kifosszák az önadagoló macskakajatartót, én meg kissé savanyú pofával nézek végig magamon. Tele vagyok, fehér, és vörös szőrrel. Nyilván feketével is, csak az az alapból sötét ruháimon nem látszik. Jelen pillanatban úgy festek, mintha én magam vedlenék.

Feltápászkodom az ágyról, és kiveszem a bárszekrényből a whiskys üveget. Három üres üveg mellett egyedül csak ebben lötyög még valamennyi… nagyjából félig. Kezdésként jókora kortyot húzok belőle, majd ahogy felsőm ujjával megtörlöm a számat, elfintorodom. Atyaég… ez a szag! Igyekeztem nem túl közel kerülni a Lányhoz, ennek ellenére a dohos szaga úgy áradt át belém, mintha csak akarattal átvezette volna. A ruhák a szennyesbe mennek… én pedig a kádba, méghozzá azonnal. Sarkon fordulok, és megindulok a fürdőszoba felé. A félig telt whiskysüveget a kezemben lóbálom.

*****

Megengedem a csapot a kád felett, és néhány pillanatig úgy nézem a kiáramló vizet, mintha a világ csodáját látnám. Óhatatlanul is eszembe jut mindenféle dolog. A vizek élővilága, amiért annyit küzdök az alapítvánnyal… a más földrészeken szomjazók, akik akár két hétig is elélnének abból a mennyiségből, amit én most el fogok pancsolni. Aztán kissé dühösen megrázom a fejemet. A fenébe is, nem válhatok aszkétává! Hogy legyűrjem az érzéseimet, újfent belekortyolok az üvegbe, majd a kád szélére állítom, és keresgélni kezdek a kis szekrénykében. Fürdősó, fürdőolaj… ezeket még Nina szerezte be nekem. Van itt másféle krém, meg olaj is, de ezeket… a fenébe a pajzán emlékekkel… másra használtuk. Horkanok egyet kissé megvetően, és beleborítok valami zöldes masszát a vízbe, majd lassan vetkőzni kezdek. Póló, nadrág… zokni és alsó. Mindent begyűrök a szennyeskosárba. A bejárónőm holnap úgyis jön. Mire én hazaérek minden makulátlanul tisztán, illatosan, és vasalva vár majd rám.

A fürdőszoba ajtajának belseje valójában egy nagyméretű tükör. Behajtom, és anyaszült meztelenül szemrevételezem magam. Széles váll… domború karizmok, lapos, kockás has. Tulajdonképp elég, ha a felsőmet ledobom, és a nők máris elalélnak a lábaim előtt. A lábaim izmosak, hosszúak, és köztük lóbálom a legféltettebb kincsemet. Ami azt illeti, azzal is módfelett elégedett vagyok. Azt hiszem, tökéletesnek születtem, ezen nincs is min vitatkozni. Teszek egy félfordulatot, hogy megszemléljem a feszes fenekemet, aztán bemászom a kádba, és úgy fekszem el benne, mintha ezzel a mozdulattal feléltem volna utolsó erőtartalékaimat is.

A víz különös zölden csillog attól a vacaktól, amit beleborítottam, és némileg iszapszagú is. Tökéletes. Ezzel az erővel valami büdös tóban is pancsolhatnék. Az egyetlen előnye viszont a meleg… és az most nagyon jól esik.

Újra kézbe fogom az üveget, és ismét jókorát kortyolok. A kellemes zsibbadás átjárja a tagjaimat. Oh, igen… erre vártam már a nap kezdete óta. Főképp azóta, mióta otthagytam a motelban a Lányt. A whisky már kissé szétzilálja a gondolataimat, beletelik néhány másodpercbe, mire eszembe jut a neve. Igen, Connie. Szép név, és illik hozzá. És már megint itt van az agyamban a napsütötte Louisiana képe. Csak tudnám, a kettő miért kapcsolódik így egymáshoz. Nem találok rá választ, hát iszom még egyet. Most már kezd elmosódott körvonalakban testet ölteni a világ. Igen, ez így most nagyon jó. Igen… ezt szeretem. A gondolataim meglódulnak, mintha valami sebes ló hátára pattant volna a képzeletem. Igen, már itt van… Nina itt ül mellettem a kádban. Érzem, ahogy végigsimít a bőrömön… pajzán pillantást vet rám, és már tudom, mi következik. Itt fogok szeretkezni vele a meleg vízben, vadul, szenvedélyesen… és a mámor utolsó pillanatában felnyitom a szemem, és döbbenten veszem észre, hogy nem Ninával vagyok. A zöld szemű Lány tekintetével találom magam négyszemközt.

*****

Megránduló testtel ébredek fel, immár az ágyamban. Fogalmam sincs, hogy jutottam el idáig… de az álmom szinte még mindig kézzel fogható képként lebeg előttem. A fenébe… a fejem fáj, meg is dörgölöm, a gyomromban pedig mintha kövek görögnének, ahogy lassan feltápászkodom. Leülök az ágy szélére, és míg összeszedem kissé magam, nem tudom megállni, hogy ne gondoljak Rá. A tegnap álom… atyaég. Ninával voltam, de mégsem vele. Ez összezavar. Miért? Tegnap túl sok időt töltöttem a zöldszeművel. Nyilván emiatt.

Nem foglalkozom sokáig a gondolattal, máris kipattanok az ágyból, ahogy az órámra nézek. Elmúlt nyolc… és félő, ha kilencre nem érek oda, a kismadár kirepül a kalitkából. Talán valami kaját is kéne neki vinnem útközben. Amilyen farkaséhes volt, talán azonnal felfalt mindent. Önkéntelenül is elvigyorodom a gondolatra, ahogy a Lány elnyúlik az ágyon, a hasa pedig, mint egy feszülő dob, kiáll a takaró alól.

Tiszta ruhát kapkodok ki a szekrényből. Gyors mosdás, fogmosás… és egy fájdalomcsillapító. Elég rendesen kiütöttem tegnap magam. A kellemetlen érzés a gyomromból ugyanis átvándorol a fejembe.

Az eső még ma is esik. Utálom a kaliforniai telet, ha még nem mondtam volna. Egy jókora lapáttal ez is rátesz a hangulatomra. Remélem Connie semmi olyat nem mond, vagy nem tesz, amivel kiborítana. Fáradt vagyok, másnapos, és nyűgös. És ilyenkor nem vagyok valami kedves.

*****

Ahogy begördülök a motel parkolójába, leállítom az autórádiót. Egyrészt meglehetősen hangosan bömböltettem idáig, ráadásul énekeltem is hozzá. Nincs kedvem lejáratni magam a Lány előtt azzal, hogy énekelni hall. Onnan tudom, hogy nagyjából milyen hangom lehet, hogy ha otthon rázendítek, a három macskám háromfelé tűnik el a házban. Ha tudna énekelni egy rekesz fagyott karalábé, hát vele lennék nagyjából egy szinten.

Kimászom a kocsiból, kiveszem a szatyrot, a kínai kajás dobozokkal, és elindulok Connie szobája felé. Útközben elsétálok egy nő mellett. Csak egy pillantást vetek rá, azonnal tovább is sietek. Csak néhány méterrel később torpanok meg, de akkor úgy, mintha hirtelen a betonba fagyott volna a lábam. Ezzel egyidőben észlelem, hogy a nő léptei is elhalnak. Nem, ez nem lehet igaz….

Megperdülök, és rámeresztem a szemem a szőkésbarna hajú nőre, akit az imént mellőztem. Esküszöm, ha nem látnám a szemeit, el sem hinném, hogy ő ugyanaz a lány… bár tény, a ruhái módfelett ismerősek. Mégis, mintha valami varázslatos átváltozást látnék magam előtt.

- Connie? – kérdezem tőle a biztonság kedvéért, mire kis, fájdalmas mosoly húzódik a szájára. Visszasétálok hozzá, és még mindig képtelen vagyok levenni a szemem az arcáról.

Milyen szép ez a lány… A haja most nem kócos, nem koszos. Hosszú, néhol hullámos, csaknem a derekáig leér. Igaz, kissé nyirkos a folyton szitáló esőtől, ennek ellenére valami különös, szinte bódító illatok érzek szállni felőle. Kókusz… vanília… mint odalenn, a beachen. A bőre fehér, bár a szeme alatt meglehetősen feketék a karikák. És most… a fenébe is… vörös és puffadt. Mi az ördög lelte? Bőgött? Miért?

- Hová tart? – vonom össze a szemöldökömet. Naná, sejtettem, hogy igyekszik meglépni. Nem is tudom, hogy bízhattam meg benne eddig egyáltalán. – Hallja? Hová igyekszik? – fogom meg a könyökét, nem durván, de határozottan. – Ételt hoztam. Maga pedig tett nekem egy ígéretet.

- Nem rajtam múlt, hogy nem tudom betartani – vágja oda nekem a Lány, és a zöld szemeket újfent fátyolba borítják a könnyek. Kitépi a könyökét a kezemből, míg én csak állok, és bambán nézek rá.

- Kérdezze Őt, hogy… - mutat a recepció felé, elhallgat, és legyint. – Kidobtak. Nem maradhatok itt tovább. Kérem, Mr. Somerhalder… elég volt. Vigyen engem vissza oda, ahonnan elhozott. Vissza akarok menni a garázsba.

Hüledezve nézek rá, szinte a szavam is elakad a döbbenettől. Hát ez megőrült. Vissza abba a hidegbe, és mocsokba? Úristen, ezer hajléktalan is szaladgál a városban, nekem meg sikerült kikapnom a legproblémásabbat, és a legőrültebbet. És hogy érti, hogy kérdezzem a tulajt? Magam is arra kapom a fejem, és meg is látom a zsíros, dagadt, vörös arcot, ahogy épp kettőnket méreget. És teszi mindezt nem túl barátságosan.

- Na jó, én ebből mit sem értek – rázom meg aztán a fejem. – Jöjjön. Nem tudom mi történt, de azt hiszem, itt az ideje, hogy elmesélje – fogom meg a karját, és ellentmondást nem tűrően becibálom a recepcióra. Közben felkészülök bármire, amit csak hallani fogok. Azt hiszem, jobb is, ha így teszek.

Vége

Folyt. Köv.

Megránduló testtel ébredek fel.