Még egy nap a paradicsomban 9. fejezet

Elzárom a tusolóból áradó vizet, és a vízpermet finom hangja elenyészik a csempézett falak között. A csend hirtelen szakad rám, és igyekszem levegőt venni a párás, forróvá vált kis helyiségben. Szinte párolog a bőröm, kipirult a meleg víztől, és most először úgy érzem, hogy a csontjaim velejéből is kiűzte a dermedt fagyosságot.

Lassan elsétálok a fogmosó pultig, letörlöm a párát az üvegről. Szinte azonnal rátapad újra, alig néhány másodpercem van szemrevételezni magam. A bőröm világos... persze, eddig is az volt, csak hát éppen... oké, mondjuk ki őszintén: nem mindig látszott a koszréteg alatt. A hajam már-már szőkébe hajló aranybarna, és annak ellenére hogy még csöpög belőle a víz, valami finom illatot áraszt magából. Az arcom sovány, keskeny... és így, ezt az összességet tekintve a szemeim nagynak, és természetellenesen zöldnek tűnnek. Újabb páratörlés, majd kissé közelebb is hajolok a tükörhöz. A szemeim alatt fekete karikák... mintha túl sokáig nem aludtam volna. Ez, és az űzött, bizonytalan tekintetem... ezek árulkodnak arról, mennyire kemény számomra az élet.

Felsóhajtok, aztán megnyitom a csapot. A tükör alatti kis szekrényben kotorászva előveszek egy bontatlan fogkefét, és fogkrémet. Beleborzongok a régóta nem éreztt mentolos orgiára a számban, és még mindig meg vagyok róla győződve, hogy álmodom. Nem zavar, ha így van. Csak remélem, nagyon sokára jön majd el az ébredés.

Hajszárítót nem találok, így hát törülközővel szárítom meg a hajam tessék-lássék módra, majd bevágom a ruháimat a csapba, és dühödt mosásba kezdek. A pulóveremmel egyenesen úgy bánok, mintha a Kékszemű is benne tartózkodna. Tudom, hogy hálásnak kéne lennem, hogy - még ha talán csak rövid időre is - de kiemelt a szutyokból, de a fenébe is, olyan nagy kérés lenne, hogy bánjon velem ember módjára? Lehet, hogy nincs vagyonom. Lehet, hogy nincs senkim, és semmim a világon, csak a bőröm a testemen. De ettől függetlenül emberi lény vagyok. Nő vagyok. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

Üggyel-bajjal kicsavarom a felesleges vizet a ruháimból, aztán kinyitom az ajtót, és kidugom rajta a fejem. Nem tudom, miféle látványra számítok kinn... talán arra, hogy a szépszemű ott üldögél az ágyam szélén. A szoba szerencsére üres. Kioldalazom, kiterítem a fűtőtesten a ruháimat, aztán erőteljes és határozott mozdulattal megkötöm a fürdőköpeny övét. Jelenleg ez az egyetlen ruhadarab, amit viselek. Ahogy eszembe jut, hogy minden lépésnél belátni a combomig, elvörösödöm, és örülök, amiért egyedül lehetek. Rohadt zavarban lennék a Kékszemű előtt. Amitől én nagyon borzalmasan érezném magam, ő meg nyilván érezné, és megszilárdítaná benne a felsőbbrendűsége tudatát.

Nagy sóhajjal elfordulok a radiátortól, és rámeredek az ágytakaróra. Étel! Kékszemű a szavának állt. Több zacskó chips, valami dobozos sütemény, és néhány flakon kis üveges üdítő. A puszta látványra is úgy csorog a nyálam, mint Pavlov kutyájának. Belefeledkezem a látványba, ezért is ér váratlanul, mikor erőteljes kopogás hangzik fel az ajtón. Összerezzenek, legszívesebben a sarokba rohannék, onnan kukucskálnék kifelé. Vagy akár az ágy alá bújást is bevállalnám.

Az ablakhoz settenkedem, és meglátok egy baseballsapkát. Egy pizzéria logójával. Elönt a megkönnyebbülés, és a gyomrom újfent kordul egyet. Mint valami láncra vert medve, amelyik már nagyon szeretne szabadulni. Elvigyorgom magam a gondolatra, és kinyitom az ajtót.

- Hello - nyögöm a fiatal fiúnak. A kintről jövő hideg az alig fél méteres résen keresztül is keményen támad. Összébb húzom magam.

- Hello - köszön vissza a srác, és felmutatja a kezében a dobozt. Feleslegesen persze. - Pizzát rendeltek. Erre a címre. Fizetve van - teszi hozzá, én pedig hajszál híján megforgatom a szemem. Persze, hogy ki van. Kékszemű tisztában volt vele, hogy ha nekem kéne kifizetnem, nehézségbe ütközne a dolog.

- Isteni az illata - szippantok nagyokat a doboz felé. Nemcsak a tészta, és a feltét illatát hozza felém a levegő, hanem a forróságát is. Kinyújtom a kezem, a srác abban a pillanatban fülig vörösödik. Nem értem miért... mindaddig, míg nem tudatosul bennem, hogy a mozdulattól a fürdőköpenyem kissé szétnyílik. Naná, hogy jól tippeltem. Belátni a combom tövéig.

A fiú - fiatalabb lehet nálam, talán olyan 17-18 - alig tudja elszakítani a szemét a látványtól. Csak akkor emeli fel a fejét, mikor hangosan megköszörülöm a torkomat.

- Nincs apróm - mondom, és úgy csinálok, mintha tudomást sem vennék az iménti jelenetről. Kb mint ahogy az úriasszonyok csinálják.

- Nem számít - rázza meg a fejét a srác kábán. - Ez a látvány többet ért minden borravalónál - vigyorog rám kisfiúsan, majd sarkon fordul, és elsétál. Ahogy visszaül a kocsijába, látom, hogy még mindig az élmény hatása alatt áll. Nah, legalább volt egy jó napja. Másra is ráfér, nem?

Becsapom az ajtót, a csend újra rám borul. Nemes egyszerűséggel bemászom az ágyba, a takaró alá, a dobozzal az ölemben. Kivszek egy szelet pizzát, és felnyögök, mikor megérzem elolvadni számban az első falatot. Szalámi, ananász... a paradicsomszósz isteni. Nagyon régen ettem már ilyen finomat. Utoljára talán az intézetben... jó régen. A sajt masszív réteg. Olvadós, nyúlós, nevetek, ahogy alig tudom elválasztani egyik falatot a másiktól. Eszembe jut, hogy vajon ki lehet a szomszédos szobában... mert az elmúlt percekben a nyögdécselésemen kívül nem hallhatott mást. Ki tudja mit hisz, mi folyik ebben a szobában. Bár talán valamennyire igaza is van. Szinte orgazmusom van a puszta meleg étel tényétől.

Felkapom a tévé távirányítóját, keresek valami jó csatornát, és miközben tömöm magamba a meleg, ízletes pizzát, egész elviselhetőnek érzem az életet.

*****

Valami hangos, erőteljes dübörgésre kapom fel a fejem. Egy pillanatig azt sem tudom, hol vagyok, és mit csinálok éppen.... bambán pislogok, de a dübörgés újra felhangzik. Először azt hiszem, az ég dörög... de a hang nem fentről jön. Sokkal inkább egy kivehető irányból... és a földről. Mikor újra felhangzik, egy hang is társul hozzá.

- Nyissa ki az ajtót! - kiabál valaki odakinn. Felülök az ágyban, lerúgom a takarót. Időközben észreveszem, hogy belealudtam a kajálásba, és  a tévénézésbe. Odakinn már világos van... már amennyire egy borongós, esős napon világos lehet. Az órára kapom a fejem. Csaknem kilenc. Atyaég, a Kékszemű! Mostanra ígérte magát!

Úgy ugrom le a matracról, mintha villamos áramot vezettek volna belém. Ügyet sem vetek a kissé kócos hajamra, meg a szétnyíló köpenyre. Kinyitom az ajtót, és leesik az állam. Nem  a Kékszemű áll odakinn. Hanem a motel zsíros tulaja. A feje vörös a dühtől, a tekintete pedig nem sok jót ígér a számomra.

- Hol van? - dörren rám bevezetésképpen úgy, hogy megreszket a lábam. - Hová az isten csodájába dugta, he?

- Hogyan? - esik le az állam. Nagyon bambán nézhetek, és ráadásul fogalmam sincs, miről süketel. - Mit tettem én hová?

- Nagyon is jól tudja! - tajtékzik, azzal se szó, se beszéd betolja a zsírpárnáit a szobába, ezzel belökve engem is. Egy lépésre áll előttem, és olyan harag árad belőle, hogy önkéntelenül is hátrálni kezdek.

- Nézze uram... - motyogom. - Nem tudom, hogy mi ez az egész... tudok segíteni valamiben?

- Naná hogy tudsz, szépségem - hörgi, azzal megragadja a könyökömet. Keményen, fájón, és úgy kezd rázni, mintha fa lennék, amiről szüretelni kell az érett gyümölcsöt.

- Hol a pénztárca, te kis tetűfészek? - ordítja az arcomba, én pedig ezúttal már teljesen lefagyok. Nem találok szavakat, hangokat sem vagyok képes kiadni, csak bámulok rá sápadtan, tátott szájjal.

- A szomszéd szoba lakójának eltűnt a tárcája! - folytatja az ordítást Hájfej. - Halljam, mit tudsz róla? Mikor mentél be érte, és hová tetted?

- Mi? - jön meg a szavam, egyidejűleg elönt a felháborodás. - De hát én... sehová sem mentem. Aludtam, hiszen láthatja - mutatok a feltúrt ágyra.

- Hogyne, aludtál! - horkan fel gúnyosan a tulaj. - Előtte persze szépen észrevetted, hogy elmegy, az ajtót viszont nyitva felejti. Szóval, te kis nyomoronc... hol a tárca? És nem kérdezem újra. Válaszolj! - mennydörgi.

- Nem tudom! - fokozom feljebb én is hangerőt. - A fenébe is, miért rajtam keresi? Van itt rajtam kívül más lakó is még, nem?

- Még kérdezed, hogy miért? - engedi el a könyökömet a férfi. Nem is bánom, mert a hájas arc ilyen közeli látványától elfog a viszolygás. - Te vagy itt jelenleg az egyetlen... az egyetlen... koszos, nincstelen tetves! - vágja az arcomba kegyetlen éllel.

Megsemmisülök. Mintha egy vödör jeges vízzel öntenének nyakon. Szeretnék magyarázkodni, elmondani, hogy nem tettem semmi rosszat... de képtelen vagyok. Mintha egy láthatatlan kéz szorítaná a torkomat. Szinte fulladozom, és mégis, képtelen vagyok arra, hogy a saját magam védelmében kipréseljek egyetlen mondatot is.

Hallgatásomat Zsírfej beleegyezésnek veszi, legalábbis ezt szűröm le a biccentéséből.

- Takarodj! - hörgi felém. - Örülj, hogy nem hívom rád a zsarukat! Ha ez így van, csak azért teszem, mert nincs közvetlen bizonyítékom. De én nem tűrök meg tolvajt a motelben! - kapja el újra karomat, és nagyot lódít rajtam. Akkorát, hogy kibukdácsolok a küszöbön... és ott állok az ajtó előtt, az ajtók előtti kis folyosón. Egy szál fürdőköpenyben, és mezítláb. A hideg úgy vág rajtam végig azonnal, mint a korbács.

Alig néhány másodperc telik el, és látom, ahogy a ruháim utánam repülnek. A nadrág, a pulóver... a fehérneműk, és minden, amit tegnap este kimostam. Ott hevernek előttem, mellettem, körülöttem festői összevisszaságban.

- Azt mondtam, takarodj! - jelenik meg újra tulaj vörös képe. - Öltözz fel, a köpeny itt marad! Ne is álmodj róla, hogy elviszed! Nem loptál még eleget? - sistergi. - Gyerünk, öltözz át!

Szerencsétlen pillantással nézek körbe. Mégis, hol? Itt, nyílt terepen, ahol bárki láthat, aki kinéz az ablakon? Ráadásul ennek a rohadéknak a szeme láttára? Próbálok ellenkezni, de látom, hogy a következő szavait már tettleg is alá fogja támasztani. Már megtanultam, hogy ezt jobb nem megvárni.

Nagyot sóhajtok, elfordulok, és leveszem a köpenyt, majd öltözni kezdek. A szemem lehunyva tartom közben, mintha ezzel kizárhatnám a világot. Igen, felöltözöm egy gusztustalan, vadidegen ember előtt. Szar érzés, nagyon szar. De ennél kellett már rosszabbat is tennem az életben maradásért.

Mikor bekötöm a cipőmet, újra elkap egy kéz, és maga felé fordít keményen, dühösen.

- Na tűnj el innen, de nagyon gyorsan! - lök aztán el magától undorral. - Ha még tíz perc múlva itt látlak a környéken, szétverlek, megértetted? MEGÉRTETTED? - hajol hirtelen közel, és szörnyű fokhagymabűzt árasztva egyenesen a képembe üvölt.

- Igen... megértettem - rebegem halkan. Elégedetten sarkon fordul, kulcsra zárja az ajtót, majd a fürdőköpenyt lóbálva elsiet. Az irodája ajtajában még egyszer visszanéz rám, és felemelt kezével megfenyeget. Aztán bekotródik a melegbe. Alighanem mérni fogja a tíz percet.

Még mindig ott állok az ajtó előtt, a folyosón, a hidegben és esőben. A ruháim még félig nyirkosak. Alig egy perc kell csak hozzá, hogy minden porcikámban remegni kezdjek. Lehajtom a fejem, és hagyom, hogy áztasson a fagyos, téli eső.

Egyszerűen fogalmam sincs, hogy most mit tegyek.

Vége

Folyt. köv.